B. N. Mironov tanulmányában először F. Tönnies nyomán a szociális szervezetek két ideáltípusának a szomszédságon, a vérrokonságon, az emóciókon, a moralitáson és a szellemi értékekhez kapcsolódó magatartásformákon alapuló közösségnek (németül Gemeinschaft, oroszul obscsnoszty) és a racionálisabb, az egész–rész relációjában az első dominanciáján nyugvó viselkedésmódokkal jellemezhető társulásnak vagy testületnek (Gesellschaft, az oroszban obscsesztvo) a szociológiai sajátosságait mutatja be. Megjegyzi, hogy az utóbbira az anyagilag és szociálisan differenciáltabb, a szóbeli és az írásos megegyezésekből következő interperszonális viszonyok a jellemzők. Más a két ideáltípus jogi és gazdasági alapja. Az elsőnél a szokás, a hagyomány, illetve a naturális jellegű földművelés, a háziipar, míg a másodiknál döntően az írásos jogszabályok, illetve a kereskedelem és az ipar. Mironov rámutat arra, hogy a valós világot az ideáltípusok közti, azok elemeit különféle módon összekapcsoIó szociális szervezetek alkotják.

Ezek után az orosz lakosság különböző kategóriáinak (a parasztságnak, a városi rétegeknek és a nemességnek) társadalmi szerveződései és korporációi XVII. és XX. század eleje közötti evolúciójának taglalásával folytatódik a tanulmány. Mironov szerint a parasztoknál az obscsina, illetve a városlakóknál a poszadszkij mir az orosz államiság kezdetétől mint nem hivatalos és demokratikus szervezet a társadalmi rend alkotórésze volt. Létrejöttüktől funkcionális dualizmus (a tagok csoportérdekének képviselete és az államigazgatás alsó szintű feladatainak megoldása) jellemezte őket. Az előbbit dualizmus jellemezte, a szervezetek hivatalos és nem hivatalos struktúrája. Az utóbbit formalizálva használta fel az állami és a földesúri adminisztráció (mintegy az előbbiek részelemeként), miközben megmaradt saját érdekartikulációjuk is.

Mironov különös részletességgel foglalkozik a paraszti és városi közösségek, valamint a nemesi korporáció XVIII. és XX. század kezdete közötti evolúciójának sajátosságaival. A XIX. század első felére általában megszilárdult a faluközösség (szelszkaja obscsina) formális struktúrája és bővültek adminisztratív-rendőri és az adózást biztosító funkciói. A határterületeken a fentiek mellett a parasztság szükségleteinek kielégítése is előtérbe került. A legfontosabb azonban, hogy a szokásjog rovására ekkor nyertek teret az állami és a földbirtokosi jogi normák. A fenti folyamattal szembeni komoly paraszti ellenállással azért nem találkozunk, mivel a mir (a faluközösség közigazgatási megfelelője) a közösségi normák megsértését is szankcionálta, az állam és a földesurak pedig de facto legalizálták az intézményt. Ekkor erősödött meg az obscsina elbürokratizálódása. Tevékenysége immár írásos instrukciókon alapult, és a falugyűlési határozatokat (szhodszkije prigovori) is általában írásba foglalták. Lényeges, hogy a szerző rámutat a bürokratizálódás eddig elhanyagolt, kedvező következményeire, pl. a törvényesség és a rétegképviselet erősödésére és az önkény korlátozására. A fentiek, Mironov szerint, azt jelzik, hogy az intézmény az összes érdekelt félnek megfelelt. Egyfelől az interperszonális viszonyokban fennmaradt a közösségi jelleg, másfelől a legalizálás és a bürokratizálódás egyfajta “korporatív jobbágyrendet” hozott létre, s ettől a közeli gyámkodástól a parasztság még nehezebben szabadulhatott, mint az államitól és a földesúritól.

Az 1860-as évek nagy reformjai (főleg az 1861-es jobbágyfelszabadítás) következményeként az egész orosz parasztság azonos jogi körülmények közé került. Az obscsina formális struktúrája tovább erősödött, míg a nem formális ugyanakkor egyre lazult. Mironov megállapítja, hogy – főleg a szervezet működési mechanizmusa és tisztségviselői révén – a faluközösség az állami adminisztráció alsó láncszemévé és tagjaitól fokozatosan függetlenülő organizációvá vált. Az új törvények szerint választott vezetők büntetőjogi felelősséget viseltek a közösségben történtekért, és a cári adminisztráció felmenthette őket. A parasztok hátrányára változott meg a falugyűIések összehívási és határozathozatali mechanizmusa. Mironov kiemeli, hogy a reformok révén létrejöttek a jogi előfeltételei annak, hogy az obscsina a bevezetőben jelzett második típusú (obscsesztvo) közösséggé váljon. Rámutat azonban, hogy az 1861 utáni törvényhozás nem tudta rögtön és radikálisan átalakítani a faluközösséget (a legtöbb változás a volt földesúri jobbágyok körében játszódott le), ami csak lassú, ellentétes tendenciákkal tarkított folyamatban és részlegesen valósulhatott meg. A történész a fentieknek a forrásokban (pl. V. N. Tyenyisev) a nagyorosz kormányzóságokban a múlt század végén készült etnográfiai felméréseiben való, eltérő tükröződése miatt nehéz feladat előtt áll, amikor az obscsinának, testületeinek és vezetőinek elbürokratizálódási fokáról akar ítéletet mondani. Mironov kitűnő érzékkel utal a hivatalnoki státus (a parasztoktól való távolodás) erősödésére a faluközösség vezetőinél, de ugyanakkor a jog és a szokás obscsinán belüli harcára és ezen “parlamentáris küzdelem” 1917 előtti befejezetlenségére is. Szerinte 1861 és 1917 között az obscsina ellentmondásosan fejlődött: egyes funkciói tökéletesedtek, mások elsorvadtak, és voltak, amelyek változatlanok maradtak.

Mironov megállapítja, hogy a szakemberek között nincs egységes vélemény a parasztság körében 1917-ig lejátszódott folyamatokról és a faluközösségi rendszer állapotáról. Jogos azon megjegyzése is, hogy az utóbbira a tömegstatisztikai adatok alapján lehet helyes választ adni. 1906-ig (1893-tól különösen) az államhatalom adminisztratív és eljárásjogi eszközökkel az obscsinák fennmaradását támogatta, s csak az 1905–1907. évi forradalom hatására változtatott ezen. Az 1906. nov. 9-ei rendelet lehetővé tette a faluközösségből való kilépést és az osztásföldek magántulajdonba kerülését. Miután a kormányzat innentől az új paraszti tulajdonosoknak az állam iránti lojalitására számított, elősegítette az obscsina elhagyását. Nagyon fontosnak véljük Mironovnak az újraosztásos faluközösséggel 1907 és 1916 között szakító porták számára és százalékos arányára vonatkozó adatait. Lényeges, hogy rámutat a reform megvalósítási módja és főleg az obscsina ellenállása miatt, a kiválással kapcsolatban előálló nehézségekre. Jogosnak ítéljük azon megállapítását, hogy a kilépni szándékozókat, de az aktust nem realizálókat és az újraosztás nélküli obscsinában maradókat nem lehet a faluközösségi rendszer híveinek tekinteni. Mironov így árnyalja (adatokkal alátámasztva) az obscsinával összefüggő paraszti magatartást. 1917-re a 10,7 millió portatulajdonosból kb. 6,1 millió, azaz az újraosztásos földközösségben élő parasztság 57 százaléka valamilyen fokban elégedetlen volt a faluközösségi renddel.

A statisztikai adatokból a obscsina és az ilyen típusú szociális viszonyok felbomlásának hosszú és természetes folyamatára lehet kövekeztetni, és arra is, hogy noha 1861 után az előbbi tendencia dominált, 1906-ig a faluközöség szétesését gazdasági és jogi akadályok fékezték. Mindenesetre a sztolipini reform felgyorsította az amúgy is intenzív falusi változásokat, ezt azonban megszakította a háború. Mironov P. N. Persin adatai alapján rámutat a reform folytatásának paraszti rétegek szerinti “tartalékaira”, különböző módon bekövetkezett “veszteségek” ellenére, 1917-re a faluközösségi rendszer – különösen a nagyorosz kormányzóságokban, ahol a parasztság kétharmada megmaradt kötelékeiben – mégis életképesnek tűnt. A szerző felveti a kérdést, hogy a kedvezőtlen tendenciák ellenére, 1917 októbere után miért következett be az újraosztásos obscsinák reneszánsza. Mironov ezt egyfelől azzal magyarázza, hogy míg a faluközösségből kilépő és a benne kételkedő parasztok megosztottak voltak, addig az obscsinához hű 40 százalék egységes marad, másfelől a falusiakban tovább élt a hit, hogy az egyenlősítő újrafelosztás felel még az igazságosság követelményeinek. Ehhez a szerző hozzáteszi, hogy az államhatalom és a törvények szintén a faluközösséget támogatták. Kiemelhetjük, hogy Mironov tanulmánya ezen részéhez nagy statisztikai anyagot és igen jelentős orosz és nyugati szakirodalmat használ fel.

A szerző a városi közösség fejlődését vizsgálva hangsúlyozza az 1721-es magisztrátusi és az 1775–1785-ös reformoknak a strukturális és a funkcionális dualizmust felerősítő, a korábbi egységes szervezeteket fragmentáló és egyes rétegeket a jobbágyság intézményétől elválasztó hatását. A legfontosabb azonban, hogy a XVIII. század második felében (a kis “mezőgazdasági városok” kivételével) megszűnt az obscsina típusú közösségszerveződés lehetősége. A városi réteg- és szakmai korporációk vezetése, a magas cenzus révén, egy 4–5 százaléknyi elit kezébe került. Az állami és közösségi gyámkodás helyett a városlakó “szabad polgárként”, önállóan alakította sorsát. Nem véletlen, hogy századunk elején az interperszonális viszonyokban a kollektivitás háttérbe szorulása figyelhető meg.

Az orosz nemesség a XVII. századig az ún. szolgáló város kereteiben élt és katonáskodott. Ebben a szervezetben kezdetben megvoltak a Mironov tanulmánya elején jelzett, mindkét szociális organizáció egyes elemei. A földbirtokosok társadalmi-politikai, katonai pozíciói és az ingatlanbirtoklás sajátos evolúciója miatt azonban a második, a társulás (obscsesztvo) típusú szerveződés térnyerése lett jellemző. Az 1785. évi nemesi kiváltságlevél kiadása után a kormányzósági nemesi testületek már alapjaiban különböztek a paraszti és a városi szociális szervezetektől. Magas társadalmi státusú szabad emberek közösségeként, lokális, speciális réteg- és állami érdekek megtestesítőiként működtek. Mironov szerint, ezekben a testületekben már az 1860-as évek reformjai előtt megvoltak a kormányzósági méretű kisebb, polgári típusú társulások (az önkormányzatiság, a hatalmi ágak megosztása, a törvényileg szabályozott hatásmechanizmus stb.) egyes sajátosságai. Ezekben és a kormányzósági nemesi testületi képviselők gyűlésében a szerző a parlamentarizmus csíráit véli felfedezni. Hangsúlyozza, hogy ezekben a szervekben merült fel először az alkotmányos rendszer bevezetésének és az összorosz politikai szervezet létrehozásának eszméje. Miután a testületek befolyásolhatták a kormánypolitikát, az előbbiekre megvolt a reális lehetőség.

Mironov tanulmánya befejező részében kiemeli, hogy a fő rétegszervezetek a közösségtől a társulás irányába (ot obscsnoszty k obscsesztvu) fejlődtek tovább a vizsgált időszakban, aminek következtében modernizálódtak a társadalmi viszonyok. Ugyanakkor más-más tempóban változtak meg az egyes rétegek, a nemesség, a városlakók és a parasztság közösségei, és így a társadalmi fejlődés különböző szintjeire (stádiumaiba) jutottak. Legjobban a nemesi testületek alakultak, míg legkevésbé a paraszti faluközösség. Az első (obscsnoszty) típusú közösségek hanyatlását, Mironov szerint, a korporációknak az állam részéről történő jogi elismerése, más szakmai és szociális csoportoknak a szervezet területére való betelepülése, az áru- és pénzviszonyok fejlődése nyomán a piacra való termelés erősödése, vagy épp fordítva, a gazdasági önállóság megszűnése és végül a képzettség szintjének emelkedése, illetve az egyes rétegek mentalitásának átalakulása okozta. Az utóbbival kapcsolatban megjegyzendő, hogy a hagyományokhoz való ragaszkodás legjobban a parasztságot, míg legkevésbé a nemeseket jellemezte. Az előbbiekből következik, hogy a obscsnoszty típusú szerveződés legtovább a parasztság körében maradt fenn. A faluközösség sokáig megfelel a parasztok igazságos szociális rendről alkotott elképzeléseinek, inteperszonális viszonyai pedig a human relációk vallásos ideáljának. A obscsinának az olyan negatív velejárói, mint pl. a kezdeményezőkészség és az önállóság visszafogása, vagy a munka hatékonyságának növelésére való képtelenség csak posztindusztriális nézőpontból voltak azok, velük szemben a preindusztriális kor emberének fontosabbnak tűnhettek az intenzív humán kapcsolatokkal járó pozitívumok, a lakosság több mint 90 százalékát kitevő parasztok és polgárok (“a nép”) számára szociális védettséget nyújtó szervezet. Lényeges, hogy a paraszti és a városi közösségeket más-más okokból belülről támogatták tagjaik, kívülről pedig – legalábbis századunk elejéig – az orosz állam.

Végezetül Mironov a nemesi, a városi és a paraszti korporációkat összevetve, igen lényeges párhuzamokra és eltérésekre hívta fel a figyelmet. Ilyen az obscsinaszervezet megszűnésének kapcsolata a magántulajdon előretörésével, a közösségek egységének megőrzése a vagyoni differenciálódás korlátozásával, és az obscsinák közösségi értékeket szocializáló monopóliumának jobb érvényesülése az alacsonyabb műveltségű paraszti közegben. Mivel az utóbbi előjoggal a nemesi és a városi testületek nem rendelkeztek, hamarabb szakítottak az obscsnoszty típusú szerveződéssel. A faluközösségi szocializáció nem ösztönzött a haladásra, az obscsina így elmaradt az innovatívabb nemesi, sőt még a városi testületektől is. Mironov joggal mutat rá, hogy az elemzett időszakban lényegesen előrehaladt a közösségi típusú szervezetek megszűnése, de a folyamat 1917-re korántsem fejeződött be. A sztolipini reform során a parasztság egyharmada kilépett az obscsinából, és gazdálkodását új alapokra helyezte. Ha nincs a háború és 1917 októbere, valószínűleg húsz év múlva (ahogy a miniszterelnök ígérte) befejeződik az agrárátalakulás. Főleg a forradalom hatására azonban, az orosz társadalmi fejlődés más irányt vett.
 

B. N. Mironov: Glavnije szocialnije organizaciji kresztyjansztva, gorodszkovo szoszlovia i dvorjansztva (A parasztság, a városi lakosság és a nemesség fő szociális szervezetei). Acta Slavica Iaponica. XVl. kötet, 1998. 158–180. p.
 

Kurunczi Jenő