A jog világtörténete
 
 

Egyedülálló könyvet vesz kezébe az olvasó, mikor felüti a berlini jogászprofesszor Uwe Wesel legújabb, több mint félezer oldalas kötetét. A nagy jogtörténeti szintézisek korában is páratlan vállalkozás ölt testet a szép kiállítású kötetben, hisz bár a század utolsó negyedében jelentős összefoglaló, “standard” munkák születtek, elsősorban az európai jogtörténetről – gondolhatunk itt elsősorban Wieacker újkori magánjogtörténetére,1 vagy Coingnak az általa kiadott Handbuch alapján megírt “az európai közös” jog (ius commune – gemeines Recht) a kora újkortól a XIX. század végéig terjedő történetét feldolgozó bravúros munkájára2 –, de a jog világtörténetének megírására utoljára 1941-ben vállalkozott egy amerikai közigazgatási bíró, William Seagle.3 A könyv tehát, amely a kiadó vágyai szerint, tankönyvként is az olvasók polcaira kerülhet, valóban régen fennálló hiányt próbál meg pótolni. Kérdéses persze, hogy Wesel könyve megfelel-e majd az elvárásoknak, figyelembe véve a tényt, hogy a jogtörténetnek egyre marginálisabb szerep jut a német egyetemek jogi karai curriculumában és vizsgakövetelményeiben. A nem jogi végzettségűek számára a könyv egésze alig élvezhető, ahhoz egyes részeiben túl sok jogi szakismeretet vár el az olvasó részéről. Vannak azonban olyan fejezetei is, amelyek éppenséggel a “laikusokat” vihetik közelebb bizonyos jogi problémák megértéséhez. A szerző egyszerű és világos nyelvezete, nagyszerű didaktikai érzéke sok segítséget nyújt ehhez. A történész olvasónak is csak a könyv egyes fejezetei lesznek igazán élvezhetők. A jogtörténész azonban – abban az esetben is, ha nem ért egyet a szerző egyes megállapításaival, (a semlegesség látszata mögött is) túlságosan átpolitizáltnak és szubjektívnek érzi a munkát – az utóbbi évek egyik legizgalmasabb jogtörténeti munkáját veheti kézbe, melyben eddig fel nem vetett kérdések és szempontok fogalmazódtak meg. Ez mindenképpen a könyv előnyére válik akkor is, ha az említett kérdések és válaszok nem is tetszhetnek mindenkinek.

A könyvet jól sikerült, legjobb részeiben új gondolatokat felvető, ugyanakkor szellemes áttekintésként értékelhetjük, annak ellenére, hogy meglehetősen nagy ingadozás mutatkozik az egyes fejezetek tudományos színvonalában. Ötezer év jogtörténetének 550 oldalon való megfogalmazása természetesen nagy bátorságot és hatalmas tudást igényel. A jogtörténet nagy tortája ugyanis számtalan apró szeletre van ma már feldarabolva. Wesel könyve a legapróbb részletekig kutatott, számtalan specialistával rendelkező részterületek “újraegyesítésével” próbálkozik.

A 20 fejezet a vadászó és gyűjtögető közösségek életét szabályozó normáktól egészen 1997-ig, az Egon Krenz, volt NDK pártvezér elleni büntetőeljárásig kísérel meg képet adni a “világ” jogfejlődéséről. Természetesen ez csak úgy lehetséges, ha a szerző valójában nem a jog világtörténetét adja. A könyv Európa – és még inkább Németország – -centrikus. Ha az egyes fejezetek földrajzi perspektíváit vizsgáljuk, akkor egy kúp alakú képződmény jelenhet meg a szemünk előtt: a horizont az ősi közösségek által elfogadott normák világméretű panorámájától az újra egyesített Németország jogrendjének mikroszkopikus vizsgálatára szűkül a 20. fejezetben. A könyv második fele (a 15. fejezettől) szinte kizárólag a német jogfejlődés jellegzetességeivel foglakozik. A fejezeteken belül Wesel – hogy el ne vesszen a lehetséges szempontok parttalanságában – bizonyos kiemelt intézményeket vizsgál, így az egyes fejezetek nagyjában-egészében azonos módon épülnek fel. Az adott “világ” gazdasági, földrajzi és történeti összefüggései vezetik be az egyes fejezeteket. A szerző ezzel teljesíti azt az elvárást, amely szerint a jogtörténetnek nem szabad megrekednie egy adott korszak normáinak ismertetésénél és elemezgetésénél, hanem a társadalom-, gazdaság- és politikatörténeti vonatkozásokat is figyelembe kell vennie. Ezen bevezető után következik a fejezeten belül egyes kiemelt jogintézmények szabályainak bemutatása: a kezdeti időkben a család, a tulajdon és a bűncselekményekkel kapcsolatos normák állnak a vizsgálat középpontjában. Az ókortól kezdve a vizsgált jogterületek köre bővül és a magánjog területén elsősorban a személyek, a család, a tulajdon és az öröklés, a szerződések, valamint a magánbűncselekmények képezik az elemzés tárgyát. Természetesen a modern korok felé közelítve a kereskedelmi jog, az eljárásjog, a büntetőjog és a közjog intézményei és normái is említésre kerülnek. Vagyis míg földrajzilag beszűkül a kép, a vizsgált jogterületek tekintetében bővülést figyelhetünk meg, a szöveg egyre dogmatika-központúbbá, egyre jogászibbá válik. A szerző társadalmi igazságtalanságok iránti érzékenységét bizonyítja, hogy – ahol erre az adott közösség vagy korszak sajátosságai lehetőséget kínálnak – fokozott figyelmet szentel a nők jogi helyzetének és a rabszolgaság intézményének. Sokszor – a legtöbb jogtörténeti munkánál jóval többször – esik szó szociális igazságosságról, a büntetések elítéléséről és a szegények helyzetéről. Ezen kérdések elemzésében sokszor felfedezhető Wesel – politikai közíróhoz méltó – gúnyos-kritikus vénája.

A fejezetek olvasmányosságát, közérthetőségét nagyban növeli – a szerző igazán szabatos, sokszor azonban túlságosan is távirati stílusú előadását megtörve –, hogy rendkívül sok példa, jogeset, kis történet, peres akta vagy ítélet színesíti a szöveget. Ilyen “kis színesként” említhető többek között egy századunkbéli jogvita leírása, a tanzániai arushák között a menyasszony meg nem fizetett vételára tárgyában (38–40. o.), amely természetesen az állam előtti közösségek problémamegoldására hozott példának tekinthető. De olvashatjuk a magdeburgi esküdtszék állatkárokkal kapcsolatos ítéletét a XV. századból (330–333. o.), egy boszorkányként kivégzett polgármester megrázó levelét 1628-ból (394–396. o.), illetve az ellenzéki Johann Jacoby felségsértési perének ismertetését is 1843-ból (452–454. o.).

Könyve módszertani sokszínűségével, Wesel messzemenőkig bizonyítja tudósi kvalitásait. A kezdeti fejezetekben saját publikációira támaszkodva etnológiai/antropológiai megközelítésekkel találkozunk a legkorábbi szegmentáris közösségek normáinak vizsgálatánál, melynek során a szerző bravúrosan épít azon analógia-lehetőségekre, melyeket korunk etnológiai kutatásai bocsátottak rendelkezésre. A horda mint szervezet felépítésével, a férfiak és a nők közötti munkamegosztással, a házassági szabályokkal és a viták elrendezési formáival kapcsolatos hipotézisei korábbi munkáira alapoznak. Egyedülállónak tekinthető az ókori jogok összehasonlító vizsgálta is, amely természetesen rendkívül sok kritikát válthat ki az egyes jogterületek szakértői körében. Magabiztos nemtörődéssel adja a sumér, babiloni, asszír, héber jogforrások – fentebb említett csomópontok köré csoportosított – elemzését, majd két fejezetben az ősi, majd a ptolemaioszi és római Egyiptom jogának vázlatát. A görög anyaföldön érvényesülő, a kisázsiai és dél-itáliai hellén jog elemzésénél beleesik a szinte elkerülhetetlen anakronizmusba, mikor is azt a római jog intézményeivel, illetve néha a modern jogrendszerek elvárásaival ütközteti. A római jognak szentelt csaknem kilencven oldal – melynek megfogalmazásában szintén szerepet kapnak saját kutatásai – tekinthető talán a könyv legkiemelkedőbb részének, annak ellenére, hogy a római jogászok találhatnak kivetnivalót Wesel “populisztikus” gondolatmenetében és téziseiben. Mindenesetre aki soha sem foglalkozott behatóbban a római joggal, az is megértheti a fejezet összes állítását, mivel valóban kiváló, bár korántsem ad teljes áttekintést az európai jogfejlődés számára oly fontos “világjog” legfontosabb jellegzetességeiről.

Talán a legkevésbé sikerültnek tekinthetők – elsősorban a modern szakirodalom tudomásul vételének hiánya miatt – a középkorral (germánok, frank, német-római birodalom) foglalkozó fejezetek. Sokkal inkább “hazai pályán” mozog ismét a szerző az újkori német jogfejlődés, a territoriális államok és a jogrend összefüggéseinek, az állami törvényhozó és adóztató hatalom kialakulásának tárgyalásánál. Meglehetősen kis terjedelemben említődik meg a jogtudomány fejlődése, az új jogászi tudományágak kifejlődése. A modern irodalomra való támaszkodás tekintetében – elsősorban a politikai- és társadalomtörténeti munkák révén – kiemelkedik a XIX. századdal foglalkozó fejezet. Ezt az évszázadot Wesel a (XII. utáni második) “jogász-évszázadként” aposztrofálja. A német jogtudomány számára valóban ez volt az aranykor, ugyanakkor a jogállamiság megjelenésének a kora. Lendületes előadásban ismerkedhetünk meg a német történeti jogi iskola és a pandekta-tudomány legfontosabb dogmatikai eredményeivel, a modern kereskedelmi, társasági, munka- és szociális jog legfontosabb alapelveivel, valamint a német polgári törvénykönyv (BGB) korszakos jelentőségével. Wesel jogtörténetileg kicsit furán a Weimari Köztársaságot is a XIX. századhoz rendeli, amit azzal indokol, hogy az államforma megváltozása nem hozta magával igazából az államszervezet és jogrend megváltozását. A német demokrácia első kísérletének jogi jellegzetességeit meglehetősen mostohán kezeli a szerző, annak ellenére, hogy éppen az utóbbi évtizedekben jelentősen megnőtt az e tárgyú kutatások és munkák száma.

A könyv utolsó három fejezete a nemzetiszocialista korszak, az NDK és a Szövetségi Köztársaság jogával foglalkozik. A hitleri Németországban Wesel, természetesen, a jogtalanság államát látja, mely szakított a jogállamiság elveivel, annak ellenére, hogy a magánjog, a munka- és szociális jogok területén megfigyelhetők voltak bizonyos javító intézkedések. Az általános emberi és jogi értékeket előtérbe helyező értékítélete ebben az esetben megfelel a modern német jogtörténetet kutatók (juristische Zeitgeschichte) felfogásának. Más a helyzet azonban az NDK jogrendszerével, és az ezen jog nevében elkövetett – a jogállamiság elvével ellenkező – cselekményekkel szemben, melyeket, természetesen, jórészt negatív felhanggal említ az adott fejezetben. Az NDK esetében Wesel – szemben a hitleri kornál tapasztalt felfogásával – a szigorú jogpozitivizmus talajára helyezkedik, azaz az NDK akkori jogrendszerének megfelelő ítéleteket elfogadja, annak ellenére, hogy az újra egyesült ország politikusainak és jogászainak jó része ezek érvényét, jogszerűségét megkérdőjelezi. Az NDK volt politikusainak felelősségre vonását politikai igazságszolgáltatásnak nevezi. A könyv a Szövetségi Köztársaság jogfejlődését tárgyaló fejezettel zárul, de megenged egy pillantást a kialakuló Európa jogra is. Ez a szintén igen jól sikerült utolsó fejezet – kritikai felhangjai ellenére – méltatja a szociális jogállam jogfejlődésének legfontosabb vívmányait a köz- és a magánjog különböző területein.

Wesel egy külön fejezetet (a harmadikat) szentel annak a kérdésnek, ami minden joghallgató és jogász lidérces álmainak állandó kísértete: mi is a jog? Hogyan lehet elhatárolni más normáktól, például az erkölcstől, a vallástól? Wesel rámutat arra, hogy a ma használatos modern jogfogalom nem használható valamennyi – általa vizsgált – történeti jelenség és történelmi korszak tekintetében. Az állam előtti társadalmakban és a korai – jogállam előtti – közösségekben létezett, elfogadott és érvényesülő normatív rendszabályokat “jognak” kell tekinteni akkor is, ha azok ellentétesek a mai erkölcsi normákkal. Szerinte a jog fogalma történetileg meghatározott, melyet minden fejlődési fokon újra és újra definiálni kell. Nem lehet időtlen jogfogalmat felállítani. Könyve ezen tézist messzemenően igazolja.

Természetesen attól, aki ilyen nagy vállalkozásba vágja a fejszéjét, nem lehet elvárni, hogy minden tekintetben saját kutatásaira támaszkodjon, minden megállapítása az eredetiség fényében tündököljön. Az is egyértelmű, hogy egy ilyen nagy lélegzetű mű hosszú évek alatt készül el, és a szerző egyes fejezeteket korábban, másokat utóbb ír meg. Wesel könyvének egyes fejezetein azonban szinte pontosan látni, hogy melyik évben készültek illetve zárultak le, mert sok fejezete megreked az öt vagy hét évvel ezelőtti tudásszinten. A könyv, bátor tematikai vállalása ellenére, konvencionális jogtörténeti munkaként értékelhető, ami a szerző saját kutatásainak viszonylagosan nagyarányú bedolgozása és a szubjektív megközelítés ellenére – egyes fejezeteiben – viszonylag kevés eredetiséget tud felmutatni. Mégis élvezetes olvasmány – és ha kicsit ki is forgatjuk eredeti jelentéséből a szerző könyvet záró sorait –, de hiányosságaival együtt körképe egy olyan hagyománynak, “amellyel a jelenben élhetünk, a jövőről álmodhatunk és aminek révén a múltból tanulhatunk.”
 

Uwe Wesel: Geschichte des Rechts. Von den Frühformen bis zum Vertrag von Maastricht (A jog története. A korai formáktól a maastrichti szerződésig). München, C. H. Beck, 1997. 581 o.

Szabó Béla

1. Franz Wieacker: Privatrechtsgeschichte der Neuzeit unter besonderer Berücksichtigung der deutschen Entwicklung. Göttingen, 19672.

2. Coing, Helmut: Europäisches Privatrecht. I–II. München, 1985–88.

3. Német fordítása: William Seagle: Weltgeschichte des Rechts. München, 1951.