Nemcsak jogászokat foglalkoztató kérdés ez. A filozófia elgondolkodtat, megértésre ösztönöz, kritikát követel és teremt, de sohasem száll le arra a területre, amelynek felszínén a valós dolgok történnek, és sohasem mutatja meg azt, hogy ezek a valós dolgok miként is működnek. A jog lesz az, ami ezt a filozófia helyett elvégzi, és ami ezt a feladatot a magáénak is vallja.

Egy olyan könyvet kívánok most bemutatni, amely útmutatást, iránytűt ad francia nyelven értő olvasójának a fenti kérdés megválaszolására. A Fréderic Rouvillois által szerkesztett és 61 oldalnyi kommentárral ellátott könyv 1999-ben, a Flammarion kiadó gondozásában jelent meg Le droit címmel, egy eddig közel 25 könyvből álló sorozat részeként. A sorozatban szereplő minden egyes könyv egy adott téma – például a demokrácia (La Démocratie), az állam (L'État), a történelem (L'Histoire), a szabadság (La liberté), a hatalom (Le Pouvoir) – kérdéseinek megválaszolásával, a rájuk vonatkozó eszmetörténeti nézetek tárgyszerű, de a teljesség igénye nélküli ismertetésével foglalkozik. A sorozat minden egyes könyve azonos rendszer szerint épül fel: tartalmaz egy rövidebb lélegzetű bevezetést, majd az adott témát tárgykörökre felosztva, az ahhoz kapcsolódó szerzők idevonatkozó gondolatait ismerteti, és a könyv harmadik, zárófejezeteként Vade-mecum címmel, közel 15–20 fogalomból álló magyarázó résszel zárul.

A könyv első része olyan kérdéseket vizsgál, mint a jog társadalmi vagy politikai tényezőként való értelmezése, a jog igazságossága és hasznossága, a jog és a hozzá kapcsolódó, az emberek társadalmi képzetében megnyilvánuló erő, illetve a szankció és a jog viszonya. A könyv második részében három önálló fejezetet találunk: az első fejezet, A jog alapjai néven tíz különböző szerző, mint például Arisztotelész, Ciceró, Szent Tamás, Grotius, Pascal, Hobbes a fejezet címéhez kapcsolódó gondolatait idézi és magyarázza. A könyv szerkesztője Arisztotelészt és művét (Éthique á Nicomaque) vizsgálva kiemeli, hogy figyelmesen követve az arisztotelészi gondolatokat, úgy tűnhet számunkra, hogy az igazság és a méltányosság nem azonos, de nem is különböző dolog: ennek oka pedig abban keresendő, hogy az ember maga is méltányos lény. Aquinói Szent Tamás (1225–1274) kiemelkedő jelentőséget kap a jogi kultúra történetében, hiszen a római jog és az arisztotelészi gondolkodás kútfőjéből merítve, gigantikus méretű munkájában (Somme théologique, II, III) minden dolgot Isten szemével vizsgál; mégis úgy tűnik számára, hogy az igazság nem jelent szükségképpen az egyik ember egy másik ember irányában megnyilvánuló magatartásában jelentkező elemet. Fel kell tenni tehát azt a kérdést, hogy van-e különbség a jog és az igazság között! Szent Tamás szerint akkor nincs különbség, ha elfogadjuk azt, hogy differenciálnunk kell a szigorú és a metaforikus értelemben vett igazság-fogalom között. Grotius (1583–1645) tanait vizsgálva, a De jure belli ac pacis című műve kerül előtérbe, középpontjában a Grotius által megfogalmazott új, természetjogi gondolkodás elemzésével. Tudnunk kell azt, hogy a természetjog nemcsak az emberi akarattól függetlenül létező dolgokon áll, hanem az emberi akarat folyományaként keletkezett dolgokon is. A természetjog eleve megváltoztathatatlan, még maga Isten sem tudja azt megváltoztatni, hiszen Isten ugyanúgy nem teheti meg azt, hogy 2x2 ne négy legyen, mint ahogyan nem teheti meg azt, hogy a természeténél fogva rossz dolog ne maradjon a továbbiakban is rossz. Hobbes (Le Citoyen ou les fondements de la politique) – mint a politikai filozófia megalapítója – a törvény és a tanács közötti különbséget vizsgálja; szerinte a törvény egy olyan kormányzással megbízott személy vagy testület rendelkezése, amelynek a parancsolata engedelmességre kötelez mindenkit. Így az isteni rendelkezések az emberek viszonylatában törvényként jelennek meg. Hobbes arra a következtetésre jut, hogy ott, ahol nincs közhatalom, nincs törvény sem, és ott, ahol nincs törvény, nincs igazság sem. Ennek következtében az igazság már nem a jog alapja, hanem csak eredője annak, ezért tehát a törvény olyan rendelkezés, amely mindenkit engedelmességre kötelez és kényszerít.

A könyv második részének második fejezete A törvény felismerése címet viseli, és ezen fejezet keretein belül – a címnek megfelelő tematikát követve – Kant, Hegel, Schmitt, Hart gondolatai kerülnek vizsgálat alá. Kant (1724–1804) megállapításai közül a könyv szerkesztője A jog egyetemes eredetére keres magyarázatot (Métaphysique des moeurs). Kant szerint az igazságos jogi eljárás az, amelyben a döntőbíró szabadsága minden más ember szabadságával együtt, egyszerre tud létezni egy egyetemes törvény szerint vagy amelyben a szabályrend megengedi ennek együttlétezését. Kant elválasztotta a szabadságot a természettől, ezzel az ember számára a szabadság nem jelent mást, mint azt, hogy önmaga számára törvényt alkot; az ember racionális lény, aki ugyan nincs alávetve a természeti törvénynek, de felismeri cselekvésének lehetőségét és korlátait, és ennek hatására szabályok és elvek szerint cselekszik és alakítja sorsát (E. Kant: Projet de paix perpétuelle, Vrin, 1970). Az embert tehát mindig saját cselekedetei határozzák meg és ezek jellemzik egyéniségét is. Herbert Hart (1907–1992) a jog fogalmait analitikai alapokon vizsgálta, és a legfontosabb fogalmakat elemezte (H. Hart: Le Concept de droit, 1961). Hart elismerte, hogy a jog nem tekinthető stabil képződménynek, olyannak, amely minden egyes felmerülő esetre biztos választ tud adni. Ugyanakkor megalkotta a “könnyű eset” fogalmát, amely a jog bizonyosságait feltárja, és ezzel segítséget adhat a bonyolultabb ügyek megoldására, hiszen az embernek már nincs más teendője, csak meg kell vizsgálnia azt, hogy az előtte fekvő nehezebb eset miben különbözik az általa már előzőleg megoldott és feltárt “könnyű esettől”.

A harmadik fejezetben, Az alkalmazkodás dinamikája cím alatt Platon, Montesquieu, Rousseau, Kelsen, Perelman, Hayek megállapításait mutatja be a szerkesztő. Kelsen (1881–1973) gondolatai közül (Théorie pure du droit) a jogrendszer hierarchiája és azon belül az alkotmány kapott kiemelkedő jelentőséget. Az alkotmány biztosítja a jogrend logikus egységét, mert az alkotmány az a norma, amely egy adott jogrendhez tartozó összes norma érvényességének alapját megteremti, ezáltal biztosítva a normák egységét, azok sokféleségéből következő különbözőségük ellenére. Minden állami jogrend élén szükségképpen áll egy norma, egy “alaptörvény”, amely a jogrendhez tartozó minden más jogszabály érvényességének alapja és meghatározója. A jogi norma érvényességét vissza lehet vezetni egy vagy több magasabb rendű normára; tehát a jogrendben valóban létezik hierarchia. A legalacsonyabb szinten a bírói döntések és más egyedi határozatok találhatók, amelyek érvényességüket abból nyerik, hogy megfelelnek az eljárási és anyagi szabályoknak, azaz a létrehozatalukra megszabott normáknak, és tartalmuk nem ellentétes az anyagi joggal. Egy norma akkor lesz érvényes, ha ebbe a jogi hierarchiába beilleszkedik, de érvényességét végső soron az alkotmányból nyeri. Ugyanakkor Kelsen a nemzetközi jog primátusát hirdette, azt, hogy az egyes állami jogrendek felett létezik a nemzetközi jog, mint a jog egyetemes egységét biztosító szabályanyag. A jogrend hierarchiájának csúcsán tehát a valóságban nem is az alkotmány áll, hanem a nemzetközi jog (H. Kelsen: Théorie générale de l'État et du droit, LGD, 1997, 86. p.).

A könyv harmadik részében Vade-mecum cím alatt olyan fogalommagyarázatokat találhatunk, mint például a törvénykönyv, a kodifikáció, az alkotmány, a szerződés, a szokásjog, a tény, a fikció, a törvény, a büntetés. A szerződés (Contrat) fogalmának magyarázata során kiemeli, hogy a szerződés definiálható akként, mint egy megállapodás, amely által egy vagy több személy kötelezetté válik egy vagy több személy irányában arra, hogy valamit tegyen vagy valamitől tartózkodjon. A szerződés tehát természetes személyek közötti jogi megnyilvánulásként értelmezhető. A XVII. század végén Jean Domat (1625–1696) úgy magyarázta (Les Lois civiles dans leur ordre naturel) a szerződést, mint két vagy több személy kölcsönös megegyezésén alapuló megállapodását, amely közöttük törvényi erővel felérő lehetőséget teremt a másik fél ígéretének követelésére és végrehajtatására. A könyv ezen részében nagy terjedelmet szentel a szokásjog fogalmának meghatározására. A szokásjog (Coutume) a jog íratlan, kezdeti formájaként értelmezhető, amely nem a közhatalom egyoldalú döntéséből származik, mint a törvény, de a társadalmi közösség tagjainak ugyanazon viselkedéséből származó, szokásos ismétlődése következtében kötelező erővel bír. Két elem feltétlen létezése szükséges ahhoz, hogy szokásjogról beszélhessünk: az egyik az “anyagi rend”, azaz egy adott magatartás gyakori, folytatólagos, megszakítatlan, régóta történő ismétlődése; a másik elem a “lélektani rend”, amely szerint az ilyen magatartással ellenkező cselekvés jogi szankciót von maga után. Így tehát sohasem tudjuk teljes pontossággal megmondani azt, hogy mi a szokásjog valódi tartalma, értéke és ismérve; ezekről csak a közhatalom beavatkozása révén kaphatunk felvilágosítást, hiszen csak a közhatalom tudja ezeket pontosan megadni, hivatalos keretek között megfogalmazva azokat, és szankcionálva a szokásjog áthágóit. Felmerül azonban egy kérdés: ha a jogi normát a belőle származó szankció segítségül hívásával határozhatjuk meg, és ha jogi szankciót kizárólag bíró állapíthat meg, akkor az állam – mint a törvényes erőszak monopóliumának letéteményese és birtoklója – hogyan, milyen keretek között értelmezheti a szokásjogot mint valódi, önálló szabályt? Egyes vélemények szerint (H. Battifol: Problémes de base de la philosophie du droit, LGD, 1979, 74. p.) a szokásjognak csak annyi szerepe van, mint a jog elébe helyezett “védő-képződménynek” és ezáltal egyáltalán nem minősülhet jogi értelemben vett szabálynak. Mások, mint Kelsen (H. Kelsen: Théorie générale des normes, PUF, »Léviathan«, 1996, 301. p.) szerint az alkotmány iktatja be, teszi a jogrendszer részévé a szokásjogot, amely az állami jogrend alá vetett személyek szokásos magatartásából, mint jogkeletkeztető tényből származik.
 

Le Droit. Textes choisis & présentés (A jog. Szövegválogatás és értelmezés) szerk.: Fréderic Rouvillois, Corpus, GF Flammarion, Paris, 1999, 239 p.
 

Takács Tibor