Időről időre minden nép életében megjelenik az igény – vagy az olvasók vagy a szakemberek részéről – a múlt átértékelésére. Fokozottan érvényes ez a volt szovjet-blokk országaira. A neves román történészt azon túl, hogy kézikönyve Románia történetét fogja át az őskortól napjainkig, az a szándék vezette hogy “megírja a román nép őszinte, vagyis igaz történetét”. A szerző a tévedések feltárását is ígérte. Helyette azonban – hiába vette kezébe a könyvet az olvasó megkülönböztetett figyelemmel és reménnyel – a nagy történész elődökhöz hasonlóan, Constantiniu olvasatában a dicsőséges múlt és a román nép szenvedése és ennek történelmi igazságtétele kapnak hangsúlyt. Megkérdőjelezhető maga a címválasztás is. Pontosan A mai Románia története lenne a leghelyesebb, hiszen a szerző jelentős fejezeteket szánt Erdély történetének, és nem lehet vitatni: az országrész a magyar történelem része is volt.

A szerző eléggé gazdag forrásanyagot használt fel műve megírása során, amely mindenekelőtt politikatörténet, nem pedig társadalom- vagy gazdaságtörténet. Ebben azonban egyetlen magyar hivatkozás, egyetlen magyar kiadvány sem szerepel, még azok a magyar munkák, magyar okmánykiadványok, források sem, amelyek idegen nyelven is hozzáférhetőek. Enélkül pedig Románia történetének megírását nehezen lehet elképzelni.

Constantiniu a nagy stratégaként emlegetett Decebaltól kiindulva, Stefan Cel Maren, Petru Raresen (“reneszánsz herceg”-nek nevezi, és hangsúlyozza, hogy Zápolya Jánost támogatta), Constantin Brincoveanun, Cuzán, Gheorghe Tatarescun, Antonescun, luliu Maniun (igen találóan jellemezte örök ellenzékinek, kiváló kritikusnak és vitapartnernek, de aki igazi megoldásokat nem tudott felmutatni – ez utóbbi megállapítással azonban vitatkozni lehet), Gheorghiu-Dejen át – hogy csak néhányukat emeljük ki bevezetésképpen – nagy és az eseményeket döntő módon befolyásoló szerepet tulajdonít egy-egy történelmi személyiségnek.

A géta-dák lakosság és Dácia romanizálási folyamatában a szerző szerint mindenekelőtt a latin nyelv, illetve a városiasodás és a vegyesházasságok játszottak szerepet. Természetesen fenntartja azt az állítást, hogy nem lehet “teljes etnikai tisztogatás”-ról beszélni, azaz a római hadsereg és adminisztráció kivonult, de az őslakosság, illetve a letelepülők helyben maradtak és a III-XIII. században a faluközösségekben már megteremtették államiságukat. A népvándorlás ezer esztendeje alatt a földmíveléssel foglalkozó faluközösségek többféle funkciót töltöttek be: gazdasági, politikai, katonai funkciót. A szerző elismeri, hogy a népvándorlás nyomot hagyott a géta-dákok, illetve, ahogy megnevezi őket: a románok nyelvében, egyben kiemeli a románok elődeinek kötődését a kereszténységhez, mert: “a román nép eleve kereszténynek született”. A román nép etnogenezise kiteljesedésében Constantiniu megemlíti a szlávokkal való együttélés jelentőségét. Következésképp mindössze három összetevőt emel ki. E szerint a román nép kialakulásában “a géta-dák őslakosság, a római hódítók – nekik köszönhető, hogy a román nyelv 60 százaléka latin eredetű – és a szlávok játszottak szerepet. “Szláv fogalmak például a korai román állami alakulatok: a kenézségek és a vajdaságok is, de román tartalommal megtöltve” – állítja Constantiniu.

Megismétli a magyar államalapítással kapcsolatban, amit Iorga szeretett műveiben hangsúlyozni, hogy ti. a katolicizmus terjesztésére “apostoli misszióval” ruházta fel a pápa az országot, és a kisszámú magyarság, hogy Erdély felett megszilárdítsa az uralmát, felhasznált más etnikumokat, így a székelyeket – tehát külön nemzetnek tartja őket! – és a szászokat. Florin Constantiniu olvasata szerint a Kárpátok keleti és déli régiójában élő románok felszabadultak a mongol és a magyar uralom alól, és eképp “megszerezhették saját politikai identitásukat”. Velük ellentétben, az erdélyi románok diszkriminatív politika szenvedő alanyai lettek. Elismeri: Erdélyben a nyugat-európai feudalizmus alakult ki, a román fejedelemségekben ezzel szemben a bizánci típusú. Ennek is tulajdonítja, hogy Nagy Lajos politikai és katonai hódításával szemben Havaselve és Moldova elnyerte a konstantinápolyi pátriárka támogatását.

A XV–XVI. század egyik jellemzőjének tekinti a szerző a kultúra pártolására irányuló tevékenységet, mellyel Szucsava és Tirgoviste uralkodói a központi hatalmat akarták megszilárdítani és a bojárság hatalmát ennek alárendelni. Kiemeli Bethlen Gábor szoros kapcsolatait a Kárpátokon túli román vajdákkal, mert Bethlennek szerinte eltökélt szándéka volt föderáció kialakítása, és a Dácia királyságnak a létrehozása. E célt szolgálta – teszi hozzá a szerző – a reformáció terjesztésének szándéka az erdélyi románok körében. Bethlen századának uralkodói voltak Matei Basarab és Vasile Lupu, s amint a neves román történész megjegyzi: hosszú uralkodásuk a XVII. században a autochton elem győzelmét jelentette a levantei benyomulással szemben. Uralkodásuk alatt folytatódott az együttműködés Havaselve, Moldova és a Rákócziak Erdélye között. Erdély bécsi udvar általi annektálásának és a katolicizmus terjesztésének tulajdonítja – mint negatív következménynek -, hogy a román fejedelmek a “harmadik Róma”, Moszkva felé fordultak, és hogy a román fejedelemségekben megerősödött az ortodoxia. A XVII. század, a szerző szerint, a barokk győzelmét hozta el a kultúrában és művészetben a románok számára is.

Kiemelt helyet kapnak a román történész művében a XVIII. századi fanariota uralkodók, a felvilágosult abszolutizmus taglalása és politikai reformjaik jelentősége az élet különböző területein, a pénzügyi életben, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, az agrárviszonyokban, az egyházi és a kulturális életben. A következő század annyiban fontos a románok történetében, hogy a fejedelemségek gazdasági-politikai-stratégiai helyzetüknél fogva a nemzetközi érdekek és érdekellentétek érvényesítésének színterévé váltak. Az 1806–1812-es, az 1828–29-es orosz–török háború – ennek egyik fontos következménye, az első alkotmány, a Regulamentul Organic bevezetése volt itt – Franciaország figyelmének a román fejedelemségek irányába fordulását, Anglia szerepvállalását, nem utolsóként a krimi háborút és következményeit, a francia–angol–török–piemonti koalíció győzelmét hozta, s ezzel új erőviszonyokat alakított ki.

Florin Constantiniu több fejezetben olyan részkérdésekre is kitér, amelyek felett az ehhez hasonló kézikönyvek elsiklanak. A nagy reformer, loan Alexandru Cuza eltávolításában Oroszországnak tulajdonít például nagy szerepet. Ezt azzal magyarázza, hogy az orosz felfogás szerint Cuza Romániája a nemzeti-forradalmi mozgalomnak nyújtott segítség folytán instabillá vált, következésképp Cuzának el kellett tűnnie. Ebben Oroszország segítségére voltak a russzofil hazai bojárok. Az 1859-ben elkezdett egyesülési folyamat azonban – jegyzi meg a szerző – visszafordíthatatlan volt.

Alapvetően sikeresnek tekinti az idegen uralkodóból románná lett I. Károly román király hármas célkitűzését: a politikai stabilitás megteremtését az alkotmányos rendszer bevezetésével; a modernizációt és a dinasztia megszilárdítását Romániában, amelyből egy “keleti Belgiumot” akart teremteni.

A szerző bizonyítható elfogultsága ellenére, ami a XIX. század végi, XX. század elejei Románia politikai, pártviszonyait illeti, fájdalmasnak, de korrektnek tartja lon Luca Caragiale jellemzését – sértve érzi azonban magát amiatt a bismarcki megállapítás miatt, amely szerint “a román nem nemzet, hanem egy foglalkozás, amelynek nem vasút kell hanem ostor” –, hogy “politikai pártok, a fogalom európai értelmében, mély tradícióval, osztályérdekekkel, saját programmal és eszmerendszerrel, mint olyanok nem léteznek Romániában.” Ebből a sötét képből két kivételes személyiség nagysága világlik ki: a liberális lon. C. Bratianu és a konzervatív Petre P. Carp – egészíti ki Caragialét jelen kötet szerzője, aki egyébként Románia és a Központi Hatalmak szövetségét (1883) “természet ellen való”-nak nevezi. Ezt azzal indokolja, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia jelentős románok lakta részeket birtokolt (Erdély, a Bánát, Bukovina), míg a magyar kormány Erdélyben románellenes politikát folytatott. Ennek legékesebben szóló bizonyítéka – teszi hozzá – az 1868-as XLIV. törvény a nemzetiségekről.

Florin Constantiniu a legteljesebb mértékben egyetért Nicolae Iorgával, aki szerint az első világháború megteremtette a lehetőséget az összes románlakta terület egyesülésére. Természetes, hogy megállapítása Budapest román megszállásáról 1919 augusztusában harmonizál a román történetírás szemléletével, hogy ti. ezzel megakadályozták a bolsevizmus terjedését és nagy szolgálatot tettek mindkét népnek. Az is természetes, hogy hangsúlyozza a megszállók korrektségét, azt, hogy a lakosság körében jótékonysággal tették magukat emlékezetessé. Nem vesz tehát tudomást sem Clark jelentéseiről, Bandholtz naplójáról, amelyet általában ismernek a román történészek is, sem azokról a dokumentumokról, amelyek 1995-ben francia nyelven megjelentek. (L. Documents diplomatiques francais sur l histoire du Bassin des Carpat. Bp. Akadémiai Kiadó.) Ezek éppen az ellenkezőjéről tanúskodnak. Azt azonban megjegyzi: “Budapest elfoglalásának szimbolikus jelentősége volt: jóvátétel az erdélyi románok évszázados elnyomásáért és szenvedéséért.”

Ugyanakkor nem fogadja el azt a szemléletet, hogy miután a nagy nemzeti álom, az egyesülés megvalósult, a két világháború közötti Romániában beköszöntött az aranykor, ahol ha hibák történtek, azokat a külső tényezőkkel magyarázták, de semmiképpen sem a belsőkkel. Elismeri a román polgárság gyengeségét, a demokrácia hiányát, azt, hogy a kormányzók és a kormányzottak között óriási volt az ellentét. Ebből egyenesen következett, hogy a román társadalom útja a két totális rendszerbe, a légionárius és a királyi diktatúrába torkollott.

Maniu mellett egy-két mondattal találóan jellemzi a két világháború között élő politikusokat és kormányfőket. Averescut karizmatikus személyiségnek tartja, Take lonescut rendkívüli politikai éleslátás jellemzi, Vintila Bratianu jelentőségét abban látja, hogy – igaz sikertelen – kísérletet tett arra, hogy a nemzeti tőke kiszorítsa a külföldit; Nicolae Iorga kormányát úgy jellemzi, hogy az egy valóságos kormánynak a karikatúrája volt, Vaida-Voevodot túl rugalmas politikusnak tartja, aki képes volt minden elvárásnak eleget tenni, legyen az a saját pártjáé vagy a királyé. Élesen bírálja ugyanakkor a hazai választási rendszert, az elkövetett törvénytelenségeket és a 30-as években meghonosodott, Elena Lupescu nevével fémjelzett rövid korszakot.

A Codreanu- és Maniu-féle, az 1937-es választások idejére szóló választási megnemtámadási paktumra egyetlen magyarázatot ad: Maniu úgy látta, bármennyire is demokrácia ellenes és antiszemita a Vasgárda, szükség van a két ellenzéki párt összefogására, hogy megakadályozzák a királyi diktatúrát. Florin Constantiniu jól érzékeli azt a feloldhatatlan ellentmondást, ami a két világháború közötti Románia külpolitikáját jellemezte, amely abból adódott, hogy gazdasági érdekei szükségessé tették például a kapcsolatok szorosabbá fonását Németországgal, egyéb politikai érdekei viszont Franciaországhoz és Angliához fűzték. Geostratégiai helyzete rákényszerítette az együttműködésre a Szovjetunióval, a vitás területi kérdéseket azonban nem hagyhatta figyelmen kívül. Úgy véli, az ország bizonyos részeinek átadására került sor, mert Románia sem kellő katonai erővel nem rendelkezett, sem szövetségessel. Ezzel kimondatlanul is ítéletet mondott a kisantant szövetségi rendszere felett.

A monográfia minden kétséget kizáróan hozzá kívánt járulni Antonescu marsall rehabilitálásához, akinek személyiségét és helyzetét a francia Pétainhoz hasonlítja Constantiniu, amennyiben országai a Németországgal való együttműködéssel látták megmenthetőnek. A román történész szerint Antonescuról nem lehet úgy beszélni, mintha fasiszta diktátor lett volna, mindössze diktátori hajlamait ismeri el, akinek ideológiája az “autochton nacionalista hagyományokból táplálkozott.” Magyarázatot keres antiszemitizmusára is, és aláhúzza: 1940–44 között nem lehet a németországi vagy oroszországihoz hasonló politikai üldözésekről beszélni, hiszen mindössze 10 566 személyt helyeztek vád alá Antonescu Romániájában, akiknek fele kommunista vagy kommunista szimpatizáns volt.

A rendszerváltás kezdetét 1944. augusztus 23-ra teszi a szerző, de arra, hogy Sztálin miért erőszakolta ki Groza kormányalapítását 1945. március 6-án, a román történész szerint még ma sincs magyarázat. Az olvasó egyébként jól tudja, hogy Groza 1935 óta ismert kommunistabarát politikus volt, az Ekésfrontot is a nagybefolyású Nemzeti Parasztpárt és Maniu ellenében alapította meg, a kommunista párt befolyására. Az 1946-os választásokkal kapcsolatban hiteles forrásokra hivatkozva közli Kolozs megye és Kolozsvár város adatait. E szerint a Nemzeti Parasztpárt 42 százalékot kapott. Emigráns politikusok megerősítették, és ez teszi hitelessé Constantiniu számára is, hogy a választások igazi győztese a Maniu-féle Román Nemzeti Parasztpárt volt.

A monográfia legsikeresebb fejezete, amelyben ismerteti Gheorgiu-Dej útját a totális hatalomátvételig, jellemzit a románok magatartását az 1956-os magyar forradalom idején, és röviden, de árnyaltan bemutatja a Ceausescu-korszakot. Az utolsó fejezetben másokkal együtt teszi fel a kérdést a szerző, hogy az 1989. decemberi eseményeket vajon forradalomnak lehet-e tekinteni, vagy egyészen más nemzetközi és hazai tényezők játszottak benne szerepet.
 

Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român (A román nép őszinte története). Bucureşti, Editura Univers Enciclopedic, 1997, 588 p.
 

Lipcsey Ildikó