Jevgenyij Francevics Smurlo (1853–1934) neve és történetírói munkássága feltehetően csak nagyon kevesek előtt ismert Magyarországon. Ez részben érthető is, hiszen tudományos teljesítménye aligha mérhető össze az orosz történetírás eredeti szintézist teremtő nagyjainak eredményeivel. Mindazonáltal a smurlói hagyaték is igen figyelmet érdemlő.

Jevgenyij Smurlo ahhoz a történetírói nemzedékhez tartozott, amelyikhez Pavlov-Szilvanszkij, Sahmatov, Veszelovszkij, Grekov, Florovszkij, Vernadszkij, Puskarev és Karpovics vagy – hogy az ebben az időszakban színre lépő marxistákat is említsük – Plehanov és Pokrovszkij.

Georgij Vernadszkij az orosz történetírásról írt könyvében úgy tudja, hogy Smurlo “egy száműzött lengyel avagy ellengyelesedett litván fiaként az Altáj vidékén született”. Tanulmányait a pétervári egyetem történeti-filológiai karán végezte, Besztuzsev-Rjumin tanítványaként. Évekkel később az egyik első könyvében állít emléket egykori mesterének (Ocserk zsiznyi i gyejátelynosztyi K. N. Besztuzseva–Rjumina. 1899).

Magiszteri disszertációját a XVII. században élt Szilvesztr Medvegyevről írta. Medvegyev Szimeon Polockij tanítványaként tevékeny részese volt annak a vitának, amely a kijevi hittudomány akadémia “latinizáló” növendékei és a moszkvai ortodoxok között bontakozott ki. Smurlo magiszteri témaválasztása előrevetítette későbbi tudományos pályájának egyik jellegzetes vonását, a kulturális folyamatok és az egyház életével összefüggő fejlemények, még szélesebben: a szellemtörténeti problémák iránti érdeklődését.

Az 1899-ben Kijevben megtartott XI. régészeti kongresszuson Smurlo fontos javaslattal állt elő: felvetette egy állandó, Rómában székelő történészi bizottság fölállításának szükségességét. A bizottság feladata az olaszországi archívumokban fellelhető orosz történelemmel összefüggő dokumentumok összegyűjtése és közreadása lett volna. A javaslat néhány évvel később meghallgatásra talált, és az Orosz Tudományos Akadémia 1903-ban fölállította római tudományos képviseletét. E feladat ellátására elsőként Jevgenyij Smurlo kapott megbízást. Több éves tevékenységét az Oroszország és Itália (Rosszija i Italija. Szbornyik isztoricseszkih materialov i isszledoványij, kaszajuscsihszjá sznosenyij Rosszii sz Italijej) című gyűjteményben foglalta össze. Az 1917-es fordulatot követően azonban Smurlo kénytelen volt megválni római tudományos posztjától és átköltözött Prágába.

Az emigráció évei megfeszített tudományos és közéleti tevékenység jegyében teltek. Smurlo egyike volt a cseh fővárosban létrehozott Orosz Történeti Társaság kezdeményezőinek, és ő töltötte be elsőként e jeles tudományos közösség első elnöki posztját.

A kiváló történész tudományos teljesítménye igen kiterjedt és felettébb sokrétű volt. Tudományos érdeklődésének egyik fő irányát az ortodoxia, a katolicizmus és a protestantizmus kutatása képezte. Ebbe a problémakörbe tartozik a Római kúria az ortodox keleten (1609–1654) (Rimszkaja kurija na pravoszlavnom Vosztoke. Prága, 1918), valamint a Jurij Krizanicsről szóló munkája (Jurij Krizanics, Róma, 1926). Ugyancsak ide sorolható híres belgrádi előadása az Oroszország kapcsolatai a Szentszékkel Nagy Péter uralkodása idején (1697–1707) (Sznosenyija Rosszii sz papszkim presztolom v carsztvovanyije Petra Velikovo).

Ez az utóbb említett dolgozata átvezet Smurlo tudományos érdeklődésének egy további fontos területére, mégpedig a Nagy Péter tevékenységével összefüggő problémakörre. Ezzel a kérdéssel is több művében foglalkozott pályája különböző szakaszaiban az emigrációba kényszerített jeles történetíró. Ide sorolandó mindenekelőtt az 1889-ben közreadott Nagy Péter az orosz irodalomban (Petr Velikij v russzkoj lityeratúre. Opit isztoriko-bibliograficseszkovo obzora) című munkája, valamint az 1903-ban publikált dokumentumgyűjteménye (Szbornyik dokumentov, otnoszjáscsihszjá k carsztvovanyiju Petra Velikovo, tom 1., 1693–1700). A sort a Prágában 1925-ben kiadott Nagy Péter-könyve (Petr Velikij i evo naszlegyije), illetve az 1931-ben megjelentetett német nyelvű Péter-életrajza folytatta.

Oroszország péteri modernizációjának problémája Smurlot arra késztette, hogy az ezzel összefüggő kérdéseket szélesebb kontextusban is megvizsgálja. Ehhez a témakörhöz tartozik a Kelet és Nyugat az orosz történelemben (Vosztok i Zapad v russzkoj isztorii) című, 1926-ban megjelent alapvető dolgozata, valamint az Oroszország Ázsiában és Európában című, cseh nyelvű tanulmánya is.

Végül pedig feltétlen említést érdemel még egy történetírói terület, ahol Smurlo időtálló teljesítményre volt képes. Ez a terület nem más, mint az orosz történelem összefoglaló-áttekintő megírása. Smurlo két változatban is kísérletet tett erre. Az elsőt még 1922-ben adta közre Münchenben Oroszország története (Isztorija Rosszii. 862–1917) címmel. A kötet az emigrációban kiadott összefoglaló munkák között egyike lett a legnépszerűbbeknek. A könyvet 1997-ben Moszkvában is kiadták. Lényegében e kötet kiadásával vette kezdetét Smurlo oroszországi “visszatérése” és újrafelfedezése. Az orosz történelmet áttekintő második kísérletét 1931 és 1934 között publikálta. Az orosz történelem tanfolyama eredeti kiadásának egyik érdekessége, hogy hektográfon, azaz sokszorosító gépen állították elő, mindössze száz példányban. Van azonban ennek a műnek egy ennél sokkal fontosabb érdekessége is, az tudniillik, hogy a szerző mindkét kötet második részében egybegyűjtötte az orosz történelem vitatott, kétségeket ébresztő, különböző értelmezésekre lehetőséget adó problémáit. A mű 1931-ben kiadott első kötete – amit tavaly a szentpétervári Alatejja kiadó végre nyomdai eljárással is megjelentetett – 862-től 1462-ig tekinti át az orosz állam kifejlődésének és megalakulásának történetét. Az 1934-es, második kötet 1462-től 1654-ig kíséri figyelemmel az oroszországi politikai és kulturális változásokat. Mind az első, mind a második kötet két részből áll, ahol is az első részek az adott időszak “dogmatikus”, azaz többé-kevésbé konszenzusos történetét adják elő, míg a második részek, a már említett módon, a “vitatott” ügyeket veszik lajstromba. Sajnos, a második kötet kiadása egyelőre várat magára, ezért itt csak az első kötet fontosabb megállapításaira, illetve a kötetet koncipiáló szerzői elképzelések rekonstruálására vállalkozhatunk.

Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy a kötet első része, tehát az ún. konszenzusos fejezetek is rendkívül érdekesek, és – bármennyire meglepő – nem egy vonatkozásban felettébb eredetiek. Az eredetiség, persze, leginkább a kötet első részének megkomponáltságára, vagyis szerkezetére vonatkozik. Smurlo a kötet bevezető részében öt problémát tekint át. Mindenekelőtt az oroszság eredetét és etnikai “megformálódásának” szakaszait és legfontosabb körülményeit tárgyalja. Majd pedig Russzkij dom alcím alatt rátér azoknak a földrajzi feltételeknek a számbavételére, melyek alapvető módon határozták meg az ország életfeltételeit. Harmadik problémaként az orosz törzsek szomszédait veszi sorra. Itt tér ki röviden olyan lényeges kérdésekre is, mint Oroszország és az antik örökség kapcsolata, illetve az orosz–bizánci viszony. A negyedik, a bevezetésben említett kérdés “az orosz élet megkettőződésének” okait vizsgálja. Másképpen fogalmazva: arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelent és milyen következményekkel jár Oroszországra nézve egyidejű európai és ázsiai jelenléte. Utolsó, a bevezetésben tárgyalt problémaként Smurlo “az orosz nép nagyhatalmiságát” próbálja szemügyre venni.

A továbbiakban a szerző négy nagy fejezetre bontja az ún. “dogmatikus” részt. Ebből az első hármat időbeli szakaszhatárok konstituálják, míg a negyedik fejezet a kötet teljes időintervallumára kiterjedően tekinti át a régi Oroszország társadalmának és kultúrájának történetét.

Anélkül, hogy az előadott anyag belső tagolásának további részleteiben elvesznénk, megjegyezzük: ezek a fejezetek – noha alapvetően diakronikus rendben haladnak – tele vannak érdekesebbnél érdekesebb “tematikus” problémákkal. Ilyen, többek között az ún. Russzkaja Pravda természetét tárgyaló alfejezet, vagy a korai orosz államhatalom intézményeit elemző rész.

A könyv igazán izgalmas részeit azonban az ún. vitatott kérdések kapcsán fejti ki. Smurlo a 862 és 1462 közötti periódusra vonatkozóan 36 vitatott vagy tisztázatlan kérdést gyűjtött egybe. Többek között a következő címszavak alatt: Mi Oroszország, Európa része, avagy különös világ – Eurázsia? (3.) Honnan ered a Rusz elnevezés? (7.) Mikor és hol keresztelkedett meg Szent Vlagyimir? (14.) Milyen szertartásrend szerint került sor a kereszténység felvételére Oroszországban: a keleti vagy a nyugati alapján? (15.) Bila li knazseszkaja otcsinavotcsinoju? (21.) Létezett-e feudalizmus a régi Oroszországban? (28.) A mongolok szerepe az orosz történelemben (33.), és végül, de nem utolsó sorban: Valójában mikor vette kezdetét a régi Oroszország elidegenedése a római egyháztól? (34.)

Ezek a találomra kiválasztott kérdések és témák magukért beszélnek. Mindegyik kivétel nélkül tele van, újabb és újabb kérdésekkel és szellemi kihívásokkal. De vizsgáljunk meg közelebbről is egyet-kettőt a Smurlo által problematikusnak talált “ügyek” közül. Vegyük például a 3. kérdést, vagyis, hogy Mi Oroszország: Európa része, avagy különös világ – Eurázsia?

Smurlo a következőképpen jár el. Mindenekelőtt leszögezi, hogy az I. világháború után jelentkezett egy új irányzat, az ún. eurázsiai gondolat. Ez az új “doktrina” radikálisan felülvizsgálta az Oroszországot Európához soroló hagyományos felfogást. Az ún. eurázsiai szemlélet szerint az, amit “európai Oroszországnak” szokás tekinteni, nem része Európának, vagyis nem folytatása a kelet-európai síkságnak, hanem éppen ellenkezőleg, a tőle keletre elterülő, a régi terminológia szerint Észak- avagy Közép-Ázsiaként emlegetett térség nyugati irányú “nyúlványának” tekinthető csupán. Ha pedig nincs “európai Oroszország”, akkor nincs “ázsiai” sem. Ezzel szemben amiről beszélni lehet – idézi fel Smurlo az “eurázsiaiak” érvelését – az nem más, mint az “Ural előtti” és az “Ural mögötti Oroszország”. Az új irányzat képviselői tagadják az Európára és Ázsiára vonatkozó tradicionális elképzelések megalapozottságát. Szerintük az Óvilág, vagyis az a kontinentális talapzat, amit hagyományosan Európa és Ázsia együttesének szokás tekinteni, nem két, hanem három, sajátos geográfiai egységet fog egybe, úgymint Európát, Eurázsiát és Ázsiát. Az “eurázsiai” doktrína szerint Európa nem más, mint a hagyományos felfogás szerinti Európa, mínusz “európai Oroszország”. Eurázsia pedig az a rendkívüli kiterjedésű sivatagos-sztyeppés táj, amely a mai Kelet-Galíciától a kínai nagy falig nyúlik, míg délen a Fekete-tenger és az iráni–tibeti hegyek határolják. Ezzel szemben Ázsia, vagyis az, amit “vitathatatlan Ázsiának” lehet tekinteni, az nem más, mint az Óvilág keleti, délkeleti és déli perifériája: Japán, a fal mögötti Kína, a Himalája mögötti India, Irán és az ún. Elő-Ázsia. Az “eurázsiaiak” ide sorolják az orosz Távol-Keletet is. Mindez azt jelenti – foglalja össze az eddig előadottakat Smurlo –, hogy az eurázsiai gondolatot mindenekelőtt geográfiai érvekkel alapozzák. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a doktrina csak földrajzi érvekre hivatkoznék. E koncepció képviselői felhoznak más jellegű argumentumokat is, így többek között előszeretettel emlékeztetnek a természetes növénytakaró különleges, négy sávban végigfutó, másutt állítólag nem tapasztalható “minőségre” is. De mindennél fontosabb az, hogy az új doktrina képviselőinek felfogásában Eurázsia nem egyszerűen csak elkülönült geográfiai egység, de egyben sajátos történelmi entitás is. Eurázsia ugyanis egy különleges kulturális típus kiérlelődésének színtere is. Ennek a kultúrának az általános vonásai szorosan összefüggenek annak a helynek a természetével és adottságaival, melynek közegében e sajátos kultúra megformálódott. A “helynek” tehát – e felfogás szerint – nagyobb hatása volt a kialakuló kultúra természetére, mint az ezen a helyen élő népek különböző genetikai kódjainak, illetve e kódok közötti különbségeknek. Az “eurázsiaiak” felfogásában Oroszország (értsd: Eurázsia) története nem más, mint az Óvilág politikai központjának Keletről Nyugatra való fokozatos áthelyeződése. Eurázsia “életében” eddig három jelentős, egyesítő hatalom lépett fel: a XIII–XIV. században Dzsingisz kán és dinasztiája, a XIV–XV. században Timur Lenk, míg a XV. századtól a moszkvai, majd a XVIII–XIX. század során a szentpétervári Oroszország.

Smurlo, miután előadta az “eurázsiaiak” érveit a koncepció egyik kritikusának, B. Ny. Odincevnek “adja a szót”. Odincev szerint “Eurázsia” nem tekinthető különös, önmagába zárt világnak. A térség különleges “minőségét”, elkülönült entitás-jellegét klimatikus, botanikai és geográfiai érvekkel aligha lehet komolyan alátámasztani – bizonyítja konkrét érveket felsorakoztatva Odincev. Feltűnő azonban, hogy Smurlo az eurázsiai doktrina kritikusai közül csak egyetlen egynek ad szót. Ráadásul az Odincev-féle bírálat nem tér ki az eurázsiai felfogás társadalom- és politikatörténeti implikációira. Holott ezen összefüggések megalapozottságát több, jeles orosz gondolkodó és történész is kétségbe vonta Nyikoláj Bergyajevtől Alekszandr Kizvetterig, Fjodor Sztyepuntól Pavel Miljukovig. Smurlo azonban minta több megértést mutatna az eurázsiai koncepció hívei, mintsem annak kritikusai iránt.

De nézzünk egy másik vitatott kérdést Smurlo előadásában! Legyen ez az orosz feudalizmus problémája. Ebben az ügyben Smurlo már jóval nagyobb körültekintést mutat. A hivatkozott szerzők köre itt már felettébb impozáns. Pavlov-Szilvanszkij mellett feltűnik Taranovszkij, Karejev, Pokrovszkij, Plehanov és Oganovszkij neve is. A rivális álláspontok bemutatása Pavlov-Szilvanszkij és Vlagyimirszkij-Budanov érvelésének részletes felidézésével történik. De a hosszabban hivatkozott szerzők között van Pjotr Sztruve és Nyikolaj Kosztomarov is.

Hasonló körültekintés jellemzi a mongolok orosz történelemben játszott szerepet feldolgozó alfejezetet is. Itt épp úgy megjelenik Karamzin álláspontja, mint Vlagyimir Szolovjové. De a megidézettek között megtalálni Besztuzsev-Rjumint, Kosztomarovot, Ilovajszkijt, Korfot, Nyikolaj Trubeckojt, Georgij Vernadszkijt, Pjotr Szavickijt és Alekszandr Kizevettert is. Ebből a felsorolásból, persze, kitűnik, hogy ebben a fontos kérdésben is milyen jelentőséget tulajdonít Smurlo az eurázsiai gondolatnak. Ez azonban nem feltétlenül az elfogultság jele, hiszen a mongol probléma kétségtelenül az eurázsiai doktrina egyik alaptoposza, így ebben az “ügyben” az “eurázsiaiak” indokoltan lehetnek némiképpen felülreprezentáltak.

Összességében elmondható, hogy e különös szerkezetű kötet az orosz történelmi gondolkodás magával ragadó és egyben enciklopedikus tablóját nyújtja. Akit foglalkoztat az orosz történelmi fejlődés problémája aligha tud majd könnyen elszakadni tőle. És lehet-e ennél dicsérőbbet mondani egy könyvről, kiváltképp, ha az tudományos munka.
 

Je. F. Smurlo: Kursz russzkoj isztorii: Voznyiknovenyije i obrazovanyije russzkovo goszudarsztva (862–1462) [Az orosz történelem tanfolyama. Az orosz állam keletkezése sé alakulása (862–1462)] Szentpétervár, Alatejjá, 1998. 542 p.
 

Sz. Bíró Zoltán