A cikk orosz szerzője szerint egy amerikai történész makro-nacionalizmusnak nevezte a pánszlávizmust. Az 1840-es években jelentkezett először az irányzat, mindig Európára volt orientálva. Már jelentkezése óta a tudományos érdeklődést is felkeltette. A. N. Pipin múlt századi orosz filológus három változatát különböztette meg. Az egyik a misztifikátori, ezt a nyugatiak képviselik, akik egy Nyugat elleni orosz keresztesháború rémképét szerették felmutatni. Ennek oka Oroszország európai nagyhatalmi szerepében rejlik. Ez az áramlat már az 1830–40-es évtized fordulója óta ismeretes. A második a Habsburg Birodalmon belüli szlávok irányzata, ez a nemzeti megújulással függ össze, egyesítő és ébresztő jellegű, Pipin szerint ez az igazi pánszlávizmus, amely nem akar egyetlen szláv államot.

A harmadik az orosz változat, ez későbbi, a szlavofilek jelentkezéséhez kapcsolódik, szembeállítja Oroszországot és Európát. Nem imperialista jellegű, de az orosz “hivatalos” népiesség változataként már az. Pipin még demokratikus pánszláv irányzatot is említ, ez a szlávok egyenjogúságát akarta, de a hivatalos Oroszország ezt ellenezte. Ezt az áramlatot Oroszországban nem folytatták, de megkülönböztethető egy politikai és egy erkölcsi változata. A politikai az orosz nyelvet és befolyást kívánta terjeszteni a szlávok körében. Danyilevszkij 1869-ben megjelent Európa és Oroszország című könyve nyomán a századelőn a pánszlávizmus és a szlavofília kapcsolódása volt az érdekes. Miljukov az egész jelenséget reakciósnak tartotta, az 1860-as évek elejétől számította. Felfogása szerint a szlavofília nacionalista tiltakozás a Nyugat túlzott befolyása ellen. Bergyajev viszont elválasztotta a szlavofíliát az önkényuralom ideológiájától. De később ez nacionalizmussá fajult. A filozófus Szolovjov szerint nem Danyilevszkij, hanem Katkov, a publicista az igazi nacionalista. Szerinte a szlavofília volt az első szakasz, Katkov a második, a harmadik pedig a kortársak, tehát a századelő emberei. Danyilevszkij felfogása, Szolovjov szerint, Rückertre megy vissza, de Rückert legalább elismerte a nemzetek egyenjogúságát. A történész Karejev szerint a pánszlávizmus lényege a közös szláv nyelvre és a közös államra való törekvés. Ezt az oroszok Hegeltől és Fichtétől tanulták. Karejev kiemelte az irányzat erkölcsi oldalát.

Az oroszok közt az 1860–70-es években éledt újjá az érdeklődés a pánszlávizmus iránt. Akkor már ismert volt Kohn 1953-as könyve a nacionalizmusról. Ez megkülönböztette az Oroszországban és a Habsburg Birodalomban jelentkező pánszlávizmust. A keleti blokk előzményét látta az áramlatban. Az amerikai M. B. Petrovich Pipin álláspontját fogadta el, megkülöböztette a szláv és az orosz pánszlávizmust. Csehszlovákiában az 1950–60-as években konferenciákat rendeztek a slovanství (szlávizmus) fogalmáról. Ezt a nemzeti célokhoz képest másodlagosnak tekintették. Megkülönböztették a demokratikus és a reakciós irányzatot. Ezt az álláspontot fogadták el a szovjet kutatók is. Mind törvényszerűségeket kerestek az irányzat fejlődésében, de nem találtak ilyeneket.

Magát a kifejezést először J. Herkel használja 1826-ban Budán megjelent könyvében, amely egy közös szláv nyelvet akart mesterségesen megkonstruálni. Herkel az irányzatot irodalmi jellegűnek tartotta, úgy látta, csak a Habsburg Birodalmon belül élő szlávokra jellemző. Ott, német mintára, a kultúrnemzet fogalmát találták hasznosnak. Kollár 1837-ben ugyancsak Pesten megjelent könyvében fejtette ki a vzájemnost, a szláv kölcsönösség fogalmát, persze a könyv német nyelven jelent meg. Kollár minden szlávot be akart kapcsolni valamiféle kulturális közösségbe, minden szlávnak meg kell tanulnia a négy szláv etnikum, az orosz, a lengyel, a cseh-szlovák és a délszláv nyelvét. Ettől függetlenül a csehekkel szemben a szlovákok nemzeti identitását kívánta kiépíteni. A szlovák szerinte a szláv népek közt középütt helyezkedik el, ezért valamiféle központot jelent. Az elképzelés tehát kapcsolódik a nacionalizmushoz. De nála ez nem jelent állami egyesülést. Ez különbözteti meg az áramlatot a pángermanizmustól. A pánszláv ideológia végül is illúzió maradt. Kollár szerint a szlávok helyzete igazságtalan, megvetik őket, holott a szlávok a román és a germán után egy harmadik, új kultúrtörténeti típust hoznak majd létre. Kollár beszél a galamblelkű szlávokról, ők a választott nemzet. (Kollár evangélikus lelkész volt, évtizedekig Pesten működött – tehetjük hozzá.) Ez egyfajta messianizmus, a szlávok hozzák majd az európai civilizáció tökéletesítését. Ez persze utópikus eszme, de a Habsburg Birodalom szlávjait vonzotta.

A nyugati (német, osztrák és magyar) publicisztika a múlt század első felében fantomot teremtett meg, ez az 1848–49-es forradalmak és a krími háború idején még erősebbé vált. Ez mutatja a nyugatiak russzofóbiáját. Egy univerzális szláv monarchiától féltek, mert a szlávok oly nagy létszámúak voltak. Ez persze pszichológiai tényező. Két tendencia mutatkozott itt. Az elsőben a germánok szlávellenessége munkál. Fallmerayer, a neves bizantinológus, bizánci barbárságtól félt. Szerinte itt, keleten minden értéket a németek hoztak létre. A szláv barbárság ezzel szemben áll. Ennek a felfogásnak kései megnyilvánulása Ernst Fischer könyve a pánszlávizmus történetéről (1919). Oroszország világuralmi törekvéseit emlegette ekkor. Az orosz állam minden zavar forrása Európában. Az Österreichertum (ausztriai különállás) hívei nem voltak annyira ellenségesek, az osztrák kormányzat azonban csakugyan félt Oroszországtól. A cseh Thun gróf 1843-ban úgy vélte, hogy a pánszlávizmus kitalált fogalom. A Habsburg Birodalmi szlávok nem hívei.

A Habsburg Birodalom szlávjainál egyszerre volt meg a pánszláv és a szűkebb, ausztroszláv tendencia. Milnyikov szentpétervári orosz professzor szerint a szlávok nemzeti tudata ekkor még fejletlen volt. A kis népeknek egy ideig nemzeti-kulturális autonómiára van szükségük egy ideig, ameddig ebben lehet reménykedni. Utána a szláv nemzetek útjai már szétválnak. Az ausztroszlávizmus azért is lehetett vonzó, mert egyik itteni népnek sem volt saját arisztokráciája. Papok és tanítók voltak a nemzeti mozgalmak vezetői. Ezért a liberális tendencia mellett volt egy klerikális is. Ez az irányzat túlságosan mérsékelt volt, de felhasználta az osztrákok és a magyarok félelmeit. Az 1848-as prágai szláv kongresszus nem volt pánszláv. Az 1867-es moszkvai néprajzi kiállítás alkalmával tartott kongresszuson az ausztroszlavista és pánszláv tendencia még egyszerre jelentkezett. Ez voltaképpen valami nemzeti pragmatizmus megnyilvánulása volt. A szlávok itt is hangoztatták európai voltukat. A szlávok oroszbarátsága miatt végül a pánszláv irányzat kerekedett felül. A szlovákoknál az 1848 utáni, Stúrtól kezdve ez már egzisztenciális kérdés volt. A századfordulón a föderalizmus került az előtérbe.

Oroszország domináló európai szerepe kapcsán Pavlenko rámutat, hogy az orosz történetírás más hatalmak terjeszkedési politikáját mindig elítélte, de az oroszról nem vett tudomást. A kiváló költő, F. Tjutcsev megindító módon írt arról, mennyire kell az orosz világuralom. A Habsburg Birodalom szlávjaira azt mondta, hogy vagy oroszok lesznek, vagy németek. Ez az etatista szemlélet, amely az orosz állam politikai erőfölényére támaszkodott, a krími háború és az 1863-as lengyel felkelés miatt még erősödött is. A pánszláv történész, Pogogyin még a magyar trónra is orosz nagyherceget kívánt ültetni. Erre azért is szükség van, mert Európa ellenséges az oroszokkal szemben. Fontos szerinte az ortodoxia, ez kell legyen a szlávok vallása. Persze ez az orosz ortodoxia a kormány ellenőrzése alatt állt. Az 1860-as években ebből még csak Oroszország erkölcsi vezető szerepét vonták le tanulságként, az 1860-as évektől ez már hivatalos felfogássá is vált. Az 1880–90-es évek fordulóján pedig végképp ez lett a hivatalos felfogás. Az ekkori felfogás szerint a szláv gondolat minden szláv nép történetének fényes lapja.
 

Olga Vjacseszlavovna Pavlenko: Panszlavizm (A pánszlávizmus). Szlavjanovedenie 1998. 6. sz. 43–60. p.

Niederhauser Emil