Hadrianus alakja és tevékenysége mindig is sokat foglalkoztatta a történetírást és a modern ókorkutatókat. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az a jeles angol ókortörténész, Anthony R. Birley, aki már eddig több római császárnak szentelt számottevő monográfiát, 1966-ban pl. Marcus Aureliusnak, majd pedig néhány év múlva Septimius Severusnak (1971), (őt épp a pannóniai légiók kiáltották ki császárnak), most egy Hadrianusról írt könyvével lépett a nagy nyilvánosság elé: a nyugtalan, türelmetlen személyiséget kívánva megrajzolni e császár portréjában. Birley nem titkolja, hogy saját elképzelésének kialakításában szerepe volt egy másik, kiemelkedő angolszász ókortörténésznek, Fergus Millarnak, aki híres munkájában, az 1977-ben közzétett The Emperor in the Roman Worldben (A császár – ti. szerepe – a római világban) arra a korszakos végkövetkeztetésre jutott, hogy az imperátort nem aszerint kell megítélni, amit elvártak tőle, illetve ahogy cselekednie kellett volna, hanem aszerint, mit tett valójában, mi intézkedéseinek valódi mérlege. Ennek jegyében Birley is azt vallja, hogy Hadrianusnak igazából annak és olyannak kellett lennie, miként tényleges és tevőleges életműve őt bemutatja és jellemzi. Ugyanakkor persze Birley túl is lép Fergus Millaron, akinek hatalmas műve, minden kiválósága ellenére, egy hiányosságot mindenképpen hagyott maga után, nevezetesen a munka kevés figyelmet szentelt a császárok rendszeres politikai tevékenységének, valamint a propagandának. A modern angolszász ókortörténeti kutatás persze elég gazdag ahhoz, hogy ezt a hiányt pótolja, és nem kisebb rangú tudósok révén, mint akik joggal összevethetők a már többször felemlegetett Fergus Millarral, így P. A. Brunt és R. Saller révén, akik sok fontos részlettel járultak hozzá ahhoz, hogy ismereteink ebben a vonatkozásban is gyarapodjanak. Természetes tehát, hogy Birley ebben az összefüggésben is megvizsgálja Hadrianus tevékenységét. Az már más kérdés, hogy ez a vizsgálat nem mindenben erősíti meg azok korábbi prekoncepcióit, akik korrigálni igyekezve a források, főleg a Historia Augusta Hadrianus-ellenes tendenciáját, úgy igyekeztek beállítani, mintha Hadrianus lett volna a korszak egyik leginkább előre mutató politikát folytató császára. Nos, Birley nem így összegez a záró fejezetben, ahol megállapítja, hogy Hadrianus politikája nem volt elég tudatos és nem is járt olyan kihatásokkal, amelyek valóban hosszú távlatúak lettek volna. A szerző ezért is tekinthetett el attól, hogy eredeti tervével összhangban külön fejezeteket szenteljen Hadrianus császár pénzügyi, katonai, vallási, törvényhozói valamint adminisztrációs politikájának, sajnálattal állapítva meg például, hogy az imperátor által végrehajtott hadsereg-reformok valójában csak korlátozott hatáskörűek voltak, s egyáltalán a modern ókortörténet túlértékelte Hadrianus szerepét annyiban is, hogy benne látta az adminisztráció egyik átalakítóját és megújítóját. Ehelyett a szerző inkább Hadrianus görög orientációjának szentel nagyobb figyelmet, amelyet már az uralkodó görög köpenye és szakálla is kifejez, ami némiképp már egy új imperátor-ideált is körvonalaz.

A Birley által felvázolt kép önmagában logikusnak és koherensnek tűnhetik, mégis nem könnyű belátni, hogyan lehet beszélni egy politikával nem rendelkező császárról, egy olyan uralkodóról, akinek érméi csak eseményekről szólnak, ám nem hirdetnek fennhangon nagyra törő ideológiát, egy olyan imperátorról, akinek a jelleme homályos, mert kérdés: mennyiben tehető egy történeti értékelés döntő elemévé az uralkodói karakter, még akkor is, ha ennek a szubjektív elemnek ma különösen nagy figyelmet szentelnek. A szerzőnek a beszűkített látásmódja végül is odavezet, hogy bár Hadrianusról írt monográfiája igen alapos és nagy gonddal elkészített, körültekintő alkotás, amelyet roppant tudásanyag jellemez, végeredményben sok szempontból nem sokkal ad többet, mint egy uralkodó életének és principátusának kronológiáját. A szerző jobbadán beéri a tények felsorolásával és előadásával, arra ritkábban kérdez rá, hogy mindezek miért voltak, vagyis a történelmi oknyomozás egyszerűen a háttérbe szorul. Emeljünk ki egy szemléltető példát ennek alátámasztására. Hadrianus uralkodásának egyik legjellemzőbb és egyben leglátványosabb eleme a birodalma határai mentén tett nagyszabású utazásai, amelyeket Birley gondosan számba is vesz, ám arra nem vállalkozik, hogy mindennek az okát akár még sejtetni is megpróbálja. Az angol szerző figyelmét voltaképpen két értelmezési lehetőség köti le, s igazából ennek jegyében szeretné koncepcionálisan összefogni az általa összegyűjtött óriási anyagot.

Birley egyik kulcsfogalma, amely különben a szakirodalomban régtől ismert, és az antik források valóban adnak is rá alapot: Hadrianus “archaizmusa”, vagyis az a körülmény, hogy a császár számára a régi példaképek az igazán vonzók. Birley ezen megállapításának az ad igazán jelentőséget, hogy az eddigi túlságosan tág és nem eléggé pontos hadrianusi philhellénizmust nagy mértékben konkretizálni és árnyalni tudja, meghatározva az imperátor valódi cselekvési modelljeit. Ilyen módon Birley idevágó elemzései kétségkívül sokkal meggyőzőbbnek bizonyulnak, mint nem egy előd e tárgykört érintő kutatása, vö. D. Willers, Hadrians panhellenisches Programm (Hadrianus pánhellén programja, 1990), amely főként a császár építkezési elképzeléseivel foglalkozik.

Az angol ókortörténész munkájának másik központi tárgya a császárt körülvevő személyiségek tisztázása, meghatározása és jelentőségük körvonalazása, mert úgy találja, ez is kulcs lehet Hadrianus jobb megértéséhez. Ezzel Birley az ún. prosópographia, vagyis a név-, illetve a személykutatás módszeréhez folyamodik, amelyet a Rómával foglalkozó ókortörténészek régóta eredményesen használnak, akár a köztársaság számos nem kellőképp dokumentált eseményének tisztázásához, akár a császári hatalom megannyi rejtélyének leleplezéséhez, vagy még inkább a direkt auktoradatok hitelességének megállapításához, illetve torzításainak leleplezéséhez. Ám ugyanez az eljárás viszonylag kevés sikerrel kecsegtet Hadrianus esetében, akiről sokan azt hiszik, hogy a nagy ügyekben meglehetősen kevés akaraterőről tett tanúbizonyságot, és cselekedeteinek köre meglehetősen vértelen és sápadt személyiségről árulkodik. Már J. E. Lendon rámutatott Birley metódusa néhány gyenge pontjára, pl. Platorius Neposszal kapcsolatban, akit a Historia Augusta (4,2) a császár különleges barátai közé sorol, de akiről feliratok bizonyítják, hogy azután közreműködött a britanniai Hadrianus-fal építésében, ami azt jelenti, hogy később ki kellett esnie a császár kegyeiből. Ez a személy Thracia helytartója volt, amikor Kr. u. 117-ben Hadrianus trónra került, majd pedig 117/118 telét Byzantiumban töltötte. Minthogy a császár születésnapja január 24-én volt, Birley lehetségesnek tartja, hogy Platorius Nepos jelenléte ebből az alkalomból valamiféle fogadásra, rendezvényre szolgáltatott alkalmat. Minderre azonban valójában semmi bizonyíték nincs, az egész pusztán a képzelet szülöttje. Birley fantáziáját valószínűleg az mozgatta meg, hogy később Platorius jelentékeny működést fejtett ki Britanniában (vö. R. G. Collingwood, R. P. Wright és mások, The Roman Inscriptions of Britain, 1965-, 1340; 1427). Hasonló prosópographiai “éleselméjűséggel” tisztázza az angol kutató azokat a helyeket is, ahol Hadrianusnak hosszú utazásai során tartózkodnia kellett – legalábbis szerinte. Így tudja pl. kimutatni, hogy a császár egyik szicíliai látogatása során az Aetnától délnyugatra eső Centuripaeben állomásozott, amire az a bizonyíték, hogy barátjának, Pompeius Falcónak a családja innen származott. Az persze nem érdektelen, hogy a császár utazásai során hol tartózkodott, mi is volt pontos útvonala, de vajon ezt lehet-e ilyen módon tisztázni, s egyáltalán érdemes-e efféle vizsgálatokat elvégezni akkor, ha maguknak az utaknak az igazi okát nem firtatják? A fő kérdésnek ugyanis elsősorban erre a problémára, minél alaposabb fölfejtésére kellene irányulnia. Általános következtetésként akár az a megállapítás is levonható lenne e könyv forgatása közben, hogy helyenként ma már a prosópographia nem is mindig megalapozott s helyesen alkalmazott tudományos módszer, hanem gyakran öncélú játéknak, bűvészkedésnek bizonyul. Ugyanakkor persze nem szabad azt gondolni, hogy kellő óvatossággal, kritikával, indokolt esetben ne lehetne azért a prozopographia valóban termékeny történelemkutatási metódus.

Birley könyve mindenekelőtt e módszer alkalmazása révén válik egy vonatkozásban mindenképpen jóval többé, mint egy szó szoros értelmében vett Hadrianus-életrajz, illetve mint egy közönséges császárbiográfia. A nevezetes személyiségek galériája révén ugyanis – mégha a császár utazásai nem lesznek is számunkra az eddigi kutatásokból ismertnél jobban megragadhatóak – azért viszonylag informatív kép bontakozik ki számunkra az egykori római arisztokráciáról, illetve annak bizonyos köreiről, csoportjairól, alakjairól, valamint az ún. korabeli “értelmiségről”. A munka egyik kritikusa arról beszél, hogy ez az írás “a magnificent collective biography of the panimperial aristocracy”, vagyis az “összbirodalmi arisztokrácia nagyszerű átfogó életrajza”, ami részben fedi az igazságot. Mindez persze részben keret is, amelyben végül is a következő Hadrianus-portré rajzolódik ki előttünk: Birley szerint ez a császár valamiképpen kivétel volt a római imperátornak az újabb kutatásokban “passzívnak” minősített modelljéhez képest: ő azok közé az uralkodók közé tartozott, aki inkább újra játszott bizonyos szerepeket, mintsem valóban önállóan cselekedett volna, ám ilyen formában inkább “hyperactive”-nak (vö. 312 p. és az 1. jegyzet), vagyis nagyon is tevékenynek bizonyult.

Szinte A. R. Birley Hadrianus-monográfiájával egyidőben jelent meg egy másik császárbiográfia, J. Bennetté, amely az elődöt, Traianust, annak életét és korát mutatja be, aki rokonságban állt utódával, úgyhogy tevékenységük az ún. Antoninus-ház kezdetét jelzi, már ha Nervától (Kr. u. 96–98) eltekintünk. A rokoni kapcsolat azonban csak a vérség tekintetében áll fent, mert aligha van nyugodt, polgári viszonyok között két ellentétesebb koncepciót képviselő császár, mint éppen Traianus és Hadrianus, akik közül az előbbi a terjeszkedő katonapolitika látványos képviselője volt, harmonikusan együttműködve a senatussal, aminek jeleképpen a későbbi császárt azzal a kívánsággal iktatták be, hogy legyen felicior Augusto, melior Traiano, vagyis legyen szerencsésebb Augustusnál és jobb Traianusnál (a szóbanforgó könyv címe is Traianusra, a “legjobb császárra” utal); míg Hadrianus lemondott a területgyarapításról, a birodalmat csökkentett kiterjedésű határai között szerette volna szilárdan megtartani, korlátozva a senatus tevékenységét, amiért az “atyák” még a császár deifikációját is meg akarták tagadni, úgyhogy ezt az ő utódjának, Antoninus Piusnak kellett kierőszakolnia. Ám összpontosítsuk most arra a figyelmünket, mennyiben is volt Bennett szerint Traianus valóban optimus princeps, azaz a “legjobb császár”. Ez a nyomatékos kérdésfelvetés annál fontosabb, mert Traianus jelentőségéhez mérten meglepő, hogy jószerével ez a munka századunk első önálló áttekintése e császárról, mert a többi jelentősebb munka inkább csak más kérdésekkel összefüggésben méltatja Traianust vagy egy lexikoncikk keretében, mint pl. R. Paribenié, (Optimus Princeps, I–II, 1926–1927), R. Hansliké (Realencyclopädie Supplementband X, 1965, Traianus címszó), R. Syme-é (Tacitus, 1958) vagy A. Garzettié (Da Tiberio agli Antonini, 1960) stb.

Traianus portréját megrajzolni már csak azért is nehéz a Kr. u. I–II. századi császárok sorában, mert reá vonatkozóan meglehetősen hézagos az antik forrásanyag: itt nem áll rendelkezésünkre sem Tacitus, sem Suetonius, sem a Historia Augusta; Cassius Dio munkájából is e korszakra csak Xiphilinos kivonatai maradtak fent, s így fő forrásunk Traianusról mindenekelőtt az ifjabb Pliniusnak hozzá és róla írt panegyricusa, valamint ugyane szerző levelezésének 10. könyve. Sok mindenről inkább csak a képzőművészet tájékoztat bennünket, mint pl. a Traianus-oszlop, amely a daciai hadjáratokról a legátfogóbb antik híradás. Ezért Bennettnek mindenképpen érdeme marad, hogy szinte ő vázolja fel elsőnek Traianus teljesnek mondható pályafutását, ami a későbbi kutatások alapja is lehet, kiterjedt adatgyűjtésével, annak elrendezésével és térképre vetítésével stb. A könyv azonban ennél is több, mert az archeológiában kellő jártassággal bíró szerző a romanizáció egész jelenségéről és folyamatáról kitűnő képet tár elénk. Sajnos, a korabeli római intézményrendszert már közelről sem ismeri jól, s ezen a területen gyakran fogható tévedésen. Mint szövegértelmező sem mutatkozik mindig kiválónak, így a pliniusi panegyricus értelmezésében nem egyszer egyenesen naívnak tűnik fel. Mentségére szolgáljon azonban, hogy – mint már utaltunk – úttörő a munkája, és ilyenkor bocsánatos bűnnek mutatkoznak az efféle hibák, amelyek az első próbálkozások gyengeségéből is fakadnak.

A már jelzett fogyatékosságoktól eltekintve azonban, végül is milyen kép bontakozik ki előttünk Traianusról, az uralkodóról a könyv lapjain? A szerző elég hagyományos, angolszász nézőpontból közelít a rómaiakhoz, akiknek mint más idegeneknek, meglehetősen visszatetsző szokásai vannak, így a rómaiak körében bevett a két nem iránti szexuális vonzódás, beleértve a szex anális és orális formáit a férfiak körében, s ez érvényes az uralkodói házra is. Bennett ezen a nézőponton keresztül közelít többek közt főhőséhez, s ugyanakkor tartózkodik pl. a francia kutatásra gyakran oly jellemző erős filozófiai háttérelemzéstől, illetve koncepcionális vizsgálódástól, valamint a manapság oly divatos szociológiai vagy éppen nyelvészeti, pl. szemiotikai analízisektől, illetve bizonyításoktól. Bennett ragaszkodik a tradicionális intézményi, jogi elemzéshez, abból indulva ki, hogy a császár hatalma ún. “alkotmányos” helyzetéből származik, akinek auctoritása, mint a princepsi vezetés Augustustól kezdve érvényes rugalmas keretformája, elsőrendűen a tribunitia potestasra, vagyis a néptribunusi hatáskörre, másfelől az imperium maiusra a consuli, proconsuli hatalomra van alapozva. Az ebből fakadó elvárások határozzák meg a Bennett-féle császár politikai szerepkörét, amelynek lényege a megfontolt politika és az ezt kifejező cselekvés. Ahogy általában az imperátorok minden egyes reformja bizonyos fajta eszményi gondolkodásból táplálkozik, amely széleskörűen ráépül a római császárság egységes politikai, gazdasági és katonai rendszerére, ugyanúgy Traianus politikájának is ez adja a lényegét. Ezt támasztja alá pl. Traianus útépítő politikája, amely abból a törekvésből származik, hogy a közlekedés javításával erősítse a kereskedelmet, összhangban a császár személyes politikai célkitűzésével. Traianusnak ugyanis van ideológiája, amelyet a propaganda eszközeivel próbál meg közvetíteni. Ez a propaganda széles eszköztárral rendelkezik: ide tartoznak a császári érmék, pénzek csakúgy, mint a fentebb már említett pliniusi panegyricus, vagy Dión Chrysostomos egyes beszédei, mint pl. azok, amelyek a királyságról szólnak, hivatalos elképzelést tükröznek. Hogy ez a bemutatás mennyiben felel meg a valóságnak, azon vitatkozni lehet, mert van valószínűsége annak, hogy Bennett Traianusa részben egy olyan modern autokratáról lett mintázva, aki némileg egy még élő angolszász ideálhoz kapcsolható.

Ha mindezek után összevetjük Birley és Bennett munkáit, jól kitűnik mindkettő számos erénye, de nem kevés fogyatékossága is. Ugyanakkor ezek felmérése végül is segít abban, hogy a császármonográfiák nyomán egyre pontosabb képet rajzoljunk meg magáról a római principátusról, nem utolsó sorban azért, mert – legalábbis a most bemutatott két könyv – gazdag és széleskörű forrásanyagon alapul, felhasználva nemcsak az auctoroktól származó információkat, hanem az érméket, az archeológiai adatokat, a papiruszokat és főleg a feliratokat, de ügyelve a képzőművészetből levonható következtetésekre is. Épp ezért várjuk az újabb imperátor-életrajzokat, mint amilyen P. Southern Domitianus-könyve (1997), amely címe szerint egy tragikus zsarnokot mutat be, s ennek jegyében inkább lélektani biográfiának minősül, újabb színt hozva az eddigi életrajzok sorába, bár képtelen pótolni két olyan írást Domitianusról, mint amilyen B. W. Jones két munkája, egyfelől a régebbi, amelynek címe: Domitianus és a senatori rend (1979); másfelől az újabb – azaz a “Domitianus császár” (1992). Ezek bemutatására esetleg egy újabb ismertetésünkben keríthetünk sort.
 

A. R. Birley: Hadrian, the Restless Emperor (Hadrianus, a nyugtalan császár). London–New York, 1997. és J. Bennett: Trajan, Optimus Princeps. A Life and Times (Traianus, a legjobb császár. Élete és kora). London–Bloomington, 1997. ??? p.

Havas László