A korai középkor, s különösen a kora középkori egyháztörténet a történetírásban általában nem kapott túl nagy figyelmet. A hiányos, töredékes források hosszadalmas és fáradságos munkával történő feldolgozása, összerakása nem kecsegtet gyors és látványos sikerrel. Éppen ezért üdvözlendő minden olyan vállalkozás, amely ezt, a “sötétnek” nevezett korszakot igyekszik feltárni, bemutatni, hogy ezáltal is oszlassa az ismerethiányból fakadó tévképzeteket, megalapozatlan, sommás beidegződéseket. Klaus Herbers terjedelmes, 580 oldalas könyve ebből a szempontból is figyelmet érdemel.

A kötet bevezetője minden részletre kiterjedően szól a kora középkor történetével kapcsolatos kutatási nehézségekről, s arról, hogy ebből adódóan a rendelkezésre álló forráskörre támaszkodva egy kora középkori személyiség életrajzát nem lehet olyan mélységig feldolgozni, mint a későbbi, különösen az újkorban élt emberekét. Éppen ezért Herbers nem is tekinti könyvét a szó valódi értelmében vett biográfiának, hanem inkább csak olyan korrajznak, mely egy pápa személyét helyezi a vizsgálódás középpontjába, s ezen keresztül szól az adott időszak politika-, egyház- és kultúrtörténetéről.

A mű első, nagyobb egységét alkotó részben (mintegy 80 oldal) számba veszi mindazon forrásokat, amelyek IV. Leó pápával kapcsolatosak: a korabeli “életrajzíróktól” a különböző krónikákon át az oklevelekig, óvatos kritikai szemlélettel tekintve mindegyikre. A pápa életrajzának bemutatása szükségszerűen csak vázlatos, elnagyolt lehetett. Adatok hiányában a szerző lényegében csak IV. Leo egyházi pályafutásának fontosabb állomásait volt képes rekonstruálni (szerzetes Rómában a Szent Márton kolostorban, aldiakónus a Lateránban, kardinális), amely hűen követi egy VIII–IX. századi, tipikus klerikusi karrier modelljét. A pápa családjáról csak egyetlen rövid latin nyelvű megjegyzés árulkodik: “Leo, natione Romanus, ex patre Radualdo”.

A könyv fő hangsúlya (több, mint 200 oldal) Rómával, illetve a “Patrimonium Petri” IX. század közepi helyzetével foglalkozik, s az így vázolt keretben helyezi el IV. Leo pápát mint egyházi és világi fejedelmet. Szól arról, miként pusztították el, perzselték fel 846-ban a szaracénok Rómát, az Ostia melletti ütközetről (848/849), de alapvetően nem az eseménytörténetre, katonai fejleményekre koncentrál, hanem azok egyház- és vallástörténeti aspektusaira. Kiemeli azt a tényt, hogy IV. Leo pápával nyert először vallási legitimitást a hitetlenek elleni fegyveres harc, s a későbbiekben ez a gondolat igen fontos szerephez jutott a keresztes háború eszményének kialakulásában. A szerző részletesen tárgyalja a szaracénok dúlását követően IV. Leónak Róma újjáépítéséért folytatott erőfeszítéseit, szerepét a hajdani aurelianusi falak megerősítésében és az ún. Leo-város létrehozásában Szent Péter sírjánál. A pápa, valamint I. Lothar és II. Lajos császár viszonyának, a császárok Róma-politikájának bemutatása már hiányosabb. Ezek a pápák elnagyoltak. A római nemesség és egyéb római társadalmi csoportok, illetve az egyház kapcsolatának ismertetése is vázlatos maradt. Ugyanakkor a IX. századi liturgiai, hitéleti viszonyok gondosan kimunkáltak, informatívak.

A könyv negyedik nagy fejezetében Herbers a korszakra jellemző pápai–bizánci kapcsolatok néhány epizódját, jellegzetes vonását villantotta fel, ahogyan szólt a nyugati keresztény államokhoz fűződő viszonyról is. Viszonylag nagy teret szentelt a kora középkori angolszász királyságokkal fenntartott egyházi kapcsolatoknak. A pápaság politikai aktivitása lehetőségeinek sorában Bretagne esetét emelte ki: Nominoe breton fejedelem éppen Róma egyházi s politikai támogatásával függetlenítette magát a nyugati frank királyságtól.

A VIII. század közepétől terjedt el az a gyakorlat, hogy a pápa relikviákat, ereklyéket ajándékozott. Az archaikus időkre visszanyúló ajándékozási gyakorlat politikai eszközt jelentett a Rómához fűződő kapcsolatok, szálak kialakítására vagy éppen erősítésére. Természetesen az ajándékozás ősi hagyománya bizonyos kölcsönösséget is feltételezett, ezért a dolog fordítva ugyancsak működött: maga a pápa is kapott relikviákat, ereklyéket máshonnan (például Salzburgból, Wildeshausenból, Ersteinből).

A könyv zárófejezete IV. Leo értékelésével és utóéletével foglalkozik. A szerző megállapítása szerint a pápa fő feladata az adott korszak lehetőségei és határai között Róma városának és Szent Péter sírjának védelme, biztonságának megteremtése volt, ahogyan elődeinek, de még jó ideig utódainak is. Személyét a XIII. századtól kezdte egyre nagyobb tisztelet s kultusz övezi, az egyik kora középkori krónika már IV. Leo szentségét hangsúlyozta. Az, hogy tisztelete a XIII. századtól vált szélesebb körűvé, nem véletlen. A szaracénok felett győzedelmeskedő pápa képét a keresztes háborúk századaiban a világi és egyházi szféra politikai törekvéseinek ideológiai alátámasztására egyaránt alkalmasnak találta.

Klaus Herbers munkájának kétségkívül komoly érdeme, hogy az írott források mellett archeológiai, epigráfiai, művészettörténeti szempontokat, kutatási eredményeket és módszereket is bevont vizsgálódásába. A könyv alcímére azonban, hogy valóban milyen lehetőségei és korlátai is voltak a IX. század közepén a pápaság politikai és egyházi mozgásterének, érdemben nem kapunk választ. A késő Karoling-kor nagyobb történelmi személyiségei, mint I. Lothar vagy II. Lajos császárok, a római és az egyházi állam nemessége, klérusa, vagy egyáltalán Róma városának szerepe a kor politikai hatalmasságainak szemében, stb., csak elnagyoltan jelennek meg a műben.
 

Kaus Herbers: Leo IV. und das Papsttum in der Mitte des 9. Jahrhunderts. Möglichkeiten und Grenzen päpstlicher Herrschaft in der späten Karolingerzeit (IV. Leó és a pápaság a IX. század közepén. A pápai uralom lehetőségei és korlátai a késő Karoling-korban). Anton Hiersemann Verlag, Stuttgart, 1996. 580 old.

Pósán László