A nagy összefoglaló művek korát éljük a középkori jogtörténet területén is. A kilencvenes években elsősorban az olasz jogtörténészek jelentkeztek nagyobb számban a középkori európai jogfejlődés összegző bemutatásra törekvő munkákkal. Közülük talán a legjelentősebbnek Ennio Cortese munkáit1 tekinthetjük. Habár a könyvek tárgyát és mennyiségét tekintve a középkori jogfejlődés vizsgálata az olasz tudósok kisajátított terrénumának tűnik, egyes munkák tudatosítják, hogy ezen korszak kutatása és bemutatása összeurópai vállalkozás. Ilyen munka Hermann Lange, volt tübingeni professzor két kötetre tervezett művének első része is, amely – elsősorban a német nyelvterületen – hiánypótló vállalkozásnak tekinthető. Mindenekelőtt azért, mert bár elsősorban a jogtörténészek fogják kézikönyvként használni a munkát, közérthetőségével kielégítheti a középkor művelődéstörténete iránt érdeklődő szélesebb közönség igényeit is. Savigny2 múlt századi – sok tekintetben ma is mérvadó, de ugyanakkor jórészt meghaladott – munkája, valamint a hetvenes évek nagy vállalkozása, a Coing Handbuch3 első kötete éppen ebben a tekintetben mutatott fel hiányosságokat. Schrage4 jól sikerült és igen népszerű, kis terjedelmű munkája csak megelőlegezte, de nem válthatta ki a Lange könyvében most (részben) megvalósult összefoglalást.

Lange munkája ugyanakkor összetéveszthetetlenül Alpokon túli szemlélettel íródott, szemléletmódjának gyökereit Savigny munkájában kell keresni. Ugyanis míg az olasz szerzők hagyományosan a fellelhető források elemzésére helyezik a hangsúlyt még nagyobb lélegzetű összefoglaló munkáikban is, addig az északi tudományos tradíció – s így az ismertetett munka is – inkább “kívülről” szemléli a középkori jogtudomány forrásait és igazából a “jogászok történetével” foglalkozik. Lange munkájának első kötete a glosszátorok “iskolájával” foglalkozik, s időben hozzávetőleg az 1050 és 1250 közötti korszakot öleli fel.

A középkori európai jogtudomány fejlődésének kezdőpontja nagyjában-egészében a XII. századra, “a jogászok évszázadára” tehető. A jogi ismeretek jelentőségének megnövekedését, a jog tudományos művelésének önállósulását alátámasztotta az itáliai városok kereskedő polgárságának megjelenése, a forgalom szükségletei, a világi államnak – elsősorban a császári hatalomnak – az egyház hatalmától való elválási törekvései, miáltal a XII. században újjáéledő jogtudomány és maguk a jogászok a politikai és társadalmi harcok eszközeivé és főszereplőivé váltak. Ezen társadalmi és politikai tényezők mellett a középkor sötét századaiban eltűnt Digesta – a iustinianusi kodifikáció talán legfontosabb része – “újra felfedezése” tette lehetővé a jogi ismeretek reneszánszát. A Digesta VI. századból származó egyetlen hiteles kézirata 1050 körül Pisában került elő, s ennek egyik másolata 1070 táján bukkant fel Bolognában.

A Digestában és a Iustinianus által kiadatott más (már korábban is széles körben ismert és többé-kevésbé alkalmazott) jogkönyvekben fellelhető római joggal való foglalkozás újjászületését, a római jog tudományának (legisztika) kialakulását és jelentőségének hihetetlen megnövekedését – nem egyedüli, de talán legfontosabb tényezőként – az a körülmény segítette elő, hogy a XII. századtól kezdve az egyeduralomra törő császári hatalom és a legisták, a római joggal foglalkozó és azt oktató tanárok között érdekszövetség jött létre. Az érdekközösség a jogtudók és a politika között Barbarossa Frigyes (1152–1190) óta állt fenn. Ő az 1158-as roncagliai birodalmi gyűlésen saját – a pápa hatalmával szembenálló és azt megkérdőjelező – uralmi igényeit megalapozandó, a justinianusi kodifikációból kiolvasható római császári tradíciókra nyúlt vissza. A jogtudók politikai szolgálatai nemcsak az antik közjogi szabályok új jelentőséggel való felruházását jelentették, hanem a római magánjog tudományos művelése előtt is szélesre tárták a kapukat.

A jogtudomány kialakulása és fejlődése talán még szorosabban kötődik az európai egyetemek kialakulásához és fejlődéséhez. A legrégebbi egyetemek a középkori művelődés termékei voltak, a középkor tudományfelfogásából nőttek ki és azt tükrözték. Annak a kulturális fellendülésnek a legmaradandóbb eredményét képezték, melyet az utóbbi időben a XII. század reneszánszának neveznek a művelődéstörténészek. A középkor kultúrája, szellemi élete a korábbi korszakokban, elsősorban a keresztény késő-ókorban felhalmozott ismeretekből táplálkozott. Alapját tehát az egyházatyák korának keresztény-latin kultúrája adta. Az egyetemeken részben logikailag újragondolták és feldolgozták, részben újra felfedezték az ókor teológiai és tudományos hagyatékát.

Így a jogi ismeretek tárházának is egy késő ókori, a VI. századi Bizáncban keletkezett törvényművet tekintettek. Iustinianus gyűjteményének megértése és értelmezése volt az első európai jogi iskolák célja. A Digesta napfényre kerülésével az érdeklődés megnőtt a római jog iránt, s a teljes iustinianusi joganyag a jogi oktatás valamint a tudományos kutatás tárgya lett. Az értelmezés és a nyert tudás továbbadásának módszerei és formái, melyek aztán évszázadokra meghatározták az európai jogi gondolkodást és oktatást, a bolognai egyetemen alakultak ki, viszonylag rövid idő, alig két emberöltő alatt. E módszerek kialakítói voltak a glosszátorok, az egyetemi jogtudósok első nemzedékeinek képviselői.

A módszeres jogi oktatás kezdetben a iustinianusi kodifikáció latin szövegének folytatólagos elemzéséből, magyarázó feldolgozásából, illetve értelmezést könnyítő jegyzetekkel való ellátásából (glosszálás) állt. A Digesta nehezen volt érthető a kor értelmisége számára, mert túlnyomórészt egyedi esetekből állt össze. Feldolgozás nélkül nem volt tanulható ez a vegyesen esetjogi illetve parancsjogi joganyag. A feldolgozás célja az autoritatív szöveg vitathatatlan helyességének bizonyítása, megértése és továbbadása volt. A glosszálás kazuisztikus módszer volt, amely minden történeti kritikát nélkülöző analitikus exegézis révén törekedett a jogszabályok megtanítására. Az egyes szöveghelyek elemzése során nagy szerepet kapott a szabályok célja és létrejöttük okainak a megvilágítása is.

Az oktatás (és egyúttal a tudományos feldolgozás) menete a következő volt. A tanár előbb felolvasta az elemzendő, végeredményben megtanítandó szöveghelyet, aztán – mivel ezen szövegrészletek nagy többségénél római jogtudósok eseti döntéseiről volt szó – megkísérelték azon jogeset (casus) rekonstruálását, amelyre az elemzett állásfoglalás születhetett. Az eset és a döntés skolasztikus módszerekkel történő összevetéséből kísérelték meg azon jogelv, jogszabály megfogalmazását, melyen a döntés alapulhatott. Ez a skolasztikus megközelítés azt jelentette, hogy a hallgatók hipotéziseket állítottak fel a szabályra vonatkozóan, ezekkel szemben mások ellenvetéseket hoztak fel, az álláspontokat megvitatták, és végül a tanár segítségével fogalmazták meg a keresett jogelvet. A módszer középpontjában nem a szabály alkalmazhatóságának, hanem a szöveghely értelmezésének kérdése állt. Különböző jogi irodalmi “műfajok” alakultak ki, így többek között az egyes tárgykörökhöz írott összefoglaló tanulmányok (summa) és a vitatott kérdések összegyűjtését és megválaszolását célzó quaestiones. Az oktatás eredményeként a hallgatók szinte elképzelhetetlen mennyiségű szöveghelyet tanultak meg fejből, szinte élő jogszabálytárnak voltak tekinthetők. Ugyanakkor azonban szinte semmilyen lépés nem történt, hogy az ismeretek tárolását megkönnyítsék valamiféle rendszer felállításával, általános elvek meghatározásával. Egyedül a szöveghelyek közötti ellentmondások feloldására, és egységes álláspont kialakítására törekedtek, sokszor igen agyafúrt logikai ügyeskedésekkel. A párhuzamos helyek megkeresésével, az ellentmondások feloldásával a bolognai tanárok alkalmassá tették a kazuisztikus római jogot a tudományos és igazságszolgáltatásbeli használatra. Mivel az egyes kérdések eldöntéséhez számba jöhető szöveghelyek nem egy helyen voltak összegyűjtve, szükséges volt az egész anyag tudása, memorizálása és értése, alkalmazása.

A bolognai egyetemi jogtudomány legfontosabb jellegzetessége az volt, hogy az oktatás tárgyát nem a hatályos joganyag képezte. Ez azonban teljesen megfelelt a korabeli egyetemek szellemének, a korabeli emberek tudáshoz való viszonyának. A glosszátorok és követőik a iustinianusi Corpusban a “ratio scripta” megtestesülését látták, és kazuisztikus anyagából a feldolgozás során jogi érvek olyan átfogó anyaga jött létre, amely az akár újonnan fellépő jogi problémák megoldását is lehetővé tette.

A szerzett ismereteket – tulajdonképpen a kor skolasztikus tudomány-felfogásával ellentétben, hisz a tanulás, tudomány művelés céljának ekkoriban az igazság keresését, a tudás örömét tekintették – a gyakorlatban is alkalmazni lehetett. Mégpedig azért, mert Anglia kivételével egyik korabeli európai állam sem rendelkezett valamennyire is teljes jogrendszerrel.

A világi (iustinianusi) római jog, a leges oktatása mellé már egészen korán, a XII. század közepe táján felzárkózott Bolognában a kánonjog oktatása is. Az egyházjogi oktatás is hasonlóan volt megszervezve, mint a világi jogé. Az oktatás anyaga, alapszövege az ún. Decretum Gratiani volt, melyben Gratianus az egyházatyák és a korai egyházjogi források általa ismert szövegéből “összeollózta” az egyes jogi problémákra vonatkozó szövegrészleteket. Ehhez a magángyűjteményhez a későbbiek során egyéb, hivatalos jogforrás-összeállítások, elsősorban döntvénygyűjtemények (decretales) társultak. A kánonjogi források értelmezési módszerei és a kanonisták vizsgarendje is megfelelt a világi jogtudóknál kialakítottaknak. Ezzel Bologna megvetette a középkori jogtudomány, mindkét jog (ius utrumque) oktatásának, ápolásának alapjait, amelyből egyúttal az európai közös jog hagyománya is ered.

A Bolognában kialakított oktatási-tudományos rendszer hihetetlen gyorsasággal terjedt el az egész kontinensen. A bolognai jogi egyetem hallgatósága a kezdetektől nemzetközi volt, ugyanakkor a középkori utazási- és életviszonyokat tekintve rendkívül nagy számú érdeklődőt vonzott. A XII–XIII. században a hallgatóság éves létszáma mindig ezer fő körül mozgott. Az első, Barbarossa Frigyes által 1158-ban kiadott egyetemi hallgatóknak szóló általános érvényű privilégium, amely a szabad utazást és az önálló igazságszolgáltatást biztosította, bizonyítja, hogy már ekkor nagy számban keresték fel az egyetemet külföldiek. Bologna nemzetközi hírre és jelentőségre tett szert, nemcsak a hallgatók fogadásával, hanem elsősorban azzal, hogy az itt kialakult szervezeti kereteket, vizsga- és oktatási módszereket alig két évszázad alatt egész Nyugat- és Közép-Európába eljuttatták az ott végzett jogtudók. Az európai jogtudomány későbbi egysége éppen azon alapult, hogy a Bolognában kialakított módszereket szinte az összes, később létrejött európai egyetem jogi oktatásában alkalmazták, mondhatni kanonizálták.

Lange művének legjelentősebb részében e jogtudományi korszak főszereplőit, a legjelentősebb jogtanárokat mutatja be (151–385. o.). Kiemelten harmincnégy jogi szerzővel foglalkozik, a legfontosabbaknál külön fejezetben tárgyalja életrajzi adataikat, fennmaradt műveiket és munkásságuk jelentőségét a glosszátor-iskolán belül. A mindmáig vitatott kilétű és jelentőségű Pepotól kezdve, az “iskolaalapító” filológus Irneriuson át veszi sorra a legjelentősebb jogtudósokat, megemlítve a magyarországi származású bolognai kanonistát, Damasust is. Önálló monográfiaként is megállná a helyét a glosszátorok jogtudományi korszakának záró alakjáról, Accursiusról,5 és a későbbi európai jogfejlődést nagyban meghatározó munkájáról, az ún. Glossa Ordinaria-ról írott fejezet. De nem marad el hasznosságban az iskola csúcspontját megtestesítő Azo6 és Summae-i bemutatása sem, mely munka szintén bekerült az európai tananyagba. Az egyes jogtudósokkal foglalkozó fejezeteket gazdag apparátussal látta el a szerző, azok a további kutatás alapjául is szolgálhatnak, bár Lange az utóbbi évtized részletkutatásainak eredményeit nem minden esetben veszi figyelembe. A jogászportrékat a legfontosabb ránk maradt, de ismeretlen szerzőjű munkák bemutatása követi (386–440. o.). Ez a fejezet mind a művek tematikus sokszínűségét, mind keletkezésük különböző idejét tekintve, meglehetősen vegyes jellegűre sikeredett, és szükségszerűen nem illeszkedik igazán a mű addig követett szerkezetébe.

A jogtudósokat egyenként feldolgozó fejezetek előtt és után átfogó fejtegetésekkel találkozunk, melyek naprakész tájékoztatást adnak a kora középkori jogtudomány fejlődésével kapcsolatos legfontosabb kutatási eredményekről (1–34. o.), vázolják a korabeli jogi oktatás jellegzetességeit és legfontosabb műhelyeit (35–59. o.), részletesen ismertetik azokat – az általunk fentebb már érintett – római jogi és kánonjogi forrásokat, melyekre a glosszátorok tudományos tevékenysége épült (60–110. o.), illetve bemutatják az általuk kialakított legfontosabb irodalmi “műfajokat” (111–150. o.), melyek hozzájárultak a források mind teljesebb feldolgozásához és a munkák elterjedéséhez.

A művet összefoglaló fejezet zárja, melyben az európai jogtudomány fejlődési folyamatába ágyazva kaphatunk képet a glosszátor-iskola jelentőségéről. Lange megerősíti az utóbbi évtizedek glosszátorokra vonatkozó értékelését, és hangsúlyozza tevékenységük gyakorlati, a mindennapi jogélet számára is megtermékenyítő szerepét. A korábbi uralkodó tudományos nézet szerint ugyanis a skolasztikus magyarázat, a glosszálás során a glosszátorok nem fordítottak sok figyelmet a jogi szövegek alkalmazhatóságára. Ez az álláspont azonban az újabb kutatások tükrében hibásnak bizonyult, hiszen már maga a jogi gondolkodásban, érvelési technikában való iskolázás sem volt öncél. Az okleveles gyakorlatban, a bíróságok előtt, a bírói vagy ügyvédi gyakorlatban az egyetemeken szerzett ismeretek felhasználhatók voltak. Ezt bizonyítja a jogi kurzusok rendkívül magas látogatottsága a középkor folyamán. A quaestio mint irodalmi forma maga is a gyakorlatból merített. A glosszátorok jogtudása – bár túlnyomórészt elméleti, egyetemi emberek voltak – nem tekinthető olyan steril, akadémiai tudománynak, amely teljesen idegen a mindennapok világától. A Corpus Iuris szövegét természetesen nem történetiségében tekintették, sokkal inkább, mint korabeli törvénykönyvet olvasták, tanították és alkalmazták, elméleti megközelítésük és munkásságuk azonban hosszú távon befolyásolta a joggyakorlatot is az európai kontinensen.

Hogy miért alakulhatott ez így, miért éltek a sokszor eltérő fejlettségi szinten lévő közösségek ugyanazon forrásokból levezetett jogelvekkel, miért lehetett univerzális a két “tudós jog” évszázadokon keresztül, arra a szerző nem tud érdemi választ adni. Véleménye szerint erre egy szó lehet a magyarázat: a tekintély. A kánonjog esetében ez az egyház, mint szervezet tekintélyét jelentette. A római jog esetében egyedül a tudomány tekintélye volt az, amely érvényesülésre segíthette mindazt a tudáskincset, melyet tudósnemzedékek – a glosszátoroktól kezdve – az ókori forrásokból kiolvastak, és a mindennapi jogi problémák megoldására a “jogkeresőknek” rendelkezésre bocsáthattak. Irnerius és követői munkássága mindmáig alapját képezi jogi kultúránknak. Lange munkája nagyban hozzájárul ennek a tudatosításához.
 

Hermann Lange: Römisches Recht im Mittelalter. Bd. I: Die Glossatoren (Római jog a középkorban. A glosszátorok). München, C. H. Beck, 1997. XXXI. 485 o.

Szabó Béla
 

1. E. Cortese: Il diritto nella storia medievale. I. L'alto medioevo, II. Il basso medioevo. Roma, 1995, valamint uő.: Il Rinascimento guiridico medievale, Roma, 1992.

2. F. C. von Savigny: Geschichte des römischen Rechts im Mittelalter I–VII. Heidelberg, 1834–18512. (Reprint: Darmstadt, 1956)

3. Handbuch der Quellen und Literatur der neueren europäischen Privatrechtsgeschichte. Erster Band: Mittelalter (1100–1500). Die gelehten Rechte und die Gesetzgebung. Hrsg. von H. Coing. München, 1973.

4. E. J. H. Schrage: Utrumque ius. Eine Einführung in das Studium der Quellen des mittelalterliclien gelehrten Rechts (Schriften zur europäischen Rechts- und Verfassungsgeschichte 8) Berlin, 1992.

5. Accursius (kb. 1185–1263) bolognni professzor és gyakorlati jogász. A Corpus Iuris Civilis minden részéhez és a Libri feudorumhoz írt glossa-apparátusa számtalan kiadásban jelent meg.

6. Azo (?–1220) bolognai professzor munkái: Summae Codicis, Institutionum, Digestorum, melyek második változatukban lettek a ius commune standard kézikönyvévé. 1481 és 1610 között 35 nyomtatott kiadása jelent meg.