Alekszandr Boriszovics Kamenszkij moszkvai professzor régóta foglalkozik II. Katalin személyiségével. A szovjet történetírás eléggé negatív képet rajzolt róla, Puskin nyomán “szoknyás Tartuffe”-nek nevezte. Kamenszkij most mintegy rehabilitálni akarja őt. Sok fejezetre tagolva bemutatja életrajzát, a kis német hercegnőt, akit Erzsébet császárnő II. Frigyes porosz király javaslatára szemelt ki a trónörökös nejéül, majd az oroszországi éveket, a házasság hosszú és kelletlen éveit, mialatt Katalinnak van ideje francia és német filozófusokat olvasni. Végül is férje csakugyan trónra kerül, III. Péter néven. Vitatott személyiség most is, Kamenszkij inkább Katalin visszaemlékezései révén jellemzi, vagyis nem tartja jelentősnek. Katalin trónfoglalása, a gárdaezredek segítségével, igen könnyen megy végbe (addigra már jónéhány uralkodót a gárda ültetett a trónra), az újabb puccs ugyancsak nem keltett feltűnést az országban, amely már megszokta, hogy Szentpéterváron mindig történik valami, s az egész Oroszországra kihat.

Az első hat, inkább kronologikus fejezet után a tényleges uralkodás már inkább témák szerint kerül tárgyalásra. Először a felvilágosodás, ahogy azt Katalin megismerhette. Katalin lelkesedését Kamenszki a filozófia és az általa hangoztatott elvek iránt őszintének tartja, ahogy voltaképpen ortodox hithűségét is. Magánéletéről is esik, persze, szó, a gárdatiszt kegyencekről, pontosan felsorolva évek szerint, ki mikor és hány évig volt a Téli Palota lakója.

A fontosabb fejezetek azonban a kormányzás fő szakaszait tárgyalják, először a törvényelőkészítő bizottságot és az annak oktatására szánt Ukaz című összeállítást, főképp a felvilágosodás képviselőinek a munkáiból. A korabeli Oroszországon belül ezek az itt kifejtett gondolatok nagyon is szokatlanoknak tűntek. A reformok egy részét Katalin nem tudta megvalósítani, de nagyon sokat igen, például a közigazgatás reformját, azután a nemesi és városi kiváltságlevelet. A kortársak már Katalin törvényhozási mániájáról suttogtak. Jelentős helyet szán a szerző Katalin hódító törekvéseinek, ezeket orosz nemzeti szempontból, természetesen, egyértelműen pozitívaknak tartja.

Az utolsó két fejezet mintegy a császárnő utóéletét mutatja be, későbbi értékelését, a róla készült festményeket, szobrokat, irodalmi alkotásokat. Kamenszkij nem hagy kétséget afelől, hogy Katalin az egyik legjelentősebb orosz uralkodó volt, német származásáról a végső értékelésben már nem is esik szó.

A könyv tudományos népszerűsítő munkának készült, ezért nincsenek lábjegyzetei, hanem a végén a felhasznált források és feldolgozások jegyzéke, beszámozva (130 forráscsoport), a szövegben az idézeteknél vagy egyéb fontos helyeken erre a számra és a megfelelő lapszámra történik csak utalás.

Mint már utaltunk rá, a szerző az orosz nemzeti szempontot nem hanyagolja el, hiszen az orosz olvasóközönségnek ír. Ettől eltekintve viszont érdemben kiegyensúlyozott portrét rajzol a felvilágosult abszolutizmus egyik kiemelkedő képviselőjéről. Persze aki a felvilágosult abszolutizmusban csak a reakciót szimatolja, nyilván nem lelkesedik majd ezért a kötetért.
 

A. B. Kamenszkij: Zsizny i szugyba imperatricü Ekaterinü Velikoj (Nagy Katalin császárnő élete és sorsa). Moszkva, 1997, Znanie, 287 p.

Niederhauser Emil