Brit vállalkozói kultúra és vállalkozástörténet
 
 

A vállalkozástörténet (business history) napjainkra már nemcsak vállalati monográfiákat vagy évfordulókra írt jubileumi köteteket jelent, hanem a történetírás önálló ágává lett, amely saját tematikát és módszertant alakított ki. Bár Nagy-Britanniában a business history hosszú múltra és számos fontos műre tekinthet vissza, mégis a manchesteri egyetemen oktató John F. Wilson könyve az első, amely átfogó képet ad a brit vállalkozások történetéről a XVIII. század elejétől egészen napjainkig. Wilson a cégek históriájában a legfontosabb tényezőnek az üzleti kultúrát tartja, amely döntő befolyást gyakorolt a vállalati szervezetek kialakulására, a menedzserek képzésére és toborzására, a vállalkozások finanszírozásának módjaira, valamint a társadalomnak az üzleti élettel szembeni attitűdjére. A könyv nemcsak a brit üzleti életet írja le, hanem az összehasonlíthatóság végett rövid portrékat ad az Egyesült Államok, Németország és Japán vállalkozásainak történetéről is, rámutatva azokra a vonásokra, amelyek lényegesen különböztek a brit gyakorlattól. Az eltérések magyarázatát az eltérő történelmi és szocio-kulturális háttérben találja meg.

Wilson periodizációjában 1720-tól 1870-ig tartott az első korszak, a perszonális kapitalizmus (personal capitalism) klasszikus időszaka, melyet rendkívül individualista vállalkozói kultúra jellemzett. A vállalkozó egy személyben volt tőkés, bankár, munkafelügyelő és kereskedő, a felelősséget nem hárította át hivatásos menedzserekre. A cégek hosszú életűsége kivételes ebben az időszakban, mert rendkívül erős a verseny a nagyszámú és nagyon erősen specializálódott kisméretű cég között. Bár az angol közvéleményben máig mélyen gyökerezik az önerőre támaszkodás és az individualizmus mítosza, vagyis az a hit, hogy csakis kemény munkával és szorgalommal lehet valaki sikeres és vagyonos, valójában nagyon kevés példa támasztja ezt alá. Wilson szerint erre az időszakra nem jellemző a nagyfokú társadalmi mobilitás, a vállalkozók igazi forrása az alsó középosztály és nem a munkásság volt. Az individualizmus helyett pedig a nagyfokú bizalmon alapuló kultúra (high-trust culture) képezte a valódi hátterét a korai vállalkozásoknak. A helyi vállalkozói csoportok fontos szerepet töltöttek be a pénz, a tehetség, és az információ mobilizációjában, szoros együttműködésük hozzájárult a tranzakciós költségek csökkentéséhez. A különféle vallási csoportok (például a kvékerek Észak-Angliában) különösen sikeresek voltak a lokális vállalkozói hálózatok kiépítésében, az egymást kölcsönösen támogató infrastruktúra (pl. banki és kereskedelmi szolgáltatások) létrehozásában. A nagyfokú bizalmon alapuló kultúrára tehát jellemző, hogy az üzleti kapcsolatok lokális és személyes természetűek. Wilson szerint ez nagyon racionális volt egy szegényes kommunikációs szintű és regionálisan iparosodott társadalomban. A helyi ügyvédek például egyfajta regionális tőzsdeként funkcionáltak, a jog és az adott közösség alapos ismerete ugyanis ideális alapot nyújtott számukra ahhoz, hogy elősegítsék a tőkekereslet kielégítését. A helyi kávéházakban, fogadókban működtek, ahol a többi üzletember is ideje jelentős részét töltötte, s amelyek az információáramlás legfőbb helyszínei voltak a korban. A nagyobb tőkét igénylő vállalkozásokhoz, például a csatornaépítésekhez is az ügyvédek szedték össze a szükséges tőkét.

A brit vállalkozások 1870 után is ragaszkodtak a perszonális kapitalizmushoz, melynek alapintézménye a tulajdonos által irányított családi vállalkozás volt. A termelés koncentrálódása, a vállalati méretek megnövekedése ugyanakkor új szervezési feladatokat jelentett, a tulajdonos egyre kevésbé volt képes egyedül vezetni az esetleg több teleppel is rendelkező céget. A brit vállalkozásokra azonban a XIX. század egészében, sőt még a XX. század első felében is jellemző volt, hogy idegenkedtek a hivatásos menedzserek alkalmazásától. Az alkalmazottakat nem egyéni képességeik alapján, hanem a vallási vagy rokonsági hálózatból, esetleg a helyi vállalkozói közösségből választották. A cégnél alkalmazott menedzsereket a házon belül képezték ki, és nem tartották fontosnak a menedzserek formális iskolai szakképzését. Ennek hátterében az húzódott meg, hogy a cégek többsége kis és közepes méretű volt, így az irányítás a tulajdonos-vezető kezében maradt, és csak a kivételesen nagy vállalkozások esetében lett a funkcionális és az operatív irányítás hivatásosokra bízva. Ez a bizalmatlanság a szakképzett, professzionális menedzserekkel szemben nagyon komolyan korlátozta a későbbiekben a brit vállalkozások növekedési és diverzifikációs lehetőségeit, gátolta az új, nagyvállalati szervezeti formák átvételét.

Az Egyesült Államokban, ezzel szemben, 1914-re a világ legfejlettebb üzleti szervezetét hozták létre, a nagyméretű, vertikálisan integrált és funkcionális részlegekre tagolt társaságok oligopolista piaci szerkezetet ellenőriztek. Ezek az új szervezeti formák és üzleti stratégiák (a tömegtermelésre való áttérés, az integrált kereskedelmi és marketing tevékenység kiépítése a vállalkozáson belül, valamint a szakképzett, fizetett menedzseri hierarchia kiépítése) lett az alapja az amerikai gazdaság sikerének az elkövetkező évtizedekben. Az amerikai üzleti élet fontos sajátossága, hogy nagy számban igényelte és alkalmazta a hivatásos menedzsereket. Az üzleti karrier társadalmilag elfogadottá vált, szemben a brit vállalkozásokkal, ahol éles választóvonal húzódott a rutinfeladatokra korlátozott alkalmazottak és a vezetői funkciókat betöltő tulajdonos család tagjai között. Az Egyesült Államok nagy társaságai a századfordulótól egyre nagyobb számban alkalmazták a gazdasági szakképzettséggel rendelkező menedzsereket. A kereslet kielégítésére alakultak meg a business schoolok, az első a Wharton School of Commerce and Finance volt, amely 1881-ben jött létre a pennsylvaniai egyetemen. 1914-ben már harminc felsőfokú menedzserképző iskola évi tízezer végzős hallgatót képzett az amerikai nagyvállalatok által igényelt racionalitás szellemében.

Nagy-Britanniában a szakképzett, hivatásos menedzserekkel szembeni tartózkodás a XX. században is továbbélő hagyomány maradt, annak ellenére, hogy a korszerű ipari és kereskedelmi technológiák integrált és diverzifikált vállalati szervezeteket, ezek működtetéséhez és ellenőrzéséhez pedig professzionális menedzsereket igényeltek volna. Wilson az amatőr kultuszának nevezi azt a jelenséget, hogy a brit vállalkozások elutasították a szakmai képzettséget adó iskolák által nyújtott szaktudást, és továbbra is a gyakorlati, munkahelyi képzést részesítették előnyben. Az általánosan elterjedt vélekedés, miszerint vállalati vezetőnek születni kell, komolyan hátráltatta a családi cégek hosszú távú fejlődését.

Wilson szerint az 1870 és 1914 közötti időszak az “úriemberek kapitalizmusa” volt, amelyet az amatőrizmus és a hatékonyság egyszerre jellemzett. A legjelentősebb gazdasági tényezők a londoni Cityben működő kereskedő bankárok voltak. A City egyfajta “úriemberek klubjaként” működött, az itt uralkodó légkör biztosította a nagy befolyással bíró arisztokrata establishmenthez való asszimilációt. Az úriemberek kapitalizmusát az amatőrizmus szellemisége hatotta át, a munkaidő a Cityben délelőtt tíztől délután négyig tartott (gentlemanly hours), és komoly bajt jelzett, ha valaki sokat dolgozott. A munkaidő jelentős részét a kapcsolatok ápolására fordították, a szabadidőt sokszor nehéz volt megkülönböztetni a munkaidőtől. Ez a légkör nem sokat változott a két világháború között sem. A menedzserek toborzása továbbra is a nepotizmus, a patronázs (a nem családi cégek esetén az igazgatók privilégiumaik részének tartották, hogy barátaik számára munkahelyet találjanak) és a kompartmentalizmus (compartmentalism) bevált útjait követte. A kompartmentalizmus azt a gyakorlatot jelentette, hogy a cégek nem annyira szakképzett vezetőket kerestek, mint inkább olyan embereket, akik jól be tudtak illeszkedni a brit cégek klubszerű életébe. A cégtulajdonos-vezetők a két világháború között is döntő szerepet játszottak a vállalatok irányításában. A nagy társaságok személyzeti politikájára is a hagyományos szemlélet maradt a jellemző, vagyis a hivatásos menedzserképzés elutasítása, a számviteli vagy más üzleti ismeretekkel felvértezett jelentkezőkkel szemben a költséges magániskolák, Oxford és Cambridge végzőseit részesítették előnyben.

Wilson ismerteti azt a vitát is, amely arról bontakozott ki az utóbbi évtizedekben, vajon az angol gazdaság hanyatlása kulturális tényezők következménye volt-e (Wiener–Rubinstein-vita). Wilson szerint M. J. Wiener tézise (amely szerint a vállalkozói dinamizmus hanyatlása a középosztály egy kvázi arisztokratikus elitbe történt kulturális felszívódása miatt következett be) számos ponton vitatható, és egyetértőleg idézi Rubinstein véleményét, mely szerint a brit társadalom nem volt iparosodás ellenes, legalábbis nem jobban, mint a többi versenytársa. Az uralkodó arisztokrácia már 1850 előtt is elfogadta és bátorította az iparosodást. Nem volt jellemző az úgynevezett Buddenbrook-jelenség sem (a harmadik generáció által vezetett cégek elveszítik dinamizmusukat), amely sokkal inkább tipikus az ennek ellenére gyorsan iparosodó Németországban. Wilson szerint a brit társadalomra már évszázadok óta meghatározó befolyást gyakorolt az arisztokratikus szellem és az úriemberek életstílusa, vagyis ez nem tekinthető új jelenségnek a XIX. század végén. Wilson nem ért egyet azzal sem, hogy a vidéki földbirtokvásárlás egyértelműen a vállalkozói középosztály dzsentrisedését igazolja. A birtok-, illetve házvásárlás oka gyakran a romló városi életviszonyok elől való menekülés volt, az ingatlantulajdon pedig hasznos lehetett zálogként (például hitel felvételénél), tehát racionális tőkebefektetésnek is tekinthető.

Wilson könyvének egyik célkitűzése, hogy cáfolja A. D. Chandlernek, a Harvard Business School mára klasszikussá nőtt szerzőjének tézisét a brit gazdaság gyenge teljesítményéről a XX. században. Chandler szerint a brit üzletemberek elmulasztották alkalmazni azokat a korszerű vállalatirányítási és szervezési módszereket, amelyeket amerikai kollégáik alakítottak ki és alkalmaztak igen nagy eredményességgel az 1880-as évektől. Chandler szerint a vonakodás legfőbb oka az volt, hogy a brit vállalkozók túlzottan ragaszkodtak az elavult perszonális kapitalizmushoz, és ez gátolta meg a jobb üzleti eredmények elérését. Wilson a kérdést elsősorban kulturális problémaként vizsgálja, csak annyiban ért egyet Chandler érvelésével, miszerint a perszonális kapitalizmus a brit üzleti élet alapvető jellemzője volt egészen az 1970-es évekig. Ha azonban annak az okát keressük, hogy miért nem követték az angol vállalkozók a sikerrel kecsegtető amerikai mintát, Wilson szerint figyelembe kell vennünk a cégek piaci-technológiai, szocio-kulturális, pénzügyi és jogi hátterét. Wilson a Chandler-tézis cáfolatát az amerikai és az angol gazdaság történeti-gazdasági és kulturális viszonyainak összevetésére alapozza. A mélyreható vállalatszervezeti újítások, amelyek az Egyesült Államok impozáns és agresszív gazdasági növekedését magyarázzák, Nagy-Britannia esetében nem lettek volna gazdaságosan alkalmazhatók. Az Egyesült Államok óriási belső piaca, jóval nagyobb népességszáma és viszonylag fejletlen kereskedelmi hálózata tették rendkívül nyereségessé azoknak a szabványtermékek tömeges előállítására berendezkedett nagyvállalkozásoknak a létrehozását, amelyek önmagukon belül fejlesztették ki marketing- és kereskedelmi ágazataikat is. A kialakulatlan vasúthálózat indokolta azt, hogy a nagy amerikai társaságok földrajzilag különböző helyeken létesítették diverzifikált termelőegységeiket. Nagy-Britanniában viszont a XIX. század második felére magas szinten integrált városi piaci szerkezet alakult ki, 1851-ben a lakosság fele már városokban élt, és az évszázadok során rendkívül kiterjedt és sokrétű kereskedelmi hálózat alakult ki. Ilyen körülmények között nem lett volna gazdaságos a vállalkozásokon belül hozni létre az értékesítési apparátust. A kisméretű, kiváló minőségű termékek gyártására specializálódott brit vállalkozások idegenkedtek a rossz minőséggel azonosított tömegtermelés bevezetésétől, amit a lakosság kereslete sem indokolt. A vasúti hálózat fejlettsége pedig lehetővé tette, hogy az egy helyre koncentrált üzemekből lássák el a fogyasztókat az előállított termékekkel. Wilson szerint a brit vállalkozások egészen az 1940-es évekig olyan környezetben működtek, amely nem tette volna racionálissá és nyereségessé az amerikai módszerek átvételét, nem igazolható tehát Chandler állítása, amely az újítások átvételétől való idegenkedéssel magyarázta a brit gazdaság versenyképességének csökkenését. Wilson ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy ahol ésszerűnek bizonyult, ott a brit gazdaságban is megteremtődtek a feltételei a tömegtermelésre alapozott legkorszerűbb vállalatszervezeti formák és új kereskedelmi technikák bevezetésének. A növekvő reálbérek, a bővülő lakossági kereslet kielégítésére létrejött, modern nagyvállalati szektor, amely főként az új típusú, márkanévvel ellátott és csomagolt fogyasztási cikkek piacán működött (élvezeti cikkek, ruházkodási termékek, tisztálkodási szerek), és amely a XIX. századi brit gazdaság legdinamikusabban növekvő ágazata lett.

J. F. Wilson könyve számos más kérdésben is összefoglalja a vállalkozástörténeti kutatások legújabb megállapításait. Részletesen foglalkozik az angol pénzügyi rendszer kialakulásával, a bankrendszer működésével, ismerteti a londoni és a vidéki tőzsdék között kialakult munkamegosztást. Tanulságos a brit vállalatok operatív irányítási rendszerének bemutatása is. A gyári munkások toborzása és foglalkoztatása belső alvállalkozásként történt, ami egészen az 1890-es évekig, sőt sok helyen még az 1970-es évekig fennmaradt. A műhelyek hagyományosan magas fokú autonómiát élveztek a vállalkozásokon belül, a munkaerő-szerzés és -ellenőrzés feladatát szakképzett munkásokra bízták, akik széleskörű jogosítványokat kaptak például a munkabérek, és munkatempó meghatározására. A rendszer, Wilson szerint, az üzemen belüli stabilitás döntő tényezőjévé vált, fontos szerepe volt a korai ipari munkásság gyári fegyelemhez és munkarendhez szoktatásában, a munkaerőpiac kialakításában. Az üzemeken belüli nagyfokú önállósággal magyarázható az is, hogy Taylor és Bedeaux tudományos munkaszervezési módszerei nem váltak széles körben elterjedtté Nagy-Britanniában a két világháború között.
 

John F. Wilson, British Business History, 1720–1994 (Brit vállalkozástörténet, 1720–1994), Manchester University Press, Manchester and New York, 1995, 276. o.

Pogány Ágnes