Annak ellenére, hogy a német jogtörténeti kutatás az utóbbi időben erőteljesen a magánjog felé fordult, a XIX. század első fele a partikuláris büntető törvénykönyvek kiadásának időszaka volt. 1813 (bajor btk.) és 1869 között számos büntető kódex lépett hatályba, ezek közül létrejöttének körülményei miatt kiemelkedik az 1840-ben Hannoverben törvényerőre emelkedett jogszabály. Hannover az 1714–1837 között Angliával fennállott perszonálunió következtében igen speciális helyzetben volt, a közös uralkodó nem fordított kellő figyelmet a büntetőjogi törvényalkotásra. A francia megszállást követően, 1814-ben a korábbi büntető jogszabályokat állították vissza, amelyek az anyagi jog területén egy egész sor a Carolinához kiegészítést tartalmazó rendeletből álltak. A bécsi kongresszus után a megnövekedett államterületen teljesen áttekinthetetlenné vált a büntető törvénykezés, ezért az 1814-ben összehívott rendi gyűlés napirendre tűzte a kérdést, de csak két év múlva foglalkoztak vele. IV. György 1818-ban eltörölte a kínvallatást, négy évvel később pedig új fellebbezési fórumot hozott létre. A büntetőjog kodifikációs munkálataira 1823-ban hívtak össze egy neves elméleti és gyakorlati szakemberekből álló bizottságot, amely a tervezetet 1825-re elkészítette. Ezt követte a széleskörű szakmai vita, amelynek figyelembevételével 1830-ra a módosított változat is elkészült. A rendi gyűlés eközben 1833-ban megalkotta a hannoveri alkotmányt, így a javaslat tárgyalása ismét eltolódott, 1837-ben Ernst August a következő gyűlésre halasztotta. Még 1838-ban sem léptették hatályba, mert számos kiegészítő törvényt készítettek hozzá. Végül 1840. augusztus 8-án látott napvilágot és november 1-jétől lépett hatályba.

Ez a kódex viszont már nem váltott ki olyan szakmai elismerést, mint első tervezete, amelyet kifejezetten haladónak tekintettek a kortársak. A szakirodalomban régóta vita tárgyát képezi, hogy mennyiben tekinthető önálló alkotásnak ez a törvénykönyv, és mennyiben másolja a Feuerbach által készített bajor törvénykönyvet. Hasonló a szerkezete, az általános rész koncepciója, a nullum crimen, nulla poena sine lege formulát teljesen átvette, de lényeges különbségek is megfigyelhetők a két kódex között. Ilyen például, a bajor megoldástól eltérően, a bichotomia és a kísérlet megfogalmazása. A büntetési rendszer a szabadságvesztés fokozataiban mutat hasonlóságot, viszont a halálbüntetést gyakrabban írja elő a hannoveri törvény. A legsúlyosabb büntetés végrehajtási módjáról lefolytatott vitát is ismerteti a szerző. A különös rész igen részletes, sőt kazuisztikus, erre legjobb példa a gyújtogatás tényállása.

A hannoveri büntető törvénykönyv mindössze 1867-ig volt hatályban, ekkor, Poroszország primátusát elismerve, átvették az 1851-ben kiadott porosz kódexet. A korabeli kritika ellenére, a gyakorlatban a vártnál sokkal jobban bevált a Criminalgesetzbuch. Ennek oka, hogy nem érvényesült az értelmezés tilalma, és a jogirodalom igyekezett továbbfejleszteni a törvényt. A kiszabott halálbüntetéseknek, az engedékeny kegyelmezési gyakorlat miatt, csupán a negyedét hajtották végre. Ennek hatására 1866-ban megkezdődött a törvénykönyv átdolgozása, de ez időközben feleslegessé vált. Az Északnémet Szövetség 1870. évi büntető kódexében viszont a porosz hatás a legerősebb, a többi tartomány törvénykönyvét kevésbé vették figyelembe a kidolgozásánál.

Krause részletesen elemzi egy büntető törvénykönyv létrejöttének és alkalmazásának problémáit a változó politikai viszonyok és az egységesülő német állam keretei között.
 

Thomas Krause: Das “Criminalgesetzbuch für das Königreich Hannover” von 1840 (A Hannoveri Királyság 1840. évi büntető törvénykönyve). Zeitschrift für Neuere Rechtsgeschichte 19. 1997. 1/2, 54–63.

Bató Szilvia