A bukaresti Editura Enciclopedică 1998-ban vaskos kötetet jelentetett meg Liviu Maiortól a román–magyar viszony alakulásáról 1848–1849-ben. A sokat ígérő könyvet érdeklődéssel tanulmányoztam, elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy van-e valami új mondanivalója a Romániában közismert szerzőnek.

Liviu Maior jelenleg Bukarestben él, parlamenti képviselő és egyetemi tanár az ottani tudományegyetemen. Korábban az Iliescu-kormány oktatásügyi minisztere volt. Ezt megelőzően Kolozsvárt egyetemi tanárként működött a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Itt ahhoz a köröz tartozott, amelynek élén a történészképzésben és a román történetírásban meghatározó szerepet játszó Ştefan Pascu állt. Ezt a kört az jellemezte, hogy a történetírást a mindenkori politika szolgálatába állította, s a román–magyar kérdésben nemigen tudta az egyoldalúságokat elkerülni.

A szerző abból indul ki, hogy az európai történetírás 1848 kérdésében a romantikus felfogást már régen elvetette, s a hőskultusz helyett figyelme az egyszerű emberek, a nép felé fordult, amelyet nem ábrázol tehetetlen tömegként, hanem az események alakításában nagy szerepet játszó tényezőnek tart. Kelet-Európában különösen a parasztság magatartásának tanulmányozása jelent előrelépést a romantikus koncepciókkal szemben. Szerinte ezen a vonalon kell haladnia a román történetírásnak is.

A román történészek sokat foglalkoztak 1848 történetével, nagy eredményeket értek el egyes alapvető kérdések tanulmányozásában, de még mindig hiányzik egy olyan általános, összegező mű, amely felölelné az összes olyan területet, ahol románok éltek – mondja a szerző. Ahhoz, hogy egy ilyen mű megszülessen, és az megfeleljen az elvárásoknak, meg kell változnia a román történetírást eddig jellemző álláspontoknak is. Melyek a szerző szerint ezek a “klisék”, közhelyek, amelyeket sutba kellene dobni?

1) Meg kell szabadulni azoktól a nézetektől, amelyeket a román történetírás Erdély kérdésében a magyar történetírásból “importált”. Csak így mozdulhat ki az eddigi védekező (defenzív) álláspontból. Ugyanis a román történetkutatók számos olyan nézetet átvettek a magyar forradalom vezetőitől, elsősorban Kossuthtól, valamint a magyar történészektől, amelyek a magyar forradalom problémáit mind a bécsi “kamarilla” fondorkodásának tulajdonították és tulajdonítják.

2) Nem tartható az a felfogás sem, hogy a Habsburg Monarchiát az “oszd meg és uralkodj” politika alkalmazása mentette volna meg a pusztulástól. A monarchia ugyanis a népek lojalitásának köszönhette fennmaradását.

3) El kell határolódni a marxista történetírás nézeteitől, amelyek a magyar forradalmat Marx és Engels írásaira alapozva, igen kedvező színekben mutatják be. A marxisták elferdítették a román politikát, amikor azt állították, hogy a románok 1848-ban a reakciós Habsburg-hatalommal fogtak össze, holott a román vezetők a “liberális Ausztriához” közeledtek, amely az 1848. március 13-ai forradalom eredményeként alakult ki. Az áprilisban kihirdetett osztrák alkotmány ugyanis kimondottan liberális szellemű volt, s olyan szabadságjogokat biztosított a népeknek, mint bármelyik európai alkotmány. Nos, ez az áprilisi osztrák alkotmány határozta meg a román stratégiát (15. o.)

4) Félre kell dobni azt a nézetet is, hogy a világosi fegyverletétel jelentette volna a “román forradalom” végét is. Az Ausztriával szövetséges románok számára a világosi fegyverletétel egészen mást jelent, mint a magyarok számára. A román forradalmat – mondja a szerző – Bem tábornok verte le 1849 tavaszán!

5) Nem állja meg a helyét az a román történetírásban elterjedt állítás, amely egyetlen román forradalomról szól, vagyis arról, hogy az erdélyi, havasalföldi, moldvai s bukovinai forradalmak tulajdonképpen egyetlen román forradalmat képeztek. Ezt a tézist korábban Ştefan Pascu alapozta meg, Maior most nem fogadja el, de Dan Berindeinek a román forradalmak egységességéről vallott felfogását sem, bár maga is vallja, hogy a különböző országokban élő románok szorosan együttműködtek a forradalmak egyes időszakaiban.

6) Felül kell vizsgálni a “román–magyar barátságról” hangoztatott téziseket is; nem lehet elfogadni minden kritika nélkül Bálcescu 1849 nyarán vallott felfogását a román–magyar összefogás jelentőségéről. Ennél reálisabb erőt képviseltek azok a szövetkezések, amelyek a vegyes lakosságú falvakban jöttek létre a román és a magyar parasztok között. Itt Alvinc példájára hivatkozik. Egyébként a románok és a magyarok öszefogásának nem Ausztria volt az akadálya: a Habsburgok független Erdélyt ajánlottak, a magyar kormány viszont azt szerette volna, hogy a románok a magyar államban éljenek – természetes, hogy a románok az első változat mellett voltak. A szerző a Bălcescu-féle kezdeményezést illetően David Prodannak a korábbi írására támaszkodik, amelyben elítélte a román forradalmat.

7) A román történetírásnak ki kell lépnie védekező állásából, amely lehetővé tette azt, hogy a különböző nemzetközi fórumokon az erdélyi román forradalmat az “európai reakció” oldalán emlegessék. Ez nyilvánvaló célzás a magyar történetírásra. A román történészeknek meg kell vitatniuk a szerző nézeteit, mert együtt kell bebizonyítaniuk a román nemzet európaiságát, hiszen már 1848-ban az “ifjú Európá”-val tartott, amiért súlyos áldozatokat kellett hoznia.

A fentikben tulajdonképpen már érintettem Liviu Maior könyvének gondolatait, a kötet többi része téziseinek igazolásával foglalkozik. Maior a román–magyar viszonyok alakulását tárgyalja, de csak a történeti Erdély eseményeire összpontosít, a magyarországi románokról viszont alig esik szó. Ez, természetesen, nem kis mértékben torzítja a román–magyar viszonyok képét, hiszen a magyarországiak egy jó része támogatta a magyar forradalom ügyét. A könyv a kronológiát 1848 márciusával kezdi s 1849 őszével fejezi be. Kiemelkedő helyet biztosít a balázsfalvi román nagygyűlésnek, bőven tárgyalja az unió kérdését, foglalkozik a polgárháborúval, amelyet a román forradalomal azonosít.

Fontosnak tartja, hogy 1848 tavaszán Erdélyben a román parasztság körében olyan mozgalom volt kibontakozóban, amilyen az 1784-es Horea-felkelés volt (85. o.). A parasztság a román politika tömegbázisát jelentette, de a forradalom vezetője az értelmiség volt. Ennek magatartását Simion Barnăţiu ideológiája s álláspontja határozta meg. Mivel ez az állítás ellentétben áll a szerzőnek egy korább tézisével, erre a kérdésre még visszatérünk. Simion Bárnăţiu tisztázta, hogy mit jelent az unió a magyarok, illetve a románok számára: a magyaroknak életkérdés, a románok számára halálos veszedelem. Ezért a románoknak közös akarattal meg kell akadályozniuk az uniót, meg kell védeni Erdélyt, annál inkább, mivel “Erdély a román nemzet valóságos tulajdona” (105.). Az uniót a románok nélkül valósították meg, ezért a románoknak nem kellett a magyar alkotmányt és törvényeket tiszteletben tartani, a románoknak a magyaroktól függetleneknek kellett maradniuk.

A szerző szerint az unió kimondása után a Román Nemzeti Komiténak mégis a törvényesség és a forradalom alternatívája között kellett politizálnia. A magyarok azonban nem biztosították a román követelések teljesítését, ezért a vezetők és a nép a forradalom mellett döntött. Erről a szeptemberi román nagygyűlésen hoztak döntést. A román vezetők szövetséget kötöttek Puchner tábornokkal, az erdélyi császári erők főparancsnokával, de a román forradalom autonómiájának valamiféle érvényesítésére is törekedtek. Ez Puchner tábornoknak nem tetszett, s megkísérelte korlátozni a román vezetők tevékenységét, s fékezni a román felkelők akcióit, miközben a román parasztok közül sokan áldozatul estek a magyar fegyveres erők terrorjának. Ekkor a román parasztok tízezrei mentek Naszódra felesküdni a császár hűségére.

Decemberben a magyar politika, különösen Kossuth egyre keményebb hangot ütött meg a románokkal szemben, mert az Erdélyből érkező, sokszor megalapozatlan híreket mind valóságnak vette a román felkelők dúlásairól. Bem tábornok támadása sem késett soká, s váratlan sikereket ért el, Erdélyből kiűzte a császári erőket, leverte a román forradalmat, s ezután csak Avram Jancu “Román országa” tartotta magát az Érchegységben.

Mindez újabb fordulatot idézett elő a román politikában, amely Bécs segítségével szerette volna elérni célját. A román vezetők felkarolták Palacky tervét a monarchia federatív átszervezéséről, megfogalmazták saját elképzeléseiket is. Ennek lényege a Habsburg Monarchiában létrehozandó román állam terve volt. Ilyen célzatú előterjesztést juttattak el a bécsi vezető szervekhez 1849. február 25-én, majd ezt követően még hét beadványt küldtek a császári udvarhoz, de eredménye egyiknek sem volt. Az osztrák birodalomban létesítendő Románia terve megbukott, annak ellenére, hogy az elérhető hatás kedvéért a beadványokban mind nagyobb és nagyobb román áldozathozatalról esett szó: az első beadványok szerint tízezer román pusztult el a Habsburg-hatalom védelmében, a későbbiek szerint viszont már negyvenezer.

Az eredménytelenség hozzájárult a magyar–román párbeszéd felvételéhez, amelynek első fázisát Hatvany támadása Abrudbánya ellen meghiúsította. A szerző szerint a románellenes fellépés hátterében valószínűleg Csányi erdélyi főkormánybiztos állt, aki közismert volt brutalitásáról. A cári beavatkozás miatt Kossuth kénytelen volt a románok iránt politikáját megváltoztatni, s nagyobb engedményeket ígérni. S mivel Bălcescu is erősen bírálta az erdélyi román politikát a magyar forradalom és szabadságharc elleni tevékenysége miatt, s a magyaroktól remélte hazája forradalmának újrakezdését, maga kezdeményezte a román–magyar megegyezést. A megegyezés létrejött, bár – mondja a szerző – Kossuth nem ígért a korábbiaknál több jogot az erdélyi románoknak. A megegyezés mégis jelentős lépésként értékelhető, ha a román-magyar szempontból vizsgáljuk. De már nem változtathatott a magyar szabadságharc helyzetén: a szabadságharc bukása azonban nem a cári beavatkozás következménye volt, mert a magyar hadsereget Haynau győzte le (!).

A szerző végül kitér az annyi vitát kiváltó áldozatok kérdésére. Átveszi Deák István adatait, amelyek szerint a frontokon mintegy ötvenezer magyar s körülbelül ugyanannyi császári katona halt meg. A román polgári lakosság veszteségét illetően nem fogadta el a Gelu Neamţiu által az utóbbi években sokat népszerűsített negyvenezer román áldozatról szóló adatot. Maior a negyvenezer fős áldozatot csak akkor tudja elfogadni, ha abban benne vannak a magyarok, románok és szászok összes veszteségei. Ez a koncepció egyébként George Bariţiutól származik.

Nem fejezhetem be rövid ismertetőmet anélkül, hogy ne jelezném néhány kritikai véleményemet.

Abból indulok ki, hogy a szerző anélkül vitatkozik a magyar történetírással, hogy ismerné annak újabb eredményeit. Itt visszautalok a szerző azon tézisére, hogy a magyar történészek a forradalom minden problémáját a kamarilla ármánykodásával igyekeznek megmagyarázni. A valóság azonban az, hogy ezen a fázison – ha egyáltalán valamikor ezt döntő tényezőnek tartották – már évtizedek óta túl van a magyar történetírás, amely a Zsófia főhercegnő köré tömörülő konzervatív erők szerepéről ma sem feledkezik meg, s fontosnak tartja hangsúlyozni a nemzeti kérdés megoldása terén jelentkező magyar mulasztásokat.

Nem tartom eléggé meggyőzőnek a szerzőnek azt az állítását sem, hogy a román vezetők a liberális Ausztriával szövetkeztek. A tények ugyanis mást mondanak: 1848 őszén a román vezetők Puchner tábornokkal szövetkeztek, márpedig az erdélyi császári katonai főparancsnok semmiképp sem tartozott a liberális táborhoz, a birodalom legkonzervatívabb vezetőinek volt erdélyi végrehajtó eszköze. Hogy a románok a szövetségben saját elképzeléseiket szerették volna előtérbe helyezni, azt természetesen nem kétlem. A szerző szerint a román stratégia kialakítására Erdélyben az április 25-ei osztrák alkotmány volt döntő hatással. Ennek viszont a kronológia határozottan ellentmond: a román stratégiát ugyanis közismerten a március 24-én elhangzott Bărnuţiu-beszéd alapozta meg.

Lehetne vitatkozni arról is, hogy az 1848 őszi-téli polgárháborút lehet-e “román forradalom”-nak tekinteni olyan értelemben, ahogy a szerző tárgyalja. Az, hogy fegyveres felkelés volt, nem szorul magyarázatra, de hogy forradalom lett volna, annak bizonyításával a kötet adós marad. Egyoldalúnak tartom a polgárháború bemutatását, mert kevés utalás történik a könyvben a magyarokat ért hatalmas pusztításokról a román felkelő parasztság részéről. Az unió 1848-ban a román–magyar viszony döntő kérdése volt, s ma is ebben feszül a legnagyobb ellentét a két történetírás között. A szerzőnek ezzel kapcsolatban tárgyalnia kellett volna a magyar és az erdélyi törvényeket, a polgári szabadságjogok kiterjesztését Magyarország minden lakójára, függetlenül azok nemzetiségére. Hogy a szerző szerint az erdélyi országgyűlés törvényei nem szolgálták a modernizációt, a tények elhallgatásáról tanúskodik, s hogy a jobbágyfelszabadításról alkotott törvényt, a jobbágyfelszabadítást nem tartja érdemesnek elemezni, az a történeti források kontraszelektív kezeléséről, tendenciózus felhasználásáról győz meg.

Általában elmondható, hogy a szerző a román történetírás azon vonalához tartozik, amely 1848 történetét kizárólag román nemzeti szempontból, s nem kis elfogultsággal tárgyalja, ezért újat Maior könyve csak annyiban hozott, hogy Ausztria szerepét még pozitívabbnak próbálja bemutatni, mint számos korábbi s mai román kutató. Miközben nem szól arról, hogy a császári hatalom végsősoron becsapta a monarchia nemzetiségeit, köztük a románokat is, s eszerint mégiscsak Bălcescunak volt igaza a román–magyar összefogás szükségességét illetően.
 

Liviu Maior: 1848–1849. Români si unguri in revoluţie (1848–1849. Románok és magyarok a forradalomban). Bukarest, 1998 411 p.

Egyed Ákos