Leonore Davidoff, a University of Essex professzora, újravizsgálja és újraértelmezi a férfiak és nők társadalmi szerepét a történelemben. Catherine Hall szerint Davidoff 'Worlds Between' című kötete “szükségszerűen klasszikussá lesz... Davidoff jellegzetes hangja megkérdőjelezi a társadalomtól kapott kategóriákat, és arra késztet, hogy a dolgokról másképp gondolkozzunk.”

Az esszégyűjtemény témái a viktoriánus és Edward-kori Anglia szolgálóinak és feleségeinek helyzetével foglalkoznak; az otthon és a közösség kapcsolatával az angol társadalomban; a házi munka változó szerkezetével; a családi kapcsolatok szerepével; a társadalmi osztály és nem, valamint a munka és az otthon összekapcsolódásával, és a nyilvános (public) és a privát (private) szféráról alkotott, a feminista történészek munkáiban kialakult koncepciók szerepével. A szerző összeveti a felső- és középosztálybeli háztartásokban alkalmazottak helyzetét; a változó társadalmi struktúrában a szolgálók és a feleségek viszonylag változatlan státuszát.

A XIX. század első felében, Angliában egyre növekedett az üzemekben alkalmazottak száma; ugyanakkor a mezőgazdasági munka természete is megváltozott: az éves bérbeadásokat az egy-egy hónapra kötött szerződések váltották fel .A fiatal, nőtlen mezőgazdasági munkások már nem a munkaadó háztartásában éltek. Ezzel egy időben a férjes asszonyok társadalomhoz fűződő viszonya is megváltozott, a házasság mindkét fél részéről felbontható szerződéssé alakult át, s ez a jogban is kifejeződött. A társadalomban és a politikában végbement erjedés két társadalmi réteget alig érintett: a cselédek és a munkásosztálybeli asszonyok továbbra is uruknak és férjüknek alárendelve éltek. E két csoport jogi meghatározása és valódi helyzete a potestas ősrégi közösségi jogához volt közelebb, melynek értelmében a gyermekek, az asszonyok és a szolgák a Gazda (Master) védelme és szárnya alatt állnak. A Gazda az összekötő kapocs a külső világ felé, ő testesíti meg az uralkodó alapelvet a háztartásban.

Davidoff mélységében kívánja vizsgálni ezt a kapcsolatot, valamint a jogban megtestesülő konvencionális elvárásokat és az alárendelt helyzet elleni reakciókat. A vizsgálatok során a szerző két alapkérdést vet fel: hogyan működött ez a kapcsolat a mindennapokban, és hogyan valósult meg az alárendelt életének minden területére kiterjedő kontroll. Az alárendeltség lényegén nem változtatott a pénzbeli fizetés megjelenése, a mindennapi érintkezést úr és szolga, férj és feleség között nem befolyásolták a társadalom szerkezetében végbement változások.

Az alárendeltség terén Davidoff három jellemző szerepet említ: a gyermek az apa teljes fennhatósága alatt állt, tudva, hogy egy nap kötöttsége véget ér; a szolgálókat pontosan meg nem határozott időre szerződtették; a feleségek fölötti kontroll azonban egész életükre szólt. A női és a szolgálói szerep egymáshoz való viszonyát és összekapcsolódását a női szolgálók helyzetének bemutatásával ábrázolja a szerző. A XIX. századi Angliában a dolgozó nő képe a fonodai munkáslány, a kalaposnő vagy a varrónő alakjával volt azonos. A század első felében főleg házicselédi munkakörben alkalmazták a nőket, sőt ez volt a legnagyobb foglalkoztatási kategória az egész gazdaságban (a mezőgazdasági munkások kivételével). 1881-ben például minden 22. ember szolgálóként dolgozott.

A női szolgálóknak csak kis része maradt élete végéig szolgálatban, mások 10–15 évi munka után férjhez mentek, megint mások csak rövid ideig szolgáltak. A munkásosztálybeli nők nagy részének szolgálatba kellett állnia: 9-10 évesen elhagyták a szülői házat, ahol szüleiknek alárendelve éltek. Ezután gazdáik háztartásában lettek a gazda, az úrnő és a rangsorban felettük álló szolgák alárendeltjei. Innen a férjük házába vezetett az út, ahol – legalább elméletben – férjük védelme és irányítása alatt maradtak. A szolgálók csoportján belül az életpályák igen sokfélék lehettek, a két végpontot az előkelő házak, és a kevésbé látható “rabszolgaság”, az alsó-középosztálynál dolgozók jelentették. A különbségek ellenére minden szolgálói státusz rendelkezett azonos jellemzőkkel: a gazdának ellátást, lakhelyet és bizonyos fizetséget kellett biztosítania; a szolgálónak pedig engedelmeskednie kellett urának. A szolgálók helyzetét ugyanakkor a társadalom vezető rétegei által kialakított kép határozta meg, melynek értelmében a szolgáknak kötelessége a felettük álló réteg kiszolgálása, hűségük és odaadásuk kimutatása szolgálatukban.

Ez volt az az időszak, amikor a társadalmi változások – a kereskedelemből és iparból származó jövedelemmel rendelkező új elit megjelenése; radikális erők jelentkezése az alsóbb rétegeken belül – hatására egyre több szolgálóra volt igény. Nőtt a házicselédeket alkalmazó háztartások száma, ahogy a boltosok, gyárosok beköltöztek az egyre növekvő városokba. A középosztály igen speciális és bizalmas kapcsolatban állt a szolgálókkal, akik alapvető szerepet töltöttek be a középosztály öndefiniálásában. A felsőbb osztálybeli házakban a segédszemélyzet a hagyományos tiszteletadási ceremóniák előadója volt, ugyanakkor a hierarchia élén álló szolgálók megvédték alkalmazóikat az alsóbb osztályokkal való érintkezéstől, sőt az alsóbb beosztásban levő alkalmazottaktól is. A növekvő születésszám miatt egyre nagyobb számú segédszemélyzetre volt szükség, hisz a gyerekek több kényelmetlenséget jelentettek (a gyerekek nem tartoztak a társadalmi rendbe), külön helyük volt a házban és külön is étkeztek.

Az, hogy a szolgálók mennyire fogadták el szigorúan szabályozott alárendeltségüket, függött alkalmazójuk viselkedésétől, és attól, hogy a szolgák milyen kompenzálási lehetőségeket találtak saját hasznosságuk kifejezésére. Ezek közé tartozott az alkalmazó család gazdagsága és a saját munka fontossága miatt érzett büszkeség, a munkahellyel való azonosulás (“az én konyhám”), és a munkaadók támaszkodása az alárendeltekre, a dzsentri “gyámoltalanságának” hangsúlyozása.

Az ellenálláshoz erő csak külső forrásból érkezhetett; a tanulás (főleg az írni-olvasni tudás) egy ilyen forrás volt. A gazdának azonban nagy dilemmát okozott alkalmazottainak tanulása, hisz egy tanult szolga több pénzt kérhetett (esetleg más munkaadóktól is), sőt függetlenebbé válhatott. Az alkalmazók ellenkezése mögött a szolgálók fölötti kontrol elvesztésének félelme állt. A szolgálók alárendelt szerepük elleni védekezésének másik lehetősége a szolgálat pénzügyi részének hangsúlyozása volt; de előfordult az is, hogy a szolgáló azonosította magát a háztartással, ahol alkalmazásban állt, majd minden indok nélkül elhagyta azt.

Az alkalmazott ellenállási mód függött a szolgáló nemétől és társadalmi hátterétől is. Ugyanakkor a vonat, az omnibusz vagy a kerékpár által biztosított mobilitás növelte a lányok függetlenebb élet iránti igényét. Az egyre erősödő autonómia-igény az alkalmazókban kialakította az ideális szolga képét, aki alázatos, udvarias, szelíd, félénk, hűséges, tisztelettudó és jó természetű. A szolgálóknak természetesen nem okozott gondot felölteni az elvárt tulajdonságok maszkját, és arra is sort kerítettek, hogy gazdáikat apró engedetlenségekkel bosszantsák. A munkásosztály növekvő öntudata és a mindenkit egyenlővé tevő polgárjog aláásta a gazda-szolga kapcsolatot. Mivel a férfiak egyre nagyobb számban álltak a nyílt ellenállás oldalára (pl. harc a testi fenyítés ellen), a munkaadók kénytelenek voltak lányokat foglalkoztatni, ami nem mindig szolgálta az alkalmazottak javát.

A munkásosztályból származó lányoknak hátrányt jelentett a házasodásnál középosztálybeli háztartásokban való elszigeteltségük, hisz az udvarlásra igen korlátozott lehetőség nyílt csupán (a szolgálóknak általában havonta egy szabad délutánja volt). Férjhezmenetelük után a nők csak férjük keresetére támaszkodhattak és egyedül kellett a háztartás minden gondjával foglalkozniuk, aminek fenntartására kevés pénz állt rendelkezésükre. A XIX. század végére a háztartási munkák megszervezése és a háztartáson belüli fizikai munka nagy része a feleségre hárult. A házastársak alig tudtak valamit egymás munkájáról. A háztartás vezetése a fontosság érzését adta a feleségeknek, akik igyekeztek megóvni férjeiket az otthoni gondoktól. (Ugyanilyen védettséget biztosított a háztartás gondjaitól a szolga ura és úrnője számára.) A férfiak így nyugodtan hódolhattak kedvenc elfoglaltságaiknak, mint például a politikának. Sem a szolgálatban, sem pedig a házasságban sem az úr (úrnő), sem a férj nem tudta, hogy mi történik. Ez a “vakság” nem szándékos megvetésből vagy rosszindulatból fakadt, hanem így épült be a társadalmi kapcsolatokba.

A férjes asszonyok számára önálló keresetet találni is igen problémás volt, hisz a női fizetések alacsonyak voltak, ugyanakkor gondoskodni kellett családjukról is. Így, ha több pénzre volt szükség, albérlőket fogadtak. Az egyedüli kivételt azok az asszonyok jelentették, akik jó szaktudással rendelkeztek és a közelükben volt munkalehetőség, vagy ha textilipari körzetben laktak, ahol a női munka elfogadott és viszonylag jól fizetett volt.

A XIX. század második felére jellemző munkásosztálybeli családi életre hatása volt a szolgálatnak is. A munkásosztályból származó lányok úgy tekintették a szolgálatot, mint felkészülést a házaséletre, ahol megtanulhatják a háztartás megszervezését. Az időbeosztást azonban nem sajátíthatták el a szolgálatban. A szolgálat feladat-orientáltságát a saját háztartás idő-orientáltsága váltotta fel, s ez a változás a Viktória korabeli társadalmi élet egyik fontos tényezője volt. A lányok egy része beházasodhatott valamelyik úri osztályba, vagy még inkább az alsó középosztályba; néhányuk felső osztálybeli férfiak szeretője lett. A munkásosztályba házasodott többség igen változatos palettán helyezkedett el, nemcsak a háztartások különbözősége, hanem a szolgálati idő és tapasztalat szerint is. Sok szolgáló kétértelműen viszonyult volt munkaadóihoz: néhányan hangsúlyozták a családhoz fűződő személyes kapcsolatukat; mások úgy érezték, hogy a szolgálattal kitágult a látóterük.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a házicseléd és a feleség egész élete – az anyagiaktól az emberi környezetig – attól a háztartástól függött, amelynek tagjai voltak. Egy iparosodó társadalomban, főleg egy kapitalista társadalomban nem volt hely azoknak – lehettek szolgálók vagy feleségek –, akiknek szociális identitását személyi kapcsolatok határozták meg. Nem volt számukra szerep a piaci erők nagy drámájában. Elméletben nem léteztek, vagy csak egy visszamaradt kategória tagjaiként. A valóságban minden lehető módon meg kellett küzdeniük a fennmaradásért, mert egy ilyen társadalomban “aki fizet, az petyegtet” – “he who pays the piper calls the tunes”.
 

Leonore Davidoff: Mastered for Life: Servant and Wife in Victorian and Edwardian England (Felkészülni az életre. Szolgák és feleségek a viktoriánus és edwardiánus Angliában). in: Uő: Worlds Between – Historical Perspectives on Gender and Sex. New York, 1997. 18–41. p.

Kiss Angelika