Hónapokkal ezelõtt kezdõdött vagy hét éve tart? Hét éve évente rendszeresen összeülnek, hogy eldöntsék, melyik gyógyszerért mennyit kell majd fizetnie a fogyasztónak, s hogy ehhez mekkora támogatást ad a társadalombiztosítás. Kik is határozzák meg ezeket a számadatokat? Úgy gondolnánk, EU felé vezetõ és már NATO taggá vált demokráciánkban az érintettek alkuja során dõl el a kérdés. S valóban, a tárgyalásokon jelen vannak a gyártók, a forgalmazók, a társadalombiztosítás képviselõi. Alku ez a javából! Csak éppen a fogyasztók eddig kimaradtak (ill. véleményezési joggal sem rendelkezõ megfigyelõként egy ideje részt vehettek, ha véletlenül kaptak meghívót). Mint ahogy kimaradtak bizonyos gyártók, akik generikus készítményüket az eredeti gyártónál olcsóbban kínálták volna.

Hónapokkal ezelõtt kezdõdött, hogy kitört a pánik. Híre kélt, hogy a gyógyszerek jelentõsen megdrágulnak és a támogatási százalék jelentõsen lecsökken sok olyan szernél is, melyeket krónikus betegek szednek, nem egy-két hétig, de évekig, esetleg életfogytiglan. A legifjabb generációk kivételével a világ e táján mindannyiunknak kondícionált reflexei vannak ilyen helyzetekre. Mint két évtizede a cukorárakkal kapcsolatos híresztelések szányrakaptakor a cukrot, úgy vásárolták föl most a patikákból a gyógyszereket az emberek.

Honnan is származtak a hírek? A sajtóból, hivatkozva titkos kormányzati elõirányzatokra, meg kompetens urak nemhivatalos kiszivárogtatásaira. A gyógyszergyáraktól, akik fejvesztve keresték fel a betegérdekvédelmi szervezeteket, arra kérve õket, hogy sajtónyilatkozatokban tiltakozzanak a tervezett intézkedések ellen. A tiltakozás pénzügyi vonzatát nagyvonalúan készek voltak szponzorálni. S a fogyasztók, a többnyire több oknál fogva amúgy is szorult helyzetben lévõ krónikus egészségkárosodottak ill. az õket képviselõ civil szervezetek egy része rohant is kampányolni. Újabb ijesztõ híreket hallhattunk-láthattunk hát, gyógyszergyári szponzorálással, olykor fizetett hirdetésként. Az ördögi kört sikerült beindítani.

Talán történelmi fordulat következett be akkor, amikor az egészségügyi miniszter biztost nevezett ki a helyzet áttekintésére, az érintettekkel való közvetlen tárgyalásokra és távlati javaslat kidolgozására. Történelmi attól lett, hogy a miniszteri biztos az egészségkárosodottak szervezeteinek, pontosabban a LÁNC Szövetségnek a meghívását elfogadva egy asztalhoz ült a fogyasztók képviselõivel. Mi akik ott voltunk, sokkal nyugodtabban távoztunk, mint ahogy odaérkeztünk. Megtudtuk, hogy most csak egy fél évre szóló tûzoltás zajlik, a támogatási rendszer lényegi reformja fél évvel halasztódott.

Ami bennem hagyott kis nyugtalanságot az az, hogy az évvégi, immár hosszabb távra meghatározó tárgyalásokon az orvosi Szakmai Kollégiumok anyagaival érvelve lehet majd a fogyasztók alku pozícióit javítani. A megbeszélés során ugyanis kiderült, hogy nem csak a pszichiátriai ápoltak (akik gyakran akaratuk ellenére válnak gyógykezeltekké és gyógyszerfüggõvé), de több más csoport sincs abban a helyzetben, hogy a "szakmával", ill. az azt jelen esetben megtestesítõ Kollégiumokkal konstruktív tárgyalásokat folytasson. A nálunk hagyományosan paternalisztikus modellben felnevekedett szakemberek még a kormányt sem tekintik partnernek, hiszen különben nem fél oldalas, mereven elutasító, de szakmai érveket nem tartalmazó kinyilatkoztatásokat küldtek volna szakmai állásfoglalásként a mostani ár- és támogatási tervezetre (amit a Szakmai Kollégiumok elsõ kézbõl ismerhettek meg, ellentétben a fogyasztókkal). Nem lesz könnyû elérni, hogy a betegek érdekképviselõit komolyabb partnernek vegyék. Bár talán nem lehetetlen, hiszen volt olyan Szakmai Kollégium, amelyik részletes és mély szakmai érvekkel alátámasztva már a mostani tárgyalásokon is érvényesíttetni tudta álláspontját.

A megbeszélés számomra legfontosabb eredménye az volt, hogy a jelenlévõ betegszervezetek többsége egyetértett néhány alapkérdésben:

• A betegszervezetek számára tisztességes pályázati csatornákon keresztül tisztességes mûködési támogatást kell biztosítani. Ellenkezõ esetben még több gyógyszergyári szponzorálástól függõ, s így pl. gyógyszerár kérdésben autonóm véleményt nehezen képviselni tudó betegszervezet lesz.

• A társadalombiztosítási kasszából érdemi támogatást kellene adni alternatív, nem gyógyszeres segítségnyújtási formáknak, önsegítõ tevékenységeknek, nem-medikális rehabilitációnak. Ezzel jelentõsen csökkenhetne a fogyasztók gyógyszer szükséglete, s így az államkasszából fizetendõ gyógyszerár-támogatás is.

• Az elõttünk lévõ hónapok során pánikkeltõ sajtólármától mentes, de a fogyasztók érdekképviseleteit bevonó nyugodt mûhelymunkára lesz szükség.