A Dunaszauruszról — dióhéjban

Elõzmények

1958-ban a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormányai megállapodtak a visegrád-nagymarosi vízerõmû felépítésérõl és egy Pozsony alatti oldalcsatornás vízerõmû tervezésérõl. A beruházás terve azonban gazdaságtalannak bizonyult, ezért az építkezésre nem került sor.

1977-ben a két ország államközi szerzõdést kötött a bõs (gabcikovo)-nagymarosi vízlépcsõrendszer felépítésére. A rendszer a tározóval kiegészített, csúcsüzemre áttervezett oldalcsatornás bõsi vízerõmûbõl és a csúcsüzemhez szükséges alsó tározót létrehozó visegrád-nagymarosi vízerõmûbõl állt volna.

1981-ben a beruházást a magyar kormány leállította és vizsgálatokat indított a terv gazdasági és környezeti felülvizsgálatára. 1983 októberében, amikor a vizsgálatok még be sem fejezõdtek, a két ország kormányai megállapodtak az építkezés folytatásáról. A Magyar Tudományos Akadémia ezzel szemben a kivitelezés tíz éves elhalasztását, de méginkább végleges elhagyását javasolta.

1984 elején környezetvédõ mozgalom indult a beruházás felfüggesztéséért és a tervek gazdasági és környezeti felülvizsgálatáért. A Duna Kör szakértõinek értékelése szerint a beruházás gazdaságtalan, az építés és üzemeltetés veszélyezteti a folyó élõvilágát, a nagy kiterjedésû ártéri erdõket, a folyóhoz kapcsolódó ivóvízkészlet minõségét, és ipari tájjá alakítja a Dunakanyart.

1984 végére már mintegy tízezren támogatták aláírásukkal a mozgalom céljait. 1985-ben a Duna Kört Alternatív Nobel-díjjal tüntették ki. 1986-ban a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetõinek utasítására a rendõrség fenyegetéssel és erõszakkal akadályozta meg a mozgalom nyilvános rendezvényét, gumibotokkal támadva a résztvevõkre.

Néhány hónappal késõbb osztrák bankok és cégek az osztrák kormány garanciájával szerzõdést kötöttek a nagymarosi vízerõmû felépítésére. Ellenértékként a magyar kormány vállalta, hogy húsz éven keresztül áramot szállít Ausztriának (többet, mint amennyit az erõmû termelt volna).

1988-ban megszûnt a közvetlen cenzúra. Immár a polgárok nagy tömegei értesülhettek a vízerõmûrendszer hátrányairól és kockázatairól. Tüntetések kezdõdtek. 1988. szeptember 12-én tízezrek tüntettek a parlament elõtt. Ennek ellenére október elején az MSZMP utasítására az Országgyûlés megszavazta az építkezés folytatását, amit Pozsgay Imre és Horn Gyula is támogatott. Mindössze 19 képviselõ szavazott a határozat ellen, köztük Szentágothai János, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.

1989 tavaszára mintegy 160 ezer, népszavazást követelõ aláírás gyûlt össze. Hogy a népszavazás kiírását elkerülje, az MSZMP kormány felfüggesztette a nagymarosi vízerõmû helyszíni munkálatait. Októberben az Országgyûlés véglegesítette a döntést. Csehszlovákia kilátásba helyezte a Duna egyoldalú elterelését, a tározó és a bõsi vízerõmû üzembehelyezését. Az elsõ szabad választások után Magyarország számos sikertelen kísérletet tett a vita tárgyalásos rendezésére. 1991-ben az Országgyûlés nagy többséggel elfogadta a környezetvédõ mozgalom álláspontját a beruházás gazdaságtalanságáról és súlyos környezeti ártalmairól.

Csehszlovákia saját területén elkezdte a Duna elterelését szolgáló úgynevezett C-variáns építését. Magyarország ezért 1992 májusában egyoldalúan bejelentette az 1977-es szerzõdés megszüntetését. A Duna Kör a folyam esetleges elterelésének megakadályozására erõteljesebb nemzetközi lépéseket sürgetett, beleértve az ENSZ Biztonsági Tanácsának megkeresését.

1992 októberében Csehszlovákia az építmények kezdetleges állapota ellenére, a nemzetközi jogot és a mûszaki biztonsági normákat súlyosan megszegve elzárta a Duna medrét. Bár ezután Londonban kötelezettséget vállalt a folyó vize legalább 95 százalékának visszaengedésére, ezt sohasem teljesítette. 1993-ban az Európai Közösség nyomására az idõközben önálló országgá alakult Szlovákia beleegyezett abba, hogy a konfliktust az ENSZ hágai Nemzetközi Bírósága elé vigyék, de a természeti környezet számára kedvezõbb vízmegosztás megakadályozására kikötötte, hogy a felek ne kérhessenek a bíróságtól ideiglenes intézkedést. A cserébe megígért kétoldalú ideiglenes vízmegosztási megállapodás megkötésérõl viszont már tárgyalni sem volt hajlandó.

1994-ben az MSZP-SZDSZ kormány nem sokkal megalakulása után bejelentette, hogy abbahagyja a hágai pert, és rövidesen megállapodik Szlovákiával az erõmûrendszer mûködtetésérõl. A környezetvédõ mozgalom nyomására elállt a megállapodástól, de tárgyalásokat kezdett egy ilyen paktum megkötése érdekében.

Horn Gyula és Vladimir Meèiar többszöri személyes találkozását követõen 1997 elejére megbízottaik kidolgoztak egy titkos megállapodást az eredeti tervek csekély módosításokkal történõ befejezésérõl, de a mozgalom nyomására végül mégis sor került a hágai per szóbeli szakaszának megtartására és a bíróság ítéletének meghozatalára.

A hágai döntés után

A Nemzetközi Bíróság 1997. szeptember 25-én kihirdetett kompromisszumos ítéletében – a nemzetközi jogbiztonságot szem elõtt tartva – életben tartotta az 1977-es szerzõdést, de hangsúlyozta, hogy a meglévõ mûvekkel a szerzõdés céljai megfelelõen szolgálhatók: ami nem épült meg, annak nem kell megépülnie. A bíróság külön hangsúlyozta, hogy mivel mindkét ország gyakorlatilag lemondott a bõsi vízerõmû csúcsrajáratásáról, ezért az ehhez szükséges alsó tározót létrehozó nagymarosi vízerõmû felépítésének immár semmi értelme. Az ítélet lehetõvé tette az 1992-ig megépült és jogsértõen üzembe helyezett mûvek (a C-variáns dunacsúni duzzasztója és a bõsi erõmû) üzemeltetését, de elõírta az azóta kialakult nemzetközi környezetvédelmi normák betartását, külön hangsúlyozva, hogy e követelményeknek megfelelõ vízmennyiséget kell visszaengedni a Dunába és mellékágaiba. A két ország ellentétes környezetvédelmi érvelésének megítélését a bíróság nem vállalta, de javasolta ehhez egy harmadik, pártatlan fél bevonását, amivel a felek jóhiszemûségüket bizonyíthatják. Megerõsítette Magyarországnak azt a jogát, hogy áram helyett követelheti a neki jutó vízmennyiség visszaterelését, és javasolta az anyagi kártérítési igények kölcsönös elengedését.

Az MSZP-SZDSZ kormány az ítélet végrehajtásának ürügyén, annak tartalmi elemeit figyelmen kívül hagyva, az 1997 elejére kidolgozott titkos megállapodás véglegesítésérõl tárgyalt a szlovák féllel. Ugyanakkor lemondott arról, hogy több vizet követeljen a Dunába, és ezzel hozzájárult a Szigetközben a károk súlyosbodásához. A kormány a tárgyalások folyamatából kizárta az Országgyûlést, az ellenzéki pártokat, elutasította a Duna- mozgalomban résztvevõ civil szervezetek által javasolt érdemi egyeztetést, és a tárgyalások valódi tartalmát illetõen rendszeresen félrevezette a közvéleményt.

A kisebbik koalíciós párt, az SZDSZ idõközben aggodalmát fejezte ki a tárgyalásokkal kapcsolatban, és nem fogadta el de meg sem vétózta az MSZP álláspontját. Horn Gyula miniszterelnök kijelentette a parlamentben, hogy mindenképpen megállapodik Szlovákiával. Február 27-én a két kormány titkos jegyzõkönyvet írt alá egy keretmegállapodás tervezetérõl.

A civil szervezetek által szervezett 1998. február 28-i tüntetésen mintegy negyvenezren tiltakoztak a kormány értelmetlen Duna-politikája ellen. A tüntetõk kiáltványát és a Duna-mozgalom tárgyalásos egyeztetési törekvéseit teljes támogatásáról biztosította a környezetvédõ szervezetek egy héttel késõbbi országos találkozója. A tárgyalástól a kormány továbbra is elzárkózik.

Március 11-én a Népszava közölte a titkos paktum szövegét, amelybõl kiderült, hogy a két kormány tárgyalódelegációja (illetve a mögöttük álló, a tárgyalásokat ténylegesen folytató vízépítõ cégek) elérték egy olyan megállapodás kidolgozását, amelyben Magyarország a hágai bíróság ítéletébõl nem következõ, minden eddiginél súlyosabb gazdasági terheket jelentõ és további környezeti károkat okozó nemzetközi kötelezettséget vállal a dunakiliti tározó befejezésére és egy alsó vízlépcsõ felépítésére Nagymarosnál vagy Pilismarótnál.

A magyar kormány magatartása következtében a Duna ügye tíz év után ismét az egyik legsúlyosabb belpolitikai konfliktussá vált.