|
|
|
|
Alábbi példáink arra is szolgálnak, hogy megmutassuk, miért ragaszkodunk már nyolcadik éve makacsul ahhoz,
hogy az állami költségvetésben a „zöld érdek" következetesebben érvényesüljön. Hangsúlyoznunk kell, hogy a
Levegô Munkacsoport értelmezésében ez a környezetvédelem szempontjai mellett számos más elemet is
magába foglal, így például a gyermeknevelés terheinek csökkentését.
Nyugaton ismét teret hódítanak a hagyományos pelenkák. Újra felfedezték a természetes anyagok páratlan tulajdonságait. Munkahelyek is keletkeztek azáltal, hogy például a gazdag családok számára pelenkamosó-hálózatok működnek. Nálunk ma szegényes a választék e termékekbôl. A környezettudatos kismamák egymást tanítják a gyapjú pelenkanadrág kötésére, és a szerencsésebb csillag alatt született babák japán vagy osztrák filcbugyikat örökölnek egymástól.
Hiába figyelmeztettünk tavaly a döntés elôtt. Ügyes lobbizásnak köszönhetôen az országgyűlés lecsökkentette az egyszer használatos kombinált pelenka áfá-ját 0%ra. Az eredmény: csökken a költségvetés adóbevétele, és folyamatosan nô a mindennemű utóhasznosításra alkalmatlan, fertôzô hulladék mennyisége. Sok családban a drága, de kényelmes megoldással más céloktól vonják el a forrásokat. Egyedül a műanyagpelenka gyártói járnak jól. Ésszerűbb lenne, ha az eldobható pelenka áfá-ja legalább is azonos lenne a fogkeféjével, és a „szennyezô fizessen" elv alapján termékdíj is terhelné. Olyan családok járnának tehát jól, ahol veszik a fáradságot, és kimossák a pelenkát, ahelyett, hogy a szemétbe dobnák.
Az ÁNTSZ jelentések szerint csak az óvodákban megfelelô az étkezés táplálkozás-élettani szempontból is. Az általános iskolában már rosszabb, a középiskolákban pedig a legtöbb helyen kifogásolható. Ez azt jelenti, hogy ha kalóriában biztosítják is az elôírt mennyiséget, a vitamin- és az ásványianyag-tartalom nem elegendô. Nyilvánvaló, hogy a vállalkozónak könnyebb készen beszerezhetô panírozott húspogácsát, egy-egy narancsot, csomagolt csokoládés szeletet (!), kétnapos fehérkenyeret, margarint, felvágottat szállítani, mint az évszaknak megfelelô, friss hazai zöldséget, gyümölcsöt, rozskenyeret beszerezni. Visszalépés történt a szabályozásban is. Nincs rendelet, amellyel egyértelműen számon kérhetô lenne a diákétkeztetés minôsége.
A rendszerváltást követôen óriási teherként nehezedik az ÁNTSZ-re a sok apró vállalkozás ellenôrzése, és a szükségesnél kevesebb ereje marad az iskolákra (v.ö. bérkeret, állami szerepvállalás csökkentése). Kérdés, hogy a családok és az önkormányzatok által viselt nem kis anyagi teher és a gyerekek egészséges fejlôdésének veszélyeztetése optimális arányban van-e az ÁNTSZ kényszerű létszámcsökkenéséve l?
Egy vidéki iskolában az energiatakarékossági program keretében egy héten át vizsgálták a szemétkosarak tartalmát, és azt állapították meg, hogy az osztályokban a szemét 90%-át az iskolai tejespoharak teszik ki. (Korábban már írtunk arról, hogy van ahol még rosszabb a helyzet, mert tartós tejet adnak kombidobozban.) Kérdés, hogy nem lehetne-e többet megtakarítani azzal – figyelembe véve a poharak elmosását, az adagoló személyzet bérét, a csomagolás és a hulladék költségét –, ha kannában hoznák a tejet egy közeli tejfeldolgozó állomásról? Netalán működne egy iskolatejet szállító hűtôkocsi hálózat FVM kezdeményezésre?
Hallgatom az elôadót: „Lehetôleg csak organikus (bio) gazdaságban termelt termékeket fogyasszunk! Együnk az évszaknak megfelelô, hazai zöldséget, gyümölcsöt és sokféle, teljes kiôrlésű gabonát! Tejterméket is csak ellenôrzött biotenyészetból vásároljunk, ahol az állatok nem „gyógyszergyári tápon", hanem legelôn nevelkednek! Kerüljük a sózott, agyoncukrozott, adalékokkal, tartósítószerekkel szupermarket-baráttá varázsolt készítményeket, amelyek árában elsôsorban a reklámot, szállítást, csomagolást, és nem az egészséges táplálékot fizetjük meg!"
Kereskedelmi hálózataink fejlôdési tendenciái, a (junk food – bóvli kaja) gyorséttermek és a gyerekekre zúduló reklámok egyaránt megnehezítik az egészségtudatos édesanyák dolgát. Holott egy német statisztika szerint a betegségek 40%-a kapcsolatban van a helytelen táplálkozással. Az is kérdés, hogy a fenti jelenségek tükrében nem érné-e meg a csomagolás, szállítás társadalmi szükségleteit végre internalizálni, a régiók kis- és középtermelôinek piacra jutását támogató programokkal a segítségünkre sietni?
Egy tanévre a tankönyvek ára a családnak 5–16 ezer forint. E „könyvek" egy része munkafüzet, amely jellegébôl adódóan egyszer használatos. Még egy iskolán belül sem tanítanak azonos könyvekbôl a szaktanárok, hogy legalább a könyvek egy részét örökölni lehessen. Ha nem lennének munkafüzetek és a könyveket több éven át tudnák használni, osztályonként akár 100-200 ezer forintot is meg lehetne takarítani. Ez jóval több, mint amennyit egy iskola évente a könyvtára bôvítésére költhet. (Igaz, hogy a tankönyvpiacban érdekeltek ennek nem örülnének.)
Vajon nem érné-e meg a tankönyvekre kevesebbet kiadni, és az önkormányzati támogatást új könyvek, CD-k és egyéb korszerű taneszközök vásárlására költeni? A többi megtakarítás pedig a családok terheinek csökkentését szolgálná.
Ez a javaslat minden ôsszel elhangzik, anélkül, hogy bárki az illetékesek közül végre komolyan venné. Elnézem némelyik iskolában a burkolatok, padok, felszerelések állapotát. Tudom, nem vagyunk olyan gazdagok, hogy minden olyan legyen, mint egy banképületben. De akkor legyünk következetesek. Ha nem telik a tisztasági meszelésre, a társadalmi jeletôségükkel arányos pedagógusbérekre, akkor ne kelljen a szülôknek több ezer forintos, külföldrôl átvett és sokszor igencsak gyenge beltartalmú gyakorlófüzeteket, kiérleletlen könyveket vásárolni, mert az oktatás eredményessége és a korszerű ismeretek megszerzése nem ezektôl függ elsôsorban.
Örültünk a Sportminisztérium gondolatának abban a naiv hitben, hogy legfôbb feladatának a tömegsport újraélesztését fogja tekinteni. Ezzel szemben változatlanul fizetni kell azért, hogy a gyerek a heti három órás testnevelés mellett legalább még 1-2 alkalommal sportoljon (kivéve a versenyistállókat). Pedig a kívánatos az lenne, ha minden gyerek naponta néhány órát a szabadban, egészséges zöld környezetben tölthetne. Különösen a belvárosban nincsenek meg ehhez még a minimális feltételek sem. (Lásd az UNICEF felmérését a gyerekek szabadidôs szokásairól!) A legtöbb edzôterem forgalmas utak mentén, pincékben található, a tornatermek, iskolaudvarok pedig ugyancsak rossz levegôjű tégla- és betonrengetegben.
Ott sem sokkal jobb a helyzet, ahol megfelelô tornaterem és iskolaudvar áll rendelkezésre. A bérgazdálkodás nem engedi meg a szakkörök, délutáni vagy pláne hétvégi, illetve szünidei felügyelet finanszírozását, ezért inkább üresen állnak a létesítmények, vagy jobbik esetben kiadják azokat vállalkozóknak. Nem hisszük, hogy a sok milliárdot kitevô sportlétesítmény-vagyont szabadna ilyen alacsony hatékonysággal működtetni csak azért, hogy megtakarítsák a tornatanárok, edzôk bérét.
Az egészséges környezetben, tiszta levegôn történô rendszeres mozgás igényét ki kellene fejleszteni minden tanulóban. Ezzel egy sereg betegséget késôbb ki lehetne védeni (társadalombiztosítási kiadások csökkentése). Ehelyett még most is folyik a zöldterületek beépítése, sportpályák megszűntetése, és még csak próbálkozást sem láttunk a nagy nehezen elfogadott budapesti városrendezési szabályozásban (FSZKT, BVKSZ) arra, hogy ezen változtatni kívánnának. El kellene végre érnünk, hogy a településeken, különösen a nagyvárosokban a gyerekek fejlôdési igényeit legalább akkora súllyal ismerjék el, mint az autózásét és a telekspekulánsokét.
Abszurditás, hogy az oktatási költségek 80%-át a bérjellegű költségek teszik ki. Ez csak úgy lehetséges, hogy az amortizáció, az épületállomány, a berendezések, az energia- és egyéb üzemeltetési költségek nincsenek megfelelôen számbavéve. Meg kellene végre vizsgálni, hogy magasabb bérezés és szigorúbb minôségi feltételek mellett nem lehetne-e egy hatékonyabb oktatási rendszert kialakítani. Magától értetôdôen nem még több lexikális tudást értünk ez alatt, hanem olyan generációk felnevelését amelyek elsôsorban rugalmasságukkal, színvonalasságukkal válnak híressé az EU-ban.
A sok tanítás nélküli nap láttán az az érzésünk, hogy pénz helyett ezzel kívánnak kedvezni a pedagógusoknak. Ez struccpolitika. A férfiak pályaelhagyása rengeteget rontott az oktatás színvonalán, csakúgy mint az, hogy a pedagógusok sokszor szívszorító kenyérgondokkal küzdenek, illetve különbözô mellékmunkák veszik el az energiájukat.
Oldalakon át sorolhatnánk a példákat. De talán így is sikerült érzékeltetni, hogy az államháztartási reform nem további megszorító intézkedéseket kellene hogy jelentsen, hanem azt, hogy a gyermekneveléssel járó terhek akkor válnak elviselhetôbbekké, ha az állam hatékony és színvonalas oktatással, megelôzô egészségügyi programokkal, a lakókörnyezet állapotának javításával, valamint szabályozott piaci környezettel siet a segítségünkre.
Beliczay Erzsébet
