Guy Debord:
A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMA
LÁTVÁNYELVŰ TÁRSADALOM / ÖSSZTÁRSADALMI LÁTVÁNYGYÁR
.
.
I. TÖKÉLYRE VITT SZEPARÁCIÓ
.

"Annyi azonban bizonyos, hogy korunk előnyben részesíti a jelet a jelölt dologgal, a másolatot az eredetivel, a reprezentációt a valósággal, a látszatot a lényeggel szemben… az illúzió az egyetlen szent dolog számára, az igazság pedig profán. Sőt, a szentség abban a mértékben tökéletesedik a szemében, ahogy az igazság fogy és az illúzió szaporodik, így tehát az illúzió legmagasabb foka lesz egyben a szentség legmagasabb foka."

Feuerbach, Előszó a Kereszténység lényege második kiadásához.

. 1.
Olyan társadalmakban, ahol a modern termelési feltételek az uralkodók, a lét egésze a spektákulum mérhetetlen felhalmozódásában mutatkozik meg. Mindaz, ami valaha közvetlen élmény volt, puszta reprezentációvá lett.

2.
A lét valamennyi aspektusától elszakadt képek közös áramlásban olvadnak össze; az élet valamikori egysége mindörökre elveszett. A részlegesként felfogott valóság úgy tárul fel a maga újfajta általánosságban, mint egy önmagában lévő pszeudo-világ, egyedül a szemlélődés tárgyaként. A világról alkotott képek szakosodására irányuló tendencia az autonóm kép világában teljesedik ki, ahol a csalás önmagát csalja lépre. A spektákulum a maga általánosságában az élet konkrét kifordítása, és mint ilyen, egyben a nem-élet autonóm mozgása.

3.
A spektákulum egy időben mutatkozik meg mint a társadalom egésze, mint a társadalom része és mint az egyesítés eszköze. Mint a társadalom része, ez az a szektor, ahol minden figyelem és minden tudat összefut. Izolált létében — illetve pontosan ezen oknál fogva — a becsapott tekintet és a hamis tudat helye, az egyesítés pedig, amit megvalósít, nem más, mint az általánossá lett szeparáció hivatalos nyelve.

4.
A spektákulum nem képek gyűjteménye, inkább az egyes emberek között létrejött társadalmi viszony, melyet képek közvetítenek.

5.
A spektákulumot nem lehet úgy felfogni, mint a látás világával való szándékos visszaélést, sem pedig mint a tömeges képterjesztési technológia termékét. Sokkal jobb úgy tekinteni, mint egyfajta Weltschaunungot, mely megvalósult: átfordult az anyagi valóságba. A spektákulum világnézet, mely objektív erővé lett.

6.
A maga teljességében felfogott spektákulum egyszerre az uralkodó termelési mód eredménye és célja. Nem a való világ függeléke, nem valami dekoráció tehát, hanem épp ellenkezőleg: a társadalom valós valószerűtlenségének centruma. A spektákulum, valamennyi különös megjelenésében — mint hír vagy propaganda, mint reklám vagy mint a szórakozás közvetlen fogyasztása — maga az uralkodó társadalmi modell, mely mindenütt jelenlévően hirdeti a termelés szférájában már meghozott azon döntés helyességét, melynek egyben legmagasabb szintű eredménye is. A spektákulum, mind formájában, mind tartalmában, lényege szerint a létező rendszer feltételeinek és céljainak totális igazolása. Egyben pedig azért is szavatol, hogy ez az igazolás folytonosan jelen legyen, mivel a modern termelési folyamaton kívül élt idő legnagyobb részét ő uralja.

7.
A szeparáció maga is része a világ egységének, a valóság és kép közötti szakadásban folyó globális társadalmi gyakorlatnak. A társadalom gyakorlati léte, melyet a spektákulum autonómiája megkérdőjelez, egyben az a valódi totalitás, amelynek a spektákulum maga is alárendeltetik. Azonban ez totalitás olyan mélyen hasadt, hogy a spektákulum képes a céljaként feltűnni. A spektákulum nyelve a mindenen uralkodó termelés jeleiből áll, mely jelek ugyanakkor ezen termelési szerveződés csúcstermékei is.

8.
A spektákulumot nem lehet elvont módon ütköztetni a konkrét társadalmi aktivitással, mivel a valóság és kép közötti dichotómia az ilyen megosztás mindkét oldalán tovább él. Így a spektákulum, jóllehet a feje tetejére állítja a valóságot, maga is valós aktivitás terméke. Hasonlóképpen, a spektákulum kontemplációs mechanizmusai anyagi értelemben hatják át, támadják a megélt valóságot, mely így magába olvasztja, egyben pedig pozitív támogatásban részesíti a spektakuláris rendet. Az objektív valóság egy-egy része tehát mindkét oldalon jelen van. Ezért minden olyan koncepciónak, amely vagy az egyik, vagy a másik oldalon foglal helyet, csak egyetlen alapja lehet — az, hogy önmaga ellentétébe fordul át: a valóság a spektákulumon belülről tör elő, a spektákulum pedig valóságos. Ez a kölcsönös elidegenedés a lényege és a támasza a létező társadalomnak.

9.
Egy valóban a feje tetejére állt világban az igaz a hamisság egyetlen pillanata.

10.
A spektákulum elve egymástól látszólag nagyon is különböző jelenségek széles skáláját fűzi egybe és magyarázza. Az ezen jelenségek közötti különbségek és ellentétek egy társadalmi szinten szervezett látszatnak — magának a spektákulumnak — a megjelenési formái, mely látszatot magát kell felismernünk, a maga általános igazságában. Ha a saját rendszerében látjuk, a spektákulum a látvány uralmát hirdeti, kimondván, hogy az egész emberi élet, egyben tehát a társadalmi lét egésze nem más, mint puszta látszat. Az olyan kritikának azonban, amely képes megragadni a spektákulum lényegét, úgy kell azt felmutatnia, mint az élet látható tagadását — mint olyan tagadást, amely vizuális formát talált magának.

11.
Hogy a spektákulum kialakulását, funkcióit és a felszámolására törő erőket leírhassuk, szükségünk van néhány mesterséges megkülönböztetésre. A spektákulum elemzése megköveteli, hogy beszéljük annak nyelvét — éppen annyira, amennyiben annak a társadalomnak a módszertanával vagyunk kénytelenek foglalkozni, amely a spektákulum által fejezi ki magát. A spektákulum ugyanis nem más, mint egy elkülöníthető gazdasági-társadalmi formáció totális gyakorlatának a kifejeződése, annak agendája. Egyben pedig ez az a történelmi pillanat, amely igájába hajtott minket.

12.
A spektákulum úgy mutatja magát, mint valami hatalmasan pozitív, vitán felül álló és megközelíthetetlen dolgot. Nem közöl mást, mint hogy "minden, ami látható: jó — és minden, ami jó: megjelenik". Elvi követelése a feltétlen elfogadás, melyet valójában már magáénak tudhat, önmaga megkérdőjelezhetetlenségének tételezése és a látszatok világa fölött megvalósított egyeduralma révén.

13.
A spektákulum alapvetően tautologikus, egyszerűen azért, mert eszközei egyben a céljai is. Ő az a nap, mely sosem nyugszik le a modern passzivitás birodalma fölött. Besugározza a teljes földfelszínt, és mindörökké önnön dicsőségében fürdik.

14.
A modern ipari társadalom nem véletlenszerűen, vagy felületileg spektakuláris. Éppen ellenkezőleg: a spektákulum adja a legmélyebb alapját. A spektákulum, az uralkodó gazdasági rend eme tökéletes kivetülése számára a cél semmi, a fejlődés minden — jóllehet ez a fejlődés semmi másra nem irányul, mint magára a spektákulumra.

15.
Mint elhagyhatatlan díszcsomagolás, melybe a frissen előállított termékek kerülnek, mint sima polír a rendszer ésszerűségén, és mint gazdasági csúcsszektor, mely közvetlenül felel a kép-tárgyak egyre növekvő tömegének gyártásáért, a spektákulum a jelenkori társadalom vezető terméke.

16.
A spektákulum éppen olyan totális módon hajtja igájába az élő embereket, amilyen mértékben a gazdaság tette ezt velük. A spektákulum ugyanis nem más, mint az önmagáért fejlődő gazdaság — egyszerre hű tükre a dolgok előállításának és torzító eltárgyiasítása a termelőknek.

17.
A folyamat, melynek révén a lét egyértelműen birtoklássá fokozódott le, szükségszerűen lezajlott már a gazdaság társadalom fölötti uralmának egy korábbi szakaszában, és ez a lefokozódás egyszer s mindenkorra ott hagyta a nyomát minden emberi vállalkozáson. A mostani szakasz viszont, melyben a gazdaság felhalmozott termékei tökéletesen megszállták a társadalmi életet, egy újabb elmozdulást tesz szükségszerűvé, a birtoklástól a "látszás" felé: ma minden valódi birtoklás köteles mind azonnali presztízsét, mind végső létokát a megjelenésből, a látszatból származtatni. Ezzel egy időben minden egyéni valóság — lévén közvetlenül függ a társadalmi hatalomtól, illetve teljes egészében az formálja — társadalmi valósággá válik. Az egyéni valóság tehát valójában csakis abban a mértékben látszhat, amennyiben nem az.

18.
Ahol a való világ egyszerű képekké változik, ott a puszta képek valódi lényekké alakulnak át — olyan fantazmákká, melyek egyfajta transzszerű viselkedésre késztetnek. Mivel a spektákulumnak az a dolga, hogy a világot, mely közvetlen módon immár nem érzékelhető, különböző, speciális eszközök és elvek közvetítésén keresztül láttassa, elkerülhetetlen, hogy az emberi látást hozza abba a kivételezett pozícióba, amelyet valaha a tapintás érzéke foglalt el; természetes, hogy a legabsztraktabb, a legkönnyebben félrevezethető érzék feleltethető meg a legjobban a jelenkori társadalomban uralkodó általános absztrakciónak. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a spektákulum maga puszta szemmel érzékelhető volna — még akkor sem, ha fülünk is van a szemünk mellett. A spektákulum lényege szerint immunis minden emberi tevékenységre, elérhetetlen az újbóli átgondolás vagy a korrekció szándéka számára. A spektákulum a párbeszéd ellentéte. Ahol csak a reprezentáció független életre kel, újrateremti önmagát.

19.
A spektákulum minden gyengeségét megörökölte a nyugati filozófiának, mely az aktivitást a látás kategóriái szerint igyekezett megérteni; valójában éppen azon technikai észszerűség folytonos manipulálására épül, mely ebből a filozófiai hagyományból nőtt ki. A spektákulum nem a filozófiát valósítja meg, hanem a valóságot filozofálja át, és így mindannyiunk egyszeri életét spekulatív univerzummá változtatja.

20.
A filozófia, mint az elidegenedett gondolat hatalma és az elidegenedett hatalom gondolata, sohasem volt képes függetlenné válni a teológiától. A spektákulum a vallásos illúzió anyagi rekonstrukciója. Különböző technikái nem űzték el a vallás fellegeit, ahová az ember a tőle elszakított erőit helyezte; mindössze lehozták azokat a földre, s így éppen a lehető legföldibb élet lett átláthatatlanná és belélegezhetetlenné. Az élet abszolút tagadása, a hazug paradicsom immár nem vetül ki a mennyekbe, hanem magában az anyagi életben talál menedéket. A spektákulum ezzel az emberi erők "túlvilágba" való száműzésének technologizált változata — tökélyre vitt szeparáció, az emberi lény bensőjében.

21.
Amíg csak a szükségszerűség a társadalom álma marad, addig az álom maga társadalmi szükségszerűség lesz. A spektákulum a leláncolt modern társadalom rémálma, mely semmi mást nem fejez ki, mint a társadalom vágyát, hogy alhasson. A spektákulum ennek az álomnak az őrzője.

22.
A tény, hogy a modern társadalom gyakorlati ereje levált önmagáról, és külön birodalmat alapított a spektákulumban, csakis azzal magyarázható, hogy ez az erőteljes gyakorlat eleve híján volt az összetartó erőnek, és folyamatos önellentmondásban létezett.

23.
A spektákulum gyökerénél a társadalmi munkamegosztás legősibb formáját, a hatalomra való szakosodást találjuk. A spektákulum a munkamegosztásban a szóvivő szerepét játssza, aki az összes többi tevékenység nevében szól; a hierarchikus társadalom egyfajta diplomáciai képviseletét látja el tehát, annak saját udvarában, s egyben ő mondja ki az egyedüli szavakat, melyeket a társadalom hajlandó meghallani. Ily módon a spektákulum legmodernebb nézete egyben fenekestül a legősibb is.

24.
A spektákulumban a létező rend önmagáról szóló, végeérhetetlen beszéde, öntömjénező monológja hallatszik. A spektákulum a hatalom önarcképe, egy olyan korban, mikor ezen hatalom totális uralma a létezés minden feltételére kiterjed. A spektakuláris viszonyok tiszta objektivitásának fetisizálása elfedi a tényt, hogy azok lényegük szerint emberek és osztályok közötti viszonyok; olyan ez, mintha egy második Természet terjesztette volna ki a maga fatális törvényeit a környezetünkre. A spektákulum azonban nem egy természetesnek tekintett technikai fejlődés szükségszerű terméke. Éppen ellenkezőleg, a spektákulum társadalma olyan forma, mely maga választja meg technikai tartalmát. Ha úgy is tűnik néha, mintha a spektákulum — leszűkítve itt legelidegenítőbb felszíni megjelenésére, a “médiákra” — mint puszta apparátus rohanná le a társadalmat, emlékeztetnünk kell arra, hogy ez az apparátus távolról sem egy semleges valami, és hogy pontosan megfelel a spektákulum belső dinamikája szabta igényeknek. Ha egy ilyen technikákat kifejlesztő korszak társadalmi szükségleteit csakis azok mediatizálása révén lehet kielégíteni, ha ezen társadalom vezérlése, és az emberek közötti valamennyi kapcsolat már csakis az “instant” kommunikáció hatalma révén valósulhat meg, annak egyedüli oka, hogy ez a "kommunikáció" lényege szerint egyirányú; a média koncentrációja pedig egyszerűen annyit jelent, hogy a létező rendszer vezetése megszerzi azon eszközök monopóliumát, melyeket az általa alkalmazott speciális adminisztrációs forma megkövetel. A társadalmi szakadás, amely a spektákulumban kifejezésre jut, elválaszthatatlan a modern állam lététől, mely, mint a társadalmi munkamegosztás terméke és mint az osztályuralom szerve, minden társadalmi megosztottság általános formája.

25.
A szeparáció a spektákulum alfája és ómegája. A vallási kontemplációt korai formájában a társadalmi munkamegosztás intézményesülése és az osztályok kialakulása hozta létre. A hatalom a kezdetektől a mitikus rend varázsköpenyébe burkolózott. Korábban a szentség kategóriája igazolta azt a kozmikus és ontológiai elrendeltetést, mely legjobban megfelelt a gazda érdekeinek, részletesen kifejtvén és megszépítvén mindazt, amit a társadalom nem adhatott meg. A hatalomnak mint szeparált valóságnak így mindig is volt egy spektakuláris nézete, a tömegek ragaszkodása a vallás mozdulatlan képi világához azonban eredetileg a veszteség közös érzéséből következett — imaginárius kárpótlás volt a valós társadalmi aktivitás szegényességéért, melyet ekkor még jórészt mindenki egyetemes létfeltételként fogott fel. Ezzel ellentétben a modern spektákulum azt képezi le, amit a társadalom megadhat, de ezen az ábrázoláson belül a megengedett szigorúan meg van különböztetve a lehetségestől. A spektákulum az öntudatlanság fenntartása, a létfeltételek gyakorlati változása közepette. Önmaga terméke, és maga alkotta meg a szabályokat, melyeknek engedelmeskedik: a spektákulum pszeudo-szakrális entitás. Nem titkolja mibenlétét: önmagában, önnön leválasztottságában fejlődő hierarchikus hatalom ő, mely fejlődésében az egyre inkább gépiesen vezérelt gesztusokká szétszabdalt, így egyre kifinomultabbá váló munkamegosztásra, és az egyre táguló piacra épülő, fokozódó termelékenységre támaszkodik. Ezen fejlődés során minden közösség és minden kritikai tudat felszámolódott; a szeparáció következtében hatalmasan megizmosodott erők pedig még nem találták meg a módját, hogy újra egyesüljenek.

26.
Munkás és termék általános szeparációjával az elvégzett munka valamennyi egységes nézete, és a termelők közötti minden személyes közlekedés lehetősége elveszett. A leválasztott termékek fokozódó felhalmozódásával és a termelési folyamat egyre erősebb koncentrálódásával a következetesség és a kommunikáció a rendszer menedzsereinek kizárólagos attribútumává lesz. A szeparáció gazdasági rendjének diadala a világ proletarizálódásához vezet.

27.
Köszönhetően a sikernek, amit a szeparált termelési rend — melynek terméke maga a szeparáció — mondhat magáénak, az alapvető tapasztalat, amely a primitív társadalmakban valamely legfőbb feladathoz, egy-egy nagy egyéni tetthez kötődött, elmozdul — ha máshol nem is, hát a rendszer fejlődésének élvonalában — a “nem-munka”, az inaktivitás felé. Ám ez a tétlenség semmiképpen sem független a termelőtevékenységtől: a termelés szükségleteinek és eredményeinek való kényelmetlen, hüledező alávettetésben létezik; valójában maga is a termelés ésszerűségének terméke. A tevékenységen túl nem létezhet szabadság, a spektákulum kontextusában pedig mindenféle tevékenység tiltott — egyenes következményeként a ténynek, hogy minden valódi tevékenységet a spektákulum globális építkezésén fogtak munkára. A "munka alóli felszabadulás", azaz a megnövekedett szabadidő semmiképpen sem jelenti a munkán belül megvalósuló felszabadulást, sem pedig az ezen munka révén előállt világtól való megszabadulást. Semmiféle, a munkába ölt aktivitás nem nyerhető vissza az eredményének való alávettetésben.

28.
Az izolációra épülő uralkodó gazdasági rend egyben az izoláció körkörös újratermelése. Az izoláció támogatja a technológiát, a technikai folyamat válaszul pedig izolál. A spektakuláris rendszer által előtérbe helyezett javak, az autótól a televízióig, egyben fegyverek is, melyekkel a rendszer folyamatosan megerősíti a "magányos tömegek" elszigeteltségét. A spektákulum folytonosan újra felfedezi a saját alapfeltevéseit — és mindig egyre konkrétabb módon.

29.
A spektákulum eredete a világ egységének széthullása, jelenlegi gigantikus expanziója pedig azt is megmutatja, mennyire totális ez a veszteség: minden egyéni munka illetve az általában vett termelés absztrakt természete tökéletesen kifejezésre jut a spektákulumban, melynek konkrét létmódja éppen az absztrakció. A spektákulumban a világ egyik fele reprezentálódik a világ előtt, egyben mint a világnál magasabb rendű valami. A spektákulum egyszerűen ennek a szeparációnak a közös nyelve. Ami a nézőket összeköti, nem más, mint az egyirányú viszony, mely éppen ahhoz a központhoz fűzi őket, amely az egymástól való elszigeteltségüket fenntartja. A spektákulum újra egyesíti, ami leválasztatott, de csakis mint leválasztottat egyesíti újra.

30.
A nézőnek a szemlélt tárgytól — tulajdon, öntudatlan tevékenysége eredményétől — való elidegenedése, illetve az annak való alávettetése a következőképpen működik: minél inkább szemlél, annál kevésbé él; minél készségesebben ismer rá az igényeire azokban a képekben, melyeket az uralmon lévő rendszer felmutat neki, annál kevésbé érti a saját létét és a saját vágyait. A spektákulum és a cselekvő szubjektum viszonyának külsődleges mivolta abban érhető tetten, hogy az egyén gesztusai többé nem a saját gesztusai, inkább azé, akinek számára reprezentálja azokat. A néző sehol sem érzi otthon magát, mert a spektákulum ott van mindenütt.

31.
A munkás nem önmagát állítja elő, hanem egy tőle független hatalmat. Ezen termelés sikere, az általa generált bőség a termelője számára úgy jelenik meg, mint a megfosztottság bősége. Minden idő és minden tér idegenné válik számára, amint a saját elidegenedett termékei felhalmozódnak. A spektákulum ennek az új világnak a térképe, olyan térkép, mely pontosan akkora, mint a leképezett világ. Így éppen azok az erők mutatkoznak meg előttünk teljes virágukban, melyek elszakíttattak tőlünk.

32.
A spektákulum társadalmi szerepe az elidegenedés konkrét előállítása. A gazdasági növekedés csaknem teljes egészében megfelel ezen konkrét ipari szektor növekedésének. Ha van bármi, ami növekedhet a gazdaság önmozgásával párhuzamosan, az csakis az elidegenedés lehet, amely ott állt már a gazdasági szféra bölcsője mellett is.

33.
Az ember, jóllehet el van választva a termékétől, egyre inkább, és egyre fokozottabb termelékenységgel, maga állítja elő világának minden egyes részletét. Minél inkább a saját alkotásává lesz az élete, annál drasztikusabb módon lesz elvágva attól az élettől.

34.
A spektákulum tőke, mely a felhalmozódás olyan pontjára jutott, ahol képpé változik át.
.
.
...

VIII. TAGADÁS ÉS FOGYASZTÁS A KULTÚRÁBAN
.

Valóban azt hiszi, elég sokáig élünk majd — mi, ezeknek a németeknek a kortársai -, hogy megérjük a politikai forradalmat? Barátom,  persze az Ön dolga (…) Induljunk csak ki Németország jelenlegi történelméből — remélem, nem teszi azt az ellenvetést, hogy ez az egész történelem meg volna hamisítva, vagy hogy a mai közélet, úgy, ahogy van, ne tükrözné a nép valós állapotát? Olvassa bármelyik újságot tetszése szerint, arról győződhet meg, hogy mi sosem hagyunk fel (és el kell ismernie, a cenzúra ugyan senkinek sem tiltja meg, hogy így tegyen) a szabadság és a nemzeti jólét ünneplésével, melyben részünk van (…)

Ruge levele Marxhoz, 1943. március

. 180.
A kultúra a tudásnak és a megélt tapasztalat reprezentációjának az általános szférája a történelmi osztálytársadalmakban; ezzel azt mondjuk, hogy a kultúra az általánosítás hatalma, mely elkülönülten létezik, mint szellemi munkamegosztás és mint a megosztás szellemi munkája. A kultúra, Hegel szerint, akkor vált ki a mítosz-alapú társadalom egységéből, "mikor az egyesítő erő eltűnt az emberi létből, az ellentétek elveszítették kötődésüket, élő együttműködésüket, és önmagukban létezőkké váltak" . Amint ily módon függetlenné lett, a kultúra megindult az imperialista gazdagodás útján, amivel egyben megindította függetlensége hanyatlását is. A történelem, mely megszülte a kultúra viszonylagos autonómiáját, egyben pedig az ezen függetlenségre vonatkozó ideologikus illúziókat, úgy is kifejezésre jut, mint a kultúra története. A kultúra teljes, győzedelmes történetét pedig úgy is lehet érteni, mint a kultúra elégtelenségének fokozatos megnyilatkozását; mint a kultúra menetelését az önfelszámolás felé. A kultúra az elveszett egység keresésének helye. A keresés során pedig — mint szeparált szféra — a kultúra tagadni kénytelen önmagát.

181.
Hagyomány és újítás harca, a kultúra belső fejlődésének alapelve a történelmi társadalmakban, teljes egészében az újítás szakadatlan győzelmére épül. A kulturális újítás mozgatója azonban nem más, mint az a történelmi mozgás, mely — tudatába kerülvén önnön totalitásának — a saját kulturális előfeltevéseinek meghaladására, és így mindennemű szeparáció visszaszorítására irányul.

182.
A társadalom ismereteinek hirtelen kibővülése, ami magába foglalta — mint a kultúra lényegét — a történelem megértését is, visszafordíthatatlanul olyan önismerethez juttatta a társadalmat, mely az Isten elpusztításában jutott kifejezésre; ez egyben "mindenfajta kritika előfeltétele", mindazonáltal ez volt az első, kikerülhetetlen feladata is egy soha véget nem érő kritikának. Ha többé nincs semmiféle védhető szabálya a cselekvésnek, minden kulturális eredmény a kultúra önfelszámolását gyorsítja. Csakúgy, mint a filozófia, a tudás minden egyes területe bukásra van ítélve, mihelyt elérte teljes függetlenségét — elsősorban mint kísérlet, hogy összefüggő képét adja a társadalom teljességének, végül pedig mint egy, a saját szakterületén belül alkalmazható, részleges módszertan is. Nem más, mint az észszerűség hiánya kárhoztatja eltűnésre a szeparált kultúrát, mert a kultúra maga a testet öltött hívó szó az ésszerűség győzelmére.

183.
A kultúrát attól a történelemtől kaptuk, amely feloldotta a régi világ életmódját, mégis, mint szeparált szféra, a kultúra egyelőre nem több, mint egyfajta intelligencia és érzéki kommunikáció, mely — egy részlegesen történelmi társadalomban — maga is részleges kell, hogy maradjon. A kultúra egy elégtelenül értelem-teli világ értelme.

184.
A tény, hogy a kultúrtörténet véget ért, a kultúra két, egymással szöges ellentétben álló felfogásában mutatkozik meg: az egyikben a kultúra folytonosan meghaladja önmagát, részeként a totális történelemnek; a másikban holt anyag, melynek az a rendeltetése, hogy a spektákulum keretében szemléljék. Az első tendencia a társadalomkritikával, a második az osztályuralom védelmével csinálta meg a szerencséjét.

185.
A kultúra végének mindkét fenti aspektusa egységes módon létezik, valamennyi tudásszférában csakúgy, mint az érzéki reprezentáció minden szférájában — tehát valamennyi szférájában annak, amit egykor ars alatt értettek, a szó legáltalánosabb értelmében. Az első esetben a töredékes ismeretek felhalmozása — mely ismeretek haszontalanná válnak, lévén a létező feltételekkel való bárminemű azonosulás végül kötelezően feltételezi ezen ismeretanyagnak magának az elutasítását — kerül ellentétbe a gyakorlat elméletével, melynek egyedül van hozzáférése a teljes ismeretanyag igazságához, azáltal, hogy egyedül ismeri felhasználásának titkát. A második esetben a társadalom egykori közös nyelvének kritikai önmegsemmisítése kerül ellentétbe ugyanannak mesterséges újraélesztésével az áru-spektákulumon, a nem-élet illuzórikus reprezentációján belül.

186.
Mihelyt a társadalom elveszíti a közösség érzését, amit a mítosz még biztosítani tudott számára, egyben elkerülhetetlenül el kell veszítse a valódi közös nyelv valamennyi vonatkozási pontját, míg csak az inaktív közösség megosztott jellege meg nem haladtatik egy valóban történelmi közösség eljövetelével. Mikor a művészet — a társadalmi nem-cselekvés valamikori közös nyelve — modern értelemben függetlennek tételezi magát, kiemelkedik eredeti, vallásos univerzumából, és szeparált életművek egyedi termelésévé válik, őt magát is elragadja — egyként a sok között — az a mozgás, mely a kultúra egészének mint szeparált valóságnak a történetét uralja. A művészet függetlenségének kikiáltása egyben tehát a vég kezdete a művészet számára.

187.
A művészet széthullásának, utóbb formális megsemmisülésének modern mozgása pozitíve azt a tényt fejezi ki, hogy a valódi kommunikáció nyelve elveszett. Negatíve pedig ezt fejezi ki: még ránk vár, hogy megtaláljuk az új közös nyelvet — immár nem egyoldalú következtetések formájában, mint azok, melyek a történelmi társadalom művészetének szempontjából mindig túl későn érkeztek, mindenfajta párbeszéd nélkül megélt tapasztalatokról szólván a többieknek, és amelyek ezt az élet-hiányt mint elkerülhetetlent fogadták el —, sokkal inkább olyan gyakorlatként, mely közvetlen aktivitásban és annak nyelvében ölt testet. A lényeg: valóságosan birtokba venni a párbeszéd közösségét és az időhöz való játékos viszonyt, amit a költők és művészek alkotásai mind ez idáig pusztán reprezentáltak.

188.
Mikor a frissen függetlenné vált művészet ragyogó színekkel festi a világát, az élet egy-egy pillanata megöregszik. A ragyogó színek nem adhatják többé vissza a fiatalságát — legfeljebb felidézhetik, mint emléket. A művészet nagysága csak akkor kezd előtűnni, mikor az életnek bealkonyul.

189.
A történelmi idő, mely a művészetet lerohanta, valójában a művészeti szférában jutott először kifejezésre, a barokkal kezdődően. A barokk egy olyan világ művészete, mely elvesztette a centrumát a középkor által szentesített, utolsó mitikus rend bukásával, mely rend mind kozmikus szinten, mind pedig a földi kormányzás szempontjából a kereszténység és a Birodalom kísértetének egységére épült. A változás művészete kellett, hogy testet adjon a tünékenység elvének, melyet a világban felismert. Ez a művészet Eugenio d'Ors szavaival: "az életet" választotta, "mint az örökkévaló ellentétét". Színház és fesztivál, vagy színházi fesztivál — ezek a barokk lényegi mozzanatai, ahol valamennyi művészi kifejezés egy konstruált tér dekorációjára való hivatkozásból származtatja a jelentését, egy olyan konstrukcióra való hivatkozásból tehát, mely kénytelen önnön vonzásközpontját alkotni, mely mindent egyesít; és ez a centrum az átjáró, mely mint sebezhető egyensúly került bevésésre a mindent uraló, dinamikus rendetlenségbe. A tény, hogy a modern esztétikai diskurzusban a barokk elve néha oly túlzó hangsúlyt kap, jól mutatja, hogy egyre inkább tudatában vagyunk a művészeti klasszicizmus lehetetlenségének: a normatív klasszicizmus vagy neoklasszicizmus megvalósítására tett erőfeszítések három évszázadon át nem alkottak egyebet, mint rövidéletű, mesterséges csatornákat, melyeken át az állam — az abszolút monarchia, vagy akár a római tógába bújt forradalmi polgárság állama — hallathatta a hangját. Ami pedig a barokk után következett, miután az kifutotta magát, a tagadás minden addiginál individualistább művészete volt, mely addig-addig gyűjtötte újabb rohamra erőit — a romantikától a kubizmusig bezárólag —, míg a művészet szférájának széttöredezése és destrukciója teljessé nem vált. A történeti művészet eltűnése — a művészeté, amely egy olyan elit belső kommunikációjához kötődött, melynek félig-meddig független társadalmi alapját azok a viszonylag játékos létfeltételek adták, melyeket az utolsó arisztokráciák még közvetlenül megtapasztalhattak — egyben azt a tényt is bizonyítja, hogy a kapitalizmussal az első olyan osztályhatalom valósult meg, mely bevallottan híján van mindenfajta ontológiai minőségnek; olyan hatalom, mely pusztán a gazdaság irányítására épül, s ezzel egyben valamennyi emberi mesterség eltűnését is jelenti. A barokk együttes mint olyan egység, mely maga régen hiányzik a művészi alkotásból, bizonyos értelemben valamennyi múltbeli művészet mai fogyasztásában köszön vissza. Először történik, hogy egy időben ismerhetjük és ismerhetjük el minden civilizáció és minden korszak minden művészetét a maga történeti jellegében, mintegy visszamenőleg töltve meg tartalommal a világ-művészet fogalmát; és ez csak arra szolgál, hogy viszonylagossá tegye magát a művészetet a globális rendetlenség kontextusában; a globális rendetlenség pedig maga is egyfajta, magasabb szinten megvalósuló barokk felépítmény. Maga a tény, hogy a művészettörténet "emlékkönyvei" megvalósulhattak, a művészet világának végét jelenti. Csakis ebben a múzeum-korszakban, mikor semmiféle művészi közlés nem lehetséges többé, fogadható el — ráadásul egyenértékűként — a művészet minden egyes korábbi mozzanata, miután az általában vett kommunikációs előfeltételek eltűnése fényében már egyik ilyen mozzanat sem szenved a maga egyszeri és különleges közlési képességének eltűnésétől.

190.
A feloldódás korszakába lépett művészet — mely feloldódást úgy kell látnunk, mint tagadó mozgást, mely önnön meghaladását kergeti egy olyan történelmi társadalomban, mely még nem éli meg közvetlenül a történelmet — egyszerre a változás művészete és a változás lehetetlen voltának színtiszta kifejezése. Minél magabízóbbak az igényei, annál távolabb esik keze ügyéből a valódi önmegvalósítás. Ez a művészet szükségszerűen avantgárd és nem az. Élcsapata önnön eltűnése.

191.
A dadaizmus és a szürrealizmus volt az a két áramlat, melyek megkongatták a modern művészet lélekharangját. Együtt fejlődtek — jóllehet, ezt csak részben ismerték fel — a forradalmi munkásmozgalom utolsó nagy offenzívájával; és végül ennek a mozgalomnak a megtorpanása okozta, hogy maguk is mozdulatlanná dermedtek, hogy benne ragadtak éppen annak a művészeti szférának a csapdájában, melyet ők maguk nyilvánítottak holttá. A dada és a szürrealizmus egyszerre kötődnek egymáshoz, és ellentétei egymásnak. Éppen ez az antagonizmus illetve intenzív érdeklődés, mely mindkét irányzat apportjának legkövetkezetesebb és legradikálisabb nézetét adta, volt az, amely rámutatott kritikájuk belső elégtelenségére — konkrétan, mindkét irányzat esetében, annak fatális egyoldalúságára. A dadaizmus anélkül akarta felszámolni a művészetet, hogy megvalósította volna, a szürrealizmus pedig anélkül akarta megvalósítani a művészetet, hogy felszámolta volna. A szituácionisták által kidolgozott kritikai álláspont megmutatta, hogy a művészet felszámolása és megvalósítása elválaszthatatlan aspektusai a művészet meghaladásának.

192.
A spektakuláris fogyasztás mélyhűtött alakban konzerválja a régi kultúrát, és ebben odáig megy, hogy még annak negatív megnyilvánulásait is újra előveszi és terjeszti; ily módon a spektákulum kulturális szektora nyíltan kifejezésre juttatja, amit a spektákulum mint totalitás mögöttes módon tételez — ez pedig a közölhetetlen közlése. Ebben a kontextusban könnyen előfordul, hogy a nyelv teljes destruálására indított támadások hivatalosan pozitív értékkel ruháztatnak fel, mivel a cél előmozdítani a megbékélést a "dolgok állásával" — azzal a ténnyel tehát, hogy a világból mindenfajta kommunikáció diadalmasan kiűzettetett. Természetes, hogy a kritikai igazság, melyet a támadások, a modern költészet és művészet valódi létének utórezgései magukba rejtenek, hétpecsétes titokként van kezelve. A spektákulum, melynek célja eltemetni a történelmet a kultúrában, modernista eszközeinek pszeudo-újdonságát egy olyan stratégia szolgálatába kényszeríti, mely őt a legmélyebb értelemben meghatározza. Így egy-egy új-irodalmi iskola, mely jó szándékúan beismeri, hogy az írott szót pusztán önmagáért szemléli, valódi újításként jelenhetik meg. Eközben, túl a pőre kijelentésen, hogy a közölhető elenyészése önmagában szép volna, ott találjuk a spektakuláris kultúra legmodernebb tendenciáját — egyben azt, amely legszorosabban kötődik az általános társadalmi szervezet elnyomó gyakorlatához —, mely a "globális megközelítésen" keresztül arra törekszik, hogy a szétszórt hordalékot neo-artisztikus környezetté szervezze újjá; jó példa erre a várostervezés küzdelme, hogy a művészet pusztuló maradványait, vagy a hibrid esztétikai-technológiai formákat integrálja. Világosan követhető tehát, hogy a fejlett kapitalizmus általános projektje — a fragmentálódott munkás újraformálása "a csoportba megfelelően integrálódott személyiséggé"  — hogyan fogalmazódik meg a spektakuláris pszeudo-kultúra szintjén. Bármerre nézünk, ugyanabba a szándékba ütközünk: társadalmi restrukturáció, közösség nélkül.

193.
A kultúra — mely ma mindenestül áru — arra ítéltetett, hogy a spektákulum társadalmának áru-sztárja legyen. Clark Kerr, a trend vezető ideológusa kimutatta, hogy a tudás előállításának, elosztásának és fogyasztásának teljes, komplex rendszere mára eléri az Egyesült Államok éves nemzeti össztermékének 29 %-át, előrejelzése szerint pedig a század második felében a kultúra lesz az amerikai gazdaság húzóágazata, csakúgy, ahogy az autógyártás volt a század első felében, vagy a vasútépítés a múlt század végén.

194.
Az állítás-komplexumnak, mely továbbra is mint a spektákulum gondolata fejlődik, az a feladata, hogy igazoljon egy igazolhatatlan társadalmat, végül pedig, hogy önmagát mint a hamis tudat általános tudományát fogadtassa el. Ezt a gondolatot teljes egészében az a tény határozza meg, hogy nem képes — és nem is óhajtja — felfogni, hogy anyagi bázisát maga a spektakuláris rendszer alkotja.

195.
Nem tudja, hogy a konfliktus a gyökere mindennek, ami a világát alkotja. A spektakuláris hatalom, mely abszolútként van jelen a spektákulum nyelvezetének megfellebbezhetetlen belső logikájában, abszolút értelemben korrumpálja a saját szakembereit; közelebbről, a megvetés tapasztalata, egyben pedig a sikere korrumpálja őket, lévén a megvetés jogosságát elégségesen igazolja számukra ismeretségük azzal a velejéig megvetésre méltó egyénnel — aki nem más, mint a néző maga.

196.
A spektakuláris rend szakosodott gondolatrendszerében új feladatmegosztás alakult ki, válaszul azokra a problémákra, melyeket magának a rendszernek a tökéletesedése vetett fel: első szinten a modern szociológia —  mely a szeparációt kizárólag annak sajátos elvi és anyagi eszközkészlete segítségével tanulmányozza — vállalja fel a spektákulum tisztán spektakuláris kritikájának feladatát; eközben azok a tudományok, melyekben gyökeret vert a strukturalizmus, a spektákulumnak egyfajta apologetikáját terjesztik — mint az el nem gondolt gondolatát, és úgy is, mint a történelmet illető, hivatalos amnéziát. Pedig a nem dialektikus kritika hamis keserűsége és a rendszer puszta dicsőítésének hamis lelkesültsége egyek, amennyiben mindkettő a szolgaságba döntött gondolat egy-egy formája.

197.
Van egy — eredetileg az Egyesült Államokból kiindult — szociológiai iskola, mely elkezdett rákérdezni a modern társadalmi fejlődés kialakította létfeltételekre. Jóllehet, ezzel a megközelítéssel nagy mennyiségű tapasztalati adatot sikerült gyűjtenie, arra azonban képtelennek bizonyult, hogy megragadja kutatási tárgyának valódi természetét, mivel nem ismerheti fel a tárgyban magában immanensen létező kritikát. A szociológiának ez az őszintén reformista irányzata nem rendelkezik megfelelő kritériumrendszerrel — a morált, a közfelfogást és egyéb, a tárgyunk vizsgálatára hasonlóan alkalmatlan "mérőeszközöket" leszámítva. Miután nincs tudatában a világa gyökerét alkotó negativitásnak, a kritikának ez a módja kénytelen az energiáit egy sor negativitás-többlet leírására összpontosítani, melyeket úgy tekint, mint sajnálatos irritációt, mint bizonyos paraziták irracionális túlszaporodását, ami ezen világ felszínét károsítja. Az efféle veszett jószándék, mely még a saját fogalmai szerint sem képes másra, mint hogy a rendszer külsődleges következményeire hárítson minden felelősséget, csakis abban az esetben tekintheti önmagát kritikai gyakorlatnak, ha figyelmen kívül hagyja feltételezéseinek és módszerének alapvetően apologetikus jellegét.

198.
Mindazok, akik a pazarlásra való felbujtást a gazdasági bőség társadalmában abszurdnak vagy veszedelmesnek bélyegzik, nem értik a pazarlás célját. Különös hálátlanságra vall, hogy éppen azt az hű (ámbár irracionális) őrangyalt ítélik el a gazdasági ésszerűség nevében, aki nélkül ugyanezen gazdasági ésszerűség hatalma kártyavárként omlana össze. Daniel Boorstin például, aki The Image című könyvében az Amerikát jellemző spektakuláris árufogyasztás leírását adja, sosem jut el a spektákulum elvéhez, mivel azt a hiú reményt táplálja, hogy képes a magánéletet, illetve azt a valamit, amit "tisztességes árunak" nevez, függetlenül kezelni mindattól, amit szörnyűséges "túlzásnak" lát. Szem elől téveszti tehát, hogy az áru-forma maga alkotta azon törvényeket, melyek "tisztességes" alkalmazása nemcsak a magánélet valóságának elkülönüléséért felel, de azért is, hogy a társadalmi képfogyasztás a következőkben lerohanja ezt a valóságot.

199.
Boorstin úgy kezeli egy tőlünk idegenné lett világ túlságait, mint olyan túlságokat, melyek a világunktól idegenek. A társadalmi élet "rendes" alapjai, melyekre mögöttesen céloz, mikor a képek felszínes uralmát — "egyre extravagánsabb elvárásaink" eredményét — ostorozza pszichológiai és erkölcsi ítéleteivel, mindazonáltal tökéletesen irreálisak maradnak — mind a könyvben magában, mind abban a történelmi korban, melyben a szerzőnek élnie adatott. Mivel a lapokon megidézett, valódi emberi élet Boorstin számára a múltban lelhető fel — egyenesen akár a vallási belenyugvás időszakában —, a szerzőnek nincs módja megérteni a társadalom képfüggőségének valódi mélységeit. Ezen társadalom igazsága nem más, mint annak tagadása.

200.
A szociológia, mely lehetségesnek tartja, hogy az ipari racionalitást mint valami önmagában és önmagáért működőt izolálja a társadalmi lét egészétől, arra is képes, hogy a reprodukciós és kommunikációs technológiákat is függetlennek mutassa az ipari fejlődés egészétől. Boorstin tehát úgy ábrázolja a helyzetet, mintha egyrészt a túlburjánzó képközlési technológia, másrészt a mai közönség túlburjánzó szenzációéhsége szerencsétlen, kvázi-elrendeltetett találkozásának volna az eredménye. E felfogásból az derül ki, hogy a spektákulum maga esetleg az ember spektatoriális, hajlamainak, látványéhségének volna tulajdonítható. Boorstin képtelen meglátni, hogy az előre gyártott "pszeudo-események" proliferációja — melyet mélyen elítél — abból az egyszerű tényből ered, hogy az egyének, a jelenkori társadalmi lét tömör realitásai közepette valójában nem élnek át eseményeket. Miután maga a történelem az a szellem, mely bejárja a modern társadalmat, az élet fogyasztásának minden szintjén pszeudo-történelmet kell konstruálni, hogy fennmaradhasson a mindenen uralkodó megalvadt idő egyensúlya.

201.
A jelenlegi "strukturalista” rendszerépítési tendencia — tudatosan kimondva és öntudatlanul kifejezésre jutva — kétségtelenül arra a nézetre épül, miszerint a történelmi idő jelenlegi rövid jégkorszaka volna a végleges stabilitás maga. A perspektíva, melyet a strukturalizmus történelem-ellenes felfogása magáévá tett, tulajdonképpen egy olyan rendszer örökös jelenlétének a perspektívája, mely sosem teremtetett, és sosem szűnik meg. Az álom, hogy eleve adott volna egy mindenfajta társadalmi gyakorlat felett egyeduralmat élvező, öntudatlan struktúra, olyan nyelvészeti és antropológiai rendszer-modellekből (akár magának a kapitalizmusnak a működési modelljeiből is) származik — tegyük hozzá: illegitim módon —, melyeket már az eredeti kontextusukban is helytelenül alkalmaztak; és csakis azért történhetett így, mert ez az önelégült középkáderekhez illő, akadémikus megközelítés, ez a teljességgel a létező rendszer elvakult ünneplésében gyökerező gondolkodásmód, minden valóságot durván ezen rendszer létére korlátoz.

202.
Ha meg akarjuk érteni a strukturalista kategóriákat, állandóan észben kell tartanunk — csakúgy, mint bármely történeti társadalomtudomány esetében —, hogy a kategóriák nemcsak a létformákat, de a létfeltételeket is kifejezik. Ahogy egy ember értékéről sem annak alapján alkotunk véleményt, amit az illető saját magáról gondol, úgy ezt a konkrét társadalmat sem ítélhetjük meg — és nem is csodálhatjuk — annak alapján, hogy önmagához címzett beszédének igazságát vitathatatlannak fogjuk fel. "Az átalakulás időszakai nem értékelhetőek a saját tudatuk alapján; ellenkezőleg: éppen ezt a tudatot kell az anyagi lét ellentmondásaiból kiindulva megmagyaráznunk." A struktúra mint olyan, a jelenvaló hatalom szülötte. A strukturalizmus egy államilag hitelesített eszme, mely a spektakuláris "kommunikáció" jelenlegi feltételeit abszolútnak gondolja el. A mód, ahogyan az üzenetek kódját mint önmagában valót tanulmányozza, nem más, mint terméke és egyben elismerése egy olyan társadalomnak, melyben a kommunikáció formáját hierarchizált adójelek zuhataga adja ki. Nem arról van szó tehát, hogy a strukturalizmus szolgálna a spektákulum társadalma történelem feletti érvényének bizonyítékául, hanem éppen a spektákulum társadalma mint masszív realitás az, amely érvényt szerez a strukturalizmus jeges álmának.

203.
Kétségtelen, hogy a spektákulum kritikája is könnyedén átfordítható a szociológiai-politikai retorika egy újabb tizenkettő-egytucat formulájává, mely azzal, hogy mindent absztrakt módon magyaráz és kárhoztat, csakis magának a spektakuláris rendszernek az immunrendszerét erősíti. Egyértelmű ugyanis, hogy semmiféle gondolat nem haladhatja meg a létező spektákulumot — mivel csakis a spektákulummal kapcsolatban létező egyéb gondolatokat haladhatja meg. A spektákulum társadalmának valódi elpusztításához emberek kellenek, akik a gyakorlat erejét vetik latba. A spektákulum kritikai elmélete csakis abban az esetben igazulhat meg, ha egyesíti erőit a társadalmon belül létező tagadás gyakorlati mozgalmával; a tagadás, ez az új forradalmi osztályharc pedig nem tehet szert öntudatra, ha nem alakítja ki a spektákulum kritikáját, olyan kritikát, mely megtestesíti a tagadás valós feltételeinek — tehát a jelenkori elnyomás gyakorlati feltételeinek — elméletét, és amely, inverz módon, fel is fedi a tagadás titkos potenciálját. Egy ilyen elmélet nem vár el csodát a munkásosztálytól. A proletár követelések újrafogalmazását és kielégítését hosszú távú vállalkozásnak tekinti. Ha mesterséges megkülönböztetést akarnók tenni elméleti és gyakorlati harc között — mesterséges, mivel, az itt kifejtett alapon, már egy ilyen típusú elmélet kialakítása és elterjesztése sem fogható fel egy szigorú gyakorlattól függetlenül —, teljes biztonsággal azt mondhatnánk, hogy a kritikai elmélet ködös és nehézségekkel teletűzdelt útja egyben egy olyan, gyakorlati mozgalom útja is kell legyen, mely a társadalom minden szintjén jelentkezik.

204.
A kritikai elméletnek saját nyelvén kell szólnia — az ellentmondás nyelvén, mely mind formájában, mind tartalmában dialektikus: a totalitás kritikájának, a történelem kritikájának nyelvén. Nem az írás valamiféle "nulla fokán". Nem a stílus tagadásával, hanem a tagadás stílusában.

205.
A dialektikus elmélet kifejtésének már a stílusa is botrány, durva megsértése az uralkodó nyelvezet kánonjainak és az ezen kánonok formálta ízlésnek, mivel azáltal, hogy pozitív értelemben használ bevett elveket, egy időben fedezi fel újra azok fluiditását, és teszi elkerülhetetlenné pusztulásukat.

206.
Ennek a stílusnak, mely önnön kritikáját testesíti meg, kifejezésre kell juttatnia minden előzményéhez viszonyított felsőbbrendűségét is. Ezáltal a dialektikus elmélet kifejtésének módja maga tanúskodik majd az elméletben lakozó negatív szellemről. "Az igazság nem készáru, melyen nem találni többé az azt előállító eszköz nyomát."  A dialektikus mozgalom elméleti tudatossága, melynek magának is viselnie kell ezen mozgalom bélyegét, a különböző elméletek közötti rögzült kapcsolatok kifordításában, és a korábbi kritikai erőfeszítések valamennyi eredményének eltérítésében, détournement-jában mutatkozik meg. Így vált a kifordított genitivus — a történelmi forradalmak gondolati elemmé lepárolt kifejeződése — a Hegel-i epigrammatikus stílus védjegyévé. Felcserélvén az alanyt és az állítmányt — Feuerbach kedves gyakorlatát követve -, a fiatal Marx alkalmazta legkövetkezetesebben ezt a reszurrekciós stílust: így lett a szegénység filozófiájából a filozófia szegénysége. A détournement használata visszaadja a régebbi korok időközben tiszteletreméltó igazsággá meredt — más szóval hazugsággá lett — kritikai ítéleteinek minden eredeti szubverzív minőségét. Már Kierkegaard is élt a détournement módszerével, és erről maga tett bejelentést:  "De akárhogy térülj-fordulj, úgyis az éléskamrába végzed: becsúszik egy-egy szó vagy szófordulat, ami nem a tiéd, és ami azután kellemetlen emlékeket ébreszt" .  A détournement ilyen használatának meghatározó jegye az a belső szükséglet, hogy távolságot tartsunk bármivel szemben, ami csak hivatalos igazsággá dermedt. Ahogy Kierkegaard ugyanebben a művében beismeri: "Hogy erről volna szó, nincs okom tagadni, és azt sem rejtem el előled, hogy szándékosan tettem. Sőt, ennek a munkának a folytatásában, ha ugyan megírom valaha, szándékomban áll ezt az egészet a nevén nevezni, és a problémát a történelem mezébe bújtatni."

207.
A gondolatok javulnak. A szavak jelentésének része van a javulás folyamatában. A plágium szükségszerű. A haladás követeli meg. A plágium becserkészi a szerzőket, magáévá teszi a szóhasználatukat, kizsákmányolja a kifejezéseiket, kitöröl hamis gondolatokat, pontos gondolatokat tesz a helyükbe.

208.
A détournement az idézet antitézise, az elméleti autoritásé, melyet már az a puszta tény is meghamisít, hogy idézhetővé vált — töredékké, melyet kiszakítottak a kontextusából, a saját mozgásából, végül korának teljes vonatkozási rendszeréből, és egyben megfosztották attól a finom, érzékeny opciótól, amit azon a rendszeren belül képviselt. Ezzel szemben a détournement az anti-ideológia folyékony nyelve. Közege az olyan típusú kommunikáció, mely tudatában van annak, hogy képtelen bármiféle önmagában megálló és végleges bizonyosság lefektetésére. Ez az a nyelv, a szó legmagasabb értelmében, melyet semmiféle előzményre vagy kritika-fölötti szempontra való hivatkozás sem igazolhat. Ellenkezőleg: éppen belső koherenciája, és a gyakorlatilag lehetségesnek való teljes megfelelése az, ami igazolhatja az ősi igazságmagot, melyet magában hordoz. A détournement mint jelenvaló kritika, nem másban, mint önnön igazságában találja meg létokát.

209.
Minden, ami az elméleti megfogalmazásokban kifejezetten mint détournement jelentkezik, arra szolgál, hogy tagadja a kifejtett elméletek körének bármiféle tartós autonómiáját. Azáltal, hogy a détournement a maga erőszakosságával tettre szólít, minden létező rend felforgatására és megdöntésére, arra emlékeztet, hogy az elmélet léte önmagában semmi, hogy csakis a történelmi tettel való kapcsolatában ismerhet magára, és csakis a történelem korrekciója révén tehet szert valódi hűségre.

210.
Csak a kultúra valódi tagadása lehet a kultúra értelmének örököse. Az ilyen tagadás többé nem maradhat kulturális. Valamilyen módon a tagadás az, ami a kultúra szintjén megmarad — de az értelme már teljesen más.

211.
Az ellentmondás nyelvezetében a kultúra kritikája egységesként mutatkozik meg: egységes abban az értelemben, hogy a kultúra egészét uralja — a kultúrát mint ismeretek halmazát és mint költészetet egyaránt; egységes abban az értelemben is, hogy többé nem szeparálható a társadalom totális kritikájától. Ez az az egységes elméleti kritika, mely egyedül menetel az egységes társadalmi gyakorlattal való találkozása felé.