Gondolatok a kalandozásokról
M. G. Kellner „Ungarneinfälle...” könyve kapcsán

    I. Új könyv a magyarok betöréseiről

1997-ben a müncheni Magyar Intézet kiadásában egy figyelemreméltó könyv jelent meg M. G. Kellner tollából (Maximilian Georg Kellner, Die Ungarneinfälle im Bild der Quellen bis 1150. Von der „Gens detestanda” zur „Gens ad fidem Christi conversa”. München, 1997. Verlag Ungarisches Institut, 228 l., 2 térképvázlat, 7 tábla. Studia Hungarica. Nr. 46. Schriften des Ungarischen Instituts München. Hgb. Horst Glassl — Ekkehard Völkl — Edgar Hösch). A szerző, Maximilian Georg Kellner, e munkájában keveset árul el önmagáról: munkáját 1996 nyári szemeszterében doktori értekezésként nyújtotta be a müncheni Ludwig-Maximilian Egyetem Bölcsészeti Karának Történelem és Művészettörténet szakán, és disszertációját eredményesen meg is védte. A téma kidolgozására Dr. Eduard Hlawitschka professzortól kapott ösztönzést, munkájának bírálója Dr. Horst Glassl volt, a müncheni Ungarisches Institut igazgatója, aki egyúttal lehetővé tette az értekezés megjelenését a „Studia Hungarica” sorozatban. M. G. Kellner a munka kéziratát 1996 decemberében zárta le Seehausenben (ilyen nevű helység Németországban öt található). A kiadvány szerkesztésében Dr. Lengyel Zsolt K. és Dr. Toth Adalbert (Ung. Inst.) végeztek gondos munkát. A szerző gazdag irodalmat közöl, de ebben saját tanulmánya nem szerepel. Eduard Hlawitschka professzor a IX—XI. századi német történelem jeles kutatója (az irodalomjegyzékben hat műve szerepel). A szerző megjegyzi, hogy a téma feldolgozását nem a magyar honfoglalás 1100 éves évfordulója alkalmára vállalta, hanem ez csupán a véletlen egybeesés műve.

Előzetes megjegyzés (9). 1. A magyarok és betörései a források alapján (9). 1.1. Köznépi kép a magyarok betöréseiről. 1.2. A források. 1.2.1. A 900 előtti források. 1.2.2. A 900 és 955 (lechfeldi csata) közötti időszak forrásai. 1.2.3. A 955 és 1038 (I. István király halála) közötti évek forrásai. 1.2.4. A 11. század közepe és Freisingeni Ottó (1150) időszakának forrásai (61). — 2. A magyarok etnogenezise és őshazája a források tükrében (63). 2.1. A népnév változatai. 2.1.1. Más népek nevével való jelölés. 2.1.2. Az „Ungarn” népnév használata. 2.1.3. Absztrakt névmegjelölések. 2.2. Az eredet kérdése. 2.2.1. A magyarok őshazája. 2.2.2. Maeotisztól Pannóniáig. 2.2.3. Az új településterületek a források tükrében (90). — 3. A források néprajzi híradásai (91). 3.1. A magyarok életmódja. 3.2. A magyarok társadalmi rétegződésének struktúrái (95). — 4. A magyarok betörései katonai szemszögből (97). 4.1. A rablóhadjáratok indítékai és előkészítése. 4.1.1. A magyarok betöréseinek célja a források vallomása alapján. 4.1.2. A magyarok katonai hírszerzése és felderítése. 4.2. A magyar egységek ereje és felszereltsége. 4.2.1. Adatok az egységek erejéről. 4.2.2. A magyarok fegyverzete. 4.3. Stratégia, taktika és harcmodor. 4.3.1. Operatív alapirányzatok. 4.3.2. A magyarok harci taktikája. 4.3.3. Sajátos harcimódok. 4.3.4. A magyarok ellenfelei. 4.3.5. A magyarok bánásmódja a foglyokkal. 4.3.6. A védelmi intézkedések. 4.3.7. Védelmi sikerek a magyarok ellen 955 előtt. 4.3.8. A lechfeldi csata (173). — 5. Magyarország útja az európai középkorba (175). 5.1. A magyarok keresztény hitre térése. 5.2. Az első politikai kapcsolatok a nyugattal (180). — 6. Összefoglalás (181). — 7. Függelék (183). 7.1. Térképek és ábrák (191). [59] 7.2. A rövidítések jegyzéke (194). 7.3. A források és kiadásai (200). 7.4. Irodalomjegyzék (220). 7.5. Személy- és helynévmutató (225).

A felsorolt fejezetekből látható, hogy a szerző — elsőként — öt témakör köré és ezen belül időrendi egymásutánban csoportosította vizsgálódásait, ezek: 1. a források, 2. a magyarok őshazája, 3. a magyarok életmódja, 4. a magyarok betöréseinek hadászati vonatkozásai, 5. a magyarok útja a középkori Európába.

Mivel nyelvész-filológus vagyok, ezért a továbbiakban elsősorban a kutatásaim körébe tartozó kérdésekre fogok összpontosítani, míg a továbbiakat a történészek és a hadtörténészek figyelmébe ajánlom.

Kellner gondosan összegyűjtötte és áttanulmányozta a témára vonatkozó forrásokat, de nemcsak a német területekről származókat, hanem külföldről (így például a Magyar Nemzeti Múzeumból és az OSzK-ból) is kért anyagot. A mintegy 160 tételt tartalmazó forrásjegyzékben 1945 után kiadott új és előttünk eddig ismeretlen forrás csak kevés található; ilyenek: Adelbold von Utrecht, Vita Heinrici II imperatoris, 1983.; Gerhard von Augsburg, Vita Sancti Uodalrici, 1993.; S. Hieronymi Presbyteri comment. ... libri. 1964; Liber memorialis von Remiremont. 1970/1981.; Ruotgeri vita Brunonis archiepiscopi Coloniensis. 1958.; Uffing von Werden. 1979.

Ugyanakkor hiányolható, hogy néhány forrás (forrásgyűjtemény) nem szerepel a jegyzékben. Ilyenek: Alb. Franc. Gombos, Catalogus Fontium Historiae Hungaricae ... ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. 1—4. Bp., 1937—1938.; A magyar honfoglalás kútfői. A honfoglalás ezredéves emlékére... Szerk. Pauler Gyula és Szilágyi Sándor. Bp., 1900.; Gottfriedus Viterbiensis, Memoria seculorum és Pantheon (1185): MGH. XXII. 1872. — Hiányolhatók a későbbi keletkezésű, de a korábbi, régi és másutt nem közölt forrásokat is felhasználó történeti munkák, mint amilyen Johannes Aventinus (Turmair; 1477—1534) „Annalium Boiorum libri VII” (Bajor Évkönyvek), amelyben a magyar történelemre vonatkozóan is olyan hiteles történeti forrásokat felhasznált, amelyek nem őrződtek meg (Gombos 1: 341—87; MEH. 1975. 262—9; MMFH. 1: 338—76). — Ugyanilyen értékük lehet a később keletkezett német nyelvű forrásoknak is, vö.: Chronik der Stadt Augsburg, saec. 10. (Gombos 1: 695); Rhytmus de s. Annone archiep. Coloniensi/Annolied, scrpt. c.a. 1100 (Gombos 2: 1234); Kaiserchronik, scrpt. ante a. 1150; Johannes Enenkel canonicus Viennensis. Fürstenbuch, a. 1246. (Gombos 2: 1315); Sächsische Weltchronik, scrpt. ante a. 1260; Heirich von Mügeln, Chronicon (1333 k.); Oesterreichische Chronik, 1398 k. (Gombos 2: 1370, 3: 1726, 2101); Jacob Twinger von Königshofen, obiit a. 1420 (Gombos 2: 1210—11); ezek a német nyelvű krónikák a „magyarok” névmegjelölése miatt is (Heün, Hune, Unger, Ungerlant, Ungiran, Vngarii, vngere) tanulságosak (vö. Király Péter: MNy. 1987: 314—5, 319).

Figyelmet érdemel Kellner vallomása arról, hogy mi indította őt a téma feldolgozására: „Még ma is ... a tudománynépszerűsítő munkák, a lexikonok és a tankönyvek azt a benyomást keltik, mintha a magyarok a nevüket vérrel írták volna be a történelem nagy könyvébe. Az európai történelembe való bevonulásuk során a fenti irodalom következtében úgy szerepelnek, mint a templomok és kolostorok kíméletlen lerombolói, az asszonyok, férfiak és gyerekek gátlástalan gyilkosai; továbbá az arany, ezüst és a drágakövek kapzsi rablóiként vannak leírva. De ez a kép vajon megfelel a valóságnak, vagy egy csalfa képet varázsoltak elénk? Miben keresendők e rémlátomás okai? Miképpen érzékelték a kortársak a magyarok betöréseit? Ezekre a kérdésekre adandó válaszadást tűztem ki célomul. Egyben remélem, hogy soraimmal egy évszázadokon át ébren tartott előítélet helyesbítéséhez hozzájárulhatok... Hogy ez a kísérlet sikeresnek mondható-e, ezt az Olvasóknak kell eldönteniük. Emellett állandóan szem előtt kell tartani azt, hogy éppen a magyar népnek és politikusainak köszönhetően 1989-ben a pannon síkság az európai és [60] különösen a német történelem egy új és talán döntő fázisának kiindulópontjává és kata-lizátorává vált” (Előzetes megjegyzés 7). Figyelemre méltó elhatározás, és ennek az ad különleges értéket, hogy a szerző vizsgálódásait nem üres elméletieskedésre, hanem konkrét forrásanyagra alapozza.

Kellner fenti gondolatai az utolsó, Összefoglalás című fejezetben (181) kelnek életre. Véleménye szerint a magyar törzsszövetség belépése az európai történelembe a Nyugat számára kevésbé meglepetésszerűen következett be, mint ahogyan az feltételezhető lett volna. Már a hunok és az avarok népe is a messzi eurázsiai steppéről nyugat felé tört. Midőn aztán a magyarok 862-ben először a keresztény Európa keleti határainál feltűntek (Ann. Bertiniani), még semmilyen komoly fenyegetést nem sejtettek részükről. Először a IX. század utolsó évtizedeiben a Tisza menti síkságon megvalósított honfoglalás után és a következő években gyarapodó nyugati rablóhadjáratok hatására vált tudatossá a veszély. A magyarok a hunokkal és az avarokkal kerültek egyazon hagyománysorba.

Feltűnő, hogy az a kevés forrás, amely a magyarok portyázásainak korszakában keletkezett, az eseményeket túlynyomóan józan stílusban hozza tudomásra. A steppe lovasai eszerint csak olyan fenyegetést jelentettek, mint amely a normannokéhoz és a szaracénokéhoz volt hasonlítható, miközben természetesen az események megítélése a források származáshelye szerint különböző volt.

A Lech-mezei ütközet után a „gens detestanda” (De conversatione et miraculis sce. Idae), az átkozott nép képét ültették el. Midőn a historiográfia érdeke az ezredforduló táján a magyarok negatív képének a megrajzolásában fokról fokra csökkent — végezetül időközben a magyarok „keresztény hitre tért nép”, „gens ad fidem Christi conversa” lett (Rodulfi Glabri, Historiarum libri) —, a hagiográfia e steppei népet befogadta. A fosztogató, gyújtogató és gyilkoló pogányok ebben az irodalmi műfajban levetik magukról az idealizált színpadi ábrázolást, hogy helyébe a szentek életét és csodatételeit hozzák színre. Nevezetesen a hagiografikus írásoknak köszönhető az, hogy midőn később a X. század első felének európai történetét kezdték áttekinteni — sőt még ma is —, a magyarokat ez időszak fő bajának tekintik, noha a belső viszályok, a normannok és szaracénok nem kevesebb áldozatot követeltek. „Aliquid semper haeret” (181). [Plutarchos: A hízelgők, 24. fej.: „Audacter calumniare, semper aliquid haeret” — ’Merészen gyalázkodj, valami mindig rátapad’ (K. P.).]

    II. Néhány észrevétel

    1. A magyarságkép. — A magyarságkép (avagy újabb divatos szóval „image”) a világ tudatában igen változatos. Természetes, hogy azok a népek s mindenekelőtt ezek egyházi és világi értelmiségi rétegei, amelyek a honfoglaló magyarokról több adat birtokába jutottak, s emellett fejlett írásbeliséggel is rendelkeztek, többnyire önös érdekeiktől vezérelve alakították ki sajátos magyarságképüket.

Kellner a véleményformáló tényezők között megemlíti a lexikonokat is (8). Szélesebb körű kisugárzásuk nyilván a kisebb és olcsóbb egykötetes lexikonoknak lehetett. Ilyen például a megbízható adatokra épülő „Meyers Hand-Lexikon des allgemeinen Wissens in einem Band” (Hildburghausen, Bibliographisches Institut, 1873.), amely a magyar honfoglalásról így ír: „Ungarn (Pannonien) zur Zeit der Völkerwanderung und nachher Tummelplatz verschiedener Völker (Geten, Sarmaten, Jazygen, Avaren, Alanen, Hunnen, Quaden, Gepiden, Goten, etc.). 894 Festsetzung der Magyaren unter Almus und dessen Sohne Árpád daselbst. Raubzüge derselben nach Deutschland und in andere Nachbarländer bis zu ihren Niederlagen bei Merseburg (933) und auf dem Lechfelde (955). Dann Gestaltung friedlicher Verhältnisse im Innern und nach aussen. Verbreitung [61] des Christenthums durch Herzog Geysa (972 bis 997)...” (1632). — A honfoglaló magyarok nyugati hadakozásait „Raubzüge” (rablóhadjáratok) szóval jellemzi.

A népvándorlás kapcsán felsorolt népek további sorsáról a MeyersLex. egyes címszavaiban olvashatunk (Gothen 709—10, Gepiden 688, Hunnen 807, Avaren 181 stb.), de e népek közös jellemzője, hogy eltűntek az idő forgatagában. Egyedül a magyar nép maradt fenn, azonban nyilván nem valamilyen véletlenség vagy csoda folytán, hanem az új haza megszerzéséért, megtartásáért és fejlesztéséért egy évszázadon át folytatott céltudatos és áldozatos munka és harc eredményeként. A honfoglaló magyaroknak az új haza birtokbavétele érdekében folytatott határon túli harcait a leegyszerűsített és egyoldalú „Raubzüge” szóval megjelölni az események összetettsége ismeretében nem tartom elfogadhatónak, és ezt az álláspontot árnyaltabban is meg kívánom okolni.

A magyarok nyugat-európai jelenlétének előtörténetét az orosz, bizánci görög és arab források világítják meg, egyben összehasonlító anyagot kínálnak elődeink honfoglalás előtti és utáni cselekedeteinek egybevetéséhez. Az egybevetésből kitűnik, hogy magyar eleink későbbi nyugat-európai negatív megítélése ezekben a forrásokban lényegében nem lelhető fel. Ezzel kapcsolatosan — a „900 előtti források” kiegészítéseként — az alábbi események érdemelnek említést: 882., 898. Orosz Őskrónika (Nestor-Kr./PVL.): a magyarok (Ugri) Kijev mellett vonulnak; 861. óbolgár Konstantín-Leg.: Konstantín (Cirill) imádságával megszelídíti Chersonnál, a Krím-félszigeten a magyar lovas csapatot (Ugor-); 811. óbolgár prolog, sinaksarion: I. Nikéforos bizánci császár és Krum bolgár fejedelem között a Haemus (Balkán) hegységben lezajlott ütközetben a magyarok (Egre, Vegre, Ugre) a bolgárokat segítik; 834—836. bizánci görög források: a bizánci és a bolgár csapatok között az Al-Dunánál vívott ütközetben a magyarok (Ouggroi, Ounnoi, Torkoi) a bolgárokat segítik; 882. óbolgár Metód-Leg.: Metód pannóniai és moráviai érsek a Duna mellett találkozik a magyarok (Ugor-) fejedelmével, és méltóságteljesen elbeszélgetnek egymással; részletesebben lásd a 3. részben.

A szerző a magyarokat általában az Ungarn, ritkábban a Magyaren (9, 10...) névvel jelöli. Ezért is már a könyv legelején el kellene mondani, hogy a magyarok saját, önelnevezése a finnugor eredetű magyar név, míg a nyugati latin forrásokban legtöbbet szereplő Ungri a magyarok külső, ráértett neve, amely a török onogur-ból származik és a szláv alakon keresztül terjedt el a bizánci görögben Ouggroi változatban, a latinban Ungri stb. formában (vö. Király Péter, A magyarok népneve: Életünk [Szombathely] 1997/1: 101 kk.; l. ott a régebbi irodalmat).

Kellner foglalkozik a Sankt Gallen-i Wiborada apáca mártíromságának — „Vita sanctae Wiboradae” — történeti hátterével és a szerző kérdésével (43—4). Ennek magyar vonatkozása is van, ugyanis az apáca 926-ban a Sankt Gallent ostromló magyaroktól szenvedett el mártírhalált. Wiborada életének és halálának latin nyelvű történetét I. Ekkehart Sankt Gallen-i szerzetes állította össze a X. század közepén (43). A latin nyelv azonban az egyházi és világi iskolázottak nyelve volt, s ezért a helyi germán, román stb. nyelvű köznép ezt nem értette. Más szóval, a latin nyelvű szövegek hatása szűk körű volt. Kedvező fordulat e téren akkor következett be, amikor 1451-ben megjelent Wiborada mártíromságának német nyelvű változata.

Az évkönyvek, a műfajjal összhangban, röviden tudósítanak. Vö. Alemannische Annalen, Anno 926: a magyarok (Ungarii) megtámadták Szent Gallus monostorát („monasterium sancti Galli”), minden emberi vigaszban megcsalatkozva („omni humano solatio destituto”). Miután azonban patrónusaink, Szent Gallus és Otmar maguk védték tulajdonukat győzedelmesen, a helység és a tárgyak alig nagyobb és elviselhető sérelme nélkül visszavonultak („haud grandi et non intorelabili laesione loci rerumque recessere”); — Grössere Sanktgaller Annalen, Anno 925 (helyesen: 926): Az agarenusok [62] (magyarok) benyomultak Szent Gallus kolostorába. Wiborada mártírhalált szenvedett („Agareni monasterium sancti Galli invaserunt. Vuiberat martyrizata est”). Vö. Johannes Duft—Tibor Missura-Sipos, Die Ungarn in Sankt Gallen. Magyarok Szent Gallenben. St. Gallen, 1992. 11; kétnyelvű kiadás, a magyar fordítás Dr. Missura Tibor munkája.

A kolostorkrónikában a Sankt Gallen-i történetek leírásának — amit Ratpertus szerzetes kezdett megörökíteni 895 előtt, a 883. évig bezárólag —, csak a XI. században akadt folytatója I. Ekkehart személyében (meghalt 973-ban, l. Kellner 43). A „Casus Monasterii Sancti Galli” az Annalesekkel ellentétben már részletesebb leírást nyújt az olvasó számára (latin szövege: MHK. 335—42; magyar fordítása: MEH. 1975. 234—43, 300—1).

A magyarok Sankt Gallen-i betörése 926. május 1-jén történt, és május 2-án este már eltávoztak. Wiborada/Viborada (németül: Wiberat) remeteként élt, és a Sankt Gallen-i kolostorhoz közeli templom egyik cellájába záratta magát (916—926), itt élt aszkétaságban és Istennel egyesülve. A külvilággal csak zárkájának ablakán át érintkezett. Wiborada a helyhezkötöttség (stabilitas loci) fogadalmát tette, s nem lehetett őt menekülésre bírni. A szerzetesek a kolostor kincseit (kegyszereket, könyveket, kéziratokat) kimenekítették, de Wiboradát, aki a cellájában maradt, a zsákmányt kereső magyarok agyonütötték (Duft i. m. 22).

Wiborada életének és halálának 1451. évi német nyelvű, képekkel illusztrált fordítása nyilván szélesebb körű olvasóközönséget vonzott magához. A művészek azonban az egyes jeleneteket úgy ábrázolták, mint ahogy azt az ő idejükben, a XV. században elképzelték, nem pedig a 926. évet jellemző külsőségek között. Ennélfogva az épületeket, templomokat, Wiborada celláját nem a román, hanem a gót stílusban ábrázolták. Az emberek a XV. század egyházi és világi öltözékeit viselik. Még a magyar harcosok is ebből a korból származó svájci katonákként szerepelnek (Duft 48). A X. tábla a Sankt Gallen-i kolostort támadó magyarokat ábrázolja. A magyarok XV. századi katonákként vannak felöltöztetve és felfegyverezve. A gyalogosok hosszú kardokkal, alabárdokkal és buzogánnyal nyomulnak be egy kapun keresztül. Mögöttük lándzsás rabló („Räuber”) [helyesebben: hosszú, vasaltvégű bottal, ösztökével és csákánnyal felszerelt hajcsár — K. P.] disznókat és teheneket terel maga előtt. Őt egy lovascsapat követi, és az egyik lovas égő fáklyát csóvál. A fosztogatás és a felperzselés tehát nyomatékos kifejezést nyer (Duft 68). Ehhez tegyük még hozzá: a várfalon belül három ház már lángol, a várfalon kívül álló házat az egyik katona éppen fáklyával felgyújtja; a katonák fején vassisak van, az egyik kezében lándzsa látható (68).

Nyilvánvaló, hogy a Sankt Gallen-i történeteknek a nép nyelvére, németre lefordított és színes képekkel illusztrált változata szélesebb olvasottságot eredményezett és nagyobb hatást váltott ki, mint ennek régebbi, latin nyelvű eredetije. De azt is tudatosítanunk kell, hogy mindez egyúttal a negatív magyarságkép megerősödéséhez is hozzájárult.Sankt Gallen kapcsán megemlíthető lett volna, hogy Hermann Wartmann forrásgyűjteményében (Urkundenbuch der Abtei Sanct Gallen. I. Jahr 700—840. Zürich, 1863.) „Magyar” személynevek is előfordulnak, vö. 731, 736: „sig(num) Ungari test(is)”; 761: „ego Hungaer... signum + Hungaero”; 817: „(signum)... Hungeri cellerarii”; 820: „sig(num) Hungarii presbiteri”; 821: „sig(num) Hungarii cellerarii”; 827/828: „sig(num) Hungeri”. Ha ugyanis ezeket a személyneveket összehasonlítjuk a „Casus Sancti Galli” kézirat „magyarok” és „Magyar” adataival — vö. Ungr-i 3-szor, -os, -is, -orum és Ungar —, feltűnik ezek hasonlósága, illetőleg azonossága. A H. Wartmann által összegyűjtött oklevelek fenti személynevei ugyanis szintén „magyarok”-ra vonatkoznak, azokra, akik a VIII. század eleje előtt Sankt Gallen környékére mint hadfiak jutottak el, de ott idővel beolvadtak a helyi lakosságba (vö. Király Péter: MNy. 1987. i. h.).

Kellner a magyarok betöréseire („Einfälle”) vonatkozó forrásokat a 900 előtti évektől 1150-ig bezárólag tekintette át. A „betörések” korszakának kitolása 1150-ig [63] meglepő, mivel ezek Géza nagyfejedelem korával (970—997) és I. István (1000—1038) trónra lépésével alapjában megszűntek, s a „kalandozások”, „betörések” korát (862—973) az Európába való beilleszkedést elősegítő nemzetközi kapcsolatok fejlettebb formái váltják fel, így a dinasztikus kapcsolatok, a szövetségek és békekötések létrehozása, de ebbe a keretbe még a háborúk is beletartoztak. Vö. például: Miechowi Évkönyvek: „A^o 1300. Cumani dicti vulgariter Cunowe simul cum Ungaris venientes spoliaverunt ecclesiam Miechowiensem” (Krakkótól északra); Rocznik Małopolski (Kis-Lengyelországi Évkönyv): „1304. intrat dux Wladislaus dictus Lokhtek terram Cracoviensem cum Ungaris et obtinuit Vyslicziam/Wysliciam” (Wis lica, Krakkótól északkeletre, a Piastok egyik fontos vára). Györffy György szerint a kalandozások 862-ben nyugaton, a keleti frank birodalomban kezdődtek, e korszak intő végkifejlete a 933. évi merseburgi és a 955. évi augsburgi vereség; ezt még a délkelet-európai, a 958. évi konstantinápolyi és a 950—970. évi balkáni kalandozások követték. E korszakot I. Géza nagyfejedelem zárta le, aki 973-ban magyar főemberekkel megjelent I. Ottó német császár előtt Quedlinburgban, és ott Gézát Bruno, Sankt Gellen-i szerzetes, Magyarország püspöke (972) megkeresztelte (MEH. 1975. 305—6; Györffy György, A kalandozások kora. In: Magyarország története. I. Szerk. Székely György–Bartha Antal. Bp., 1984. 651—701).

    2. A magyarok nyila. — A szerző a 123—9. lapon a magyarok fegyverzetével („Bewaffung”) foglalkozik, ezen belül is elsősorban a legjelentősebbel, az összetett-visszacsapó nyíllal („Reflexbogen”), aminek félelmetes voltára a „Carmina Mutinensia” alábbi sora is rámutat: „Nunc te rogamus — licet servi pessimi — ab Ungerorum — nos defendas iaculis” (126) (...ments meg a magyarok nyilaitól). Emellett a „Säbel” (kard, szablya) szerepét emeli ki a közelharcban.

A magyarok fegyverzetéről lássuk egy-két forrás híradását. Bölcs Leó/Léo n Sofós (886—912): „Taktiká” (904 után): A türkök (magyarok)... Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja... Az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi... Követi őket nagy csapat ló, mén és kanca is, részint táplálékul és tejivás végett,... Málhájuk a csatasor mögött... egy vagy két mérföldnyire van... (MHK. 1900. XVIII. 46—76. fej., 34—44; MEH. 1975. 110—1); — Regino Évkönyve/Reginonis ... Chronicon (908): Az Úr 889. évében a magyarok ... népe („gens Hungarium”)... Először a pannonok és avarok pusztaságait („solitudines”) kóborolták be, ... majd a karantánok, morvák és bolgárok határait rohanják meg („incursionum”)...: karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilaikkal („perpaucos gladio, multa milia sagittis interimunt...”), amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaru-íjaikról („ex corneis arcubus”), hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni. Arcvonalban közelről harcolni avagy városokat ostrommal bevenni nem tudnak (MMFH. I. 1966. 132—3, 136—7; MEH. 1975. 204—6); — Liudprand: Antapodosis (958—962): II. 8. (A magyarok a Brenta folyó mellől) visszatérnek saját földjükre, és a kemény tél egészét fegyverek készítésével, nyílhegyek köszörülésével és az ifjúságnak a harcászat ismeretére való tanításával töltik el („ad propria revertuntur, totamque hiemis asperitatem in fabricandis armis, in acuendis spiculis, in docendis iuvenibus belli noticiam, ducunt”)... II. 31. (A merseburgi csata után) Eldobják íjaikat, szétszórják nyilaikat, sőt melldíszeiket is elvetik, hogy a lovak könnyebben futhassanak („Abiectis quippe arcubus, dimissis spiculis, faleribus etiam, quo expeditius equi currerent, proiectis, fugae solummodo operam dabant”) (Gombos, Catalogus 2: 1470—3; Pertz: MG. SS. 3: 273—339).

A források olvasása közben gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy a Nyugat-, Délkelet- és Dél-Európában, távol az anyaországuktól harcoló magyarok mily módon tudták maguknak biztosítani a lovassági harcokhoz, valamint a városok, kolostorok, templomok ostromához szükséges fém alapanyagú fegyvereket. Ez iránti érdeklődésem [64] akkor erősödött fel bennem, amikor ismertetést írtam Gregor Ferencnek a bányászterminológiával foglalkozó munkájáról (Die alte ungarische und slowakische Bergbauterminologie mit ihren deutschen Bezügen. Lektor: Hadrovics László. Bp., 1985.), amelyben vitatom a szerzőnek azt az állítását, hogy a magyarok bányaművelési szakkifejezései a szlovákoktól származnának, magyar eleink ugyanis már a honfoglalás előtt ismerték az érceket, a fémmegmunkálást és a közhasználati tárgyak készítését. Vö. „...Die bergmännische Fachausdrücke ins Ungarische durch Vermittlung der Slowakischen oder mit Hilfe der Fachliteratur eingedrungen sind... Über die früheren, in die Zeit der Landnahme fallenden, Bergwerkskenntnisse der Ungarn ist im Buch wenig zu lesen. Der Ansicht nämlich, daß die Ungarn bloß durch Handel, Erbeutung und durch die zugewanderten Fremden zum Erz und zu Erzerzeugnissen gekommen sind..., widersprechen die vor der Landnahme gebrauchten Wörter der Ungarn von fundamentaler Wichtigkeit, die sich auf Erze und derer Verarbeitung beziehen, sowie die archäologischen Funde, die dieselben bekräftigen, vgl. vas, arany, ezüst; ás, ásó, váj; szén, tűz, ég, fú, fúvó, tömlő; üllő, ver, verő, fog, fogó; aus der Zeit vor der Landnahme sind folgende Geräte bekannt: fék, kengyel, nyíl, kard, kés, balta, fejsze, sarló, gyűrű usw. Aufgrund der Wörter der Glossarien von Beszterce (1380, 1410), von Schlägel (1400, 1410) und von Balázs Szikszai Fabricius (1590) ist der Schluß zu ziehen, daß die Ungarn — was die Kenntnis der Erze und ihrer Bearbeitung anbelangt — über eigene Wörter alter Herkunft verfügten. Es muß aber erwähnt werden: vom Bergbau selbst, von der Gewinnung der Erze sagen die zitierten Glossarien nichts. Es ist jedoch zu bemerken, daß der Bergbau im 9—11. Jahrhundert viel einfacher war als im 15—17. Jahrhundert. Damals wurde dieser Beruf nämlich nicht betriebsmäßig, sondern im familiären oder im Sippen-Rahmen ausgeübt. Denken wir zum Beispiel daran, welche Menge von Pfeilen zu den ständigen Kämpfen benötigt wurde, und daß die Eisenpfeilspitzen aus einer einzigen zentralen Werkstatt nicht zu sichern gewesen wären. Daß das wirklich so gewesen sein konnte, bekräftigt auch ein Stich orientalischen Charakters aus dem 18. Jahrhundert (in der Ausstellung des Ungarischen Nationalmuseums, unter dem Material aus der Awarenzeit), wonach die Bearbeitung der Erze in der Jurte unternommen wurde... Die landnehmenden Ungarn waren nicht nur in der Bearbeitung von Silber sondern auch in der Bearbeitung von Eisen bewandert. Den Archäologen ist es gelungen die Schmelzöfen von Nemeskér und Tarjánpuszta, die die awarischen Traditionen behüten, freizulegen, wie auch die Grubenwerkstätte im Komitat Zala, die slawische Überlieferungen aufweisen, weiterhin die Hütten von Vasvár und Kőszegfalva, die westlichen (bayerischen?) Ursprungs sind und nicht in letzter Linie die Öfen „Imolaer Typs” der ungarischen Eisenarbeiter, die in die Wände der Werkstattgruben eingebauten Eisenschmelzhütten, die im ganzen Land verbreitet waren” (Gömöri János, „Lovasnépek” vaskohászata Pannoniában. In: Az őshazától a Kárpátokig. Szerk. Szombathy Viktor. Bp., 1985. 314 kk., 352 kk., 359); l. Király Péter, Critica...: Annales Univ. Bp. Sectio Lingu. XVIII. Red. I. Szathmári. Bp., 1987. 397—403.

A nyílkészítés mesterségéről László Gyula tájékoztat (A honfoglaló magyar nép élete. Bp., 1944.): A nyilakat nem az íjasmester, hanem a kovács készítette, a hozzávaló vesszőt s tollat pedig nyilván mindenki maga szerezte meg. A nyíltegez sem az íjasmester munkája volt, átlag 70—75 cm hosszú, fakéregből készített nyíltartó volt. A nyilak, nyílvessző-kötegek felfelé állottak benne (342—3). A kovácsmestereket régente vasverőnek hívták. Műhelyében rúdvasak várták a feldolgozást (348). A kovácsmester a nyílhegyeket készítette el, a vesszőre szerelés nem az ő gondja volt, ő vasalta a tegezeket is. A nyílcsúcsok súlyelosztása sem egyforma, ezek nemcsak a különböző vadakra, hanem a különböző távolságokra is szolgáltak. A nyíl messzibb röppen a kengyeles lovas íjából, mint azéból, aki kengyel nélkül üli a lovat, mert úgy rugaszkodhat benne, mintha földön [65] állna (351—2). A szemléltető anyagra vö. 37. kép: Szkíta íjas egy ezüst vázán, Kr. e. 500 táján (341), 38. kép: Belső-ázsiai harcos tegezzel kelet-turkesztáni falfestményen, Kr. u. 9. század (343), 44. kép: Hátrafelé nyilazó lovas a Szaján hegységben talált leleten (369); XXXV. tábla: A csernyigovi ivókürt és a kisbényi pillérfő férfialakjai lövésre kifeszített íjjal (120, 411); XXV—XXXVI. tábla: csernyigovi ivókürt egy másik íjábrázolása (412). — Herodotos görög történetíró (Kr. e. 484—425) személyesen meg akart ismerkedni a Fekete-tenger — Don — Dnepr — Al-Duna mentén élő szkíták népével és történelmével, ezért 450 táján a Bug és Dnepr torkolatvidékén épült görög Olbia városba ment, ahol szavahihető adatközlői elbeszélése és személyes tapasztalatai alapján történeti művének első kötetében a szkítákról is ír, vö.: Nincsenek sem városaik, sem erődítményeik, hanem lakhelyüket magukkal viszik, ... a szekereik szolgálnak egyedül lakóhelyként... Mindegyikük gyakorlott abban, hogy lováról íjjal lőjön... A szkíták hordái a Duna és a Don közötti végtelen steppéket keresztül-kasul bejárják, az asszonyok és gyerekek fedett szekereken és a férfiak lovakon, készen arra, hogy rokonságukat és nyájaikat lándzsával, nyíllal és íjjal megvédjék (Jaroslaw V. Domanskij: Unesco Kurier 12. 1976. 17. Jg.: Die Skythen, 9—10). — A szkíta íjábrázolásokra l. a szkíta Targitaos király legendája, kezében íj, oldalán tegez — Kr. e. 4. sz., Gaimanowa, Ukrajna (Dimitri S. Raevskij i. m. 14—6); szarvasra nyilazó lovas egy steppei ló homlokát borító aranylemezen — Kr. e. 4. sz., Gujunowka, Saporoschje, Ukrajna (Vitalij Otrochtschenko i. m. 21—2, 26—7). — Homérosz görög epikus költő (VIII. század) Odüsszeia című költeményében az íjnak szintén fontos szerep jut, vö. 24. ének, „Az íjverseny”: „Fölhalmozva feküdt ott kincse urának, / réz meg arany meg míves gonddal megkalapált vas, / ott függött az a visszacsapó íj, és a nyilaknak / tegze, amelyben sóhaj-ütő sok vesszeje várt már. / ... Hallgassátok a szóm, ti nemes kérők,... / Rajta tehát, kérők, ha ilyen díj tűnik elétek. / Isteni hős Odüsszeusz íját versenyre bocsátom: / mert aki legkönnyebben tudja fölajzani íját, / s mind a tizenkét fejsze fokán átlő a nyilával, / majd ahhoz megyek én, elhagyva e hitvesi házat, / ...” (Homérosz: Odüsszeia. II. Ford. Devecseri Gábor. Bp., 1963. 135, 137). — Tanulságos Pecz (Ókori lexikon. 2. Bp., 1904.) Sagittarii, Toksótai címszava: „íjászok, fegyverük a kézíj és a nyíl volt. Az íjászcsapatok feltalálhatók úgy az ázsiai népeknél mint a görög és a római hadseregben... Athenaeben a városi rendőrséget a rabszolgákból szervezett íjászcsapat alkotta, s ezeket Toksótai, vagy hazájukról SkÍthai néven szokták nevezni” (686; l. még: Pecz i.m. 1. 1902. 737—40).

A közölt adatok megerősítik azt a véleményt, hogy magyar eleink íjásztudományának gyökerei az Ural-vidéken, a keleti népek szomszédságában keresendők. Vö. még Radloff/Radlow W. tudósítását az ázsiai kovácsokról: Az altaji kovácsok elsőrangú mesterek, különösen értenek a vas edzéséhez. Műhelyük a jurtban volt: a tűzhely köré agyagfalat emeltek mintegy 35 cm magasságban, az U alakú fal közepén kis rést hagytak, a rés mögött volt a fújtató, az agyagfal fenekét pedig faszén borította, itt hevítették a vasat. Felszerelésük mindössze két kalapács, két fogó s egy kis üllő (László Gy. i. m. 350). — Vajay Szabolcs (Honfoglalók, kalandozók, vasverők: História XVIII. 1996/2: 13—18) a „vasverők” című részben az alábbiakat írja: „...A kalandozások korában egy-egy nyílhegy kb. 2–3 dekás lehetett, egy harcos általában 100–150-et vitt magával, húszezer harcos esetében ez több tonna vas. A háborúban a nyilakat szétlövöldözték, és a nyílhegyeket nem keresték meg a csatamezőn. Szükség volt tehát tartalékokra. A nagyobb súlyú fémtárgyakat, mint a kötőfék, a patkó, a zabla vagy a kengyel, időnként szintén pótolni kellett. Tehát szükség volt vastermelésre. Az teljesen mindegy, hogy ki termelt Magyarországon vasat. Az itt lévő bolgár, szláv munkaerők vagy a nyugatról behurcolt, hozzáértő rabszolgák vagy a keletről, Perzsiából jövő szakemberek... De az is lehet, hogy kialakult egy magyar iparos-szolgáltató réteg, amely a vasat nemcsak [66] bányászni és feldolgozni, hanem edzeni is tudta. Vas megye neve valószínűleg a felszíni vasfejtést őrzi. A Kemenes alján kemenezték, edzették a vasat...” (16). Vajay egy eddig ismeretlen hátrafelé nyilazó magyar lovas ábrázolását közli az aquileai székesegyház falfestményéről (13). — Megjegyzem azonban, hogy ha magyar eleink csak idegen — helybeli vagy magukkal hozott — vastermelőkre alapozták volna a fegyverzetükhöz nélkülözhetetlen vastárgyak (nyílcsúcsok stb.) előállítását, sohasem — vagy csak araszolva és nem vágtatva — jutottak volna el a Kárpát-medencébe és innen tovább nyugatra! E vonatkozásban fontos Liudprand idézett híradása: „A magyarok ... a kemény tél egészét fegyverek készítésével, nyílhegyek köszörülésével ... töltik el.”

A régészek újabb vasolvasztó kemencéket tártak fel (Rádics Károly, A megszólított múlt. A somogyi Őskohászati Múzeum: Magyar Nemzet 1997. július 14.): Somogyfajszon fölavatták az Őskohászati Múzeumot, ennek lelkes szervezője Stamler Imre nyugdíjas iskolaigazgató volt. A honfoglaló őseink ezen a területen építhettek apró vasolvasztó kemencéket, ezek átmérője 30—40, magassága 70 cm lehetett. 1200—1250 fokon égették ki a vasgyártás kezdetleges fokán a gyepvasércet (limonit), ebből még csak szivacsos vasat (bucavas) készítettek. Ezeket a két-három kilós izzó tömböket addig kalapálták, amíg nem érték el a kívánt formát. Somogyfajszon a régészek (Farkas Imre, Költő László, Gömöri János) segítségével 21 vaskohót tártak föl, amelyben egytonnányi vasat olvaszthattak. Ez fedezte egy ezrednyi lovasság fegyver- és egyéb készletét. Sopron és Kaposvár környékén, valamint Alsó- és Felsőbogát mellett is rábukkantak nagy kohókra. A tudomány fellegvárában ülőknek az az érdeke, hogy „igazságaik” változatlanok maradjanak. Lehet, hogy attól féltek, mit szól ahhoz Európa, különösen a szomszéd népek, ha méltó emlékmű készül a honfoglalóknak! A hivatalos mellőzés, a sajtó érdektelensége ellenére áll a múzeum...

(Folytatjuk.)

Király Péter

Vissza a Tartalomhoz

The author was prompted to summarise his thoughts on the incursions of the conquering Hungarians by M. G. Kellner’s Die Ungarneinfälle ... bis 1150 ..., München, 1997. The German author analyses the raids of the Hungarians, as well as the issue of their ethnogenesis and primeval homeland, ethnographic and military strategic aspects of their history, and their Christianisation and integration into medieval Europe, on the basis of a rich and authentic body of sources. Among other conclusions, M. G. Kellner claims that the bad reputation of Hungarians was spread primarily by legends of saints who suffered martyrdom at the hands of Hungarians. This conclusion has to be supplemented by the following considerations: conquering Hungarians had no scriptors, and no contemporaneous Hungarian sources are available concerning their deeds in the 9th and 10th centuries, hence the picture we have of them is biassed, fragmentary and distorted; the primary tasks of Hungarians in the Carpathian Basin were the safeguarding of their possession of the new homeland, the creation of the internal peace of society, and the establishment of external links via contracting alliances, but also by military force; the term ‘ramblings’ conventionally (and flippantly) used in Hungarian historiography for the military incursions of conquering Hungarians is unfair and insulting; and conquering Hungarians were the first people coming from the East to the Carpathian Basin who were able to create a strong and up-to-date state organisation and maintain their language and variegated culture to the present day.

Péter Király

Beck to Contents