1. Németh László, a XX. századi magyar irodalom egyik legrokonszenvesebb, legsokoldalúbb és legnagyobb hatású alkotója, aki — mindenekelőtt Iszony című regényével — a világirodalomba is beírta nevét, mindig közel állt hozzám. Közel állt mondanivalójával; egy szebb, igazabb, erkölcsösebb és műveltebb életért küzdő egyéniségével; számomra a magyar próza csúcsát jelentő sajátos stílusával. Közel állt azért is, mert két ízben kapcsolatba kerültem vele. A hatvanas évek végén ugyanis egyik kiváló tanítványom doktori disszertációt írt Németh László prózájának tömörítő eszközeiről, dolgozatát megküldte az írónak, és ő határozottan végiggondolt, valamint tudományosan megalapozott véleményt írt róla, kitérve az általam képviselt funkcionális stilisztika kérdéseire, illetve az én egyetemi oktatói gyakorlatomra (l. Jánosik Zsuzsa, A tömörítés eszközei Németh László prózájában. ELTE Nyelvtudományi Dolgozatok 4. sz. Bp., 1971. és Németh László válasza: uo. 79—88). Ezenkívül a hetvenes évek elején egy családi vendégségen találkoztam a tanár úrral — merthogy azt szerette, ha így szólítják —, és akkor is sok mindenről szó esett közöttünk: irodalomról, stílusról és stilisztikáról, egyetemről, kultúráról...

Érthető tehát, hogy amikor a múlt évben kezembe akadt Németh Lászlónak „A megölt költő” című 1969-es visszaemlékezése megmaradt verseinek a szövegével és a hozzájuk fűzött magyarázatokkal (Homályból homályba. Életrajzi írások II. Magvető és Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1977. 319—416; a továbbiakban: Homályból), azonnal tanulmányozni kezdtem, a költői nyelvre és stílusra helyezve a hangsúlyt. Ehhez igen jó támpontot szolgáltattak Németh Lászlónak osztálytársához és barátjához, Oszoly Kálmánhoz írt levelei (Németh László élete levelekben 1914—1948. Magvető és Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1993. 13—47; a továbbiakban: Levelezése). Ami pedig a szakirodalmat illeti, csupán Fodor Andrásnak, az oly hirtelen elvesztett, sajátos műveltségű költőnek a tanulmányára hagyatkozhattam (Németh László, a költő. Árgus 97/1: 33—6). Ez az értő és érző, filologikus írás egyszerre megkönnyítette és megnehezítette a dolgomat. Megkönnyítette, mert a szerzője érdemben nyilatkozott a Németh-filológiának ebben a sarkalatos kérdésében. De meg is nehezítette, tudniillik nagyon meg kell gondolni, ha az övétől valamelyest is eltérő véleményt akarunk nyilvánítani.

De haladjunk sorjában!

    2. Első kérdésünk ez lehet: mi magyarázza Németh László költői becsvágyát, egyáltalán mi vitte a líra felé?

Már 1918. június elején ezt írja Oszoly Kálmánnak: „Én különösen sokat foglalkozom a nyelv zenéjével ... a magyar nyelvnek külön lüktetése van...” (Levelezése 23). Visszaemlékezésében az első versekkel, verstani kísérleteivel kapcsolatban meg ezt olvashatjuk: „Ezekben egy valódi ... igény jelentkezett...: a formával szabadítani fel ... a mondanivalót, ahogy a klasszikus forma szabadította fel a XVIII. század végén a rákapott ritmuscsinálókat... Ady verselése kíváncsiságom s versenyző kedvem egyaránt izgatta. Éreztem, hogy az iskolában tanított verstan elvetése itt egy mélyebb, magyarabb verset dobbantott föl... Ha az Ady által kijelölt irány a mélység volt, Berzsenyi a magyar vers magasait mutatta meg... A klasszikus verset, mely a beszéd szabad áramlását nem akasztotta el rímmel, nem törte olcsó szimmetriákba, s mégis olyan hasonlíthatatlanul magasan lebegett a közbeszéd fölött, én is az európai civilizáció legmagasabb verstani vívmányának tekintettem...” (Homályból 323—4; a kiemelés tőlem).

Később pedig így nyilatkozott: „Az én lírám verstani szárnybontása az időmértékben a magyar tagolást érvényesítő, szigorú sor- és szótagszámú görög forma volt. Ezt kellett volna tökéletesíteni, mélyebbről magasabb egekbe emelni...” (Homályból 395—6; az én kiemelésem).

    3. Németh László költészetének hátterét illetően időszűke miatt csak néhány megjegyzést tehetek (egyébként részleteiben l.: Levelezése 723—5; Homályból 319—416, 579—87 és 587—600; Fodor András i. m.).

A 6—7 füzetnyi vers zöme 1926—1927-ben íródott, de 1918-tól már megszülettek az első lírai alkotások. Aztán 1928-ra — mint maga a szerző írja — a mindenfelől rá ömlő feladat a lírát is elnyomta (l. Homályból 394). Azért 1932-ben ismét következik némi folytatás, majd 1936-ban négy vers nyomtatásban is megjelenik, hogy aztán 1937-ben elérkezzen az új, immár végleges elnémulás.

A versek tárgyköre nem túlságosan széles. Megszólal bennük a természet, a táj; továbbá a szerelem, a házasság, a gyermekvárás és a kisgyermek élete az első mosolytól az első lépésekig; valamint a közösség, a nemzet, a haza problematikája és az író mindenkori foglalkozása.

Egyébként Németh László nem szűnő költői ambícióját mutatja két jellegzetes megjegyzése. A mondanivalónak, egyáltalán a költészetnek a forma által való említett felszabadítását nemcsak magának, hanem az egész magyar irodalom számára akarta megtalálni (l. Homályból 323). Továbbá így fejezi be visszaemlékezését: „Dokumentumul, egyik életszakom jobb megértésére adtuk ki ezt a köteg verset s a hozzájuk fűzött magyarázatot. Ha 1926—27-ben írt novelláimmal, kritikáimmal egybevetem, úgy érzem, ebben a két sorsdöntő évben mint lírikus álltam a legmagasabban. Ezért olyan fájdalmas, hogy
a folytatás ... kiesett munkásságomból.” (Homályból 416.)

    4. Mi jellemzi — az eddig jelzetteken kívül — Németh László költői nyelvét, stílusát?

Fodor András jó érzékkel emelte ki a következőket — mintegy igazolni akarván Németh László lírikus voltát: „...különös, istenadta képessége volt az érzékletest és a metafizikait összefogó, a képet a gondolattal megkötő, új és új távlatba fordító, egyszerre tömörítő és kitágító metaforikus látásmódra... ez a metaforitisz a verseket is sziporkázóan szellemessé, egyénivé, mélyebb értelművé teszi...” (i. h. 34). Mindezt meggyőző példákkal igazolja, amelyeket magam is megtoldhatnék újabbakkal.

Mégis ugyanakkor úgy látom, hogy a költő Németh László a formával való — általa is emlegetett (l. pl. Levelezése 41) — küzdelemben többször „alulmaradt”. [69] Közelebbről mintha nem tudta (vagy nem akarta?) volna megvalósítani a klasszikus versnek azt a sajátságát, amely szerint az — mint már utaltam rá — „hasonlíthatlanul magasan lebegett a közbeszéd fölött” (Homályból 324), illetve azt, hogy a görög formát „mélyebbről magasabb egekbe kell emelni” (Homályból 396).

Ez a megbántottság miatti menekülésnek, a kiábrándultságnak, a „sziget”, az elszigetelődés után való vágyódásnak a verse. Jellegzetesek benne a tömörségnek, a (túlzott?) sűrítésnek, a gyakran sajátos képeknek az eszközei: „Kívül a Föld / Gondsalakos térhálózatán”; „Megkísértem a szárnyas eget”; „A bősz száraz fajokat kavar.”; „Kő-Ninive”; „tégla-Babilon”. Relevánsak benne továbbá a provincializmusok, a népies vagy éppen nyelvjárásias kifejezések: „Labirintot fundál” (a fundál a két értelmező szótárban nincs meg, csak az Új Magyar Tájszótárban, itteni jelentése minden bizonnyal: ’kitalál, kitervel’); „Szavak utvesztőibe buvok” (az értelmező szótár réginek, tájinak és irodalminak minősíti). Feltűnőek még az idegen szavakon, földrajzi neveken kívül a rövid, több esetben csak messzebbről összefüggő, jobbára egyszerű mondatok.

Ez a költemény a Nyugattal való teljes szakítás és az íróvá válást jelentő Móricz-tanulmány megjelenése után, tehát — amint Németh László megjegyzi — az átalakulással együtt járó „gyanakvás, embergyűlölet” „fortyogása” közben született (l. Homályból 378—9), és a szerzőnek — ezúttal pesszimista — életfelfogását, továbbá talán az „ars poeticá”-ját is hirdeti: „Állni, míg sorsom összezúz”, illetőleg „Tarts ki és ne higgyj!”.

Ebben a versben is találunk sűrítettséget, tömörséget, sajátos képet rejtő kifejezéseket, jelzős szerkezeteket: „Rádbízom megfúrt életem”; „Hány felől nyüzsdült szívre s agyra / Karmos érzés és céda gondolat”; „...hívőbb hitetlen”; „Mózes-tábla szív az én rossz szívem”; „Gonoszmágnesű Isten-szózat”; „... s a szív / Sulykolt mélye szünetlen feldadog”; „...nagycsahú álmok nélkül”. Találhatók aztán itt — mint már láttuk is — egyéni, gyakran furcsállható szóképzések, összetételek: nyüzsdült, Mózes-tábla, gonoszmágnesű, feldadog, nagycsahú (az értelmező szótárban és az Új Magyar Tájszótárban csak csahint, csahol, csahos szerepel). Népies, nyelvjárásias viszont a Rajt és a mélységibe szóalak (az -i-s harmadik személyű birtokos személyjellel); végül régies és irodalmi a szünetlen fosztóképzős forma.

Fodor András is utal arra (i. h. 34), hogy Berzsenyi és Ady hatására „egy ideig valamiféle archaizmus nyűgözi Németh Lászlónak a mai témákhoz új motívumokat kívánó verseit”, majd hoz néhány — az ő találó kifejezésével — „szembe-, fülbe-ütköző” példát. Nos, én továbbmegyek, az archaizmusokon kívül ezekben a versekben még több más — bizonyos értelemben disszonáns — nyelvi-stilisztikai eszköz hat a költőiség ellenében vagy ellenében is. Mintha Németh László verseiben is úgy akart volna eljárni, mint ahogy novelláiban. A Jánosik Zsuzsának küldött levelében ugyanis ezt írja: „Novelláimból meglátja majd, hogy fiatalon ritkán használt ómagyar és népi szavakkal igyekeztem a nyelvet duzzasztani, s ha ezzel a gyűjtőmunkával csakhamar fölhagytam, s csak a gondolkozás kényszeréből született kifejezésekkel, jelentésbővülésekkel gazdagítottam nyelvemet...” (i. h. 83; az én kiemelésem). Mivel az itt említett nyelvi-stilisztikai jelenségek és mások viszonylag nagy arányban fordulnak elő Németh László verseiben, idézek rájuk jellegzetes példákat:

a) Archaizmusok: „Megstrázsálván az egy nő trónusát” (Homályból 338); „Két nagyanyák így labdáznak” (uo. 343); „Fároszára lelvén” (uo. 345); „Pheidiast, ki örömöm / Kőbe heurékázván” (uo. 351); „Eltestáltatott a mi berkünk” (uo. 403).

b) Népi szavak, provincializmusok: „Rabló tűzhelyek melegiül” (uo. 349; a 3. személyű birtokos személyjel hasonló esetben szinte mindig így, -i-vel fordul elő); „Mint telő pohár, a nősors tellik” (uo. 370); „Morc szemkumása / Egy poffal is felért” (uo. 392); [71] „Okulát vett / S rótta a Bibliát” (uo. 392); „S meztelen ragyog a csír” (uo. 397); „Te leheltél a göccsös hüvelykre” (uo. 397); „A garád alól, rókamódra / Bandzsalít az a víg szöllőskertre” (uo. 408).

c) Köznapi szavak és kifejezések: „Én a Lélek közösségeit tisztelem / S lefitymálom a frissmázú sövényhatárt” (uo. 345); „... egy kövér lány ... Míg szerelmet kunyerál” (uo. 360); „Liszt voltam én, víz, krupmli, só, / Kész, de nyers anyag. Még hiányzott / Egy nem liszt s nem só másvalaki, / Ki mégis ízekre gerjeszt.” (uo. 363); „Itt bőgicsél majd, ez lesz a vacka” (uo. 370).

d) Tömörítő, sűrítő alakulatok (képzett szó, szóösszetétel, igeneves szerkezet, értelmező stb.): „Szobor-csönd az én bronzkritikám” (uo. 349); „S mi vándormadárboldogsággal / Csapkodunk föl s le, nyugtalan” (uo. 358); „De pálmás a csók-zugoly” (uo. 340); „Hogy megávézzam az Iramot” (uo. 344); „Láncszemek, reámkészülők” (uo. 349); „Avítt díszek, mai marcipánok. / Kisfiú, állok, s nyulkodok” (uo. 357); „Tájszomjas az én színspongya agyam” (uo. 359).

e) Szokatlan szóképek (az eddigieken kívül): „S szívem a nagy füleslabda / A vágypályán erre-arra / Nyugovástalan jár, repül” (uo. 343); „A rokonérzés az emberen át / Készül a kusza Föld csók-pántja lenni” (uo. 345); „Hány szép csöngetyűje van / A karácsonyfa ember-agynak” (uo. 357); „... a könnyű ihlet / Már dagasztotta sámliját...”
(uo. 373).

f) Nagyon egyéni nyelvi-stilisztikai megoldások (már az eddig felsoroltak között is voltak hasonlók): „... lázaszt vad nyugtalanság” (uo. 349); „Ó kamasz tantalusziság” (uo. 353); „Ravaszodó érettségem / Húsz esztendős arc lárvázgatja...” (uo. 353); „Agy-bűvészet nem érdekel, / Vér-hejehuják undorítnak...” (uo. 399); „Vagyok magamhagyó bús eretnek” (uo. 407).

Mindehhez járul, hogy vagy „nagy táglengésű mondattal” él (l. Levelezése 42), vagy a gondolatot általában lezáró rövid mondatszerkezetekkel. A „különös”, sőt bizonyos értelemben a disszonáns felé mutatott természetesen a szabadverses forma és a rímtelenség is.

    5. Nyilván nem véletlen tehát, hogy egyedül Kerényi Károly dicsérte Németh László verseit, egyúttal 1935-ben közölve a „Platoni pillanat” című verset Sziget című sorozatában (l. Homályból 413). Mások — a költő-író barátai, kortársai —, ha szelídebb szavakkal is, valójában elmarasztalták. Maga Németh László számol be róluk visszaemlékezésében. Eszerint Förstner Dénes 1919 őszén „túlságosan adysaknak” minősítette Németh László verseit (Homályból 323). „Jánosi Béla ... nem ok nélkül óvott a költői becsvágy ... következményeitől — jegyzi meg Németh László (uo.) —: nyilván nem sok tehetséget látott a hozzá intézett ódában.” Aztán amikor 4—5 hónap eltelte után a költő-író a Nyugattól visszakérte verseit, feljegyzése szerint „Gellért felelt egy rövidke levélben, hogy a Mezőföldi táj már ki van szedve”. De az író „egyetlen bátorító, hívó szót sem kapott” (Homályból 347). Még tovább menve egy kortárs költő a rímeket kereste Németh László verseiben (Homályból 390). Harsányi Kálmán meg így nyilatkozott: „A versek fogtak meg legkevésbé” (uo.). Erdélyi József viszont olyasmit mondott, hogy Németh Lászlónak versírással nem szabadna foglalkoznia (uo.). Gulyás Pál és Juhász Géza sem vette Németh Lászlót mint versírót komolyan (uo.). Vargha Gyulának szintén voltak [72] kifogásai (Homályból 391). A „Meghalok én is” című verset Debrecenben szavalták — emlékezik vissza Németh László —, de Gulyásék túlírtnak tartották (Homályból 408).

    6. És mindjárt hadd teszem az eddigiekhez hozzá, hogy a költő Németh László, ha egészében nem is, egyes részleteiben nemegyszer hasonló módon látja és értékeli saját verseit. Az 1918 júniusában Oszoly Kálmánnak megküldött néhány új versről ezt jegyzi meg: „Szerények, egyáltalán nem titánkodók. Iskolaversek.” (Levelezése 27). Egy hónappal később is így nyilatkozott: „... nem olyanokat írok, amelyeket mutogatni lehetne” (Levelezése 33). Augusztusban pedig levelében arra utal, hogy néhány nap alatt költött „egy féltucat verset, beteg, semmitmondó verseket...” (Levelezése 35). Október közepe táján már így jellemzi az újabbakat: „erős küzdelem a formával és kifejezéssel”, továbbá: „Egy komoly formai célt iparkodtam megoldani benne, folyamatossá tenni a nyugat-európai versformát” (Levelezése 41—2). 1919 elején meg levelében így panaszkodik ba-rátjának: „Amit írtam, elég silány... Legfeljebb a forma tökéletesedett... meg fogom fejteni a szabad ritmus törvényét...” (Levelezése 45—7). Egyébként ezeket az első verseit később dilettantizmusnak minősítette, amelyből — mint jelzi — a görög formákkal való verstani kísérletei emelték ki (Homályból 323—5).

De amikor az 1926—1927-es igazi költészetét jelentő termést rendezgette, akkor is így jellemezte ezen verseit: „... mintha egy rég csírázó s aztán gyorsan kibomló növényt látnék, amely a mostoha klímával találkozva, épp ilyen sietve fonnyad, zsugorodik össze, de teljes fejlődését azért végigcsinálja...” (Homályból 405). 1931—1932-ben írt verseit később dagálynak minősíti (Homályból 408). Az utolsó füzetbe sorolt öt verset az előzőekhez képest túl igénytelennek tartja (Homályból 348). Végül az 1929 elejéig, a líra elhalásáig íródott utolsó versekkel kapcsolatban már azt jegyzi meg, hogy ezeken „kezdtek kiütközni a légszomj jelei, az ihlet kifulladásának a tünetei, közéjük számítom a rím visszatérését is.” (Homályból 394—5.)

    7. Talán nem túlzok, ha összegezésként azt mondom: Németh László prózájának stílusa harmonikusabb, ennélfogva — mondhatnánk — költőibb, mint költészetének nyelve. Mindamellett ez a költészet szerves része a Németh László-i oeuvre-nek. Minden bizony-nyal ennek köszönhető prózájának költőisége is: a metaforikus, képi látásmód; a nyelvi — szinonimikus —színesség; a nagyon gyakori, mégis a megértést szolgáló tömörség és a megfelelő lüktetést biztosító prózaritmus.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy e nélkül a költészet nélkül aligha születtek volna meg Németh László verstani nézetei. Egyébként talán éppen ő hangsúlyozta legjobban nyelvünknek a klasszikus verselésre való alkalmasságát (jellemző Németh László megjegyzése ezzel kapcsolatban: „...kívülről tudtam Csokonai jussformáló kijelentését: »Árpád nemzete, mikor fogod közönségesen érezni, hogy a te nyelved és egyedül a te nyelved alkalmas a görög múzsák hasonlíthatatlan harmóniájára.«” (Homályból 324). És — mint Fodor András kiemeli (i. h. 35) — ő írta meg a családi érzés legmelegebb hangú vallomásait.

Tartozásunk azonban van bőven Németh László költészetével kapcsolatban is. Meg kellene vizsgálni verstanilag pontosan a csaknem száz verset. És el kellene készíteni a Németh László-szótárt, akkor kiderülne, hogyan hatott a kezdeti költészet a későbbi és a már érett prózára.

Előadásom annak bemutatásával zárom, hogy Németh László már 1918 augusztusában milyen gördülékeny, harmonikus nyelven mutatja be levélben Nagybányát barátjának, Oszoly Kálmánnak (Levelezése 34—5): „Itt vagyok az én napsugaras szülővárosomban, künn egy nyaralóban, melyet almaillattal vesz körül a beláthatatlan gyümölcsök [73] koszorúja. Fölöttem és a messzeségben a hegyek hullámos vonala, lenn a város, amint fürdik az aranyban, és középkori hangulatát a távolban átadja a zöld termőföldek és mezők végtelen egyhangúságának. [Bekezdés.] Egy nagy üveges verandán írom ezt a levelet. Az ablakon zöld gallyak sandítanak be, sárgán mosolygó almáikat ügyesen rejtve el egy-egy levélpamacs mögé. Valóságos paradicsom van itt körülöttem! Aranypármenek, ponyik, kormos, ököl nagyságú ringló a fákon, alattuk sűrűn összefonódik nedves zöld palásttá a fű. Följebb a bor érik egy meredek lankán, aranyosan forró szőlőszemekben. Van ebben a verőfényes polgári hangulatban valami forradalmi. Mintha egy késő, nyárutói szerelem zsongana, bizseregne a fonnyadó levelek közt. Egy haldokló, beteg poézis, melyet bearanyoz a nyári nap...”

* Előadásként elhangzott a Németh László Társaság, a Vörösmarty Társaság, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Fejér Megyei Tagozata és a Szent István Művelődési Ház által megrendezett Németh László emlékülésen, Székesfehérvárott, 1999. május 21-én.

Szathmári István

Vissza a Tartalomhoz

The author aims to demonstrate in this paper that, albeit László Németh had strong ambitions to be a poet, the language of his nearly a hundred poems is by far inferior to that of his prose writings; with very few exceptions, what is missing is the harmony, the pleasant undulation, the balance between message and form that is so characteristic of Németh’s prose. Nevertheless, his poetic works are an organic part of the writer’s oeuvre. Beyond all doubt, the poetic quality of his prose works: the figurativity, the vividness, the terseness and the pulsating prose rhythm are due to his underlying poetic aspirations.

István Szathmári

Beck to Contents