Oldalak: 391 392 393 394 395 396 397 398 399 400 401 402
Nyelvközösségi és nyelvpolitikai kérdések — kihívások és lehetőségek
Mindannyian saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy a nyelv, amelyet használunk, nagy hatással van társadalmi életünkre is. Fontos az, amit mondunk, de nem kevésbé fontos az is, ahogyan mondjuk.
A gyermek világra jöttével folyamatosan és fokozatosan tagjává válik egy adot [391] nemzeti, kultúr-, családi, vallási, óvodai, iskolai és más közösségnek is. A közösséget alkotó alapvető értékek egyike maga a nyelv. Az adott közösséghez való tartozásnak szükséges, bár bizonyára nem elégséges feltétele az adott nyelv helyes használata és az adott nyelv alkotásában való közös részvétel. A világ nyelvi képéről, azaz a nyelvben rögzült összes szimbólumról, sztereotípiáról, metaforáról stb. van szó, amelyek az adott közösség identitását határozzák meg. Az összes idiolektusnak, a többé vagy kevésbé korlátozott használatú kódoknak, a kultúrát és a szubkultúrákat alkotó minden jelrendszernek az alapját a nemzeti természetes nyelv képezi.
A gyermek a nemzeti közösség tagjává válik azzal, hogy elkerülhetetlenül nagyszülei és szülei nyelvének a hatása alá kerül. A családi közösséget zártsága és a benne kialakult napi életritmus rendje miatt megismételhetetlen nyelvi individualizáció jellemzi. A gyermek ennek a nyelvnek fontos társalkotója is. A család, mint köztudott, a legősibb és a legelemibb társadalmi csoportok egyike, amelynek fő célja a társadalom biológiai folytonosságának a biztosítása, valamint a kultúrörökség átadása a következő nemzedékeknek. Minden természetes nyelv alakítja a valóságot, feltételezi a világ észlelését és átélését az adott közösség által. Az emberek nemcsak az objektív valóságban élnek, hanem nagy mértékben függenek a saját nyelvüktől is, amely sajátos fogalmi struktúráját rávetíti a valóságra. A világok, amelyekben a különböző társadalmak léteznek, nem egyformák, nem ugyanazok, ezek bizonyos mértékig különböző világokat jelentenek. Egy kétnyelvű egyénnek a helyzete nagyon hasonlít annak a személynek a helyzetéhez, aki kettős életet folytat, mivel minden nyelv másképpen szegmentálja a bennünket körülvevő folytonos, tagolatlan objektív valóságot. Ezt több példával is alá lehet támasztani. Például az olyan szavak, mint a demokrácia, diktatúra, terrorizmus, hazafiság, szabadság, jólét, sors, öröm, udvariasság stb. különböző nyelvi és kultúrközösségekben más és más jelentést takarnak. Két természetes nyelv között nem létezik egyszerű és közvetlen megfelelés.
Amikor a gyermek az elődeitől átveszi a nyelvet, megfelelő helyes és tudatos irányítás mellett átveszi az egész szellemi kultúrát is, amelynek az alapvető hordozója és talán egyetlen igazi biztosítéka nem más, mint maga a nyelv. A bekapcsolódás a nemzet kultúrájába és világnézetébe bizonyos fokig független is lehet a nyelvet tanulók és a nyelvet tanítók akaratától. A nemzeti nyelv elsajátítási folyamata számunkra érthetetlen elemeket is tartalmaz, amelyek metafizikai jelenségekre is emlékeztetnek. Az, hogy a gyermek gyors ütemben tanulja meg a nyelvet, és amellett majdnem azonnal kreatív magatartást is tanúsít, nem más, mint igazi csoda. Ez kell, hogy legyen a fő érvünk és bizonyítékunk azokkal szemben, akik a különböző divatos, de egyben veszélyes ideológiákból kiindulva nem akarják észrevenni, és ignorálják azt az alapvető különbséget, amely az ember és az állatok között fennáll. Lehet, hogy a magasabb rendű majmok képesek megtanulni bizonyos szavakat és mondatokat oly módon, hogy a használatuk spontán reakció benyomását keltse, de ennek semmi köze az emberi nyelvhez. A nyelv az alkotó mentális aktivitással, a valóság fragmentumai reprezentálásának, az absztrakt objektumokról szóló információk továbbításának, saját emocionális állapotunk kifejezésének, valamint az információvevő fizikai és pszichikai reakcióinak a befolyásolási képességével azonos. Az anyanyelv elsajátításának a rendkívülisége abban is rejlik, hogy a kisgyermek már korán igyekszik nevet adni az általa látott objektumoknak, és folyamatosan alkot absztrakt fogalmakat is. Tudja, hogy a játékautó, amelyet a szüleitől kapott, nem csak egy játék; tudja, hogy van igazi autó is, és az autót felismeri a képen, a rajzon is. Ez az absztrahálási folyamat, amely rendkívül nehéz folyamatnak tűnhet a felnőtt számára, a gyermek esetében bámulatos könnyedséggel megy végbe. A gyermek hamar észreveszi, hogy két ontológiailag különböző renddel áll szemben: a világgal és a nyelvvel. Nagy felelősség terheli a szülőket, valamint a gyermek gondozóit abban, hogy az előbb említett két [392] rend között adekvát viszonyt közvetítsenek a gyermek számára, annál is inkább, mivel a gyermek védtelen, kiszolgáltatott, hiszékeny és önállóan semmit sem képes korrigálni, megváltoztatni. Ezen kívül a gyermek egyszerűen kénytelen hinni, mert a nyelvi kommunikáció általában a szavak igazságába vetett emberi hiten és jóakaraton alapszik. Ezt az alapvető elvet, mint köztudott, a pragmatikában kooperációs elvnek nevezik (Bańczerowski: Nyr. 1997: 49—62, MNy. 1998: 19—30). A kooperációs elvet több maxima is erősíti, amelyek közül alapvetőnek a minőségi maximát tekinthetjük. Lényege két felszólító mondatban foglalható össze: (1) Mindig igazat mondj!, (2) Soha ne mondj olyat, amit nem tudsz kellőképpen megindokolni, aminek nincs elég alapja! Ennek az elvnek a betartása azért szükséges, mert ignorálása beszélőpartnerünk félrevezetését, becsapását eredményezi. A vevő, aki nem tudja, hogy a továbbított információ igaz-e vagy sem, képtelen védekezni a hazugság ellen, és kénytelen elhinni, hogy az adó intenciója megfelel a legjobb szándékának. Különleges felelősség terheli az adót abban az esetben, amikor az információvevő szerepét a gyermek tölti be. A gyermeket nagyon könnyen be lehet csapni, félre lehet vezetni, és ennek több oka is lehet: a szülők vagy a gyermek gondozói nem rendelkeznek elégséges nyelvtudással vagy — ami gyakran előfordul — tudatosan manipulálják a gyermeket, nem adekvát módon neveznek meg, illetve magyaráznak el neki bizonyos állapotokat, pszichikai és fizikai jelenségeket stb. Az igazság tiszteletben tartása alapvető feltétele annak, hogy a közösség fennmaradjon. A hazugság, az őszinteség hiánya, a féligazságok megingathatják a közösség alapjait.
Az emberek gyakran nincsenek tisztában azzal, hogy milyen nagy szerepe van az utánzásnak a nyelvelsajátítás folyamatában, különösen a gyermekek esetében. Nincsenek tisztában azzal sem, hogy a világ nyelvi képe nagy mértékben befolyásolja a felnőtt pszichikájában — és természetesen a gyermek pszichikájában is — kialakuló általános világnézetet. John Stuart Mill annak idején azt hirdette, hogy az ember előtt két választási lehetőség van: mintául választhatja magának a „disznók világát” vagy „Szokratész világát”. Manapság láthatjuk, hogy ez az alternatíva nem kizárólagos; a lehetőségek elég széles skálája áll rendelkezésünkre: ha nem felel meg a „disznók világa”, ott van még a „farkasok”, a „hiénák” stb. világa is (ha már az állatok világát választjuk). Viszont „Szokratész világa” mellett követhetjük azoknak a világát is, akik méltók a köztiszteletre, elismerésre, akik pozitív példát mutatnak a humán értékek megőrzésében, gazdagításában, az adott nyelv- és kultúrközösség megerősítésében, fenntartásában. Az ilyen egymással ellentétben álló világok egyikének a megválasztását és követését nagy mértékben a nyelv határozza meg, amelynek segítségével az objektív valóság elemeit megnevezzük, saját magunkat kifejezzük, és másokhoz való viszonyunkat alakítjuk. Fő feladatunk az, hogy a nyelvi szférában megvédjük a gyermekeket és a fiatalokat attól, hogy elfogadják a „disznók”, a „farkasok”, a „hiénák” világát, és vezessük be őket a szellemi értékek, „Szokrátész világába”.
Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan alakítsuk ki a gyermekek és az ifjúság nemzedékében azt a magatartást, amely szembehelyezkedik a hazugsággal, a manipulációval, az agresszióval és a mások lenézésével, megvetésével. Hogyan neveljük őket arra, hogy tiszteljék az igazságot, hogy jóindulattal viszonyuljanak azokhoz, akikkel beszélgetnek, és feltétlenül tartsák tiszteletben az emberi méltóságot.
A kisgyermek sokszor azért hazudik, mert nem lát világos határt a valóság és a fantázia világa között. A hazugság azonban védekezést is jelent a büntetéssel szemben. A végső következtetés, amely a gyermek nyelvének kialakítását érinti a családban nyilvánvaló és egyértelmű: a gyermekek és az ifjúság nyelve óriási mértékben attól függ, hogy kik a család felnőtt tagjai, milyen nyelvi mintákat, nyelvi magatartást képviselnek, és milyen a viszonyuk a nyelvhez, mennyi erőfeszítést képesek kifejteni ahhoz, hogy tökéletesítsék saját [393] nyelvüket és a gyermekek nyelvét. A családtól függ legnagyobb mértékben, hogy a gyermek milyen világban tölti az ifjúkorát, a világnak milyen nyelvi képét és a nyelvi kontaktusok milyen stílusát fogja képviselni a társadalmi életben. Több konfliktust, amelyeknek okozói vagy résztvevői vagyunk, el lehetne kerülni, ha jobban tudnánk uralnia nyelvünket, amelynek használata mindig messzemenő következményekkel jár. A nyelv nemcsak a valóság leírásához használt nélkülözhetetlen eszköz, hanem olyan mechanizmus is, amely megfelelő hatóerővel rendelkezik. Megnyilatkozásaink (különösen bizonyos típusai) új állapotokat is létrehozhatnak. Ezt az igazságot nagyon jól tükrözi a „ Madárként repült ki, de ökörként tért vissza ” lengyel szólás.
A nemzeti nyelv olyan fogalmi konstruktum, amely sok nyelvi változatból: a regionális, a szakmai, a réteg-, de nem utolsó sorban a családi nyelvváltozatból alakult ki. Azt tapasztaljuk azonban, hogy a mai európai-amerikai civilizációban a családot különféle dezintegrációs folyamatok rombolják. Ezt a folyamatot kíséri a vallás lejáratása, eltűnése, a múlt és a nemzeti hagyományok elvetése, a családi kapcsolatok fellazítása, a médiáknak az a negatív szerepe, befolyása, amely során negligálják a család tartós voltát, szentségét, valamint a nők szerepét mint anyát és mint feleséget.
Amikor arról van szó, hogy a nyelv nagy szerepet játszik az emberi közösség építésében, meg kell még egyszer említeni azt, hogy nyelvünk azonos az értékrendünkkel, az emberek és a világ iránt tanúsított magatartásunkkal, amely lehet akceptáló vagy tagadó. Amikor a gyermeket beszélni tanítjuk, azzal egyidejűleg átadjuk neki saját világnézetünket és a világ nyelvi képét is. Ezt a gyermek el is várja tőlünk. Azt akarja, hogy világosan határozzuk meg azt, ami jó, szép, fontos, és ami rossz, csúnya és kevésbé fontos. Ily módon alakul benne a nyelvi axiológiai rendszer, amely nyelv- és kultúraspecifikus jelenség, és amely az ember életében rendkívüli jelentőséggel bír. A gyermeknek nemcsak a leíró jellegű és a tipikus axiológiai nyelvi struktúrákat adjuk át, hanem tudatosítjuk benne azt is, ami nagyon lényeges, és ami ránk nézve nagy felelősséggel jár, nevezetesen azt, hogy hogyan lehet axiológiai tartalommal pragmatikailag átitatni azokat a rendszerbeli struktúrákat, amelyek általában semlegesek ebben a tekintetben. A szavak ilyen pragmatikai színezetének alapvető befolyása van a nyelvi és a kultúrsztereotípusok kialakításában. Például az anya szó, amelynek a szemantikai jelentése nem tartalmaz semmilyen minősítési komponenst, a nyelvünkben és kultúránkban azonban egyértelmű pozitív pragmatikai értékű: a szeretettel, a jósággal, a gyengédséggel kapcsolatos. A mostoha szó viszont, amelynek a jelentése a nyelvi kód síkján szintén neutrális, leggyakrabban negatív színezetű szóként használatos. A szemantikai konnotációk problémája rendkívül fontos ebben a kérdésben. A nemzeti nyelvben és kultúrában rögzített asszociációkon kívül beszélhetünk az adott társadalmi csoporttal, családdal, sőt az egyes egyénekkel kapcsolatos konnotációkról is. Érdemes megjegyezni, hogy a tudományos fogalmak, amelyeknek definíció szerint tiszta leíró jellegűnek kell lenniük, szintén felvehetnek bizonyos minősítési értékeket. Például a médiák által nemrégen közforgalomba hozott és különféle kiegészítő konnotációkkal ellátott abortusz szó az abortuszellenes társadalmi csoportokban egyértelműen negatív kicsengésű. Úgy tűnik, hogy a konnotációk a család közösségi érzését keltik. Így alapjául szolgálnak a családi idiolektus létrejöttének, amelyben a definíció szerint semleges tulajdonnevek is érzelmi színezettel gazdagodhatnak. Viszont azok a szavak, amelyeknek jelentése a köznyelvben semleges vagy negatív, a családi környezetben pozitív minősítést kaphatnak. Bizonyos jelenségek vagy állapotok elfogadásának, illetve elvetésének kifejezése a nyelvben, úgy tűnik, tiszta pszichológiai aspektuson alapul. Magatartásunk, amely egyrészt az optimizmussal, bizalommal, az emberi élet értelmébe és a világ rendjébe vetett hitünkkel, másrészt pedig a pesszimizmussal, az életértelem megtalálásának lehetetlenségével kapcsolatos, közvetlenül a nyelvi kommunikációs [394] tapasztalatainkból következik, különösképpen a gyermekkori tapasztalatainkból. Azok a szülők és nevelők, akiknek a nyelve, bár kritikus beállítottságú, de egyidejűleg a világrendet akceptáló magatartást közvetíti, ezzel nagy szellemi tőkét adnak a gyermeküknek. Azok viszont, akiknél a világ nyelvi képe negatív és ferde, nem tudatosan nagy kárt okoznak neki.
Az adott nyelvi közösség tagjai között megvalósuló információcserének a hatékonyságát nemcsak a grammatika és a lexikális készlet nagysága határozza meg, hanem nagy mértékben az a tudás is, amely a kommunikációs viselkedés konvencionális mintáival kapcsolatos a konkrét dialógikus szituációkban. A dialógus, mint köztudott, az emberi kultúrának és a gondolkodásnak a legfontosabb eleme. Minden kultúra és minden történelmi korszak sajátos dialógusmodellt hoz létre, amelynek komponensei determinálják a nyelvi közlések formáját. A dialógus modellje nem más, mint a kommunikációs kooperáció modellje, amelyet az interlokútorok konverzációs viselkedését determináló, megfelelő törvények szabályoznak. Ezek megsértése kommunikációs zavarokhoz, konfliktusokhoz vagy a kontaktus megszakításához is vezethet. A dialógus struktúrájában fontos szerepet játszanak az udvariassági aktusok is, amelyek a kulturált viselkedés társadalmilag akceptált modelljét, azaz az úgynevezett nyelvi etikettet realizálják. Az udvariassági szabályok, az udvarias viselkedés nyelvi mintáinak gyűjteményeként, sajátos kommunikációs játék szerepét töltik be, amely az adott kultúrközösségben elfogadott elvek szerint megy végbe. Ezek megsértése bizonyos nem formális szankciók alkalmazását is lehetővé teszi, ilyen például az elítélés, a partner ignorálása, a társasági bojkott, illetve egyes esetekben a beszélgetés megszakítása. A nyelvi etikett aktusai különféle udvariassági funkciókat valósítanak meg, például az adresszatív funkciót, üdvözlést, búcsúzást, köszönést, bocsánatkérést stb. Ezek az adott nyelv és kultúra sajátos termékei. Tehát a nevelésnek arra kell irányulnia, hogy a gyermek teljes mértékben elsajátítsa azokat az alapnormákat, amelyek a társadalmilag akceptált udvariassági modellt alkotják, mint például, a saját szerep kisebbítése mellett, az interlokútor iránti tisztelet megnyilvánulása, különösen akkor, amikor idősebb személyekről, nőkről, feletteseinkről, vagy olyan emberekről van szó, akik nagyobb társadalmi presztízzsel rendelkeznek (Kiss Jenő, Társadalom és nyelvhasználat. Bp., 1995.; Nyomárkay István: Nyr. 1998: 277—84, 1999: 145—9). A gyermekek és a szülők közötti rosszul értelmezett partnerségi viszony szabados nyelvi szokások kialakulásához vezet, ami végső soron a nyelv vulgarizációját okozza. A gyermeknek összhangba kell hoznia közlését a címzett jellegével, azaz korával, nemével, társadalmi funkciójával, presztízsével stb. Másképpen fogalmazva, meg kell szereznie az udvariassági grammatikával kapcsolatos kompetenciát. A gyermeknek meg kell tapasztalnia azt is, hogy ahhoz, hogy jól tudja használni a nyelvet, ismernie kell azokat a szabályokat is, amelyek segítségével képes lesz létrehozni a különféle beszédmódoknak megfelelő formulákat, és képes lesz megválogatni azokat a szituációktól függően. Ezen kívül meg kell tanulnia felismerni a sikeres és a sikertelen beszédaktusokat is.
Minden kommunikációs siker alapját az autentikus kommunikációs kontaktus megteremtése képezi. Sokszor azonban azt tapasztaljuk, hogy például az újságírók és a tévériporterek főként a fiatalok bizalmának megszerzése érdekében saját nyelvi viselkedésüket hozzáigazítják a fiatalok sajátos szabadszájú nyelvhasználatához. Ez a viselkedés nem autentikus, sőt az értelmes emberek számára komikus is. Az ideális kommunikációs szituáció a beszélőtől megköveteli azt, hogy maximális figyelmét a vevőre összpontosítsa, a vevőtől pedig azt, hogy aktívan és figyelmesen hallgassa a beszélőt. A beszélgetés autentizmusa és mélysége paradox módon nem a beszédkészségtől, hanem a meghallgatás készségétől függ. Sajnos ezt gyakran elfelejtik, és ennek eredményeképpen a dialógus átfonódó monológusok benyomását kelti. A beszélgetésben való részvétel pedig a mi kultúránkban azon alapszik, hogy a vevő feszülten várja azt a pillanatot, amikor adóvá [395] válik. Ezt a kommunikációs képességet a gyermek csak akkor szerzi meg, amikor saját maga vesz részt az ilyen kommunikációs szituációkban és aktusokban.
A szavakban megnyilvánul az emberek közötti viszony is. Nemcsak a szülőkben és a tanárokban, hanem a rádió- és televízióműsorok készítőiben, sőt az egyes színészekben sem tudatosul eléggé az, hogy saját nyelvi viselkedésükkel lerombolhatják a már létező közösséget. Néha a nem tudatos cselekvésnek, de előfordul az is, hogy előre kigondolt manipulációnak az eredménye, hogy a nyelvi magatartásunkat a szürkeség jellemzi és irányítja. Ha a viselkedésünk őszinte lesz, és nem lesz képmutató, és a minősítésünk más emberek viselkedésével kapcsolatban nem fog változni attól függően, hogy kivel beszélgetünk (szomszéddal, feleséggel, igazgatóval stb.), akkor reménykedhetünk abban, hogy létrehozhatjuk a jóakaratú emberek közösségét. Az „információs zaj”, amely manapság — sokszor manipulációs céllal — sokféle kommunikációs csatornát terhel, nemcsak a mi viselkedési normáinkat, modellünket bomlaszthatja szét, hanem a gyermekeinkét is.
Nyugtalanságot kelthet fiatalságunk nyelvhasználatának egyre nagyobb méreteket öltő vulgarizációja, ami a rosszul felfogott nagykorúság manifesztációja, a felnőttek bíráló megjegyzéseire történő agresszív reagálás stb. Az általános kultúra színvonala alaposan csökkent. A beszélgetésekben, különösen a fiatal nemzedék esetében, a negatív töltésű szavak és a vulgarizmusok dominálnak. A fiatalok verbális agresszivitásának a növekedésére kétségkívül hatással van több tényező is, többek között a bűnügyi és a kalandfilmhősök viselkedési stílusának az átvétele, utánzása, a médiákban propagált rossz példaképek követése stb. Ebben a helyzetben nem közömbös az újságírók, a tévériporterek, a politikusok, a tanárok és a színészek nyelvi kultúrája, akik sokszor túlságosan liberálisan értelmezik a mindennapi nyelvhasználatot. A helyes nyelvi normák gyenge ismerete a nem megfelelő nyelvi eszközök kiválasztását eredményezi. Úgy tűnik, hogy a mai társadalom, különösen pedig a fiatal nemzedék kommunikációs kompetenciája nem elégséges, a szókultúrával kapcsolatos érzékenység pedig rendkívül gyenge. Sok fiatal igyekszik kitörni az érvényes konvenciókból, sztereotípiákból, és a korukra jellemző módon verbális provokációt hajt végre, a rosszízű szóviccek vagy a vulgarizmusok képzésének és használatának segítségével. Nincsenek tudatában annak, hogy a magas szintű társalgási képesség a mai ember számára nagyon fontos tulajdonság, amely a sikeres életvitelt biztosíthatja, például különböző társadalmi szerepek és funkciók betöltésénél.
A mai magyar társadalomban végbemenő dinamikus változások aggodalomra adnak okot olyan értelemben, hogy a nyelv és kultúra számára negatív következményeket is eredményezhetnek. Nincs biztosíték ugyanis arra, hogy a társadalmi élet önszabályozó mechanizmusai, ha tudatosan nem szabályozzuk azokat, képesek lesznek a negatív tendenciákat megakadályozni. Ezek azonban megelőzhetők egy megfelelő nyelvpolitikai stratégia elfogadásával, amely nem osztja azt a szélsőséges álláspontot, hogy a nyelv természetes fejlődésébe minden beavatkozási kísérletet el kell utasítani. Tudnunk kell azonban azt is, hogy a szellemi kultúra — amelyhez a nyelv is tartozik — szabályozásának sajátos korlátai vannak. Könnyen megtervezhetjük az alkalmazandó eszközöket, de nagyon nehéz meghatározni ezeknek az eszközöknek a hatékonysági fokát és a várható eredményeket. A nyelvpolitikában igen nagy megfontoltságra, körültekintésre van szükség.
A magyar nyelvnek a szerepe a nyelvek kommunikációs hierarchiájában természetesen nem hasonlítható össze azzal a szereppel, amelyet jelenleg az olyan nagy nyelvek játszanak, mint például az angol, az arab, a kínai, a német, a francia, az olasz, a spanyol vagy az orosz nyelv. A magyar nyelv azonban olyan nyelvcsoporthoz tartozik, amelynek a saját állammal rendelkező nemzeti közösség képezi erős támaszát, amely számára ez a nyelv a nemzeti identitás és a legfőbb értékek hordozója. A magyar kulturális potenciál nem csak a magyarok számára jelentős és vonzó. A magyar nyelv évszázadokon keresztül [397] kumulálta és rögzítette a nemzet által létrehozott sajátos kultúrértékeket, ezért különös gondoskodásra méltó.
Az élő nyelv a társadalmi, politikai és kulturális változásokra reagálva állandóan változik. Ezeknek a változásoknak az üteme, terjedelme és mélysége jelenleg rendkívül nagy. Változik az emberek nyelvi tudata és a nyelvi szituáció is. Az új jelenségek bizonyos új esélyeket jelentenek, de emellett a „veszélyforrást” is jelzik. Az utóbbi elsősorban a nyelv kommunikációs, megismerési, kultúraalkotó és integrációs funkcióját érinti. Észrevehető, hogy a mai magyar nyelvi helyzetben olyan tényezők fejtenek ki különösen nagy hatást a nyelvi valóságra, mint például: (1) a társadalmi és politikai élet demokratizálása és dinamizmusa; (2) a gazdasági mechanizmusok piacjellege, amely hatással van a társadalmi élet minden szférájára; (3) a magyar kultúrtradíciók és a nemzeti mentalitás revíziója; (4) a két globális tendencia között folyó harc: az egyik a kultúrunifikációra, a másik pedig a nemzeti önállóság megtartására irányul; (5) az elektronikus kommunikációs eszközök, különösen a televízió és az utóbbi időben az internet fejlődése.
Ezek a tényezők pozitív hatásuk mellett több olyan negatív következménnyel is járhatnak/járnak a nyelv és a kultúra vonatkozásában, amelyek valódi „vészhelyzetet” is előidézhetnek, például: (1) a nyelvváltozatok kommunikációs hierarchiájának a megingása, ami az irodalmi nyelv presztízsének a csökkentésével, a rétegnyelvek és más köznyelvi változatok megerősítésével, valamint a nyelvi agresszivitásnak és vulgarizációnak a tolerálásával párosul; (2) a magas szintű kultúra rangjának csökkentése a társadalmi életben; (3) az alacsony és közepes szintű kultúra pozíciójának a megerősítése, ami odáig vezethet, hogy a nyelvhasználók csak korlátozott, alacsony funkcionális fokú nyelvi kóddal fognak rendelkezni, és végsősoron nem lesznek képesek ellátni magasabb társadalmi, politikai és más jellegű funkciókat; (4) a nyelvi és kultúrszervilizmus, amely az idegennyelvi elemek és kultúrminták (főként az amerikai minták) kritikátlan átvételében nyilvánul meg.
A nyelvpolitikai tevékenységnek figyelembe kell vennie a reális egyéni és társadalmi nyelvi kommunikációs igényeket, valamint az ezzel kapcsolatos szélesebb körű összefüggéseket is. Ily módon lehetőség nyílik arra, hogy megfogalmazzuk azokat az általános célokat és elveket, amelyeknek jellemezniük kell a magyar nyelvpolitikát. A következőkre gondolunk: (1) ki kell alakítani a felelősségérzetet a nyelv állapotáért, szépségéért, gazdagságáért, funkcionális képességéért, autonómiájának megőrzéséért, valamint az életképességéért; (2) biztosítani kell azokat a feltételeket (ha szükséges, a jogi feltételeket is) ahhoz, hogy a nyelv képes legyen akadálytalanul funkcionálni a társadalmi élet minden szférájában; (3) fel kell készíteni a nyelvhasználókat arra, hogy képesek legyenek részt venni a sokoldalú írott és beszélt nyelvi kommunikációban saját egyéni és közéleti ambícióik érvényesülésének érdekében a magasabb értékekre orientálódva; (4) olyan nemzeti-állami magyar nyelvi közösség építése (az etnikai és nemzeti kisebbségeket is beleértve), amely képes lesz együtt élni és együttműködni a további fejlődés érdekében; (5) a nyelvpolitikának olyan irányba kell tendálnia, ahogy ezt megkívánják a nemzetközi együttműködés, valamint a különböző nemzetek és kultúrák közötti békés együttélés alapelvei.
E fenti célok elérése érdekében a fő nyelvpolitikai feladatokat a következőkben foglalhatjuk össze: (1) szükség van a nyelvi valóság pontos megismerésére irányuló kutatások ösztönzésére, támogatására mind a nyelvpolitika szükségletei szempontjából, mind pedig a tudományos eredmények népszerűsítése érdekében; (2) folytatni kell a megfontolt sztenderdizációs-kodifikációs és törvényi szabályozással kapcsolatos tevékenységet; (3) a nyelvpolitika céljainak megfelelően ki kell dolgozni a hatékony anyanyelvi oktatási stratégiát; (4) szükség van a magyar nyelv és kultúra tudatos és hatékony népszerűsítésére világszerte.
Minden tudatos és irányított nyelvpolitikai tevékenység alapja a gyorsan átalakuló nyelvi és kultúrvalóság alapos megismerése. A gyors változások azt is eredményezhetik, [397] hogy a közélet egyes szféráiban nagyobb hangsúlyt kaphat a nyelvi szabályozás kérdése. A politika alanyainak tekintettel kell lenniük a hatásvizsgálatok eredményeire is. A hagyományos kutatási és ismeretterjesztő mechanizmusok nem mindig képesek eleget tenni a nyelvpolitika mai követelményeinek. Több országban már évek óta működnek speciális nyelvi hivatalok, amelyek célja többek között a szükséges kutatások és szakértői vizsgálatok ösztönzése, megrendelése, valamint a nyelvpolitikai döntésekkel összefüggő, megfelelő javaslatok elkészítése.
A nyelv természetes fejlődésének a sajátos helyzete a társadalmi életben azt eredményezi, hogy a nyelvhasználat nagyon összetett képet mutat. A nyelvpolitika feladata olyan helyzetbe hozni a nyelvhasználókat, hogy szabadon mozoghassanak a bonyolult nyelvi térben. Ezt kétféle módon lehet elérni: (1) a nyelvhasználó, megismerkedvén a nyelvi valóság képével, önállóan dönt az egyik vagy a másik változat megválasztása mellett, vagy (2) a nyelvi térben elhelyezünk bizonyos „tájékozódási” pontokat (pl. normatív szótárokat, tanácsadó segédanyagokat, jogi szabályzókat stb.). A második megoldás sokkal realisztikusabbnak tűnik a nyelvközösség tagjai számára, akik — ahogy a tapasztalatunk is mutatja — szükségesnek érzik a megfelelő útmutatást ezen a területen. Ezeknek a „tájékozódási” pontoknak természetesen preferálniuk kell a nyelv fontosabb társadalmi funkcióit és változatait; mindenekelőtt pedig az irodalmi nyelvet, amelynek működését speciális nyelvi norma szabályozza. Úgy tűnik azonban, hogy figyelembe kell venni azt is, hogy a különböző nyelvhasználóknak különböző kommunikációs elvárásai és igényei vannak, és erre a nyelvi kodifikációnak is tekintettel kell lennie. Az utóbbi időben sokat változott a nyelv és a nyelvhasználók nyelvi tudata is.
Ezenkívül a nyelv nem mindenki számára képez alapvető értéket. Tekintettel arra, hogy a nyelvi kultúra tulajdonképpen kommunikációs kultúrává válik, a nyelv alanyi és tárgyi értelmezéséből kiindulva szükségesnek tűnik a magas (minta) és a használati kommunikációs norma megkülönböztetése. A nyelvhasználó számára, aki megnyilatkozásaiban a használati normát alkalmazza, a nyelv nem más, mint egy alkalmi eszköz, amelynek kezeléséhez azonban tudnia kell bizonyos előírásokat. Ez az eszköz ez esetben nem lehet bonyolult, és használata a legkisebb erőfeszítést igényelje, mivel a kommunikációs aktus fő célja a konkrét eredmény elérésére irányul. A beszédaktus értékét a kommunikációs hatékonyság adja meg. Más kommunikációs igények ebben a vonatkozásban másodlagosak, és kielégítésük nem kötelező.
A magas, azaz a mintanorma a nyelv alanyi felfogásából következik. A kommunikációs aktus az interakció, a kommunikációs közösség létrehozása. A beszédpartnerek együttműködnek, hogy a beszédaktus optimális módon valósuljon meg. Ezenkívül tudatában vannak annak, hogy a nyelv egyrészt értékeket továbbít, másrészt értékeket teremt. Az ilyen szándék tudatos cselekvés. A mintanorma annak ellenére, hogy a kommunikációs gyakorlatban és a nyelvhasználók tudatában életben tartja a már látszólag nem funkcionáló modelleket, erősíti a nyelvnek a kultúrával fennálló kapcsolatait, egyesíti a múltat a jelennel. Így a nyelv, mint a társadalmi kommunikáció univerzális eszköze, a kultúra átadásának a fő biztosítéka, amely őrzi a nemzeti azonosságot, tudatot, erősíti a kultúrkompetenciát és a nemzeti tradíciót egyaránt. A kommunikációs mintanorma, amely magában foglalja a konverzációs viselkedés elveit és maximáit, nemcsak a kommunikációs közösség létrehozását, illetve életben tartását teszi lehetővé, hanem a közösségi részvételt is. A mintanorma biztosítja a nyelv kultúrateremtő és kultúramegőrző funkciójának a megvalósulását is. A használati normát viszont a kommunikációs aktus gyorsasága, hatékonysága jellemzi, amely mindenekelőtt a szemiotikai síkon valósul meg. Természetesen a norma kiválasztása a szociolingvisztikai szituációtól függ. Nem minden szituáció igényel mintanormát. Vannak olyan helyzetek, [398] amelyekben például az udvariassági maximák betartása kevésbé fontos, ahol nincs befolyásuk a beszélgetés folyamatára, de vannak olyanok is, ahol csak jelezzük azokat, illetve olyanok, ahol fontos szerepet játszanak. A norma kiválasztására hatással vannak a nyelven kívüli tényezők is, például a különféle konvenciók, a különféle kultúrkörök igényei, társadalmi pozíciók, funkciók stb. A nyelvi mintaviselkedés a kommunikációs kompetencián alapul, és biztosítja a beszédaktus optimális sikerét. A használati norma viszont csak a kommunikációs minimumot képes garantálni. Tehát a mintanorma inkább az elitet elégíti ki, a használati normának pedig általános jellege van. Ezt figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a mintanormát a többség általában csak passzívan sajátíthatja el, ezért törekedni kell arra, hogy lehetőleg az iskolai oktatásban tantárggyá váljon.
Ehhez a gondolathoz egy reflexió kínálkozik. Nevezetesen az, hogy a mai valóságban, ahol — mint az köztudomású — az érdeklődés a magasabb kultúra iránt rohamosan csökken, ahol a nyelvi tudat igen alacsony, a kommunikációs mintanorma népszerűsítése valószínűleg nem hozhat jelentős eredményt. Érdemes viszont minden eszközzel propagálni ennek a normának a gazdagságát, lehetőségeit, szépségét, fontosságát, az emberi fejlődést és felemelkedést szolgáló tényezőit, hogy a nyelvhasználó belássa: érdemes azt magas fokon elsajátítania. Az új helyzetben a nyelvpolitikának fel kell ölelnie azokat az irányított cselekvéseket is, amelyek esetleg több reprezentatív sztenderd megalkotásához vezetnek, de ez semmiképpen sem kisebbítheti az irodalmi nyelv általános megkülönböztető szerepét. Ebből a tevékenységből nem hagyható ki az állami részvétel sem. Az államnak őrködnie kell a nyelvi szituáció természetes fejlődése fölött.
Az anyanyelvi oktatási stratégiának a legfontosabb feladata a nyelvi tudat megerősítése, a nyelvhasználók nyelvi kultúrájának magasabb szintre emelése, amelyben hangsúlyt kapnak a nyelvi axiológia aspektusai is.
A magyar nyelv és kultúra külföldi népszerűsítése fontos eleme kell hogy legyen a külügyi kultúrpolitikának, és ebben a tevékenységben az államnak különös szerepe van. Be kell vezetni a magyarra mint idegen nyelvre vonatkozó certifikációs rendszert a már ismert nemzetközi nyelvi vizsgarendszerekhez hasonlóan (pl. Cambridge, Oxford, Princeton, francia D.E.L.F. — D.A.L.F., spanyol D.E.L.E.). A külföldön működő magyar kulturális intézeteknek hasonló tevékenységet kell folytatniuk, mint a British Council, America House, Goethe-Institut, Alliance Française és Instituto Cervantes.
Manapság egyre inkább tudatosul bennünk, hogy a természet és a kultúra ajándékai különleges gondoskodást igényelnek a részünkről, és nem hagyhatjuk azokat sorsukra a „valahogy majd meglesznek” mondás szerint. Ilyen különös ajándék a nyelv, amelynek segítségével megismerjük az objektív valóságot, kommunikálunk egymással és hatást gyakorolunk egymásra. Hangsúlyozzuk, hogy a nyelvpolitikának hozzá kell járulnia a magyarok nyelvi kultúridentitása megőrzéséhez, a széles skálájú nyelvi kommunikációs igények kielégítéséhez, a más nyelvekkel és kultúrákkal történő együttműködéshez, valamint a magyar nyelv és kultúra népszerűsítéséhez a világon. Ez Magyarország minden állampolgárának kötelessége.
Magyarország és a világ prosperálása nagy mértékben függ a nemzetközi együttműködéstől, tehát az integrációtól is. Ezen kooperációs-integrációs folyamatokból nem következik a világ nyelvi kultúrunifikációja és az etnikai-nemzeti identitásról való lemondás. A kulturális és nyelvi sokszínűség óriási kincset, gazdagságot, kihasználható lehetőségeket jelent, és nem a fejlődés gátló tényezője. Arra van szükség, hogy olyan világot teremtsünk, amelyben minden nemzet megtarthatja a saját nyelvét és kultúráját, amelyben a kultúrák közötti kommunikáció az általános megértést, a biztonságot, a világ rendjét és békéjét fogja szolgálni. Ehhez szükség van arra, hogy a nyelvi sokszínűség védelme [399] általánosan elfogadott elvvé váljon. Ez viszont feltételezi a kis nyelvek és kultúrák különleges védelmét. Sajnos a ma tapasztalható fejlődési tendenciák nem kedveznek a kis nyelveknek és ezzel együtt a kis kultúráknak sem. Integrálódó és globalizálódó világunkban kíméletlen verseny, harc és kiszorítósdi folyik a nyelvek és kultúrák között is. Jogosan felmerülhet a kérdés, hogy vajon a kis nyelvek és kultúrák képesek-e helytállni abban a hatalmas versenyben, amelynek feltételeit az úgynevezett világnyelvek diktálják, vagy háttérbe szorulnak, degradálódnak és megszűnnek létezni.
Manapság azt tapasztaljuk, hogy rendkívül nagy mértékben kiszélesedtek a különböző kultúrákat és nyelveket képviselő emberek közötti kapcsolatok. Ezt az egyre intenzívebben fejlődő gazdasági, kereskedelmi, kulturális, tudományos és más jellegű kapcsolatok tették és teszik lehetővé, amelyek tulajdonképpen a világ minden országát és minden régióját érintik. Sok ember számára a nemzetközi kapcsolatokban való részvétel mindennapi tevékenységgé vált. Ebben a helyzetben az anyanyelvi képzés mellett rendkívül fontos az idegennyelvi képzés is. A tudományos-műszaki fejlődés és az ezzel kapcsolatos társadalmi jólét biztosítása elképzelhetetlen nemzetközi információcsere nélkül, amely főként a természetes nyelvek segítségével történik. A glottodidaktikában új koncepció kialakítására van szükség, mivel az eddigi nyelvpolitika, amely tulajdonképpen csak a nagy európai nyelvekre (angol, francia, német, orosz) vonatkozott, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ez a nyelvpolitika egyrészt igazságtalan előnyöket biztosított e nyelvek hordozóinak (nekik nem kellett más nyelveket tanulni, így privilegizált helyzetbe kerültek azokkal szemben, akik nem beszélik ezeket a nyelveket), másrészt ezáltal a nagy nyelvek képviselői ráerőltetik saját civilizációjukat más nemzetekre, kultúrákra és ezzel kárt okoznak nekik. Az említett világnyelvek oktatása egyáltalán nem kölcsönösségi alapon történt, illetve történik. Sok érv szól amellett, hogy a legközelebbi jövőben változást kell elérni a javasolt és az oktatott nyelvekkel kapcsolatos ajánlások terén.
A XX. század különleges időszak volt az emberiség történetében. A példátlan tudományos, műszaki fejlődés mellett ezt a századot különböző jellegű konfliktusok (etnikai, vallási, kultúrintolerancia stb.) terhelik. Ezen kívül ennek a századnak az egyik legnagyobb negatívuma a másodlagos analfabetizmus megjelenése és terjedése, amely ma már egy milliárd embert érint a világon. Nem oldották meg az etnikai kisebbségek nyelvi jogainak kérdését sem, amely kérdés egyben komoly konfliktusforrás is.
A világon nagyon sok modern állam nyelvcentrikus, vagyis az azonos nyelvi közösségek körül szerveződött meg, ahol az államnyelv az állam egységének szimbólumaként jelenik meg. Ezt az utóbbi időben az új államok létrejötte is alátámasztja (Bańczerowski: MNy. 1998: 25—6, Nyomárkay: Nyr. 1997: 204—13). A tendencia nyilvánvalóan folytatódni fog a XXI. században is. A XX. század végi emberi civilizáció létrehozta azokat az elveket, amelyek az emberiség megmaradását és további fejlődését hivatottak szolgálni: az etnikai és a nyelvi toleranciát; az általános béke fenntartását biztosító humán értékek terjesztését; a nemzetközi megértést és a megegyezést; a tudomány, a művelődés és a kultúra fejlődését; a nemzetközi jogi normák betartását, érvényesítését. Mindezekben nyilvánvalóan nagy szerepet fog játszani az egyre szélesedő idegennyelv-oktatás is. Ezzel kapcsolatban különféle prognózisok és javaslatok láttak napvilágot a követendő nyelvpolitika számára. Az egyik variáns például feltételezi a nagy világnyelvek „klubjának” a bővítését olyan újabb nyelvekkel, mint: az arab, a japán, a kínai, az olasz és a spanyol. Egy másik elképzelés ezzel szemben ezt a „nyelvi klubot” három, úgymint az angol, az orosz és a francia nyelvre szeretné korlátozni.
Az Élőnyelvek Világkonföderációja (FIPLV) az UNESCO számára készített jelentésében egészen más nyelvpolitikai megoldást javasolt. Nevezetesen azt, hogy mindenkinek a jelenleg legelterjedtebb világnyelvet, az angolt kell megtanulnia, amelynek segítségével [400] kommunikálni lehet az egész világon. Továbbá oktatási nyelvként, illetve pontosabban nyelvekként a szomszédos országok nyelveit preferálják. Tehát a második vagy a harmadik idegen nyelv megválasztásának a kritériumát a szomszédság és a már létező, illetve prognosztizált jövőbeni kapcsolatok (gazdasági, politikai, tudományos, kulturális, kereskedelmi stb.) határozzák meg. Feltehető tehát a kérdés: milyen legyen a magyar nyelvpolitika az idegennyelv-oktatás területén a XXI. század elején? Az elmondottak alapján a következő kép rajzolódik ki. Az oktatott idegen nyelvek közül az első helyen kétségkívül az angolnak kell szerepelnie. Második nyelvként fontossági sorrendben oktatható: a német, az orosz, a francia, illetve az olasz, harmadikként pedig az ukrán, a szlovák, a román, a horvát, a szerb és a lengyel nyelv. A német nyelv oktatásának a szükségszerűségét, úgy gondolom, a magyarok számára nem kell különösebben indokolni. Németország minden tekintetben nagyhatalom Európában. Ezenkívül a történelmi kapcsolatok sem elhanyagolhatók ebben a kérdésben, e nyelv oktatásának Magyarországon hagyományai vannak. Az orosz nyelv fontos kommunikációs eszköz nemcsak az Oroszországgal folytatott gazdasági, tudományos, turisztikai és egyéb kapcsolatokban, hanem a volt Szovjetunióból kivált független országokkal fenntartott kapcsolatokban is, mivel ez a nyelv a korábbi tagállamok mindegyikében a hivatalos nyelv szerepét töltötte be, és ennek következményeként közismert nyelvvé vált. Paradox helyzet alakult ki abban az értelemben, hogy Nyugaton — Amerikától Nyugat-Európáig — az orosz nyelv oktatása egyre intenzívebbé válik, nálunk viszont egyre inkább háttérbe szorul. A francia és az olasz nyelv több szempontból is fontos európai nyelv, főként a kereskedelemben, a turisztikai és a kulturális életben. Magyarországon a szomszédos országok nyelveinek az oktatása a közvetlen kapcsolatokra való tekintettel létfontosságú. (Régi skót közmondás szerint: Barátok nélkül lehet élni, de szomszédok nélkül nem. Érdemes megjegyezni, hogy a skótoknak az utóbbi évezredben tulajdonképpen csak egy szomszédjuk volt.) A lengyel nyelv oktatását pedig a már hagyományossá vált magyar—lengyel történelmi és az élet különféle szféráit érintő baráti kapcsolatok teszik indokolttá.
A XX. és a XXI. század fordulóján, az új, folyamatosan változó valóságban, ahol az idegennyelvi tudás áruvá vált, át kell gondolni, és újra kell fogalmazni az ország érdekeivel összhangban álló nyelvpolitikai célokat. Ez halaszthatatlan feladat. Természetes törekvés az, hogy minden nemzet szeretné fejleszteni saját nyelvét és erősíteni a pozícióját. Ezt viszont nem teheti meg más nyelvek rovására, amelyekkel partneri viszonyban van. Ha mégis ezt teszi, kihasználva az erősebb politikai vagy gazdasági pozíciót, ez azt jelenti, hogy nyelvi erőszakot követ el. Ez történt a múlt évszázadokban a kolonializmus és a rabszolgaság korában, amikor egyes európai nyelvek hordozói elpusztították Ázsia, Afrika és Amerika eredeti nyelveit. Ezen akciók maradványai ma az úgynevezett anglofon vagy frankofon országok, amelyek most is képtelenek hivatalos szintre emelni saját, eredeti kultúrájukat. Hasonló volt a helyzet Európában is, amikor Anglia, Franciaország, Oroszország és Poroszország a kisebb és gyengébb közösségeket, társadalmakat, eufémisztikusan fogalmazva, egyáltalán nem tekintette partnernek.
A jövő közös Európája, végleges adminisztrációs struktúrájától eltekintve, sok nemzetből álló organizmusként rajzolódik ki. A nemes elméleti elvek ma már nem elégségesek. Szükség van a reális helyzet kritikus értékelésére is valamennyi lehetőség figyelembevételével. Látnunk kell, hogy Nyugat- és Kelet-Európa országai között több kérdésben is igen lényeges különbség van, amely nem mindenkiben tudatosul kellőképpen. Nem világos például, hogyan fog érvényesülni ebben a multinacionális közösségben a különböző nyelvek együttélésének a kultúrája (Dow, F., Scaling the Fortress — Preparation for Accession to the European Union. In: Transfere necesse est. Proceedings of the 2 nd International Conference on Current Trends in Studies of Trans [401] lation and Interpreting. 5—7 September 1996. Bp., Szerk. Klaudy Kinga és Kohn János. Scholastica. Bp., 1997. 69—75; Schäffner, K., European Integration through Translation. In: uo. 76—81; Tytgat, K., Problems of a Linguistic European Integration. In: uo. 82—90). Nyilvánvaló, hogy a közjó érdekében követni kell az egyenjogúság, a partnerség és az egymás kölcsönös tiszteletben tartásának elvét. De így lesz-e a valóságban? És ki adja meg ma a kompetens választ erre a kérdésre?
Sajnos ez a kérdéskör eddig nem kellő mértékben keltette fel a nyelvészek figyelmét, pedig nyilvánvaló, hogy e kérdések elemzésére és megválaszolására kompetenciájuknál fogva elsősorban ők hivatottak. Helyettük ezt senki nem fogja elvégezni. Az a struccpolitika, hogy az élet majd ezt a kérdést is megoldja, a nyelvtudomány létének a szükségességét kérdőjelezi meg.
Bańczerowski Janusz
Issues in language community
and language policy
— challenges and possibilities
This paper discusses three main issues: (1) the development and destruction of language communities; (2) language policies concerning Hungarian, and (3) language policies concerning foreign language teaching. One of the fundamental values making up a community is its language. The child takes over from its elders not only their language but their entire culture, too. The linguistic usage of children and young persons depends, to a tremendous degree, on the adult members of the family, on the linguistic models and linguistic behaviour they provide, and on their emotional relationship to their own language. However, in today’s European and American civilisations, the family undergoes various disintegrative processes. Hungarian language policy has to develop a sense of responsibility for the state of the language, its beauty, richness, functional versatility, autonomy, and vitality; to provide the conditions (including legal conditions, if necessary) for the language to function unimpeded in all spheres of social life; to prepare language users to be able to participate in multi-faceted spoken and written communication in order to fulfil their personal and public ambitions and be oriented towards higher social values; and to help build a national language community (including ethnic and national minorities) that will be able to cooperate on further development. In the area of foreign language teaching, a new conception is required that, in addition to world languages (especially English), has to establish preferences toward languages of surrounding countries as well.
Janusz Bańczerowski