A magyar nyelv és használata a szlovéniai Muravidéken
az ezredforduló küszöbén

    Az utóbbi időben mind több tanulmány jelenik meg Magyarországon is a határon túli magyar nyelvterületek nyelvéről, nyelvhasználatáról. Köztük jó néhány foglalkozik a szlovéniai magyar nyelvvel is (l. pl. a Gadányi K. — Bokor J. — Guttmann M. szerk., Nyelvi tudat, identitástudat, nyelvhasználat. Bibliotheca Slavica Savariensis III. Szombathely, 1996. és a Bokor J. szerk., Az anyanyelv a kétnyelvűségben. Maribor—Lendva, 1999. c. kötet több írását). Az így is eléggé tág témakörben főként az oktatási kérdések taglalása gyakori (l. pl.: Varga J. in: Egyed O. — Giay B. — B. Nádor O. szerk., Hagyományok és módszerek I. Bp., 1990. 201—8; Zágorec-Csuka J.: Kétnyelvűség 1995/3: 16—22; Bokor J.: Nyr. 1995: 393—7, uő. in: V. Raisz R. szerk.: MMyTK. 207. sz., Bp., 1996. 416—20; Vörös O. in: Csernicskó I. — Váradi T. szerk., Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. Bp., 1996. 79—84; Ruda G.: Kétnyelvűség 1998/4: 2—16). Kimerítő vagy akárcsak viszonylagos teljességű tanulmány azonban máig sincs a szlovéniai magyar nyelvről, mint ahogy — hírek szerint — a reá vonatkozó, összehasonlítást célzó szociolingvisztikai kutatás is csak a kezdeti lépéseknél tart (vö. Kontra M. in: Diószegi L. szerk., Magyarságkutatás 1995—96. A Magyarságkutatás könyvtára. Bp., 1996. 113—23). Az én munkám, amely másfél évtizedes gyűjtő- és tapasztalatszerző tevékenységen nyugszik, nem kapcsolódik a szóban forgó tervszerű leíráshoz, azaz nincs semmi köze az MTA Kisebbségkutató Műhelyének ahhoz a nagy vállalkozásához, amelynek eddig — a Kárpátaljáról és a Vajdaságról — két önálló kötete is megjelent már (l. Csernicskó I.: A magyar nyelv Ukrajnában [Kárpátalján]. Bp., 1998.; Göncz L.: A magyar nyelv Jugoszláviában [Vajdaságban]. Bp., 1999.).

E cikkben magam is a muravidéki magyar nyelvvel foglalkozom. Szeretném megnyugtatóan megítélni helyét, státusát, szerepét. Utalok állagára, állapotára, vagyis arra a nyelvi repertoárra, eszközkészletre és szabályrendszerre, amely felhasználóinak ma a rendelkezésére áll. Megkísérlem tényszerűen számba venni használatának objektív és szubjektív körülményeit, külön kiemelve a kétnyelvűség problematikáját. S végül ki [34] akarok térni a vele kapcsolatos elodázhatatlan feladatokra, a nyelvi tervezési teendőkre is. Meggyőződésem, hogy a téma jobb megismerésére nagy szükség van, ahogy Graf Rezső is kívánja (MNy. 1998: 359). Az anyanemzet körében és a nemzetiségi politika berkeiben ugyanis nem mindenki látja tisztán, mekkora veszély fenyegeti a muravidéki (Jugoszlávia összeomlásáig a burgenlandi után a legkisebbnek tekintett) magyar nemzetiségi nyelvnek a sorsát, jövőjét. Pedig a lehetőség és a valóság nincs mindig szinkronban egymással. Nekem néha úgy tűnik, hogy a többségi szlovén nemzetnek sokszor nagyobb gondja van kisebbségei anyanyelvére, mint amennyit az érintettek, különösen a muravidéki magyarok és a magyar anyaország tesznek, illetőleg képesek tenni érte. Aligha véletlen, hogy — a Szlovén Köztársaság Nemzetiségi Intézete kezdeményezésére — 1998. jún. 5—6-án is Muraszombatban egy kétnapos tanácskozás, kerekasztal-beszélgetés tárgyalt arról igen megfontolt, józan hangnemben, hogy megfordítható-e, s ha igen, hogyan fordítható meg a nemzeti és etnikai kisebbségek (szlovének, horvátok, magyarok, romák) nyelvvesztésének a folyamata Szlovéniában és a szomszédos országokban. Van ugyanis az ezredvégen némi nyugtalanság, bizonytalanság a kisebbségi nyelvek sorsát illetően. Biztató jel, hogy a szlovén—magyar kisebbségvédelmi egyezmény nyomatékosan emeli ki a kétnyelvű oktatás fontosságát, az anyanyelvhasználat jelentőségét, szorgalmazva többek között a határ két oldalán élő nemzetiségek rendszeres tapasztalat- és tankönyvcseréjét is.

    I. A magyar nyelv státusa, helye, szerepe a Szlovén Köztársaságban. — Eléggé ismert, hogy a Szlovén Köztársaságban — a környező országokhoz képest — több tekintetben is irigylésre méltó a kisebbségi magyar nyelv használatának alkotmányos alapja, jók, némelyek szerint szinte ideálisak politikai, törvényi keretei, jogi garanciái. Tény, hogy az önálló Szlovénia minden kétséget kizáróan nemes ügyet szolgált, amikor — a volt Jugoszlávia jó hagyományait követve — 1991. dec. 23-án elfogadott új alkotmányában is biztosította az anyanyelvhasználat jogát a két igen kis létszámú, de őshonos (magyar és olasz) nemzetiségének. Az alkotmány 11. szakasza ugyanis úgy rendelkezik, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott Muravidéken a magyar nyelv, illetőleg az olaszok és szlovének lakta Tengermelléken az olasz nyelv a szlovénnel egyenrangú hivatalos nyelv.

E felfogás szerint tehát a magyar és az olasz nyelv a megadott régióban, a magyar esetében tehát a Muravidéken de jure minden korlátozás nélkül, szabadon használható nyelv, azaz lényegében ún. „regionális” hivatalos nyelv. Olyan, mint például Svájcban a rétoromán, Dél-Tirolban a német vagy mondjuk Észtországban az orosz nyelv ott, ahol az adott anyanyelvű lakosság él többségben. S Szlovéniában azóta is minden országos és helyi intézkedés ebben az irányban hat. E hivatalosságnak egyébként számos jele van: a kétnyelvű táblák, feliratok eléggé következetes használatától a kétnyelvű okmányok, dokumentumok (személyi igazolványok, útlevelek, jogosítványok, hivatalos űrlapok, nyomtatványok stb.) meglétén és a kétnyelvű oktatáson át a területen lépten-nyomon megfigyelhető kétnyelvű kommunikációig (pl. az ünnepségek, műsorok is mindig következetesen kétnyelvűek).

A magyar nyelv azonban nemcsak hivatalos nyelv, hanem a vegyesen lakott Muravidéken a szlovénnal egyenrangú nyelv is. Egyenrangúsága elvileg azt jelenti, hogy itt — a nemzeti kisebbség különjogaként a nemzeti szimbólumokhoz (zászló, címer, himnusz) hasonlóan — természetes és zavartalan a magyar anyanyelv használata is minden téren: az oktatásban, a kultúra területén, a vallásgyakorlásban, a nemzetiségi tájékoztatásban, a közhivatalokban és egyáltalán a közéletben, a vele járó kétségtelen többletterhek (kétnyelvű feliratozás, ügyintézés, magyar nyelvű hetilap, rádió- és tévéműsor, illetve [35] könyvkiadás, osztálybontások, külön tankönyvek, fordítási költségek stb.) ellenére is. A magyar nyelv alkotmányosan biztosított hivatalosságáért és egyenrangúságáért tehát a kisebbségbarát szlovén állam anyagilag is mindent következetesen megtesz.

Szlovéniában tehát a magyar nyelv lehetőségei szempontjából alkotmányos, jogi problémák nincsenek. Ezt több minden tényszerűen és távlatosan is fémjelzi. 1956 óta az egyik szlovén újság magyar nyelvű melléklettel jelent meg, 1958 óta pedig magyar nyelvű hetilapja és magyar nyelvű rádiózása van a Muravidéknek. Az 1958/59-es tanévben — a magyarság érdekében — bevezették az általános iskolai kétnyelvű oktatást, amelynek 40 éves jubileumáról épp a közelmúltban, 1999. június 23-án emlékeztünk meg Dobronakon ünnepélyes keretek között, magas rangú vendégek jelenlétében. A kétnyelvű általános iskola bevezetését a kétnyelvű óvodák létrehozása, majd 1981-ben Lendván a kétnyelvű középiskola megalapítása követte. Mariborban 1966 óta, Ljubljanában 1982 óta működik magyar lektorátus, 1981 óta pedig magyar tanszéke is van a Maribori Egyetem Pedagógiai Karának, pontosabban jogelődjének a Maribori Pedagógiai Akadémiának. 1995 decemberében — a köztársasági elnökök, Milan Kučan és Göncz Árpád jelenlétében — ünnepélyesen emlékeztek meg Lendván a magyarság vezető politikai testülete, a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség 20 éves jubileumáról. A magyarságnak szép számmal vannak saját kiadványai, főleg vers-, próza- és helytörténeti kötetek, van 20 év óta anyanyelvű tévéműsora, jelenleg már heti két alkalommal. 1988-tól Muratáj címmel irodalmi, tudományos és kritikai periodika jelenik meg Szlovéniában magyar nyelven évente kétszer.

Közigazgatásilag természetesen pontosan meg van határozva az ún. vegyes lakosságú, kétnyelvű terület, amely ma lényegében azoknak a Mura-vidéki (Prekmurje) településeknek az együttese, ahol egykor — a trianoni határok meghúzása idején — a magyar lakosság élt többségben. Ez a terület Hódostól Pincéig terjed egy kb. 40 kilométeres határszakaszon, s ma mintegy 30 kis falu és Lendva város együttesét jelenti. E vidéken élt a 90-es évek elejéig — a burgenlandi után — a második legkisebb magyar nemzetiség, amelynek a lélekszáma 1921 és 1991 között, azaz 70 esztendő alatt — a hivatalos népszámlálási adatok szerint — 13.067 főről a 7.251 főre, vagyis 55,49%-ára esett vissza (lásd 1. táblázat).

Az egykor zömében magyarlakta falvak nemzetiségi összetétele 1921-ben és 1991-ben

[36]

A mai Muravidék földrajzilag, történetileg két jól elhatárolható kisebb tájegységből áll. Az egyik a Goricskó, az Őrség folytatása, az egykori Vas vármegye Muraszombati járásának egy része, ahol mindig is szórványszerűbben helyezkedtek el a kicsi magyar falvak. A másik Lendva környéke, a történelmi Zala megye tulajdonképpeni Alsólendvai járásának a nem kis hányada, ahol is tömbszerűbben követték egymást a magyar falvak. A két kis tájegység nyelvében is eltért egymástól valamelyest. A különbség még nincs kellően tisztázva. Ez a vidék egyébként Szlovéniának sajnos mindmáig a gazdaságilag legelmaradottabb régiója. Itt a legmagasabb a munkanélküliség, itt a legalacsonyabbak a jövedelmek, itt a legrosszabbak az iskolázottsági mutatók (lásd 2. táblázat).

Iskolázottsági mutatók Szlovénia egészében, illetve a Lendvai községben 1991-ben

A mai Muravidék eredendően persze nem volt kétnyelvű, sőt igazán vegyes lakosságú sem: egyes településeit zömmel vagy magyarok, vagy szlovének lakták még a századforduló táján is. A lakosság itt viszonylag zárt etnikai és nyelvi közösségeket alkotott. A Lendva környéki magyar falvakban ugyan 1921-ben már 15,91%-ot tett ki a szlovénség, de a goricskóiakban csak 11,85%-ot. Az egyharmadnyi arányt ugyanakkor még a két legvegyesebb összetételű településen sem érték el (Lendván 32,82%-ra, Pártosfalván pedig 26,89%-ra rúgott arányuk). Így a kétnyelvűség csak spontán, természetes módon alakulgatott ki, mint ahogy népek, kultúrák, nyelvek találkozási pontjain mindig is kialakul valamiféle bi- vagy plurilingvizmus, ám sokáig nem is volt általános vagy tömeges, sőt a század 20-as éveinek a közepéig a magyar nyelv játszotta benne a domináns szerepet. Bagonya (Bogojina) vagy Kobilje (Kebele) öregjei ma is beszélnek magyarul, bár néha titkolják. Szentlászlón (Motvarjevci) 1994-ben gyűjtöttem nyelvjárási anyagot egy 1907-es születésű kebelei férfitól, aki gyerekkorában úgy megtanult magyarul, hogy a szlovént közben szinte elfelejtette. S a jelen pillanatban is van Mariborban egy 40 év körüli kebelei származású magántanítványom, aki egészen tűrhetően beszél magyarul annak ellenére, hogy több mint egy emberöltő óta teljesen szlovén környezetben él, s magyar iskolába sohasem járt. De ismerek olyan mariboriakat is, akik a nem kétnyelvű területről származnak ugyan, mégis jól beszélik a magyart.

A kétnyelvűsödésben végbement fordulat kezdete a 20-as évek második felére datálható. Tény, hogy a nyelvi helyzet itt gyökeresen megváltozott. Értelmisége kezdetben lassan, később gyorsabban, de szinte állandóan el-elhagyta a Muravidéket (a magyar értelmiség ma is viszonylag alacsony létszámú). A harmadik évtized közepére fokozatosan [37] bezárult a Trianon után egy ideig még részben átjárható határ. A magyar nyelv hovatovább kiszorult a közigazgatásból, sőt a 30-as években az iskolákban tantárgyként is megszűnt. A betelepítések, a vegyes házasságok szükségszerűen gyorsították a szlovén nyelv terjedését, s — a kivándorlások, kitelepítések, zsidóüldözések mellett — nagyban hozzájárultak a számarányok eltolódásához. Egykor csak maga a tágabb környék volt vegyes lakosságú, századunkban a falvak lettek azok, ma pedig már az egyes családok jó része is vegyes etnikumú (egyes vélemények szerint a vegyes házasságok aránya újabban meghaladja az 50%-ot). Mára így több településen elenyészett a lakosság magyar többsége. A spontán és természetes kétnyelvűsödés helyébe fokozatosan a mesterséges és többé-kevésbé kényszerű kétnyelvűség lépett, amely végül a kétnyelvű iskoláztatásban csúcsosodott ki.

Ám a szlovén nyelv elsajátítása a magyarság körében nem egykönnyen és nem egycsapásra ment végbe, sőt küzdelem volt, s az idősebb generáció esetében máig sem fejeződött be. A jórészt önellátásra berendezkedő földművelő állampolgároknak ugyanis kevés szükségük volt a szlovén nyelvtudásra. Aki azonban hivatalt akart vállalni vagy városi, ipari munkára kényszerült, annak sürgősen meg kellett tanulnia szlovénül. Amíg a kétnyelvűsödés korábbi, természetes, spontán folyamata többnyire egyéneket, legföljebb egészen kis közösségeket érintett csupán, addig az újabb, amely mindinkább iskolai, kulturális hatásra, tervszerűen következett be, kollektív jellegű és mind tömegesebb folyamattá változott. Amikorra a 30-as évek végi kezdeményezések hatására a 40-es évek hatalomváltása, majd valamiféle politikai engedékenység folytán újra bevezették az anyanyelvű iskoláztatást, addigra kiderült, hogy nincs már igazi létalapja: hiányoznak személyi feltételei, megszűnőben rá az igény. A háború utáni Jugoszlávia nemzetiségi politikája is — sok nehézséggel — csak egy jó évtizedre tudta megőrizni a magyar nyelvű oktatást, mivel a Szlovén Szocialista Köztársaságban a magyar tagozatok időközben szinte teljesen elnéptelenedtek.

Így társadalmi környezetük függvényében ma már egyre többen nőnek itt fel ún. kétnyelvűként. Alighanem kevés azonban az olyan muravidéki magyar, aki teljesen harmonikus kétnyelvűséget mondhat magáénak. A legtöbbjüknek mind magyar nyelvismerete, mind kétnyelvűsége jól jellemezhető az életkorral és az iskolázottsággal. A kevésbé iskolázott idősebb korosztály erősen nyelvjárásiasan, de jól beszél magyarul. A fiatalság zöme — az iskolázottságtól függetlenül — szlovénül beszél már jobban, főként a közéleti kommunikációban. A középső korosztály kétnyelvűségében talán még a magyar a domináns nyelv, de itt már akadnak markáns kivételek is. Az iskolázott, de még mindig kis létszámú értelmiség ugyanakkor jól kettétagolódik kétnyelvűségében: kisebb részük magyar domináns, nagyobb részük szlovén domináns kétnyelvű, s elsősorban a szakmai kommunikációban vannak magyarból gondjaik. Az a maribori végzős joghallgató, akit a lendvai bíróságra hívtak, tudja, hogy magyar nyelvismerete nem felel meg a szakszerűség kívánalmainak. Aligha véletlen, hogy mindkét induló fiatal műfordító is csak magyarból fordít szlovénra.

A kétnyelvűsödéssel azonban két másik nagy gond is van. Az egyik az, hogy a folyamat csak addig pozitív, amíg a két nyelv teljes egyenrangúságához, egyenértékűségéhez vezet, s attól kezdve negatív, amikortól valamelyiknek a presztízsvesztésével jár. Nem lehet kétséges, hogy a vesztes itt is csak a kisebbségi magyar nyelv lehet. A szlovének magyarnyelvűsödése ma ritkább, de bizonyos fokig és csökkenő mértékben elkerülhetetlen. Részint az iskola, részint az együttélés miatt. A másik, hogy nem alakult ki igazán a kétnyelvű szemlélet, nem hordoz társadalmi rangot a két nyelv ismerete, mert a két nyelv választását és használatát kemény hierarchia rangsorolja. Ennek következtében [38] a szlovéniai kétnyelvűség — nehéz kimondani — sajnos nem annyira a kívánt integrációt, hanem sokkal inkább a nem kívánatos asszimilációt szolgálja.

A szlovéniai magyar nyelv esetében tehát a jogi és a tényleges helyzet nem mindig fedi egymást. A Muravidéken a magyar és a szlovén nyelv teljes egyensúlyát ma már megteremteni nem lehet. Erre sem a nyelvpolitika, sem a nyelvi tudat nem képes igazán. Ezért a lehetséges keretek kitöltésével a napi nyelvi gyakorlat bizony nemegyszer adós marad. A muravidéki magyarság — de facto — nem tud kellően élni lehetőségeivel. Nem tudja a maga hasznára fordítani az anyanyelvű oktatáshoz való jogot sem, még ha az itt és most sajátos, „vitatható” és föltétlenül korszerűsítendő módon, az ún. kétnyelvű oktatás formájában valósul is meg. Igaz, hogy benne a közigazgatásilag vegyes lakosságú területeken épp 40 esztendeje nemcsak a kisebbség sajátítja el az iskolában a többség nyelvét, hanem — elvileg — a többség sem zárkózhat el a kisebbség nyelvének intézményes tanulásától, de a magyar nyelv alárendelt szerepéhez nem férhet semmiféle kétség. Örömteli, hogy a leendő kilencéves általános iskola és a kétszintű középiskola számára az anyanyelvi és a környezetnyelvi magyarból épp napjainkban ugyanúgy elkészült az új tanterv, egy igényes, korszerű tanterv, mint az anyanyelvi, illetőleg a környezetnyelvi szlovén nyelvből. A fiatal szlovén állam kultúrpolitikája egyébként azt is céljául tűzte ki, hogy általános iskoláiban és némely középiskola-típusában választható második idegen nyelvként vezeti be valamennyi szomszédos országának nyelvét: így a német és az olasz mellett az új iskolarendszerben várhatóan a magyar és a horvát nyelv is választható második idegen nyelv lesz Szlovéniában. Azt hiszem, Közép-Európában minden valószínűség szerint a Szlovén Köztársaság tesz ma a legtöbbet politikai, jogi szempontból kisebbségeiért.

    II. A magyar nyelv állaga, állapota Szlovéniában. — A szlovéniai magyar nyelv a Szlovén Köztársaságban élő őshonos magyar nemzetiség anyanyelve, amelynek két kiemelten fontos jellemzője, ismérve van. Egyfelől nyelvjárásiasabb, archaikusabb, mint a legtöbb magyarországi nyelvjárás, hiszen évtizedekig nem hatott rá oly közvetlenül és akkora erővel a magyar köz- és irodalmi nyelv, mint a hazai nyelvjárásokra (csaknem 90 esztendeje peremhelyzetben, sőt majdnem nyelvjárássziget-helyzetben van, az 50-es években pedig egy időre szinte teljesen elszigetelődött az anyaország nyelvétől). Másfelől folyvást növekvően hatást fejt ki rá a többségi szlovén környezetnyelv, méghozzá annak mind a nyelvjárási, mind a (regionális) köznyelvi változata, ennélfogva — a nem harmonikus kétnyelvűség szükségszerű folyományaként (a magyar nyelvvel egyre kisebb lélekszám él; a sok vegyes összetételű családban mind előnytelenebb szerepet játszik a nyelvi szocializációban stb.) — egyre szaporodnak benne a szlovén nyelvi hatás jelei.

Trianon óta a kisebbségi magyar nyelvnek tehát a legkevesebbet épp a nyelvjárásiassága változott. Ez azt jelenti, hogy részint máig nincsenek benne akkora nemzedéki különbségek, mint Magyarországon (a különbségek nem a nyelvjárásiasság szintjében mutatkoznak meg markánsan, hanem a nyelvismeret fokában), részint mind a mai napig nem alakult ki oly mértékben a standardja, mint amilyet idehaza megszokott az ember (a tanítási órákon is gyakori a nyelvjárásias beszéd, egyetemisták írásbeli munkáiban is rendre előfordulnak tipikus nyelvjárásiasságok stb.). Ezzel azonban nem állítom azt, hogy a nyelvjárások mozgása, változása sem indult volna meg, sőt a frissebb gyűjtések és az újabb tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy mára a Muravidéken is kétségtelen a nyelvi mozgás. Ezt bizonyítja többek között az alakváltozatok nagy száma, pl. szëplüs, szöplücös, szëplős, szëplőcös; egy-két egészen szokatlan képzés, pl. bánászi, nyámcsál ; néhány egyedi vagy ritka tőváltozat, pl. csodákszott, sürven, szomit (= csodálkozott, sűrűn, [39] szomjas); sőt egyáltalán a sok váratlan adat, pl. bugyolláris, cserep'bogár, tepecs, tündérös (a két legidősebb adatközlőtől Hosszúfaluból a gyihos helyett), vakarincs. Persze azon sem kell csodálkozni, ha egy egészen új gyűjtés során nyolc adatközlő még a vindü adat mellett voksolt, s csak egy, a legfiatalabb válaszolt a vindő hangalakváltozattal (Hosszúfalu).

A változások, a mozgás szempontjából talán egy kissé sajnálatos, hogy A magyar nyelvjárások atlaszában csak egy kutatópont, Kót (Ju-1) nyelvjárása képviseli a Muravidéket. Ez megnehezítheti ugyan változásainak, változatainak az értékelését, de lehetetlenné nem teszi, mert más gyűjtésekből van már sok viszonyító adatunk. Dialektológiai szempontból ugyanis a szlovéniai magyar nyelv nem fehér folt a magyar nyelvjáráskutatás térképén, még ha nem kísérte is olyan fokú érdeklődés, mint az erdélyi vagy a vajdasági magyarok nyelvét. Ennek ellenére vannak róla adatközlések, áttekintő vagy vázlatos leírások, elméleti általánosítások, illetőleg olyan egyéb közlések, amelyeknek nem kevés nyelvjárási tanulsága is van (vö. Guttmann M.: Muratáj 1997/1: 61—80). Végeztek itt gyűjtő-feltáró és feldolgozó munkát ismert régi és mai néprajzosok (pl. Plánder Ferenc, Bellosics Bálint, Gönczi Ferenc, Szentmihályi Imre, Kerecsényi Edit) mellett a volt Jugoszlávia és a mai Szlovénia állampolgárai (Penavin Olga, Varga József, Kaszás József, Pozsonec Mária), illetve a budapesti egyetem, valamint a maribori pedagógiai kar végzett hallgatói (pl. Csuka Judit, Halász Albert, Kósa Erika, Végi József, Szekeres Ilona, Torhács Kornélia) éppúgy, mint magyarországi kutatók, köztük Balogh Lajos, Bokor József, Guttmann Miklós, Kolláth Anna, Molnár Zoltán Miklós, Rónai Béla, Szabó Géza, Szabó József, Vörös Ottó és néhányan mások is. Különösen lexikai-lexikológiai szempontból van már számos ide vonatkozó vizsgálatunk (l. pl.: Penavin O.: MNyTK. 116. sz. Bp., 1966.; Guttmann M.: Naptár 84. 1983: 59—69, uő.: Nyr. 1994: 422—9; Guttmann M. — Köbölkuti K.: MNyTK. 182. sz. Bp., 1987.; Molnár Z. M.: Benkő-Eml. 1991. 467—71, uő. in: Kontra M. szerk., Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Bp., 1992. 139—49, uő.: Nyr. 1994: 221—31; Bokor J.: BDTF TudKözl. VI. 1990. 35—41, uő.: MNy: 1995: 473—80, uő. in: Balogh L. szerk., A magyar nyelv táji változatai a 80-as évek végén. Bp., 1996. 161—77).

    1. A nyelvjárásiasságok. — A Muravidék nyelvjárása nagyon sajátos, de nem teljesen egységes. Eredendően az ún. zalai nyelvjárástípus része, amelyhez Vas megye délnyugati csücske és Zala megye néhány nyugati települése is tartozik (vö. Imre Samu, MMNyjR. Bp., 1971. 334—7), de szűkebb értelemben az őrségi, a hetési és a göcseji nyelvjárások legfőbb sajátságait hordozza, több jelensége pedig a nyugati nyelvjárásterülettel rokonítja.

Hang-, alak- és szókészlettani tekintetben — a teljesség igénye nélkül — nagyjából az alábbiak jellemzik a muravidéki magyar nyelvjárásokat (néhány diakronikus változást és szinkronikusan megfigyelhető mozgást is figyelembe véve):

A) Hangtani jelenségek

a) Magánhangzó-jelenségek. — Megvan a nyílt e és a zárt ë : elpilled, tehenködik; plëtykákodik, supëdli . Érdekes, hogy a szóvégen a zárt ë ritkább, mint más nyugat-dunántúli nyelvjárásokban, pl. hëgyibe, kiësve . Ma már az is előfordul, hogy — szinte hihetetlen módon — ugyanazon szóban járja mindkét e : heptikás ~ hëptikás, szekriny ~ szëkriny . — Jellemző az í, ú, ű megrövidülése mind hangsúlyos, mind hangsúlytalan helyzetben: viz, kut, tüz, töpörtyü ~ töpörtü . Ez a jelenség az egész Nyugat-Dunántúlon általános. [40]

A köznyelvi é helyén meghatározott helyzetekben (pl. az egyes szám 3. személyű birtokos személyjeles alakok relatív töveiben, az -l igeképző előtt, továbbá az -ék és az -és főnévképzőkben) általános az i hang: fülit, kezibe, szëmin, kübeszil, akadikoskodik, nyögis . Ez a kny. é : nyj. i megfelelés szinte mozdulatlan jelenség. Az é helyén előfordulhat a nyílt e is: nehez, tehen . — Az ó, ő, é kötött fonéma, ezért a szavak végén nem állhat, helyén u, ü, i van: borsu, gërëndü, karalábi . Ez a zárt és rövid tendencia meglehetősen következetes ma is. — Az -l igeképző előtt — a nyugati nyelvjárások sajátságaként — középzárt magánhangzó nem állhat, sőt az eredetibb zárt ë is labializálódik: bbiskul, pörül, ebidül (!). Ez a jelenség megvan egyébként az -l igei személyrag előtt és a polifonémikus értékű ó, ő, é helyén is, de ilyenkor együttjár az l kiesésével: mosu, ëszü; erüködik ’erőlködik’, krni ’kérnél’. — Hangsúlytalan helyzetben — főként a hetési és a göcseji falvakban — virulens még a labiális ö -zés: selömtök, tehenködik, tündérös ; htön, lisztöt . Részlegesen a hangsúlyoz ö -zés is megvan: bötü, fölhü, köröszt, röndös . — A ki igekötő gyakorta ü -vel hangzik: kühord, kütalál . Az á utáni o -zás sem ritka, de nem olyan erős, mint általában a nyugati nyelvjárásokban: kifárod, lábom, szárod, uccáro .

Az ó, ő, é többnyire még nyitódó diftongusos megoldású: j, üd, ebdül (!), bár az újabb gyűjtésekben több monoftongusra figyelhetünk fel, pl. lépcső, vindő . — Az a illabializációja és az á rövidülése is elő-előfordul, nyilván idegen nyelvi hatásra.

b) Mássalhangzó-jelenségek. — Eléggé erős az l -ezés: bagla, bival, hel , sőt az l + j hangkapcsolat is rendszerint ll -ben realizálódik: bellebb , de megjegyzendő, hogy főleg a fiatalabbak és iskolázottabbak nyelvhasználatában nagyon sokszor eltűnik már: bagja, hej . — Jellemző az explozív ty -zés, gy -zés: aptya, raktya . Gyakoriságát az r utáni esetek még szaporítják: irgyon, pörgye, törgye . Sűrűn zöngétlenednek a szóvégi mássalhangzók (főként a zár- és a réshangok): galamB, irity, kaffok, korász, küszöB, rókász , ugyanakkor a v előtt erős még a zöngésedés: j dvágyu, ödven, sog van , noha maga a v hang — pl. a határozói igenév képzőjében — eléggé rendszeresen zöngétlenedik: fütfe, rakfa . — Az n a szóvégen szinte mindig, de sokszor a szó belsejében is palatalizálódik: kalány; csinyál, tekenyü; ám a szóvégen az ny depalatalizációja is gyakori: csákán, patkán, szëgin. — A főnévi igenévnek kétalakú képzője van: mondanyi, pödörnyi; hínya, rínya.

Nem ritka az intervokális nyúlás: elbággyod, mezzü, rokkony, tanittu . Ez főleg az s végű melléknevek toldalékos alakjaiban igen erős: hangossan, okossabb . Megvan ugyanakkor mintegy az ellentéte, egy erőteljes rövidülés is: orájig ’orráig’, uzsonára . — Gyakori a szótagzáró l kiesése; egyfelől még a másutt szokásos pótlónyúlást sem idézi elő: edobál, emënt fösü, pörzsünyi; másfelől — ritkábban — alapalakban is eltűnhet: aszta, besü, rëgge. Megjegyzem, hogy az újabb gyűjtésekben az l kiesése vagy redukciója már nem teljesen következetes. — Sokszor kiesik vagy redukálódik még a szóvégi r vagy n is: akko, má, ntyko; olla ~ olla ⁿ .

A köznyelv kétalakú határozóragjai közül a -nál/-nél és a -val/-vel egyalakú: kertná, partná; hamuve, lovakke, marhákke; a köznyelvi -szor/-szer/-ször és a -hoz/-hez/-höz pedig csak két alakban fordul elő: ny ^u ócco, tisszö kutho, kerthö . A határozóragok használatában igen erős még a nyelvjárásiasság. — Az alanyi ragozás többes szám 2. személyében csak kétalakú a toldalék: hoztok, láttatok; krtök, nztök . Ez szintén virulens nyelvjárásiasság.

B) Alaktani jelenségek. — Igen sajátos némely birtokos személyjeles alak: pl. az egy birtokra utaló többes szám 1. személyében: fdenk, kutank, madarank (= földünk, kutunk, madarunk); az egy birtokra utaló többes szám 3. személy esetében: csalággyik, fájik, kertyik (= családjuk, fájuk, kertjük); a többi birtokra utaló egyes és többes szám 1. személy esetében: lovajimak, lovajinkak, tehenejimek, tehenejinkek, tikajimak, [41] tikajinkak (lovaim, lovaink, teheneim, teheneink, tyúkjaim, tyúkjaink). — A t végű igék felszólító módjában bizonyos esetekben nem affrikáció megy végbe, mint a köznyelvben, hanem spirantizáció: füssek, javissa, segissën, tanissak, számissa . — A feltételes mód tárgyas ragozásának egyes és többes számú 3. személyében — analógiás hatások folytán — kialakult és máig megmaradt egy hosszabb igealak: várnája, kérnije; várnájik, kérnijik. — Ezek és a hozzájuk hasonló alaktani jelenségek mind a mai napig meglehetősen elevenek, sőt a friss szövegekben még a tőváltozatok tekintetében is fordulnak elő szokatlanabb alakok: csodákszott, hít, këviket, mënsz (= csodálkozott, hívott, kévéket, mész).

C) A szókészlet. — Sok jellegzetes és máig használatos tájszava van a Muravidéknek a tájszók mindhárom típusában. Csak ízelítőül néhány: borza ’porhanyó, laza’, borsu ’bab’, csöpögü : östök ’eresz’, csötöngül ’járkál, téblábol’, görbül 1. ’(a tehén) kérődzik’, 2. ’(az ember) böfög, böffen’, kákics ’tejesfű’, kopozott ’telhetetlen, jó étvágyú’, köcöle ’szénahordásra szolgáló, nagyobb vászon ruhaanyag’, lesü ’lakodalmasok megfigyelése’, lohog ’locsog (az eső)’, összütt ’együtt, közösen’, párëkli ~ párokli ’esernyő’, part ’domboldal, emelkedő’, porhál ’földet lazít, kapál’, rëdli ’sütő’, sasa ’fosztás’, sókodik ’visít’, szöplücös ’szeplős’, takar ’(szénát) gyűjt’, tikácul ’fuldoklik’, tiporcul ’tipródik’. Stb.

E példák élő, szociális érvényű tájszók, hiszen a mindennapok spontán nyelvhasználatában, természetes beszédhelyzetben, valós nyelvi környezetben fordultak elő. Természetes persze, hogy mozgás, változás a tájszókészletben is érzékelhető. Ezért ma már a muravidéki tájszók között is sok olyan van, amely nem szociális érvényű. Szinte szükségszerű, hogy egyiknek-másiknak a használata napjainkban már területi, társadalmi vagy egyéni kötöttségeket, különbségeket mutat. Ennek bizonyítására álljon itt egy egészen rövid kis illusztráló részlet egy korábbi gyűjtésemből!

Élő és normatív lexémák Göntérházán (Genterovci)

Élő, de visszaszoruló, illetve élő, de terjedő lexémák Gyertyánosban (Gaberje)

5. táblázat

Nem élő lexémák Völgyifaluban (Dolina)

    2. A kontaktusjelenségek. — Napjaink szlovéniai magyar nyelvének a legszembeszökőbb vonása, hogy — a fokozódó kétnyelvűsödés következtében — mind gyakoribbakká válnak benne az ún. kontaktusjelenségek. A szlovén nyelv interferáló hatása a magyaron erőteljesebben az 50-es évek második felétől és a 60-as évek elejétől érvényesül. Napjainkban viszont már olyan méretű az idegen hatás, hogy nyomait hovatovább nemcsak parole-jelenségeken tapasztalhatjuk, hanem langue-tényeken is mérhetjük. Ezen azt értem, hogy jó néhány szlovenizmus hovatovább rendszeresen a választható vagy a választott nyelvi változatok sorába lép. Kisebbségi körülmények között ugyanis törvényszerű az anyanyelvi nyelvhasználat térvesztése, visszaszorulása, amelynek kezdetben nyelvhasználati, majd pedig nyelvrendszerbeli következményei lesznek (vö. Kiss J.: MTud. 1997: 965). A többségi szlovén nyelv eddig mindenekelőtt a magyar nyelv szó- és kifejezéskészletére nyomta rá bélyegét, de lassan kikezdi már annak grammatikáját és itt-ott fonetikai-fonológiai arculatát is.

A szlovén (ritkábban horvát) szavak a magyar beszédben előfordulhatnak:

a) egyszerű átvétellel, szókölcsönzéssel (pl. aktíva ’gyűlés, megbeszélés, továbbképzés’, blok ’társasház, tömblakás’, cimra ’szobatársnő’, diszkéta ’lemez’, ekrán ’(tévé)képernyő’, fotokopéroz ’fénymásol’, gripa ’influenza, nátha’, guzsva ’tömeg, zűrzavar, zsúfoltság, tolongás’, izolál ’szigetel’, májca ’trikó, alsóing’, maszka 1. ’álarc, maszk’, 2. ’maskurázó’, maszkabál ’álarcosbál’, nafta ’olaj, fűtőolaj’, pilot ’távirányító (készülék)’, spricáz ’meglóg’, szimpátia ’kedves, kedvenc, barát/barátnő’, tájnica ’titkárnő’, trema ’lámpaláz’, trénerka ’melegítő, szabadidő-ruha’);

b) idegen szemléletet sugalló tükörszóként vagy -kifejezésként (pl. átír ’lemásol’, civil katona ’polgári szolgálat’, diplomál ’diplomát szerez, államvizsgázik’, elesik a vizsgán ’megbukik’, elesik az óra ’elmarad, lyukasóra van’, eldob ’megbuktat’, előlát ’tervez, tervbe vesz, meghatároz, kitűz, megjelöl, előirányoz’, fellépés ’bemutató tanítás, bemutató óra’, forgalmi minisztérium ’közlekedési minisztérium’, művelődési műsor ’kulturális műsor’, piros bor ’vörösbor’, tisztán ’teljesen’, zsiroszámla ’átutalási számla’);

c) sajátos képzéseket eredményezve (pl. felvételez ’felvételt, filmet, fényképet készít, illetőleg magnóra, képmagnóra vesz fel vmit’, jubiláris ’jubileumi’, minőséges ’jobb minőségű’, primáris ’elsődleges’. Ezeknek az idegenszerűségeknek a nagy része írásban is megjelenik, például a Népújság hetilap hasábjain. S ekkor még nem szóltam egyéb szlovenizmusokról, mint amilyenek pl. a turisztikai egyetem , a sok barátra találtam , a harmadiktól tovább , a közigazgatási irányzat -féle kifejezések, szókapcsolatok, az egyes szám helyett a többes szám fölösleges használata (a csapadékok mennyisége évenként különböző; a szárazságok gyakrabban fordulnak elő, mint az árvizek) , illetőleg a magyartól eltérő rag- vagy vonzathasználat stb. (l. pl. Kolláth A.: Muratáj 1994/2: 102—6). [43]

Mind a nyelvjárásiasságok, mind a kontaktusjelenségek lényegében egy szubstandardnak a részei, s nem a standard magyar nyelvéi. Itt a Muravidéken ugyanis a közönséges, mindennapi magyar nyelvváltozat, a kötetlen szóbeliség nyelve fölé ez ideig nem rétegződött, nem nőtt fel a magyar standard, az írásbeliség szintjét megközelítő választékos, formális szóbeliség nyelve. Ezt a feladatot eddig még az iskola, az intézményes anyanyelvi nevelés sem tudta megoldani, s nekem úgy tűnik, hogy erre egyre kevesebb az esély, hiszen a kontaktusjelenségek szaporodása egyfelől növeli a két kód elkülönültségének mértékét, másfelől — a nyelvérzék elbizonytalanodásával — csökkenti állandó szembesítésüknek a reális alapját. Így azt kell mondanom, hogy a magyar standard nem is nagyon él a muravidéki magyar nyelvközösség tudatában, tehát nemcsak nem használják, de lényegében nem is ismerik.

Nyilvánvaló tehát, hogy az utóbbi jó háromnegyed évszázad alatt — a magyarra nézve hátrányosan — alakult a Muravidék nyelvisége. Bebizonyosodott, hogy hosszabb távon nem sok jó vár a szlovéniai magyar nyelvre sem, mint ahogy a kisebbségi anyanyelvek sorsa a közösségi jellegű kétnyelvűségen belül általában a legritkábban alakul előnyösen a világ különböző régióiban. Ki kell mondanunk, hogy a szlovéniai magyarság is a nyelvváltás felé vezető úton van, s pillanatnyilag talán a legrosszabb helyzetben a Kárpát-medence kétnyelvű magyarjai közül. Napi tapasztalat ugyanis, hogy a magyar nyelvismeret szintje, színvonala ma az életkor előrehaladtával fordítottan arányos. Ez azt jelenti, hogy a legjobban a legidősebb nemzedék tud magyarul, a legkevésbé pedig a legfiatalabb. Ennek még az sem mond ellent, hogy — ahogy mondani szokás — vannak kivételek, amelyek erősítik a szabályt.

    III. A magyar nyelv használata, helyzete a kétnyelvű Muravidéken. — A magyar nyelv, láttuk, a szlovéniai Muravidéken ma a kétnyelvűség körülményei között él. A korábban kompakt magyar lakosságú területek, illetőleg települések számottevő hányada nyelvileg vegyes területté, illetőleg településsé változott, sőt a korábban is vegyes lakosságú részeken tovább csökkent a magyar anyanyelvűek számaránya. A nemzetiségi területek vegyes lakosságúvá válása meglehetősen gyors folyamat Szlovéniában. Természetes, hogy egy kicsire zsugorodott nyelvközösség kénytelen megtanulni egy másik nyelvet, a többség nyelvét, azaz kénytelen kétnyelvűvé válni. A kétnyelvűség ugyanis olyan nyelvi helyzet, amelyben a kommunikációs kapcsolatokat rendszeresen két nyelv hordozza, esetünkben a többségi szlovén és a kisebbségi magyar. Kisebbségi helyzetben persze a többséggel való érintkezés természetes, sőt szükségszerű. Ahhoz kétség sem férhet tehát, hogy napjainkban a nemzetiségi polgárnak a többség nyelvét előbb-utóbb magas szinten el kell sajátítania. Ennek elvileg, önmagában persze nem kellene veszélyeztetni a kisebbségi nyelv fennmaradását, a gyakorlatban azonban a kisebbségi lét eleve veszélyforrás az anyanyelvhasználat számára.

Minden nyelv helyzetét a nyelvközösség sorsa, életkörülményei határozzák meg (l. részletesen Kiss J. i. m. 957—9). Ezért valamely nyelv helyzetét, lehetőségeit úgy lehet bemutatni, hogy fölvázoljuk, kik, milyen körülmények között, hogyan, milyen rendszerességgel használják azt. Ennek kisebbségi helyzetben van különös jelentősége. Természetes, hogy a Szlovén Köztársaságban a magyarság alacsony létszáma és számaránya miatt területi autonómiáról szó sem lehet. A kulturális, oktatásügyi autonómia viszont lényegében megvan. A regionális önkormányzati rendszer működik, sőt erősödése figyelhető meg. A kisközösségek mozgásterét valójában nem korlátozza semmi, a magyarság parlamenti képviselőjének kisebbségi ügyekben vétójoga van. Ennek ellenére úgy látjuk, hogy ma már a Muravidéken aligha fordítható meg a magyar nyelv elvesztésének a [44] folyamata. Nem tudom, képes-e itt akár a nyelvpolitika is csodát művelni. A szomorú jóslatnak a tényszerű, objektív indoklása az alábbiakban következik.

a) Kevés és csökkenő tendenciájú a magyarság beszélőinek száma (a Muravidéknek egykor zömmel magyarlakta falvaiban — a népszámlálások adatai szerint — 1921-ben 13.067 magyar élt, 1991-ben 7.251). Ez a Szlovén Köztársaság lakosságának ma 0,37%-a. A csökkenés 70 esztendő alatt a hivatalos statisztikák szerint 44,51%-os (becslések és a legidősebbek emlékezete szerint még ennél is nagyobb, sőt sokszor elhangzó adatok szerint 2/3-os arányú). Ez sajnos ijesztő méretű nyelvvesztés. A lélekszám ugyanis egy nyelv jövője szempontjából meghatározó jelentőségű kérdés. Ráadásul a muravidéki magyarságnak nemcsak az abszolút száma, hanem a részaránya is csökkenő tendenciájú. Szlovéniában elszórtan természetesen élnek még a Muravidékről elköltözött, illetőleg máshonnan betelepült magyarok: Ljubljanában 244 fő, a tengerparton 237 fő, Mariborban 98 fő stb.

b) Horizontálisan, földrajzilag a magyarságot igen erős fokú szórványosodás jellemzi; 27 törpe-, 5 apró-, 1 kisfalujában és az 1 kisvárosában a vegyes lakosságú településszerkezet kialakulásával megszakadt korábbi viszonylagos kompaktsága (jellegzetes életformák, tradicionális közösségek felbomlásáról, elvándorlásról, migrációról, elöregedésről, egykeségről nem is szólva). (L. a 6. táblázatot!) Öregszik és apad a magyar népesség. Itt már az elöregedés és az aprófalvas településjelleg sem nyújtott nagyobb védelmet a magyar nyelvnek. A tömbszerűség megszűnte a nyelv vitalitását, életerejét roppantotta meg. A szétszóródást, a szórványosodást napjainknak a magyarság kezdeményezte közigazgatási átszervezései is fokozzák (mára öt körzetben, több helyi közösségből álló, de közigazgatásilag összetartozó, nagyobb községben élnek a nemrég még háromba szerveződő magyarok).

A vegyes lakosságú, kétnyelvű Muravidék településformája 1991-ben

c) Vertikálisan, a közösség társadalmi, szociológiai rétegezettsége szempontjából is — elsősorban az életkortól, kisebb mértékben az iskolázottsági szinttől függően — ritkulnak a magyar nyelv előfordulásai. A fiatalabb magyar az öregebbnél gyakrabban vált kódot azért, mert sem nyelvi, sem kommunikatív kompetenciája nem teszi lehetővé számára, hogy mindig könnyedén vagy szakszerűen ki tudja fejezni magát anyanyelvén (aszimmetrikus kétnyelvűsége). Ezt a külső kódváltást tehát belső kényszer idézi elő (lényegében a két nyelvbeli jártasság elegyenlőtlenedése). Ugyanakkor a belső kódváltás [45] egyre ritkább: arról van szó, hogy a mai Szlovéniában a kétnyelvűségben egyre rövidebb ideig érvényesül a magyar anyanyelv dominanciája, s az ún. szimmetrikus kétnyelvűség túl korán csap át a szlovén másodnyelvű dominanciás kétnyelvűségbe. Ez az aszimmetrikus kétnyelvűség azután — a köznapi közléshelyzeteket kivéve — gyakran kelti azt a látszatot, mintha magyar nyelven nem volna eléggé pontosan kifejezhető a szlovénből jól ismert egyik vagy másik fordulat. (Legutóbb a szlovén avtoportret ’önarckép’ szót egy kétnyelvű meghívóban magyarul így olvashattuk: önmagukat megjelenítő alkotás .) Ennek ellenére úgy véljük, hogy a korai kétnyelvűség vezet a legtöbbször a teljes és harmonikus kétnyelvűséghez.

d) Nem működik egyformán a magyarnak minden szintje, nem teljes szerep- és hatóköre. Az alapszint, a családi-mindennapi többé-kevésbé megvan. A középszint, a közéleti-szakmai nagyon hiányos, illetőleg jóformán meg sincs. A felső szint, a tudományos-publicisztikai-szépirodalmi mennyiségileg kétségtelenül gyarapszik, de minőségileg nem kifogástalan, s eléggé féloldalas is (a „keményebb” társadalomtudomány, a természettudományok és a praktikus modern szakterületek többsége pl. hiányzik belőle). Meggyőződésünk, hogy mindez nagyban nehezíti a magyarul beszélők ún. belső kódváltási képességének kibontakozását, sőt korlátozza a magyar nyelv választását is.

e) A magyar nyelvnek Szlovéniában csökken használati gyakorisága, korlátozódnak funkciói. Úgy tűnik, bizonyos területeken (pl. oktatás, hivatali és egyházi élet, közigazgatás) tovább szűkül használati köre. Egyes funkciókban és szituációkban gyakran adja át helyét a szlovén nyelvnek, mert annak használata adott esetben kevesebb koncentráltságot kíván. Nem alakult ki tehát mind a mai napig az igazi kétnyelvű szemlélet, amelynek az volna a lényege, hogy mindenki megérti a másik fél nyelvét, de igazán az anyanyelvén közli gondolatait, érzelmeit, akaratát. Ez a kisebbség szemszögéből nézve bizony kegyetlen szociolingvisztikai törvény. A kétnyelvűség tulajdonképpen még mindig csak a kisebbségnek fontos. Az anyanyelvi alapok elsajátítása ugyanakkor a kisebbségi nyelven is csak részben történik meg. Előfordul, hogy egy magyar gyerek egy tornaszernek csak szlovénül tudja megmondani a nevét. A magyar standard irányában — a nyelvjárási alapokról — még mindig kicsi az elmozdulás. Az épp 40 éves kétnyelvű oktatás a hozzá fűzött reményeket csupán töredékeiben váltotta be, legalábbis a nyelvi teljesítmények egyértelműen erre utalnak. Ezt ugyan nem látja mindenki egyformán így, de aligha lehet véletlen, hogy egyre több értelmiségi szülő Magyarországon járatja középiskolába gyermekét. Sok értelmiségi fiatal, nemegy egyetemi hallgató vallja be, hogy nem tartja megfelelő szintűnek magyar nyelvtudását, de az idősebb felnőttek körében sem ritka az ún. szabadkozás-magatartás: „mi nem tudunk ám rendesen sem magyarul, sem szlovénül”. Természetes persze, hogy a kialakult helyzetért nem csak az iskola a felelős. Az iskolán kívüli környezeti hatások is rendszerint a nyelvromlás és a nyelvvesztés irányába terelik a folyamatokat.

f) A Muravidéken a magyar nyelvnek veszendőben a presztízse, sokan megkérdőjelezik értékét, kétségbe vonják a közösségi méretű kommunikációban játszott szerepét, egyáltalán a magyar nyelv szükségességét. Azt kell tapasztalnunk, hogy erősen polarizálódik a magyar nyelvközösségnek az anyanyelvhez való viszonya. Egyre többen úgy érzik, hogy nem lehet érvényesülni vele. Mások mintha jobban ragaszkodnának hozzá, mint korábban. Vannak, akik tudatosan keresik beszédtevékenységük során a helyes magyar nyelvi megfelelőket, megint mások hamarabb beérik a szlovén átvételekkel. Újabb megfigyelés, hogy a nyelvvesztés következő fázisát illusztrálva magyar családok is íratják már másodnyelvi magyarra gyermekeiket (l. a 7. táblázatot, amely az iskolavezetés kimutatása). Így a virtuálisan egyenlő két nyelv közül a kisebbségi hovatovább aktuálisan valóban elegyenlőtlenedik. [46]

A magyart anya-, illetve környezetnyelvként tanuló diákok megoszlása
az 1. Sz. Kétnyelvű Általános Iskolában Lendván az 1997/98-as tanévben

g) Zsugorodik a magyar nyelvi kompetencia, s következésképpen egyre többen anyanyelvüknek csak egy szűkebb, korlátozottabb, alárendelt szerepű kódját ismerik. E kódnak szegényedik szó- és kifejezéskészlete (kevés benne a szinonima, a szakszó, a neologizmus, a szólás, sok az átvétel, a kölcsönszó vagy a tükörfordítás: a tartálykocsi -ból ciszterna , a tanulmányi osztály -ból referát , az elsődleges -ből primáris , a kultúrműsor -ból művelődési műsor lesz, ahogy korábban is soroltuk már); bomlik grammatikai szabályrendszere (csökken a ragok száma; a -nál/-nél például mind gyakrabban szorítja ki akár a -ban/-ben , akár a -kor ragot, szlovénes szerkezetek jelennek meg; arra a kijelentésre, hogy „ több gól nem lesz ”, így hangzik a reagálás: „ lesz, lesz ”). Félő, hogy a ma még esetleges parole-jelenségekből holnapra kemény langue-tények lesznek. Csak néhány kirívó példát hadd említsek meg még szemléltetésül: az óra elemre működik ; az autónak nem ég a hosszú lámpája ; a diák elesik a vizsgán; németnél azt tanultuk; nem tudom, ha jó-e; kíváncsi vagyok, ha tudja stb. A magyar anyanyelvi kompetenciát nagyon sok esetben szegényesebb, szűkebb szóbázis és töredezettebb gondolatkifejezés jellemzi (a helyesírásról vagy a nyelvhelyességről most nem is szólva). Ijesztő méretű az állandósult szókapcsolatok, szólások, közmondások, alapvető udvariassági formák, megszólításmódok ismeretlensége. Egyre alacsonyabb szintű a belső kódváltás és főként a szituációhoz való alkalmazkodásnak a képessége. Az idegenszerűségek sokszor azzal függenek össze, hogy a beszélők mintegy keresik a nyelvi figyelmet tehermentesítő megoldásmódokat. Hadd szemléltesse a magyar anyanyelvi kompetenciának némi aggodalomra is okot adó jelen állapotát egy negyedéves egyetemi hallgató betűhív üzenete tanárának Mariborban 1998. febr. 18-án: [47]

             (Aláírás)

S a felsoroltakhoz társul még a kétnyelvű egyén nyelvválasztására vonatkozó fontos kérdés. Annak tisztázása, számbavétele, hogy a kétnyelvű egyén mikor melyik nyelvet választja kommunikációja során. Általánosságban azt lehetne mondani, hogy mindenki az erősebbik nyelvén szólal meg rendszerint, de a gyakorlatban nincs mindig így. A nyelvválasztás a szlovéniai Muravidéken sok esetben nagyon bonyolult dolog, s számos tényező függvénye: a) ismerőshöz/ismeretlenhez szól-e az egyén (az utóbbi esetben szinte mindig szlovénül szól); b) ha ismerőshöz szól, anyanyelvén vagy a környezet nyelvén szól-e (a szlovén ilyenkor biztosan szlovénül, a magyar valószínűleg a beszédtárs anyanyelvén); c) ha vegyes házasságban él, melyik nyelvet részesíti előnyben; d) egyáltalán melyik nyelven tud jobban; e) szlovén vagy magyar többségű településen lakik-e; f) közösségben vagy egyénileg dolgozik-e; g) helyben vagy távolabb (egy- vagy kétnyelvű területen) dolgozik-e; h) melyik a „kenyérkereső” nyelve stb.

    IV. A magyar nyelv sorsa, jövője a Muravidéken. — A nemzetiségi nyelvek mindenütt a világon kisebb-nagyobb veszélyben vannak. A kisebbségi magyar nyelvet a mai államhatárokon kívül akkor is veszélyeztetik a többségi nyelvek, ha nem feszül ellenük ellenséges indulat, politikai erőszak. Így a szlovéniai Muravidék magyar nyelve sincs kivételezett helyzetben, sőt — számbeliségi problémák, a standardizáltság hiánya, a szlovén nyelv interferáló hatása, a nyelvközösség érzelmi kötődésének a lazulása, a presztízsvesztés stb. miatt — mára az átlagosnál is nagyobb veszély fenyegeti. Noha nyelvpolitikai szempontból jó helyzetben van, a kétnyelvűség praxisa hosszabb távon mégis a megszűnéssel fenyegeti. Itt a magyar nyelvnek nem tudatos kiszorítása, hanem szinte észrevétlen kiszorulása megy végbe bizonyos fokig még a törvények biztosította némely területről (oktatás, szakképzés, hitélet, közigazgatás, igazságszolgáltatás stb.) is. Joggal vetődik fel hát a kérdés: visszafordítható-e a magyar nyelv elvesztésének a folyamata a Muravidéken? A jelen pillanatban idealizmus nélkül csak azt mondhatjuk: nem (gondoljunk csak az ausztriai Burgenland magyarjainak vagy a magyarországi Rábavidék szlovénjeinek tömeges nyelvvesztésére). Némi idealizmussal esetleg azt, hogy: talán lassítható, fékezhető (hadd emlékeztessünk az ukrajnai Kárpátalján a közelmúltban bekövetkezett pozitív változásokra).

Vitathatatlan tény, hogy minden nyelv megmaradásának és fejlődésének legfőbb forrása és egyúttal záloga a lehető legkiterjedtebb társadalmi, közösségi szerepe, beszélt és írott formáinak következetes használata a politikai, gazdasági és kereskedelmi életben, a kultúrában, a művészetben, a gazdasági és szellemi kapcsolatokban, a mindennapi kommunikációban, a családban, iskolában, munkahelyen stb. A hivatalos és a szlovénnel egyenrangú nyelvhasználatnak a Muravidéken sincs elvi akadálya. A gyakorlatban azonban mégis nehezen érvényesül az elviség. Presztízse, használati értéke, pozíciói inogtak meg. A magyarságnak egyfelől anyanyelvi műveltsége, nyelvelsajátítási szintje esett vissza, másfelől anyanyelvéhez való viszonya, attitűdje romlott meg. A nyelvi tudat itt zavarban [48] szenved. Nemegyszer megkérdőjeleződik a magyar nyelv szükségessége. Többen nem veszik észre, hogy mennyire nem tudnak magyarul. Sokan nem érzik hibának a szlovenizmusokat, mondván, hogy ők így is megértik egymást. Ez a szűk prakticista szemlélet erős gátja egyébként a nyelvi eszmény tudatosulásának. Egyesek elé nem lehet nyelvi, nyelvhasználati követelményeket állítani a reális fölfele igazodás érdekében, mások nehezen vagy egyáltalán nem viselik el a kritikát. Pedig sok a baj. A Muravidéken szinte mozgalmat kellene indítani — kulturált és nem erőszakos mozgalmat — a nyelvi kultúra és tudat ápolására és erősítésére. Sajnos a muravidéki magyarság körében nem eléggé határozott a kiállás, nem eléggé bátor a tett. Mintha nem mindenki hinné el, hogy a magyar nyelv is alkalmas az őt éltető és általa fenntartott közösség kommunikációs szükségleteinek a kielégítésére.

Azért, hogy mennél tovább fennmaradjon és az eddiginél eredményesebben szolgálhassa a magyar nyelv a Muravidéken a magyar anyanyelvű, de kétnyelven beszélő szlovén állampolgárok, illetve a velük élő és magyarul is beszélő szlovének közösségének az érdekeit, úgy látom, két teendő kiemelten is fontos és sürgős. Elsődlegesen helyzetén, használatának körülményein kellene változtatnunk, másodsorban állagán, állapotán, eszközkészletén javítanunk. Az első feltételezi, hogy növekedjék presztízse, piaci értéke. A második megköveteli, hogy fokozódjék standardizációja és kodifikációja. Ez a változás sok részletkérdést és részfeladatot takar (kétnyelvű oktatás; tömegtájékoztatás; családi nevelés; kulturális, tudományos, szépirodalmi és művészeti tevékenység; nyelvművelő munka; szakmai, köz- és hivatali élet; vallásgyakorlás, hitélet; regionális szellemi és gazdasági kapcsolatok stb.). Itt minden egyénnek és szervezetnek, fórumnak megvan a maga sajátos teendője, konkrét feladata. Külön kiemelendő az értelmiségnek és a kisebbség politikai elitjének a szerepe.

Az oktatás, s benne az anyanyelv oktatása természetesen kulcskérdés. Naponta tapasztalhatjuk ugyanis, hogy mindenki elsősorban az anyanyelvén lehet versenyképes ember — a kisdiáktól a legnagyobb tudósig. Tudjuk azt is, hogy az anyanyelvi nevelés a Szlovén Köztársaságban a magyar nyelv vonatkozásában a kétnyelvű oktatási modell keretében valósul meg. A kétnyelvű iskoláztatás nem a legrosszabb, de sajnos nem is a legjobb megoldás. Nagy fogyatékossága, hogy a közoktatásban a szaktárgyak többségében és főleg az általános iskola felsőbb osztályaiban, illetőleg a középiskolában nem tudja megvalósítani az anyanyelv dominanciáját, a felsőoktatásban pedig — a magyarszakos tanárképzésen kívül — csak minimálisan keveset tehet a magyar nyelvű szakmai kommunikáció szolgálatában. Ami szinte az egyetlen lehetősége maradt a közoktatásnak, az megvalósult és eredményesnek tűnik: kétszintűvé vált mind a magyar, mind a szlovén anyanyelvnek az oktatása. Így a két nyelv tanítása néhány esztendeje két csoportban, egy első és egy második nyelvi csoportban, azaz anyanyelvi és környezetnyelvi szinten folyik. Itt is lesz azonban egy probléma. Az új tanterv szerint ugyanis néhány év múlva a magyar anyanyelvűeknek a szlovént már az 5. osztálytól kezdve a szlovén anyanyelvűekkel azonos szinten kell majd folytatniuk, s a két szint csak a szlovén anyanyelvűek számára marad meg mindvégig. Eleve nem megnyugtató ugyanakkor a többi tantárgy kétnyelvűsége, mert ott szinte mindig és mindenütt a szlovén dominál. Minden dicséretes törekvés ellenére sok gond akad a magyar nyelvű tankönyvekkel. Részben hiányoznak, részben nem eléggé jól használhatók. A magyarországiak sokszor nehezek, a kintiek, amelyek többnyire fordítások, nyelvileg problematikusak. Szomorú tapasztalat az is, hogy a magyart anyanyelvi szinten választók létszáma évről évre csökken. Csupán az elgondolkodtatás kedvéért jegyezzük meg még egyszer, hogy Lendván az 1997/98-as tanévben anyanyelvi szinten 30,95%, környezetnyelvi szinten 69,04% tanulta a magyart, [49] ahogy fentebb már láttuk is. A többi iskolában, a kisebbekben már létszámgondok is nehezítik a kétféle csoport indítását.

Óriási nevelő- és tudatformáló erő rejlik a tömegtájékoztatásban, az írott és az elektronikus sajtóban. Jó, hogy egyre több lehetőségük van a muravidéki magyaroknak az anyaországi rádió- és tévéadások figyelemmel kísérésére. Hangsúlyozni kell azonban a helyi rádiónak, tévének és újságnak a műsoridővel és a terjedelemmel egyenes arányban növekvő értékét, de egyúttal fokozódó nyelvi felelősségét is (az önálló újság és a rádió 40 éves, a tévéadás 20 éves 1999-ben). Különösen fontos, hogy a lakosság a mindennapjaival összefüggő helyi és országos információknak anyanyelvű kontextusban is a birtokába juthasson. Elengedhetetlen kívánalom ugyanakkor, hogy a médiumok — a közérdeklődésre számot tartó tartalmak mellett — a standard irányába mutató nyelvváltozatot is közvetítsék. Ez sajnos nincs mindig így, sőt még ma is sok bennük a nyelvi hiba.

Nem hagyható figyelmen kívül az írott szó: a színvonalas tudományos és az esztétikailag is értékes szépirodalmi, művészeti tevékenység. Pedig ennek a standardizálódásban kiemelten fontos szerepe lehet. Igen jó szolgálatot tehet mindkettő a nyelvi norma tudatosításában (helyesírás, nyelvhelyesség, kiejtés), és a kommunikatív nyelvváltozatok megismertetésében, terjesztésében (stilisztikumok és esztétikumok közvetítésével, a nyelvi kód gazdagításával, a nyelvi kompetencia erősítésével stb.), egyáltalán a nyelvjárásias nyelvhasználatnak a regionális köznyelvi szintre emelésében.

Nem lehet tagadni vagy lebecsülni a nyelvművelő munka fontosságát sem, noha a hagyományos nyelvművelő, nyelvi ismeretterjesztő tevékenység nem minden. Ismeretes, hogy a többnyelvű környezet előbb kikezdi a nyelvhasználat tudatosságát, mint az egynyelvű. Ami a nyelvművelés szokásos feladatai közül Szlovéniában az emberre vonatkozó teendőket illeti, két dolgot külön is kiemelek. Az egyik az anyanyelvi tudat, tudatosság szerepének a folytonos erősítése. A másik a nyelvhasználat példaadó erejének, mintaszerepének a fokozása. A nyelvművelő munka végzéséből minden muravidéki tollforgató kiveheti részét, de nem rossz, ha a nyelvművelő rovatokat a magyar lektorok vezetik, mert nekik rögtön szemet szúrnak a muravidéki nyelvhasználat jellegzetességei. Szükséges tehát, hogy a Szlovéniában működő magyar nyelvészek minél aktívabban kapcsolódjanak be a nyelvpolitikai jellegű kérdések megoldásába, szakmai tanácsokkal, állásfoglalásokkal segítve a politikusokat. Szép példa volt erre a közelmúltban, amikor a helyi közigazgatási egységek magyar elnevezésének megváltoztatása került napirendre, s az volt a kérdés, hogy megmaradhat-e a szlovén občina helyett a község szó, avagy be kelljen-e vezetni helyette a járás földrajzi névi utótagot.

Bízom az ellégiesedő határok, a fellélegző természetes emberi kapcsolatok, a szellemi és gazdasági érdekek motiválta anyanyelvűség némi erősödésében. Abban reménykedem, hogy a várt európai integráció, illetőleg azt megelőzően a kisebb régiók már megindult együttműködése nagyban emelni fogja a kisebbségi magyar nyelv rangját is. Ahogy ugyanis egy-egy kisebb közösség, falu szellemi és gazdasági műveltségét, kapcsolatrendszerét is az ott használt nyelv vagy nyelvek hordozzák, ugyanúgy egy tágabb régióban, nyelv- és államhatárokat átlépvén is az ott beszélt nyelveknek kell lenniük elsődleges eszközöknek a szellemi és a gazdasági kapcsolatok megteremtésében és szélesítésében. A hermetikus szellemi és gazdasági elzártság szerencsére megszűnt. Szaporodnak a határátkelők. Alakul a műfordítások ügye. Új szótárak, nyelvkönyv jelentek, jelennek meg. A Lentibe és környékére zúdult bevásárlóturizmus helyébe lassan kisvállalkozások hivatalos kereskedelmi tevékenysége lép. Szlovénia önállóvá válása óta négyszeresére nőtt a két ország gazdasági-kereskedelmi forgalma. A vegyesvállalatok és a multinacionális cégek képviseletei ma már mindkét országban jelen vannak. A bank-, vám- és adóügyletek zökkenőmentes lebonyolítása „írástudó”, mindkét nyelvet jól [50] beszélő szakembereket kíván — főként a gazdasági, jogi, közigazgatási szférából. A két ország közti vasúti összeköttetés visszaállításának már nemcsak a vitatható tervei vannak készen, hanem a munkálatai is megindultak. Ugyancsak van remény a két országot összekötő autópálya kiépítésére — várhatóan nemzetközi kölcsönökből. Tapasztalat, hogy a magyarok nyaralásaikon mind többször jelennek meg a szlovén tengerparton, s kívánság, hogy a muravidéki parasztgazdák fejlettebb gépparkjukkal valamilyen módon bekapcsolódhassanak a határmenti magyar földek megművelésébe. S mindez persze a közéleti, hivatalos kommunikációnak is a mind magasabb szintjét igényli. Itt a két nyelv ismeretének a szükségessége nyilvánvaló. Természetes ugyanis, hogy minden nyelv képes integráló szerepre. Ezért a kis vagy kisebbségi nyelvek megmaradására sem csak tudati szempontból és a nemzeti sajátosságok megjelenítése végett van szükség, hanem integráló szerepük, azaz a kapcsolatokat — a leghatékonyabb módon, minden áttétel nélküli — szervező erejük miatt is.

De kisebbségben mindennél döntőbb a család szerepe, az elsődleges nyelvi szocializáció. Itt dől el, hogy a felnövekvő egyén egyáltalán melyik nyelvet tekinti anyanyelvének vagy legalább első nyelvének. Azt tapasztalni, hogy a vegyes családokban általában nem a magyart. Pedig bizony nem mindegy, hogy a gyermek a családban milyen magyar nyelvi készségeket szerez. A család az anyanyelv elsajátításának a legfőbb színtere. Mennél kisebb egy közösség, annál nagyobb lehet benne a család szerepe. Jórészt a családi nyelvi neveléstől függ, hogy a későbbiekben milyen eredményességgel sajátítja el akár a többségi nyelvet is. A családi nyelvi nevelés hangsúlyainak megítélésében azonban hihetetlenül nagy a szóródás, sőt meglepő a tudatzavarokra visszavezethető bizonytalanság vagy túlzó lojalitás is. Erős a félelem attól, hogy az otthon magyarul beszélő gyermek nyelvi fejlődése megtorpan, ha az iskolai közösségbe kerül. Sokat ront a helyzeten egyfelől az a belső meggyőződés is, hogy „mi már úgysem beszélünk jól magyarul”, másfelől az az újszerű szocializáció is, amelyben úgy tűnnek fel az új szokások, értékek, hogy mellettük elvesznek a régi hagyományok. Nagyon nehéz megérteni, hogy egy magyar anya, aki a fodrásznál magyarul beszélget a fodrásznővel és a várakozókkal, a néhány lépésnyire játszadozó gyermekéhez már szlovénül szól.

Aligha kell bizonygatni, hogy a kétnyelvű polgár ma igen versenyképes munkaerő. Nem kétséges tehát, hogy a nyelvi tervezésnek most és a jövőben is itt a Muravidéken azt kell mindenáron megcéloznia, hogy a Szlovén Köztársaság kétnyelvű állampolgárai sem magyar anyanyelvük, sem magyar nyelvhasználatuk miatt ne kerülhessenek hátrányos helyzetbe sem objektív, sem szubjektív okok következtében. E célkitűzés, bár teljesítése folyamatos és tervszerű aprómunkát igényel, két nagy tevékenységkört takar: státusztervezést és korpusztervezést. Az előbbi a nyelvvel, a magyar nyelvnek a használatával, helyzetével, lehetőségeivel összefüggő, nemegyszer politikai döntést és cselekvést is igénylő teendőknek az összessége. Az utóbbi magára a nyelvre, a nyelvhasználatra vonatkozó feladatok együttese, amelyben a nyelv bővítésétől, gazdagításától kezdve standardizációján és kodifikációján keresztül a nyelvi norma (kiejtés, helyesírás, szóhasználat, grammatikai szabályok) tudatosításáig és terjesztéséig sok-sok minden beletartozik (jóval több minden, mint amit a hagyományos nyelvművelés, nyelvápolás képes megtenni).

Ismeretes, hogy a nyelvi tervezés tér és idő függvénye, azaz történelmileg és szociokulturálisan meghatározott tevékenység. Nem egyforma mindig és minden nyelv esetében. Más a mai Magyarországon, más a határokon túl. De más lehet a Vajdaságban, a Kárpátalján, a Felvidéken Szlovákiában vagy épp Szlovéniában a Muravidéken. Általában ugyan igaz, hogy amíg a mai Magyarországon az állapot-, a korpusztervezés a döntő teendő (minden ország, állam, nemzet végez ilyen tevékenységet), addig a határokon túli és a szórványmagyarság nyelvi tervezésében rendszerint a státus-, a   helyzettervezés [51] a domináns (hiszen ott a nyelvi praxist nemegyszer nyelvpolitikai döntések is veszélyeztethetik).

A magyar nyelvnek a szlovén köztársaságbeli helyzete, láttuk, némileg üde kivétel Kelet-Közép-Európa más államaihoz képest. Itt ugyanis a magyar nyelvnek a politikai, jogi rendezettsége következtében — nekem úgy tűnik — az elsődleges feladat ma a korpusztervezésé, vagyis standardjának a sürgős terjesztésére kell összpontosítanunk azért, hogy változatainak a hiánya, illetőleg standardizáltságának az alacsonyabb foka miatt használata ne szoruljon a kívánatosnál és a mainál is nagyobb mértékben háttérbe. Külön hangsúllyal emelném itt ki a szélsőségektől mentes, tapintatos és rugalmas kodifikáló tevékenység szükségességét. S ha ez megvalósulóban lesz, akkor jöhet a jogos gyakorlati igény, a státustervezésnek az a feladata, hogy a kisebbségi magyar nyelv minden újabb lehetséges helyzetben érvényesüljön, változatai erősödjenek, használati gyakorisága szaporodjék, sokat emlegetett egyenrangúsága a gyakorlatban is megvalósulhasson. Mindez pedig igen nagy mértékben függ a helyi politikai akarattól és hozzáállástól. Attól, hogy el lehet-e még egyszer azt érni, hogy az önkormányzati, a magán- és a civil szféra együtt és egységesen lépjen föl annak érdekében, hogy a magyar nyelv szóbeli és írott formában mind több területen érvényesüljön, szolgálva a kollektív identitás megerősítését és az egyén szellemi kreativitását is.

Bokor József

Vissza a Tartalomhoz

This paper draws the reader's attention to the specific situation and condition of Hungarian in Slovenia, as well as the tasks that arise in this respect. It consists of four parts. In the first, the status, situation, and role of Hungarian in the area around the river Mura are discussed. The constitutional framework of Hungarian language use in that area, its legal guarantees, and the way Hungarian is treated under the conditions of bilingualism are covered. This part also analyses the process whereby bilingualism takes shape. — The second part accounts for the condition of Hungarian in the Mura area. Its rural-dialectal, archaic character is described and the facts of the increasing Slovenian influence are spelt out. Dialectalisms are presented in terms of phonological, morphological, and lexicological phenomena; contact features are illustrated with typified examples. — The third part analyses symptoms of the fact that the loss of Hungarian in the Mura area is a process that is hardly reversible, if at all. This sad prediction is factually motivated by the small numbers and decreasing proportions of speakers of Hungarian, as well as the facts that even these speakers are increasingly scattered, that code switching is more and more frequent, that the functions of Hungarian are restricted, its prestige is diminishing, and the speakers' competence in Hungarian is shrinking. — The fourth part discusses the future of Hungarian in the Mura area, and the tasks to be fulfilled for its benefit. The roles of education, the mass media, scientfic and artistic activity, language cultivation, cultural and economic cooperation, family life, etc. are each referred to. Since Hungarian in the Mura area is not consciously ousted but rather superseded in an almost unnoticeable manner, the paper advocates specific urgent language-planning measures as well.

József Bokor

Back to Contents