Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14

A Volgától a Dunáig*
A honfoglaló magyarság történeti útja

Éppen hetven esztendeje annak, hogy megjelent Németh Gyulának “A honfoglaló magyarság kialakulása” c. monográfiája, amely máig tartó hatást gyakorolt a magyar őstörténet kutatására. Ennek oka nemcsak az volt, hogy világosan és tömören összefoglalta a korábbi kutatások eredményeit, hanem főleg az, hogy a magyar őstörténet folyamatának tengelyébe a török népekkel véleménye szerint ezer évig tartó együttélés vizsgálatát állította. „Ez együttélés története, körülményei — írta¹ műve előszavában — nincsenek megírva történeti forrásokban, de képet alkothatunk magunknak róla a török népekre vonatkozó történeti feljegyzések, néprajzi leírások és nyelvmaradványok — különösen fennmaradt nevek — magyarázata alapján.” Valóban, könyvének módszertani szempontból legfőbb újdonsága az volt, hogy kísérletet tett a nevek, elsősorban a népnevek történeti forrásként való felhasználására, s e célra új módszert is dolgozott ki. Elismerésre méltó erőfeszítéseket tett a török népalakulatok kialakulási és fejlődési formáinak és elnevezésük jelentéstani rendszerének tisztázására, s ebből történeti következtetéseket igyekezett levonni. Ha egy török népnév jelentése ’keverék’ volt, ebből arra következtetett, hogy „többféle elemből alakult”,² ha az elnevezés jelentésének ’fellázadó’,³ ’bolyongó’,⁴ ’engedetlen’⁵ megjelölés volt megállapítható, akkor azt az illető nép központi hatalom elleni fellázadására, a települési területéről történt elvándorlására, a királyi hatalommal való szembeszegülésére vonatkoztatta. Fontos szerepet játszott történeti elgondolásaiban az a megfigyelése is, hogy a hódító nép neve rendszerint kiterjedt a meghódított népekre.⁶ Így szerinte „a törzsnevek történeti dokumentumok”⁷ s abból a tényből, hogy a magyarság csaknem mindazoknak a népeknek a nevét viselte, amelyek a Kr. u. V. század óta a Kubán-vidéken uralkodtak, arra következtetett, hogy a magyarság mindezeknek a népeknek az uralma alatt élt a Kubán-vidéken.⁸

Hogy e következtetések elméleti-módszertani alapja nem teljesen szilárd, azt maga Németh is érezte, és erre nyomatékosan utalt is: „Természetesen nincs kizárva a [1] lehetőség sem, hogy a magyarság e nevek közül egyikhez vagy másikhoz egyszerűen szomszédság vagy más hasonló körülmény folytán jutott.”⁹ S arra is figyelmeztetett, hogy „mindenesetre tévedés volna, ha a magyarokat onogur, szavard és türk nevük miatt egyszerűen azonosítanánk az onogurokkal, szabirokkal vagy türkökkel”.¹⁰ Nem az ő hibája tehát, hogy e figyelmeztetései a magyar őstörténettel foglalkozó történetkutatóknál nem találtak kellő mértékben meghallgatásra, pedig könyvének hatása elsősorban náluk érvényesült. Így érthető, ha részben még ma is őstörténeti koncepciójának hatása alatt állnak.

Németh a magyarság őstörténetét úgy képzelte el, hogy a magyarok a finnugorságtól elszakadva keleti irányban terjeszkedtek, s mint Nyugat-Szibériában a Tobol, Isim, Irtis vidékén lakó nép „prémvadászai, prémszállítói voltak a bolgároknak”, akik földjüket meghódították, uralkodtak rajtuk, s mint új törzset magukhoz csatolták őket, majd velük együtt a négyszázhatvanas évek elején a Kaukázus vidékére költöztek. Így a magyarság a VI—VIII. században a bolgár-törökökkel együtt a Kaukázusban élt.¹¹ Ezen az elgondoláson szinte semmit sem változtatott a magyarság őstörténetének 13 évvel később megjelent új összefoglalása, a Ligeti Lajos szerkesztette „A magyarság őstörténete” (Bp., 1943.) c. mű, amelynek koncepcióját szerkesztője úgy foglalta össze, hogy a magyarság a Kr. u. IV—V. században „átkerül az ezen a részén könnyen járható Urál-hegység keleti oldalára, ott elhagyva régebbi, erdőlakó, gyűjtögető életmódját, áttér a lovas-nomád életmódnak nyugatszibériai, szerényebb formájára. A Kr. u. V. században kelet felől egy nyugati irányban előretörő török népvándorlás zúdul az akkor már lovas-nomád magyarság nyugatszibériai Tobol-Isim-vidéki szállásaira. A magyarság csatlakozik az új hazát kereső török népekhez, s ettől kezdve csaknem ötszáz esztendeig, egészen a honfoglalásig, törökök szövetségében és szomszédságában él... Az ő műveltségüknek, életformájuknak követőjeként járja végig a fejlődésnek azt a hosszú útját, amely a nyugatszibériai kezdetleges lovas életmódtól a honfoglalás török államszervezet szerint élő bátor, harcos, pompakedvelő magyarjaiig vezet.”¹²

„A magyarság őstörténete” c. kötet tudománytörténeti jelentősége nem is az új eredményekben kereshető, hanem abban, hogy először kísérelte meg a magyarság őstörténetét multidiszciplináris megközelítéssel megvilágítani. Nem érintette lényegesen Németh Gyula őstörténeti koncepcióját a „Magyar őstörténeti tanulmányok” (Bp.), az 1977-ben megjelent „ezüst könyv” sem, amely egyébként több tudományterületen figyelemreméltó új eredményekkel gazdagította a magyar őstörténeti irodalmat. Pedig a háború utáni időben a turkológia területének kutatói már világosan látták Németh módszerének és a magyar őstörténeti kutatásokban való alkalmazásának korlátjait és problémáit. Több alkalommal voltam tanúja Németh Gyula és Ligeti Lajos őstörténeti vitáinak, amikor a háború befejezése után közlekedés hiányában az egyetemről hármasban gyalog mentünk át Budára, ahol mindhárman laktunk. A vita főleg a népnevek őstörténeti tanúvallomásának felhasználhatóságáról és a magyar nyelv török jövevényszavainak, valamint a török—mongol nyelvviszonynak a kérdéseiről folyt, olykor baráti hevességgel.

Valóban, Ligetit egész életén át foglalkoztatták a honfoglaló magyarság kialakulásának a turkológiával összefüggő kérdései. Ahol Németh megoldásait megnyugtatónak találta, ott igyekezett azokat alátámasztani, azokat az eredményeit, amelyeket nem érzett meggyőzőeknek, megkísérelte cáfolni vagy korrigálni, amelyeket megoldatlannak tartott, azokra megoldást találni s a magyar őstörténet horizontját belső ázsiai összefüggésekig [2] kiszélesíteni. „A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban” (Bp.) c. 1986-ban megjelent nagy műve, amelyben a magyar és a török—mongol őstörténet szinte minden kérdésében kifejtette véleményét, jól tükrözi ezeket a törekvéseit.

Közben Németh turkológus és történész tanítványai is kezdték megvizsgálni a honfoglalás előtti török—magyar kapcsolatok vitás kérdéseit, és számos ponton Németh eredményeitől eltérő következtetésekre jutottak, amelyek lassan egy új őstörténeti kép kibontakozásához vezettek. Ezek az új eredmények tükröződnek a történetkutatásban már Györffy Györgynek a honfoglalás korával foglalkozó köteteiben¹³ és legújabban Róna-Tas András „A honfoglaló magyar nép” c. 1996-ban megjelent könyvében, amelynek tudományos érdemei közül ki kell emelni az ugor kori magyar—török (vagy ugor—török) nyelvi érintkezés cáfolatát,¹⁴ ami lehetővé teszi az Irtis-vidéki magyar őshaza elméletének törlését a magyar őstörténetből. Egy másik fontos eredménye a könyvnek annak kimutatása, hogy Baskíriában magyar törzs- és helynevek nem léteznek.¹⁵ Bizantinológusok számára is megszívlelendő tanulság annak bizonyítása, hogy Kobrat onogur állama nem a Kubán-vidéken, hanem a Theophanestől Kuphisnak nevezett Bug és a Don között feküdt.¹⁶ Nagyra kell értékelnünk azt is, hogy szakítani tudott Álmos rituális megölésének és a magyar szakrális királyságnak az elméletével.¹⁷

Ugyancsak 1996-ban jelent meg Kristó Gyula „Hungarian History in the Ninth Century” (Szeged) c. munkája, amelyben megkísérelte az újabb őstörténeti kutatásokat kritikailag értékelni és egységes képbe foglalni. Ez nem volt könnyű feladat, mert az elmúlt fél évszázad alatt a kutatási eredmények és a belőlük levont következtetések között sok esetben bizonyos dichotómia jött létre. Németh Gyula komolyan vette az elképzeléseit ért kritikákat, a névmagyarázatait és a népnevek történeti forrásként való felhasználására kialakított módszerét ért bíráló megjegyzések nagy részét elfogadta, s gyökeresen revideálta a magyar őstörténetre vonatkozó nézeteit. Nem minden meghatódottság nélkül s őszinte tisztelettel olvashatjuk könyvének második, átdolgozott kiadását, amelyben nemcsak az Irtis-vidéki és a kaukázusi magyar őshaza elméletét adta fel, hanem elhagyta művének egész történeti részét, s azt mindössze a Gyula törzsre és a Gyula-dinasztiára vonatkozó új elméletével helyettesítette. Alapvetően módosított történeti elgondolása szerint „a magyarság nagy része Baskiriából vonult ki 830—850 körül ... Levédi ... vezetésével”.¹⁸ Ugyanakkor Ligeti, miután megcáfolta Németh őstörténeti elképzeléseinek a népnevek magyarázataira támaszkodó alapjait, megtartotta Németh korábbi történeti koncepcióját, amikor leszögezte, hogy „el kell utasítanunk azt a feltevést, amely a Volga-menti hazából a magyarokat a Donyec-menti Levédiába (?) kívánja költöztetni ... a magyarok kapcsolatai a bolgárokkal, kazárokkal és szabirokkal megkívánják annak feltevését, hogy e népek közvetlen közelében (vagy éppen az ő területükön) tartósabb ideig kellett, hogy éljenek”.¹⁹ Elismerésre méltó, hogy Kristó a magyar őstörténet kutatásának ilyen és hasonló ellentmondásai között számos kérdésben meg tudta találni a helyes utat. Érdemes ezek közül kiemelni Ibn Rusta tudósításának helyes értelmezését a magyarok [3] szállásterületéről (az „első határ” problémája) és a kazár—magyar kapcsolatok korának, időtartamának és történeti hatásának józan megítélését.²⁰

Azonban a magyar őstörténeti kutatás elmúlt fél évszázadának jelentős eredményei, amelyekhez az utóbbi években a Györffy György szerkesztette „A honfoglalásról sok szemmel” sorozat kötetei²¹ értékes módon járultak hozzá, nem tudtak változtatni azon a helyzeten, hogy a magyar őstörténet legtöbb kérdésére jórészt csak ellentmondásos válaszokat sikerült adni. Az ősmagyarok lehúzódása a Pontus-vidéki szteppékre, viszonyuk a kazárokhoz — ezek a fentebb röviden érintett kérdések jó például szolgálhatnak erre. Ennek oka a forrásanyag hiányosságaiban, kiértékelésük bizonytalanságaiban rejlik. A nyelvészeti források (pl. jövevényszavak) nehezen köthetők helyhez és időhöz, a régészeti leletek etnikai meghatározása sokszor bizonytalan, a történeti források értelmezése és értékelése olykor nehézségekbe ütközik. E helyzet megváltoztatásához szükség volna annak a minimális célnak az elérésére, hogy a honfoglalás előtti magyarságnak a Volgától a Dunáig tartó történeti útját legalább főbb vonásaiban nyomon tudjuk követni. Ehhez nyilvánvalóan átmenetileg le kell mondanunk számos részletkérdés tisztázásáról, s figyelmünket e történeti út legfontosabb mozzanataira kell összpontosítanunk. Ha ezt a minimális célkitűzést sikerül megvalósítanunk, a részletkérdések megoldása sok esetben már magától adódik majd.

A magyarság saját magáról használt nevével kapcsolatba hozható legrégibb történeti-földrajzi adatot Ptolemaios földrajzi munkájában (VI,14) találjuk, amelyben Scythia intra Imaum népeinek felsorolásában említi a népnevet más, olyan jelentős népek, mint például az társaságában. Figyelembe véve Ptolemaios kartográfiai rendszerének torzulását, ez a nép az Ural-hegység és a Volga folyó közé lokalizálható,²² a Káma folyó középső folyásától délre eső területre. Az óind Pacla- (olv. Pańćla-) népnév görög átírása alapján következtetve az -oi többes nominativusi végződés leválasztása után megmaradóMassai -írásképet egy *mańć' alak átírásának kell tartanunk, amely pontosan egyezik a magyar népnév magy-elemének és vogul megfelelőjének feltehető ugor kori *mańć' alakjával. Így semmi akadálya sincs annak, hogy Ptolemaios adatát az ősmagyarságra vonatkoztassuk. Természetesen a *mańć' népnév lehetne a vogulok megnevezése is, azonban Ptolemaios csak jelentős etnikumokat említ meg munkájában, s így ez a népnév a vogulokkal nem hozható kapcsolatba.

Hangtörténeti és történeti-földrajzi szempontból tehát bizonyára nincs akadálya annak, hogy Ptolemaios adatát az ősmagyarokra vonatkoztassuk. Felmerült azonban ezzel szemben az az ellenvetés, hogy a Ptolemaios adatában tükröződő *mańć' népnév nem hozható kapcsolatba az ősmagyarokkal, mert azok akkor már lovas-nomádok voltak.²³ Csakhogy ennek az ellenvetésnek nincs semmiféle tényszerű alapja. Az ugyanis Herodotosnak a lovas vadász népre vonatkozó tudósítása alapján valószínűnek látszik, hogy az ősmagyarok már ismerték a lótartást a Kr. e. V. századtól kezdve, amennyiben e népnév velük kapcsolatba hozható,²⁴ az azonban egyáltalán nem bizonyítható, hogy annak mértéke már elérte volna a nomád, legelőváltó állattartásét. Ugyanakkor Ptolemaios adata [4] nem is áll ellentétben ezzel, mert igaz ugyan, hogy a népnéven kívül mást nem közöl, azonban az a tény, hogy a ugyanabban a földrajzi térségben együtt szerepel Kelet-Európa nagy iráni lovasnépeivel, az alánokkal és az alanorsokkal, arra enged következtetni, hogy életmódja azokhoz hasonló lehetett.²⁵

Egy másik ellenvetés lehetne a (<*mańć') népnévnek az ősmagyarokra történő vonatkoztatása ellen az az újabb feltevés,²⁶ hogy a magyar (<*magyer) népnév a maga egészében iráni eredetű, éspedig az avesztai Manuš.čiq ra-, középperzsa Mančihr, Mnuščihr név átvétele. Ennek a szellemes feltevésnek azonban áthidalhatatlan nehézségei vannak. Elsősorban is a szóban forgó iráni szó személynév, méghozzá mitológiai személynév: Manuš.čiq ra, aki Airyva fia, s akinek a fravaši-jait a Fravardn Yašt 131 szerint tiszteletben részesítik. Jelentésfunkciója tehát kizárja, hogy az ősmagyarság önelnevezésévé válhatott volna. Azután Manuš.čiq ra alakja a zoroasztrikus mitológia alkotása, amely ismeretlen volt a finnugorokkal érintkezésben álló északi és északnyugati irániaknál. Így mind jelentéstani, mind nyelvföldrajzi szempontból egyaránt kizárható annak lehetősége, hogy a magyar népnévhez bármi köze is lehetne.

A (<*mańć') népnév használata önelnevezésként az ősmagyarok részéről több fontos történeti következtetés levonását teszi lehetővé. Először is mint önelnevezés valószínűvé teszi, hogy ebben az időpontban (Kr. u. II. század) már kialakult a magyarság etnikai tudata. Ugyanakkor világosan utal arra is, hogy a magyarság törzsi szervezete, amely a hetumoger (*Hetümogyer) elnevezésben tükröződik, ekkor még nem létezett. Ez összhangban áll azzal a ténnyel is, hogy Kelet-Európában török törzsek legkorábban a hun vándorlás keretében mutathatók ki,²⁷ ám ezek nevei nem szerepelnek a magyar törzsek török eredetű nevei között. Így nyilvánvaló, hogy az a török hatás, amelynek következtében a hetumoger törzsszövetség kialakult, később érte az ősmagyarokat.

Mivel a hunok támadása Kelet-Európában kimozdította szállásterületeikről az alán törzseket, valószínűleg mozgásba hozta az ősmagyarokat is, akik ekkor délebbre és nyugatabbra kerülhettek a Volga mellé, esetleg át is kelhettek annak nyugati partjára. A hun mozgalom után a török népek következő vándorlása 463-ban az onogurokkal érte el Kelet-Európát, amelynek etnikai képe ekkor lényegesen megváltozott. A Kaukázus előterét a saragurok és onogurok, a Fekete-tengertől északra elterülő szteppéket az utigurok és kutrigurok, a Volga menti legelőterületeket pedig a laza törzsi kötelékben élő ogur törzsek szállták meg. Utóbbiakra 570 körül a nyugati türkök súlyos vereséget mértek, ekkor csatlakozhattak elmenekült töredékeik (nyilván a mozgékonyabb törzsi arisztokrácia) az északabbra és nyugatabbra élő ősmagyarokhoz, s így jöhetett létre ekkor a hetumoger törzsszövetség. Az ogur törzsi arisztokrácia fontos szerepet játszhatott az ősmagyarság törzsi szervezetének kialakításában, mint ezt a török eredetű magyar törzsnevek bizonyítják, de kis létszámú csoportjaik nem befolyásolhatták lényegesen az ősmagyarság etnikai tudatát.²⁸

A nyugati türk hódítás a VI. század végére kiterjedt az egész kelet-európai szteppe övezetére, sőt még az avarok is elismerték a nyugati türk qagan uralmát.²⁹ Ez a történeti esemény ismét bizonyos változásokat idézett elő Kelet-Európa etnikai arculatán. Az onogurok egy kisebb csoportja és a saragurok vereségük után bebocsátást kértek és kaptak [5] a Ssnida Birodalomba, ahol határőr csapatokként telepítették le őket.³⁰ A kutrigurok egy része az avarokhoz csatlakozott, míg a többi ogur törzsszövetség az Azovi-tenger, a Don és a Bug folyó közötti területre húzódott, ahol 630 körül Kobrat megszervezte onogur-bolgár törzsszövetségét vagy államát.³¹ Ez a terület kapta később a bizánci történeti irodalomban a „Régi Nagy Bulgária” vagy „Fekete Bulgária” nevet.³² A magyar törzsszövetség sorsára vonatkozó történeti forrásokkal ebből a korszakból nem rendelkezünk. A kazár kaganátus és az onogur-bolgár törzsszövetség létrejöttére és földrajzi helyzetére vonatkozó adatok alapján azonban kétségtelennek látszik, hogy az ősmagyarság szállásterülete ekkor sem a Kuban-vidéken, sem a Fekete-tenger északi partvidékén nem lehetett. Az egyetlen reális lehetőség az, hogy az ősmagyarok a hetumoger törzsszövetség megalakulása után a Volgától délnyugat felé húzódva Kobrat onogur-bolgár törzsszövetségétől északra a kelet-európai szteppe északi sávját szállták meg, s ott az onogurokkal szövetségi kapcsolatot kialakítva folytatták félnomád életmódjukat. Ezt a feltevést a rájuk vonatkozó későbbi adatok megerősítik.

Kobrat félnomád onogur-bolgár állama nem volt tartós államalakulat. Halála után öt fia felosztotta egymás között az onogur-bolgár törzseket, s közülük három nyugat felé vándorolt el: egy az avarokhoz csatlakozott, egy másik Itáliában telepedett meg, a harmadik, Asparuch pedig 679-ben a bizánciaktól elfoglalta a mai Bulgária területének egy részét.³³ Ezt az eseményt két bizánci író, Theophanes és Nikephoros is leírta egy közös forrás alapján, amelyet mindketten erősen lerövidítettek. A rövidítés következtében Theophanes szövege (359, 12—17 C. de Boor) nyelvileg erősen eltorzult:    Ennek szokásos értelmezése a következő: „uralmuk alá vetve a körül lakó szláv törzsek közül a Hepta geneai (’Hét törzs’) nevűt, a severeket Beregaba szorosának elejétől a kelet felé eső részekre, a dél és nyugat felé eső (részekre) pedig Abariáig a többit, a Hepta geneai-t telepítették, akik (velük) szerződéses viszonyban álltak”.

Ez az értelmezés azonban nyelvi és tárgyi szempontból több nehézségbe ütközik. Először is a kurieuw ige birtokos esetben álló vonzattal használatos (l. pl. 371,20), tehát a mondat elejének értelmezése csak „uralmuk alá vetve a körül lakó szláv törzseket” lehet. Így viszont „a Hét törzsnek nevezetteket” mondatrész szintaktikai összefüggés nélkül marad. Ugyanakkor tárgyi szempontból az a nehézség adódik, hogy a mondat első részében a „Hét törzs” mint a bolgároknak alávetett, a második felében pedig mint velük szerződéses viszonyban álló nép jelenik meg. Földrajzi szempontból is ellentmondásossá vált Theophanes szövege a rövidítés következtében, amennyiben közlése szerint a bolgárok „a severeket Beregaba szorosának elejétől a kelet felé eső részekre, a dél és nyugat felé eső (részekre) pedig Abariáig a többit, a ’Hét törzset’ telepítették”. Ez azért téves, mert a severek kétségtelenül a bolgár terület Bizánc felé eső déli határát védelmezték, ahol már korábban is laktak, és ahol később is sok kellemetlenséget okoztak Bizáncnak (Theophanes 436, 14—6). Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a „Hét törzs” a bolgár területet mind dél, mind észak felől nem védhette. [6]

A zavart a szövegben nyilvánvalóan az okozza, hogy Theophanes forrásában összetévesztette a ’dél’ szóval, holott a „Beregaba szorosának elejétől” kifejezés megfelelőjeként egy helymegjelölésnek kellene állnia, éspedig éppen a Mesembria helynévnek. Mindezt figyelembe véve Theophanes szövegének helyes formáját könnyen helyreállíthatjuk a következő módon: = „uralmuk alá vetve a körülöttük lakó szláv népeket és szerződéses viszonyban állva a Hepta geneai ’Hét törzs’ nevű (néppel), a severeket Beregaba szorosának elejétől a kelet felé, Mesembriáig terjedő részekre, nyugat felé Abariáig pedig a többit, a Hepta geneai-t telepítették, akik (velük) szerződéses viszonyban állottak.”

A korábbi kutatás epta geneai szavakat közös főnévi kifejezésnek tekintette, s Theophanes szóban forgó szöveghelyének „a körül lakó szláv népek hét törzse” jelentést tulajdonította. Ezt a magyarázatot azonban a jelző ugyanis általában, de különösen Theophanes nyelvhasználatában az általa meghatározott szót névnek minősíti (l. pl. a bolgárok eredetéről szóló elbeszélésben 356,21, 356,23, 356,24, 356,27, 357,2, 357,8, 357,10, 357,19, 357,22, 357,24, 357,28).   birtokos szerkezettől. Ebből szükségszerűen következik, hogy a „Hét törzs” kifejezés egy nem-szláv népnek volt a neve, amely a VII. század végén a bolgárokkal szövetségesi viszonyban állott és tőlük északra élt. Mivel a történeti források más hét törzsből álló törzsszövetséget, mint a hetumoger Kelet-Európában nem ismernek, kézenfekvő arra gondolnunk, hogy az onogur-bolgárokkal szerződéses viszonyban álló „Hét törzs” a hetumoger törzsszövetség lehetett.³⁴ Ez a következtetés összhangban áll azzal a fentebb kifejtett és megindokolt elgondolással, amely szerint az ősmagyarok a Volga és Oka között dél felé húzódva Kobrat onogur-bolgár államától északra helyezkedtek el és váltak annak szerződéses szövetségeseivé. Amikor az onogur-bolgárok három nyugati csoportja Itáliába, az Avar kaganátusba és a Dunától délre fekvő bizánci területre telepedett át, akkor szálláshelyeiket a Dnyeper-vidéken a magyar „Hét törzs” foglalta el.

A VII. század végétől kezdve tehát az ősmagyar törzsek már azon a területen éltek, amelyet később Konstantinos Porphyrogennetos Atelkuzu (*Ätelküzü) néven említ. Történeti szereplésükre ebben a térségben történeti adatokkal is rendelkezünk. Egy bolgár és egy szerb synaxarium szerint Krum bolgár kán 811-ben, amikor Nikephoros bizánci uralkodó megtámadta és kezdeti sikereket ért el vele szemben, az ugry illetve a vęgry nép segédcsapataival mért rá súlyos vereséget.³⁵ Ennek a tudósításnak a hitelességét kétségbe [7] vonták azon az alapon, hogy bizánci történeti tudósításokban az eseménnyel kapcsolatban az avarok szerepelnek.³⁶ Itt azonban nyilvánvalóan a bizánci történetírásban közismert archaizáló népnév-használattal van dolgunk: az új, korábban ismeretlen népnevet a bizánci történetírók a jól ismert avar népnévvel helyettesítették. Ez a gyakorlat még évszázadokkal később is előfordul.³⁷ Avarokról ezzel az eseményekkel kapcsolatban már csak azért sem lehet szó, mert a bizánci forrásokban megőrzött kronológiai adatok szerint, a magyar segédcsapatok két nap alatt érkeztek meg a harctérre, ami — számításba véve a Dunán való átkelés időigényét — azt jelenti, hogy közvetlenül az Al-Duna északi partján kellett tartózkodniuk. Avar csapatok felvonulása a Kárpát-medence területéről ennek az időtartamnak többszörösét igényelte volna, nem beszélve arról, hogy kérdéses, hogy a bolgároktól elszenvedett vereségük után volt-e egyáltalán az avaroknak mozgósítható katonai erejük. Kétségtelennek kell tehát tartanunk, hogy 811-ben magyar segédcsapatok harcoltak Krum bolgár kán seregében.

Hasonló megítélés alá esik a magyarok szereplése a 834—836 évek eseményeiben is. Krum 813-ban Adrianupolis vidékéről nagyszámú makedón lakosságot telepített át az Al-Duna északi partjára. Két évtized múlva azonban ezeknek sikerült kapcsolatot teremteni a császári udvarral, s Theophilos császár hajókat küldött a Dunára a deportáltak hazaszállítására. A bolgár parancsnok ezt meg akarta akadályozni, de a makedónok sikeresen védekeztek ellenük. Erre a bolgárok a magyarokat hívták segítségül, akik szemmelláthatólag valahol az Al-Duna mentén tartózkodtak. Georgios Monachos folytatásának szövegében, amely ezekről az eseményekről tudósít, a magyarok néven jelennek meg.³⁸ A történetkutatásban kronológiai és prosopográfiai nehézségekre való hivatkozással kételyek merültek fel ennek a tudósításnak a megbízhatóságával kapcsolatban is.³⁹ Ezek a nehézségek azonban részben nem léteznek,⁴⁰ részben pedig nem érintik magának a történeti eseménynek és a magyarok benne játszott szerepének a hitelességét.

Túl azon a fontos történeti tényen, hogy a magyarok 811-ben és a 834—836 évek eseményeiben az Al-Duna vidékén jelennek meg, figyelmet érdemelnek történeti szereplésük körülményei is. A 811 évi eseményekben a bolgárok a magyarokat zsoldos csapatokként alkalmazzák, 836-ban pedig a makedónoktól elszenvedett vereség után hozzájuk menekültek . Míg tehát a bolgárok Balkán-félszigeti honfoglalásával kapcsolatban a magyarok úgy szerepeltek, mint a bolgárok szerződéses szövetségesei, akiket határvédelmi kötelezettségek terheltek, valamivel több mint egy évszázaddal később már független népként jelennek meg, akik csak ellenszolgáltatás (zsold, zsákmány) fejében nyújtanak segítséget a bolgároknak. Georgios barát folytatásának szövegéből világosan kiderül, hogy a bolgárok és a magyarok célkitűzései között lényeges eltérés volt. A bolgárok mindenképpen meg akarták akadályozni [8] a makedónok hazatérését Bizánc területére, míg a magyarok azt mondták nekik: „adjátok nekünk mindazt, amitek van, és menjetek, ahova akartok”.⁴¹ Kétségtelen tehát, hogy 679 és 811 között a bolgárok és a magyarok viszonyában alapvető változás történt. Az a szerződéses viszony, amely a magyar fegyveres erőt a bolgárok segítésére és északi határuk védelmére kötelezte, megszűnt, s a két nép között katonai együttműködés már csak esetenként megállapított ellenszolgáltatás fejében jött létre. Ebből szükségszerűen az a következtetés adódik, hogy a bolgárok és magyarok között az erőviszonyok az utóbbiak javára lényegesen megváltoztak.

E változás okát nem nehéz megtalálni. Konstantinos Porphyrogennetos tudósítása (DAI. 39.) szerint a Kazár Kaganátusban belháború tört ki a központi kagáni hatalom és a kabarok között, és a legyőzött három kabar törzs a magyarokhoz csatlakozott. Az esemény időpontjára vonatkozólag Konstantinos nem nyújt támpontot, de részint történeti, részint régészeti adatok alapján a kabarok fellázadását a kagáni hatalom ellen a 810 körüli évekre tehetjük, amikor a Don jobbparti kazár erődítmények elpusztultak.⁴² A kabarok csatlakozásával a magyar törzsszövetség katonai ereje jelentékenyen megnövekedett, s az arab-perzsa földrajzi írók adatai alapján ítélve a IX. században a kelet-európai szteppeövezet legerősebb katonai hatalmává vált. Ez lehetővé tette, hogy a magyar törzsszövetség Kelet-Európa két másik jelentős hatalma, a Bolgár Királyság és a Kazár Kaganátus között végül is önállóan alakítsa ki európai politikáját. Ez tette számára lehetővé a honfoglalást.

A régészeti adatok természetesen csak annyit bizonyítanak, hogy a Don jobb partján épült kazár védelmi rendszert 810 körül elpusztították, a történeti adatok (az Annales Iuvavenses Maximi) pedig csak arról tanúskodnak, hogy a kabarok 881-ben már nyugaton harcoltak, tehát már a magyar törzsszövetség keretébe tartoztak, arra azonban nincs közvetlen bizonyítékunk, hogy korábbi szállásterületük éppen a Don-vidéken lett volna. Éppen ezért fontos felhívni a figyelmet egy adatra, amelynek segítségével szállásterületüket a Kazár Kaganátusban közelebbről meghatározhatjuk. Czeglédy Károly fedezte fel, amikor 1941—42-ben „A magyarság Dél-Oroszországban” c. tanulmányán dolgozott,⁴³ hogy al-Ward térképén⁴⁴ a Don folyó jobb parti területén szerepel az al-qabarya népnév, s annak azonosságát a bizánci alakkal nyomban felismerte. Mindezt egy ceglédi látogatásomkor elmondta s al-Ward térképén meg is mutatta nekem, de azután sohasem írt róla. Valószínűleg az zavarhatta, hogy al-Ward sokkal későbbi, mint a magyar honfoglalás. Ez azonban nem csökkenti ennek az adatnak a fontosságát, mert al-Ward e nevet és földrajzi lokalizációját nem találhatta ki, hanem nyilvánvalóan egy korábbi arab földrajzi térképről másolta át saját térképére. Ez a kabarok földrajzi helyzetét rögzítő adat történeti szempontból azért fontos, mert egyrészt bizonyítja, hogy a kazárok a Don jobb parti területeit is megszállták Kobrat onogur-bolgár kánságának a felbomlása után, s oda határuk védelmére éppen a kabarokat telepítették, akik eredetileg a keleti türk Tölis törzscsoport 7. törzsét alkották.⁴⁵ Másrészt pedig kétségtelenné teszi, hogy az ősmagyarok északról, a Volga mellől, dél felé húzódva ezt a területet nem is vehették birtokukba, csak azután, amikor a kabarok a kagáni hatalom ellen fellázadtak és hozzájuk csatlakoztak. A hetumoger törzsszövetség tehát már a VII. század végén elérte az [9] Al-Dunát és a Kárpátokat, a kazárokkal azonban nem került közelebbi kapcsolatba. Ez érthető is, amennyiben a VIII. század a Kazár Kaganátus történetének válságos időszaka. Ezért semmi realitása sincs annak a feltevésnek, hogy a magyar törzsszövetség két vagy háromszáz évig kazár uralom alatt állott volna. Ilyen jellegű kapcsolatra a IX. század első felében a kabaroknak a magyarokhoz történt csatlakozása után még kevésbé volt lehetőség. Nem véletlen, hogy a IX. századból származó arab tudósítások (elsősorban Ibn művének 846-ból származó első és 885-ben elkészült második változata) semmit sem tudnak a magyar törzsszövetség feletti kazár uralomról, holott egyébként az ilyen függőségi viszonyokat gondosan regisztrálják. Éppen ezért bizonyára azoknak a kutatóknak van igazuk, akik elutasítják Konstantinos Porphyrogennetos szövegében a kazár—magyar kapcsolatok három éves időtartamára vonatkozó tudósítás „kijavítását” két- vagy háromszáz éves periódusra.⁴⁶ Ilyen kapcsolatok valóban csak néhány évre és csak 885 után jöhettek létre.

A magyar törzsszövetség 862-ben már mint a nyugat- és közép-európai politika aktív résztvevője jelenik meg a nyugati forrásokban. Ez azt jelenti, hogy a magyar törzsek vezetése világosan felismerte, hogy a Kárpátok medencéje mind klimatikus, mind geopolitikai szempontból sokkal kedvezőbb életteret biztosít számára, mint a kelet-európai szteppék. A magyar seregek 862. évi nyugati hadjárata azt is bizonyítja, hogy a nyugati területek felderítésének már jóval korábban meg kellett kezdődnie, mert e nélkül a magyar csapatok aligha tudtak volna szállásterületüktől ezer kilométer távolságban eredményes hadműveleteket folytatni. Nem fogadható el tehát az a történetírásunkban általánosan elterjedt nézet, amely szerint a honfoglaló magyarság a besenyőktől vereséget szenvedve és előlük menekülve mintegy véletlenül foglalta volna el a Kárpát-medencét.⁴⁷

Történetírásunk, amely a magyar honfoglalásban döntő szerepet tulajdonít a besenyőktől elszenvedett vereségnek, Konstantinos Porphyrogennetos „De administrando imperio” c. munkájának több mint fél évszázaddal később íródott elbeszélésére támaszkodik, azonban mindmáig adós maradt annak forráskritikai értékelésével, és figyelmen kívül hagyta a többi forrásokat. A honfoglalást megelőző bizánci—bolgár háborúról és a magyarok benne játszott szerepéről a legrégibb, csak néhány évvel az események után készült tudósítást Bölcs Leon császár Taktikájában találjuk.⁴⁸ Ennek szövege a következő: „... szövetségesként használtuk fel őket (= magyarokat) a bolgárokkal szemben, akik megszegték a békeszerződést, és Thrakia vidékeit lerohanták... Minthogy a mi haderőink el voltak foglalva a szaracénokkal (= arabokkal), az isteni gondviselés a rómaiak (= bizánciak) helyett a türköket (= magyarokat) vetette harcba a bolgárok ellen. Miután a mi császári felségünk hajóhada segítséget nyújtván átszállította őket a Dunán, és velük együtt harcolt, három csatában tönkreverték a bolgároknak a keresztények ellen gonoszul fegyvert fogó seregét, s mintegy hóhér gyanánt küldettek ellenük, nehogy a keresztény rómaiak a keresztény bolgárok vérével készakarva beszennyezzék magukat.” Ebben a tudósításban egyrészt szembetűnő a befejezés apologétikus jellege, másrészt, hogy szó sincs benne a besenyőkről és a magyarok vereségéről.

Itt mindjárt szembekerülünk az eseményre vonatkozó bizánci tudósítások mögött álló két lényeges tényezővel. A bizánci—bolgár háború kérdésében Bizáncban a közvélemény erősen megosztott volt. Sokan úgy gondolták, hogy a háború igazságtalan, mert pénzéhes görög kalmárok idézték elő, akik összeköttetéseikkel elérték, hogy a bolgár kereskedők Bizáncban rendkívül hátrányos helyzetbe kerültek. Minthogy Symeon bolgár [10] fejedelem diplomáciai úton nem tudta a hátrányos intézkedések visszavonását elérni, hadat indított Bizánc ellen, s súlyos vereséget mért a császári haderőre. Még súlyosabb volt az a meghasonlás, amely a császár négy házassága miatt közte és a bizánci patriarcha és papság között keletkezett, s ami odáig fajult, hogy Nikolaos Mystikos patriarcha megtiltotta a császárnak a belépést a Hagia Sophia templomba, a császár viszont lemondásra kényszerítette a patriarchát, és újabb házassága engedélyezéséért a római pápához fordult.⁴⁹ Ez a kiélezett és elmérgesedett helyzet erőteljesen befolyásolta az események értékelését. Az egyházi körök rendkívül ellenségesen ítélték meg a császár intézkedéseit s így a magyaroknak az eseményekben játszott szerepét is. Ehhez még az is hozzájárult, hogy Symeon bolgár fejedelem Bizáncban nevelkedett, jó kapcsolatai voltak a bizánci egyházi körökkel, és az volt a politikai ambíciója, hogy Bizánc császára legyen. Ennek következtében a bizánci tudósítások az eseményekről erősen Symeon-pártiakká váltak, és tendenciózusságuk következtében eltérő, olykor egymásnak ellentmondó változataik jöttek létre.

Ugyanakkor az orosz Pověsti vremennych lět évkönyv tudósításában nem fedezhető fel részrehajlás; szövege a következő: „Leo császár felfogadta a magyarokat a bolgárok ellen. A magyarok rátámadva feldúlták az egész bolgár földet. Semion ezt látva a magyarok ellen fordult. A magyarok ellene vonultak és legyőzték a bolgárokat, úgyhogy Semion alig tudott Derestrbe menekülni.”⁵⁰ Mint megállapítható, a bizánci belpolitikai ellentétektől érintetlen orosz évkönyvíró nem tud sem a bolgárok harci sikereiről, sem a besenyők döntő szerepéről és a magyarok vereségéről ebben a háborúban, pedig az orosz—bizánci és orosz—besenyő kapcsolatok miatt az eseményeket bizonyára figyelemmel követték. A bizánci források közül Konstantinos Porphyrogennetos őrizte meg az események elbeszélésének olyan változatát, amely lényegét tekintve egyezik Leon császár és az orosz évkönyv tudósításával. Ez következőképpen hangzik (DAI. 40,8—12): „Ezután Leon, a Krisztusszerető és híres császár hívására (a magyarok a Dunán) átkeltek és Symeont hevesen megtámadva legyőzték őt és üldözve Presthlabosig nyomultak, bezárva őt a Mundragának nevezett várba, és a saját területükre visszatértek.” E tudósítás szerint tehát a magyarok eleget tettek a bizánciakkal kötött megállapodásuknak, vereséget mértek a bolgárokra és utána visszatértek saját területükre. Ellenük indított bolgár—besenyő ellentámadásról szó sincs ebben a tudósításban.

Symeon katonai és politikai szempontból egyaránt nehéz helyzetbe került. Skylitzes bizánci történetíró szerint „Symeon tehát megtörve Eustathios drungarioson keresztül a császárhoz békéért könyörgött”.⁵¹ Bizánci hívei azonban hamarosan rájöttek, hogy a békekötés szempontjából tárgyalási helyzete rendkívül kedvezőtlen. Ezért hamarosan megszületett Bizáncban az események beállításának olyan változata, amely szerint igaz ugyan, hogy Symeon a magyaroktól vereséget szenvedett, azután azonban megfutamította őket. E beállítás létrejöttét megkönnyítette az a körülmény, hogy a magyarok győztes hadműveleteik befejeztével hazatértek saját területükre. Elvonulásukat könnyű volt Symeon érdemének és megfutamodásnak beállítani az eseményektől távol élő fővárosi lakosság számára. Ez a változat Pseudo-Symeonnál így hangzik: „Symeon, Bulgária fejedelme hadat indít a rómaiak ellen és a türköktől (= magyaroktól) megtámadva vereséget szenved, és a császár az összes hadifoglyot megvásárolja. Azután viszont megfutamítja a türköket, és kérésre visszakapja a hadifoglyokat és békét köt.”⁵² Részletesebben mondják el [11] ugyanezt Skylitzes és Zonaras, de hogy valamennyien ugyanazt a forrást használták, azt bizonyítják az elbeszélés nyelvi kifejezései (pl. a megfutamítás kifejezésére).Úgy látszik azonban Symeon bizánci tanácsadói és hívei körében az eseményeknek ezt a beállítását nem érezték elég hatásosnak, s ezért kialakítottak egy erőteljesebb verziót is, amely Georgios Monachos folytatásának szövegében (B-szövegvariáns) így hangzik: „Haddal vonulva pedig a türkök (= magyarok) ellen, (Symeon) valamennyiüket lemészárolta, mivel nem tudtak segítséget kapni a rómaiaktól (= bizánciaktól)”.⁵³ Ez a változat maradt fenn Georgios Monachos folytatásának A-variánsában és Theophanes Continuatus szövegében is a nyelvi kifejezések (pl. „valamennyiüket lemészárolta”) tanúbizonysága szerint. Figyelemre méltó, hogy a besenyők a bolgár—bizánci—magyar háború elbeszélésének még ebben a változatában sem jelennek meg.

Nyilvánvaló azonban, hogy ez a változat sem látszott túlságosan hihetőnek. Senki, aki rendelkezett valami kevés katonai ismerettel, nem tarthatta elképzelhetőnek, hogy Symeon, aki a magyaroktól három súlyos vereséget szenvedett, és csak várának falai mögött tudta tartani magát, képes lett volna a magyarokat megverni és a teljes magyar haderőt lemészárolni, különösen, amikor Bizáncban eléggé ismert lehetett, hogy a magyarok a bolgár hadifoglyok eladása után hazatértek. A hadifoglyokat ugyanis Georgios Monachos folytatásának tudósítása szerint⁵⁴ Bizánc lakosai vásárolták meg, akiket Leon császár küldött a magyarokhoz, s ez csak akkor történhetett, amikor a magyarok már elhagyták a hadműveleti területet, s zsákmányukat a Dunán átszállítva biztonságba helyezték.

Szükség volt tehát egy még hihetőbb és elfogadhatóbb, a tényleges eseményeket is jobban figyelembe vevő változatára az események elbeszélésének, amely egyúttal Symeon katonai sikereit is kedvező megvilágításba helyezi. Erre a besenyők szerepeltetése látszott a legalkalmasabbnak, akik ekkor kezdtek a bizánci külpolitika látókörébe kerülni, s abban hamarosan a minden bajra használható orvosság szerepét kezdték betölteni. Így sikerült az események olyan történeti képét kialakítani, amely nemcsak Bizáncban bizonyult hatásosnak, hanem bűvkörében tartja napjainkig a magyar történetkutatókat is.⁵⁵ A történetnek ebben a változatában már nincs szó arról, hogy Symeon a győztes magyarokat megfutamította vagy hogy valamennyiüket lemészárolta volna. A bolgár—bizánci háború befejeződött, s ekkor kezdődött Symeon új akciója a Konstantinosnál fennmaradt tudósítás szerint (DAI. 40,14—21): „Azután azonban, hogy Symeon újból békét kötött a rómaiak (= bizánciak) császárával és bátorságot kapott, a besenyőkhöz küldött és megegyezett velük, hogy leverik és megsemmisítik a türköket (= magyarokat). És amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Symeonnal a türkök ellen vonultak, családjaikat teljesen megsemmisítették és a területük őrzésére hagyott türköket onnan csúnyán elűzték. A türkök pedig visszatérve és területüket így üresen és elpusztítva találva azon a földön telepedtek le, amelyen ma is laknak.”

Nyilvánvaló, hogy ez a hírpropaganda Bizáncban növelhette Symeon tekintélyét és támogatottságát, különösen Nikolaos Mystikos patriarcha és Symeon többi hívei körében. Kétségtelen, hogy ez az utolsó hírváltozat aránylag jól megoldotta azokat a [12] problémákat, amelyek Symeon korábbi propagandahíreivel kapcsolatban felmerülhettek. Ezzel kapcsolatban már nem számított, hogy a magyarok katonailag a bulgároknál erősebbek voltak, mert a besenyőket szövetségesként szerepeltették. Az sem volt baj, hogy a magyarok már régen eltávoztak a bolgár terület közeléből. A lényeg az volt, hogy Symeon jelentős katonai sikerrel dicsekedhetett, amely a bizánci külpolitika szempontjából sem volt közömbös, mert összefüggésbe lehetett vele hozni a magyarok nyugatra vándorlását. A különös csak az, hogy a magyar történetkutatásnak nem tűnt fel, hogy az események kronológiájával valami nincs rendben. A helyzet ugyanis az, hogy Symeon és Bizánc között csak a Bulgarophygonnál 896-ban elszenvedett bizánci vereség után jött létre a béke. Ez annyit jelent, hogy egy közös bolgár—besenyő katonai akcióra legkorábban 897-ben vagy 898-ban kerülhetett volna sor, amikor a magyarok már a Kárpátok medencéjében tartózkodtak. Hogy a besenyők ebben az időben még nem szállták meg a Bulgáriához közel eső területeket, azt természetesen Bizáncban is jól tudták, amennyiben még fél évszázaddal később is csak a Krím-félszigeti bizánci támaszpontokon keresztül tudtak velük kapcsolatba lépni. Ezért azután a történteket úgy állították be, hogy a besenyők a magyarok elleni rablóhadjárat után eltűntek, s a hazatérő magyar csapatok csak egy üres területet találtak. A besenyők tehát csak évtizedekkel a honfoglalás után szállták meg a korábbi magyar szállásterületeket. Amikor a bizánciak 917-ben először akarták őket a bolgárok ellen segédcsapatokként felhasználni, még akkor is a Krím félszigeten keresztül vették fel velük a kapcsolatot.⁵⁶ Mindebből szükségszerűen az a következtetés adódik, hogy a besenyők támadása miatt bekövetkezett magyar honfoglalás elképzelése nem egyéb történeti mítosznál, amely csak a Symeont pártoló bizánci hírpropagandából táplálkozott.

Hogy a besenyők a 895. évi eseményekben semmi szerepet nem játszottak, azt a Fuldai Évkönyvek is tanúsítják, amelyek a bizánci küldött Lazarus episcopus révén közvetített bizánci egyházi, Symeon-párti verzióját tükrözik az eseményeknek, amely szerint a bolgárok súlyos vereségek után nagy győzelmet arattak a magyarok felett (l. fentebb). A besenyők azonban ebben a tudósításban sem szerepelnek. Így nem meglepő, hogy egyes magyar történetkutatók szükségesnek érezték, hogy maguk is teremtsenek forrásadatot a magyarokat ért besenyő támadásra. Így került sor a CHC következő elbeszélésének történeti forrásként való felhasználására: deinde transierunt Alpes in quandam provinciam, ubi viderunt aquilas innumerabiles, et ibi propter aquilas illas manere non potuerunt, quia de arboribus tamquam musce descendebant aquile et consummebant devorando pecora eorum et equos. Volebat enim Deus, ut citius descenderent in Hungariam. Ennek az elbeszélésnek a történeti értékelése szerint a latin aquila szó jelentése magyarul bese, s ez emlékeztet a besenyő népnévre, tehát a latin aquilae kifejezés mögött a besenyők rejtőznek.⁵⁷ Ezzel kapcsolatban először is azt érdemes megjegyezni, hogy a magyar bese szónak csak ’kánya, varjú’ jelentése ismeretes, ’sas’ jelentése nem mutatható ki. Másodsorban pedig arra is érdemes felfigyelni, hogy a történetben szereplő sasok le tudnak nyelni egy marhát vagy lovat is, márpedig erre még a legnagyobb sasfajták sem képesek. Ezek tehát nem valóságos, hanem mitikus sasok, amelyeket az ókori írók szívesen használtak fel népvándorlások elindítására. Csak elismeréssel lehet adózni a CHC szerzőjének irodalmi műveltsége iránt, hogy ismerte az ókori írók griff-mítoszát, s azt némileg korszerűsített és keresztényesített formában felhasználta mint isteni eszközt a magyarok vándorlásának felgyorsítására. Kár, hogy modern felhasználói nem [13] rendelkeztek ugyanazzal az irodalmi műveltséggel. Egyelőre tehát semmi reális alapja sincs annak, hogy a besenyőknek a honfoglalás előtti magyarság vándorlásában és a honfoglalásban bármi szerepet tulajdonítsunk.

Ha most röviden összegezni akarjuk azt a minimumot, amelyre a honfoglalás előtti magyarság történetének megrajzolásában támaszkodhatunk, akkor a következő támpontokat emelhetjük ki. A magyarság a Kr. e. V. századra lovas (de nem lovasnomád) néppé fejlődött a Volga-Káma vidékén (= Herodotosnál), a Kr. u. II. században már valamivel délebbre élt iráni lovasnépek szomszédságában a Volga és az Urál hegység között (= Ptolemaiosnál), a VI. században a türköktől vereséget szenvedett ogur törzstöredékekkel egyesülve létrehozza a hetumoger törzsszövetséget, átkel a Volgán és a Volga—Oka közén foglal szállásterületet. A VII. század elején dél felé hatolva részévé válik Kobrat onogur-bolgár félnomád államának. Annak felbomlása után szerződéses szövetségi viszonyba kerül Asparuch onogur-bolgár törzscsoportjával, azzal vándorol nyugat felé és eléri a Kárpátok, a Duna, valamint a Fekete-tenger északi partvonalát. A IX. század elején a kabarok csatlakozása által megerősödve függetlenné válik a bolgároktól s egyben a kelet-európai szteppeöv legnagyobb katonai erejével rendelkezik. Nyugat felé orientálódik, s megkezdi a nyugati országok felderítését és párhuzamosan politikai kapcsolatok kiépítését a kor jelentős politikai hatalmaival. A IX. század végére kialakul a Kárpát-medence elfoglalásának politikai és katonai terve s a bolgár—bizánci, cseh—morva—frank érdekellentéteket és háborúkat felhasználva megtörténik a tervszerűen előkészített honfoglalás.

* Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén.

¹Németh Gyula, A honfoglaló magyarság kialakulása. Bp., 1930. 3.

²Németh i. m. 129.

³Németh i. m. 233—7.

⁴Németh i. m. 189—90.

⁵Németh i. m. 105.

⁶Németh i. m. 74.

⁷Németh i. m.28.

⁸Németh i. m. 176.

⁹Németh i. m. 177.

¹⁰Németh uo.

¹¹Németh i. m. 125—6.

¹²A magyarság őstörténete. Szerk. Ligeti Lajos. Bp., 1943. 6.

¹³Györffy György, Krónikáink és a magyar őstörténet. Bp., 1948., továbbá Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Bp., 1959. és számos tanulmány.

¹⁴Róna-Tas András, A honfoglaló magyar nép. Bp., 1966. 246.

¹⁵Róna-Tas i. m. 333.

¹⁶Róna-Tas i. m. 181.

¹⁷Róna-Tas i. m. 270.

¹⁸Németh Gyula, A honfoglaló magyarság kialakulása. 2. kiad. Bp., 1991. 21.

¹⁹Ligeti Lajos, A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Bp., 1986. 160.

²⁰Gyula Kristó, Hungarian History in ther Ninth Century. Szeged, 1996. 170, 126, 129, 132.

²¹Honfoglalás és régészet. Szerk. Kovács László. Bp., 1994.; A honfoglaláskor írott forrásai. Bp., 1996.; Honfoglalás és nyelvészet. Szerk. Kovács László és Veszprémy László. Bp., 1997.; Honfoglalás és néprajz. Szerk. Kovács László és Paládi-Kovács Attila. Bp., 1997.

²²A. Hermann: PWRE. II. R. I. Bd. 2134.

²³Veres Péter, A honfoglaló magyarok életmódjának vitatott kérdései. In: Honfoglalás és néprajz. 110, 116.

²⁴Harmatta János, A magyarság őstörténete: MTud. 1990: 250—1.

²⁵Életmódjukról: J. Harmatta, Nomadic and Sedentary Life in the Great Steppe-Belt of Eurasia. In: The Archaeology of the Steppes. Napoli, 1994. 565 s kk.

²⁶Gulya János, A magyarok önelnevezésének eredete. In: Honfoglalás és nyelvészet 96.

²⁷harmatta: MTud. 1990: 253.

²⁸Harmatta: i. h.

²⁹Harmatta János: A zamárdi avar nagyszíjvég rovásírásos és szogd feliratai: SMKözl. 12. 1996: 110.

³⁰Harmatta János, Egy szászánida arany pecsétgyűrű felirata. In: Bálint Csanád, Kelet, a korai avarok és Bizánc kapcsolatai. Szeged, 1995. 348.

³¹Róna-Tas András i. m. 270.

³²Gyula Moravcsik, Byzantinoturcica. 2. kiad. II. Berlin, 1958. 98.

³³Gyula Moravcsik, Studia Byzantina. Bp., 1967. 100 s k.

³⁴Harmatta, A magyarság őstörténete 253—6. Kristó (i. m. 13) ez ellen felhozott érvei görög nyelvi ismereteinek hiányosságán alapulnak. Egy példa: szerinte a severek egyike voltak a tőle közös főnévként értelmezett hét törzsnek. Ez az utóbbi értelmezés már önmagában is téves (l. fentebb). De ha elfogadnánk is, akkor is észre kellett volna vennie, hogy Theophanes a severek területi elhelyezkedésének ismertetése után még mindig a „többi hét törzs”-ről beszél, ami világosan kizárja, hogy a severek a hét törzs egyike lettek volna, mert ebben az esetben szövegében a „többi hat törzs” kifejezésnek kellene állnia.

³⁵Ezekre az adatokra Boba Imre hívta fel a figyelmet, l.: Szádeczky-Kardoss Samu, A magyar őstörténet görög és latin forrásainak néhány problémájáról: AntTan. 22. 1975: 150 a többi irodalommal; Király Péter, Az óbolgár krónikák gre népneve: MNy. 1977: 31—49; Hungaro-Slavica (Bp.) 1983: 167—83.

³⁶Szádeczky-Kardoss i. m. 150—1.

³⁷L. Király i. m. 48.

³⁸Moravcsik, Studia Byzantina 162.

³⁹Szádeczky-Kardoss i. m. 152.

⁴⁰Ilyen vélt nehézség, hogy a források Basileiost aguros-nak, neaniskos-nak, neanias-nak mondják, holott kronológiájuk szerint már 43—44 évesnek kellett lennie. Csakhogy a görögök (és rómaiak) korkategóriái mások voltak, a 40—45 éves férfit még „ifjúnak” nevezték. Azt is megkérdőjelezték, hogy Basileios 72 éves korában lovas vadászaton még részt vehetett volna. Erről csak annyit, hogy Horthy Miklós 75 éves korában még rendszeresen részt vett a vadászlovaglásokon, l. Gróf Edelsheim Gyulay Ilona: Becsület és kötelesség. I. Bp., 2000. 207—8.

⁴¹Moravcsik Gyula, Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Bp., 1984. 56.

⁴²Az erre vonatkozó régészeti kutatások eredményeit összefoglalta Bartha Antal, A magyar nép őstörténete. Bp., 1988. 301 s kk.

⁴³Megjelent: A magyarság őstörténete. Szerk. Ligeti Lajos. 100—22.

⁴⁴K. Miller, Mappae Arabicae. Stuttgart, 1926—1931.

⁴⁵W. B. Henning, Argi and the „Tokharians”: BSOS. 9. 1938: 554, 556.

⁴⁶Gyula Kristó i. m. 1996. 130—1 ismerteti az erre vonatkozó véleményeket.

47L. pl. Kristó i. m. 190 s kk.

⁴⁸Moravcsik, Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai 17.

⁴⁹G. Ostrogorsky, Geschichte des Byzantinischen Staates. 2. kiad. München, 1952. 208—9.

⁵⁰Hodinka Antal, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai. Bp., 1916. 47.

⁵¹Moravcsik, Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. 84.

⁵²Moravcsik i. m. 70.

⁵³Moravcsik i. m. 64.

⁵⁴Moravcsik i. m. 60.

⁵⁵Tiszteletre méltó kivételt jelent Darkó Jenő, aki világosan felismerte, hogy egy irodalmi toposszal állunk szemben (Darkó Jenő, A magyar—besenyő konfliktus bizánci toposza. In: Magyar őstörténeti konferencia, Budapest 1995. November 20—21. Szerk. Erdélyi István. Bp., 1997. 133—45).

⁵⁶P. Diaconu, Les Petchéngues au Bas-Danube. Bucarest, 1970. 13—7.

⁵⁷Gyula Kristó i. m. 1996. 188, a korábbi irodalommal.

Harmatta János

Vissza a Tartalomhoz

From the Volga to the Danube.
The historical progress of conquering Hungarians

By the fifth century B. C., Hungarians had become an equestrian (but not nomadic) people living in the Volga–Kama region. In the second century A. D., they lived somewhat more to the south, between the River Volga and the Ural Mountains, in the neighbourhood of other, Iranian, equestrian peoples. In the sixth century, united with remains of the Ogur tribes that had been defeated by the Turks, they established a confederation of tribes called Hetümogyer ‘seven Hungarian [tribes]’, traversed the Volga, and took up their abode between the rivers Volga and Oka. In the early seventh century, moving on to the south, they became part of Kobrat’s semi-nomadic Onogur–Bulgarian state. After the disintegration of that state, they contracted an alliance with Asparuch’s Onogur–Bulgarian group of tribes, and migrated to the west with them until they reached the Carpathian Mountains, the Danube, and the northern shore of the Black Sea. In the early ninth century, joined by the Kabars and gaining strength, they became independent of the Bulgarians, and had the most significant military power of the time in the East European steppe zone. They oriented towards the west, and started to scout western countries and to make political contacts with the important powers of the period. By the end of the ninth century, the political and military plans of occupying the Carpathian Basin had taken shape and, taking advantage of the Bulgarian–Byzantine and Bohemian–Moravian–Frank clashes of interests and wars, the well-planned operation of the Hungarian Conquest took place.

János Harmatta

Back to Contents