A

A. Molnár Ferenc, Anyanyelv, vallás, művelődés

Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, Kolozsvár, 1999. 116 l.

Az AESZ-füzetek negyedik száma, amelyet 1999-ben, Kolozsváron adott ki az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, A. Molnár Ferenc vallási, egyházi vonatkozásokat is tartalmazó nyelvtörténeti írásaiból válogat. A kötetben szereplő cikkek olyan szövegekkel foglalkoznak, amelyekkel mindennapi életünk (tanulmányaink, vallásgyakorlatunk) során találkozhatunk. A cikkek nagy része már korábban közölt írás, egy-kettő esetében némi módosítással.

A legelső cikkben a Bibliának a magyar nyelvre tett hatásáról olvashatunk. A kereszténység felvételével az írásbeliség és a hitélet hivatalos nyelve a latin lett, mégis számos egyházi tevékenység magyarul folyt, így már szinte a magyar nép megtelepedésétől, honfoglalásától a bibliai hatás utat talált nyelvünk szó- és szóláskészletébe. A reformáció tovább növelte a Biblia ismeretét, hatását. Megnőtt a könyvnyomtatás szerepe, több bibliafordítás is megjelent, így lehetőség nyílott arra, hogy szélesebb néprétegek is megismerhessék a teljes Bibliát magyar nyelven, és a magyar nyelvű bibliai fordulatok, szólások és kifejezések folyamatosan beépültek a mindenkori nyelvhasználatba. A Vizsolyi Biblia elsőként közvetítette a teljes Bibliát, máig használatosak az újabb és újabb revideált, modernizált kiadásai, igen nagy hatást téve a magyar műveltségre, az irodalomra, a nyelvre. Nyelvi hatása legerősebben a szókincs és szóláskincs területén figyelhető meg (pl. égbekiáltó vétek, matuzsálem, kaján, gyehenna, a saját képére formál, siserahad, bábeli zűrzavar, kő kövön nem marad, pusztába kiáltó szó, aki másnak vermet ás, maga esik bele és utóneveink jelentős része), de stílusa is befolyásolta a nép- és köznyelvet, s megihlette leghíresebb költőinket, íróinkat (pl. Adyt, Babitsot).

A következő cikkében A. Molnár Ferenc a Magyarországon használatos református énekeskönyv egyik hiányosságára hívja fel a figyelmet: alig van benne szómagyarázat. Az egyes régies szóalakok jelentésének magyarázata nélkül az énekeskönyvet használók (főként az ifjabbak) nem értik pontosan a régi énekek szövegét, mivel azok keletkezési koruk nyelvállapotát tükrözik. Ezekhez jó lenne olykor nyelvi megjegyzéseket, magyarázatokat fűzni. A kiveszett szavak magyarázatának hiányánál sokkal zavaróbb azoknak a szavaknak a meg nem magyarázása, amelyek ma könnyen félreérthetők. (Pl. az ural, a mai nyelvérzék szerint 'uralkodik', pedig a régi magyar nyelvben 'úrként tisztel, úrnak szólít' jelentésű volt.) A szövegek minél pontosabb közlése is fontos lenne egy új kiadás során, sőt a szerző szerint majd helyenként rövid tárgyi és zenei magyarázatokat is fel lehetne tüntetni az énekeskönyvben. [229]

„Az Ez esztendőt megáldjad... kezdetű újévi énekünk eredetéről és szövegéről” című írásának tárgya a magyarországi református énekeskönyv 190. dicsérete, amely — mint A. Molnár kimutatja — a 65. zsoltár 12. és 13. versének a parafrázisa. A magyarországi énekeskönyvben a Batthyány-kódex van lelőhelyként feltüntetve, az erdélyi énekeskönyvben pedig Geleji Katona István a szerző, tévesen. A magyarországi énekeskönyv és a Batthyány-kódex szövege között kis különbség fedezhető fel, és az ének szövege az 1626-ban megjelent Öreg Graduálban már némileg szintén változott. A cikk szerzője szerint a régi énekszövegek esetenkénti kisebb módosulásai a nyelv történeti változása miatt méltánylandók, de célszerű lenne itt is magyarázatokat fűzni a régies és félreérthető szavakhoz. Mészöly Gedeon „Kölcsey Hymnusa és a Hymnus Kölcseyje” című tanulmánya óta sokan összevetették ezt az újévi egyházi énekünket Kölcsey Himnuszának első soraival. A. Molnár véleménye az, hogy a párhuzam fellelhető, bár távolabbi, mivel a 190. énekben konkrétan víg kedvről és bőséges anyagi javakról van szó, a Himnusz kezdő soraiban pedig valószínűleg nem. A kötet következő tanulmánya ezt a kérdést — mármint a a Jó kedvvel, bőséggel sor értelmezését — járja körül.

A. Molnár Ferenc nemzeti himnuszunk második sorának értelmezésekor azt a kételyét fejezi ki, hogy a jó keddvel, és bőséggel szavak jelentései vajon megfelelnek-e az ÉrtSz.-ban szereplő jelentéseknek. A szerző szerint nem valószínű, figyelembe véve a Himnusz alcímét (A magyar nép zivataros századaiból), hátterét, mondanivalóját és stílusát. Az irodalmi kutatások szerint is Kölcsey a Himnusz írásakor mintegy visszahelyezi magát a XVI—XVII. századi múltba. A. Molnár is erre alapoz, amikor értelmezi a Jó kedvvel, bőséggel sort. A jókedv-nek (jó kedv-nek) a Kölcsey által használt jelentése: 'kegyelem, kegy, szeretetteljes indulat'. Ez a speciális jelentés már az 1300-as évektől adatolható; egyes latinról magyarra történt fordítások esetén a latin eredeti alapján is nyilvánvalóvá válik a jókedv szó (ill. jó kedv szerkezet) jelentése. Ez a protestáns egyházi nyelvben szórványosan máig is él, illetőleg római katolikus énekben szereplő példát is fel tud hozni a szerző. A Kölcsey korában használatos református énekeskönyvben a zsoltárokban és a zsoltárokon kívül is sokszor szerepel a 'kegyelem' jelentésű jókedv szó. A bőséggel ’bőségesen’ jelentése is gyakori volt a régiségben (pl. a Vizsolyi Bibliában csak ilyen jelentésben használatos), noha mára már többnyire más jelentés kapcsolódik a szóalakhoz ('anyagi jóléttel'). Ha a jókedvvel 'kegyesen, kegyelmesen' jelentését fogadjuk el, akkor nem a jókedv állandó határozói alakjával ('megáld valamivel') kell számolnunk, hanem a módhatározóival (-val/-vel ragos főnév ugyanis módhatározó szintén lehet). A jókedvvel szóalak a régiségben annyira elterjedt lehetett, hogy már határozószónak is tekinthető. Tehát az „Isten áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel” sorok — A. Molnár véleményére alapozva — úgy értelmezhetők, hogy a költő arra kéri az Istent: a magyarokat kegyesen (vagy kegyelmesen) és bőségesen áldja meg.

A következő tanulmány az apostoli hitvallás (Hiszekegy) egyetlen szavát (halottaiból) boncolgatja mind grammatikailag, mind szemantikailag. Az ÉrtSz.-ban a halottaiból szóalak a halott szócikkében a 2. főnévi jelentés adatainál található. A halottaiból szóalak jelentése ('a halálból, halálából, holt állapotából') nincs összhangban grammatikai felépítésével: a halott főnevesült befejezett melléknévi igenév után az -ai birtoktöbbesítő jel és a -ból rag áll. A birtoktöbbesítő jel a rendhagyó. E szóalak problematikájával szinte senki sem foglalkozott még, A. Molnár a latin nyelvű szöveget és a teológiai irodalmat hívja segítségül feltevése bizonyítására. A latin szövegben a halottaiból szóalak az a mortuis a ’halottak közül’-nek felel meg. Az újabb fordítások a halottaiból szót már valóban a halottak közül szerkezettel helyettesítik, ámbár a régi szöveg ismertebb. A Vizsolyi Bibliában sem fordul elő a halottaiból alak, helyette a halálból található. Ha a halottaiból szóalak történeti előfordulásait vizsgáljuk, a maihoz hasonló állapotot láthatunk. Többnyire Jézusra vonatkoztatva a feltámad, feltámaszt igékkel vagy hasonló jelentésű szavakkal alkot szerkezetet, s legkorábbról a Jókai-kódexből idézhető, még halottaibalól alakban. A halottaiból egyébként az egész régiségben igen bőven adatolható, leginkább az egyházi nyelvben, főleg az apostoli hitvallásban és a görögkatolikus, valamint az ortodox szertartásban máig előfordul. A. Molnár [230] szerint a halottaiból szó egy birtokos szerkezet több birtokra utaló birtokszava. Vagy Krisztusnak másnak a halálából, holt állapotából való feltámadását fejezi ki — akkor a több birtokra való utalás indokolatlan —, vagy ha a ’halottak közül’ értelmezést fogadjuk el, a birtokviszony jelölése marad megmagyarázatlanul. Ez az alak ’a halálból, holtából’ jelentésben éppen az apostoli hitvallás szövegében alakulhatott ki, és eredetileg más grammatikai viszonyt fejezett ki. A halottaiból először nem annak (Krisztusnak) a nevével, megnevezésével alkotott birtokviszonyt, aki feltámadt, hanem a pokol, poklok szóval, amely az előző mondat végén szerepel („Szálla alá poklokra”). A pokol szónak pedig ’a holtak hazája, alvilág, az alvilág egy része’ jelentése illik ide. (Sajnos egyetlen szótárunk sem veszi fel ezt a régiségben gyakori jelentést.) Krisztus harmadnapon a pokol (’a holtak hazája, az alvilág egy része, az alvilág’) halottaiból, azaz a halottai közül támadt fel. Itt tehát később grammatikai, mondatbeli átértékelődés történt: mivel a credóban az előző mondatnak Krisztus az alanya, a halottaiból szót is hozzá rendelték. Ezután a szerző példákon keresztül mutatja be, hogyan halványult el (sőt veszett ki, kivéve a Hiszekegyet) a pokol szó fentebb említett jelentése. A halottaiból szó átértékelődésének már korán meg kellett történnie, hiszen a legelső, a JókK.-ben lévő adat, amelyben “egy gyermeknek halottaibalól” való feltámadásáról van szó, szintén ezt mutatja. Itt a birtokos jelző -nek ragjával ellátott gyermeknek szó a birtokos. Tekintve a credo igen korai és gyakori használatát, a vonatkozó helyen az említett szövegtani helyzetet, a fogalmazás némi sutaságát és az értelmezés (később) nem egészen világos voltát, joggal feltehető, hogy az átértékelődés nemcsak ekkorára, de már az Árpád-korban megtörtént: a halottaiból-t már lényegében nem érezték többes számú birtokszónak. Ha A. Molnár okfejtése megállja a helyét, akkor, mint írja, újabb fontos adalék bizonyítja, hogy több ismert, régi (egyházi) szövegünk elsősorban a szóbeliségben élt, csiszolódott és nyerte el szinte állandó formáját, részben az első fennmaradt, leírt változatok előtt.

A Siserahad című cikk azt a kérdést boncolgatja, hogyan alakult ki egy a Bibliában szereplő kánaáni vezér nevéből szavunk mai jelentése és sokféle alakja. Az ÉrtSz. szerinti jelentések: 1. ’Gyülevész, lármás, garázdálkodó had(sereg), 2. ’Zajos, viszonylag sok személyből, kül. gyermekekből álló embercsoport’. Elsősorban a szó hangalakja adja a megfejtéshez a kulcsot. A Sisera nevet s hangjaival valószínűleg hangutánzó jellegűnek érezték. A sziszegő mássalhangzókat többszörösen is tartalmazó szavak között sok a hangutánzó, amelyek kellemetlen hangjelenségeket, zajt fejeznek ki. A szó tehát már hangalakjával is kifejezhette a lármás hadsereget. A jelentésfejlődés következő fázisában a szó elszakadt a Sisera személynévtől. Második jelentése még távolabb került a bibliai történettől, és ez a jelentés még jobban mutatja a hangutánzó jelleget. Az első és a második jelentésben az a közös, hogy mind a hadsereg, mind az embercsoport zajos, és a jelentésfejlődés is ezen a ponton mehetett végbe. De egyéb kapcsolat is fellelhető a két jelentés között: a zajos embercsoport rendszerint fegyelmezetlen, ez a tulajdonság pedig egy gyülevész, lármás hadseregre is jellemző. A jelentésfejlődést segíthette még az is, hogy a had szónak élt az ’egy nemzetséghez, nagy családhoz tartozó emberek csoportja’ jelentése, amely a mai napig megvan bizonyos nyelvjárásokban. A siserahad szó számos alakváltozata, a nyelvjárásokban való elterjedtsége is a hangutánzó jelleget mutatja. A cikk további részében a szerző a szó kialakulását fejtegeti. Az ÚMTsz. cédulaanyaga szerint a szó leginkább a protestánsok által lakott területen volt használatos, így valószínűleg a birtokos személyjeles (Sisera hada) forma volt elterjedve (ami a Károlyi-féle bibliafordításra megy vissza), a személynévvel való kapcsolat elhomályosulása után a személyjel a szó végéről aztán elmaradt. Ez a változás valószínűleg nem mindenhol ment végbe, és bizonyos alakok, mint sisarahad, zsizsarahad is, a katolikus fordítású bibliában szereplő Sisara-ból eredeztethetők. Siserahad szavunk jelentésfejlődése meglehetősen egyedi: személyneves szerkezetből hangutánzó jellegű köznévvé vált.

A „Bibliás ihletettség Ady Endre Ifjú szívekben élek című versében” című cikkben A. Molnár a versnek főleg arról a soráról ír, amelyben költészetének maradandó, tovább ható voltára utal Ady: „Szent, mint szent sír, s mint koporsó, kemény”. Erről már mások is megírták, hogy az [231] Énekek énekére utaló reminiszcencia van benne, vö. 8/6: „mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír, a buzgó szerelem;” (Biblia. Ford. Károli Gáspár. Bp., 1990.). A. Molnár viszont felhívja a figyelmet arra, hogy a reminiszcencia még nyilvánvalóbb, ha a Bibliának az 1908-as revízió előtti szövegét tekintjük, amelyben a mostani halál szó helyett a koporsó áll. A régiségben a koporsó szónak általános volt a 'sír; alvilág, holtak hazája' jelentése, ami azonban később visszaszorult, már a CzF. is elavuló jelentésként tartja számon. Tudjuk, Ady Bibliája 1903-as kiadású volt, s látható, hogy abban Ady sem ismerte fel a koporsó ottani jelentését, hanem a mai értelemmel számolt, különben nem használta volna a sír főnév mellett. A szent sír pedig azokra a szentsírokra (szent sírokra) vagy úrkoporsókra vonatkozhat, amelyeket a katolikus egyházi gyakorlatból ismerünk: nagypéntektől húsvétig kiteszik a templomba Krisztus sírjának, a Szentsírnak (Szent sírnak, szent sírnak) elképzelt kis mását, és virággal is feldíszítik. Ezek a szentsírok a feltámadást, az örök életet hirdetik. Ady, mintegy áttételesen, valószínűleg ezeknek a síroknak az üzenetéhez hasonlítja költészetét („De virágzás, de Élet és örök”).

Az ezt követő 5 cikk és tanulmány három régi nyelvemlékünkkel foglalkozik, behatóbban és részletesebben az Ómagyar Mária-siralommal, a Halotti Beszéddel, majd a második magyar nyelvű verssel, a Laskai Sorokkal. Az ÓMS. általános bemutatásával kezdi a szerző, majd kitér az olvasat problematikájára. A következő cikkben a szöveget betűhíven közli, ezután pedig saját olvasatát és értelmezését. Az olvasat és az értelmezés során kitér egy sokat vitatott két sorra, illetve abból főleg egy szóra: a ualallal-ra. A. Molnár Ferenc Négyesy, Mészöly, Pais és Benkő véleményével is vitázik ebben az írásában. Gondolatmenetében a latin „eredetiből” indul ki. A Tuled ualmun / de num ualallal soroknak a ‘Halállal boldogan választatnám el tetőled’ jelentésű latin sorok felelnek meg. A Separer a te ‘választatnám el tőled’-del a Tuled ualmun állítható párhuzamba, a Morte beate ‘halállal boldogan’-nal a num ualallal. A ß alál szó tagadásával a fentiek szerint két latin szó áll párhuzamban (Morte beate). Egy ‘boldogtalan halál’ jelentésű szót nemigen lehet elképzelni, így inkább az a lehetőség adódik, hogy a num ualallal-t a morte ’halállal’ szóval vessük össze. Ha tehát a morte szóval a num ualallal állítható szembe, akkor a ßalál-nak a ’halál’ jelentésű szó antonimája lehet. A halál ellentéte az élet, tehát a ßalál értelme itt valószínűleg ’élet’. Ez jól is illik a szövegbe, és etimológiailag, szemantikailag is lehetséges. A sorok értelmezése tehát: „Elválnám tőled, / de nem élettel (életben maradva)”. Azáltal meg, hogy a fordító-átdolgozó a morte szót annak tagadásával adta vissza, nemcsak egy szóismétlést került el, hanem így a ualmun (V: ualnum) és a ualallal is alliterálnak. A valál-t nyelvészeink jó része a val- tövű létige származékának tartja. A val- ige alapjelentése ’van, létezik’, ehhez igen közeli az ’él’ jelentés, ennélfogva a ßal- tőből képezhettek egy ßalál ’élet’ szót. A szerző a fenti fejtegetés bizonyítására sok középkori példát hoz fel kódexeinkből, régi Mária-siralmakból. Ezekben Mária szintén azért könyörög, hogy a fiával együtt haljon meg.

A következő cikk a Halotti Beszédről és ismét az Ómagyar Mária-siralom értelmezéséről szól. A HB. egyik részletében — „Horogu vec iten. e veteve wt e munca vilagbele. e levn halanec e puculnec fee. e mend w nemenec.” — szereplő halanec e puculnec szószerkezetet értelmezi. A pokolnak tulajdonképpen szópárt alkot a halálnak-kal, és annak jelentését erősíti. A pokol szó itt ’holtak hazája, holtak birodalma, alvilág’ jelentésű. A szónak erre az értelmére A. Molnár adatokat hoz mind a magyar régiségből, mind más nyelvekből, majd megadja a fenti mondat általa legvalószínűbbnek tartott értelmezését. A cikk második felében az ÓMS.-ban lévő két híres figura etymologicát — „Vylag uila // ga viragnac uiraga. keeru // en kynathul uo cegegkel // werethul” — értelmezi. A világ világá-t általában a világmindenség világosságának magyarázzák, a világosságon leginkább az erkölcsiség legmagasabb fokát értik. Benkő még felveti a ’világosságnak világossága’ jelentést is, Martinkó András pedig a világ-nak a 'szem, szemefénye' jelentését szintén számba veszi. A. Molnár ezt nem tartja valószínűnek; elképzelésének bizonyításához segítségül hívja az ÓMS. latin eredetijét, a „Planctus ante nescia” című szekvenciát is. Ennek a fentebbi részt tartalmazó versszaka kimaradt a Leuveni kódexből, a magyar megfelelő [232] viszont megvan az Ómagyar Mária-siralomban. A kimaradt versszakban a dux morum 'erények vezére' felelhet meg a világ világá-nak. Az ÓMS.-ban a Planctus említett szerkezeteinek a sorrendje felcserélődhetett, a vers előbb magasztalja Jézus erkölcsi kiválóságát, és utána Jézus testi szépségét. Hogy az ilyenfajta figura etymologicában a birtokos jelző egyes számban áll, nem példa nélküli (éjnek éjjele, csodának csodája stb.). A világ világa, virágnak virágá-nak az értelmezése a fentiek alapján a következő: erkölcsnek példája (a legragyogóbb fényesség), szépségnek mintája (a legszebb virág). Ha ezt az értelmezést fogadjuk el, akkor a világ világa mindkét tagja 'világosság' jelentésű, a két sor között pedig egyfajta ellentét van: az egyik a külső, a másik a belső tulajdonságokra utal, ez a kettő együtt magasztalja Jézust. Persze mindemellett még számon kell tartani a világ világá-nak a 'világmindenség világossága' értelmezését is, a virág virága pedig esetleg azt is jelentheti, hogy 'Szűz Máriának a fia, Jézus', de ekkor a világ világá-nak is lehet olyan jelentése, hogy 'Istennek a fia'. Egyházi szövegek elég sokszor nevezik mind az Atyát, mind Krisztust metaforikusan világosságnak.

Az ezt követő cikkében A. Molnár a második magyar versről ír. Röviden bemutatja a Laskai Sorokat, majd összeveti a Thewrewk-kódex egyik imájával, amely annak párhuzamos szövege. A két szöveg közti rokonság nyilvánvaló, de van egy-két olyan eltérés is, amely arra mutat, hogy külön fordítások is lehetnek. Az imát a XV. és a XVI. században sokszor elmondták, és talán olykor le is írták. A folyamatos szóbeli és esetenkénti írásbeli használatban aztán az ima szövege lassan kicsiszolódott, egyes kifejezései állandósultak. A Thewrewk-kódex szövege legtöbbször a kódexek stílusára jellemző bővítésekkel, így egyes gyakori jelzők betoldásával tér el a Laskai Soroktól és a latin eredetitől. (A kérdésről legutóbb l. a szerzőtől a NytudÉrt. 148. számát.)

A „Szó- és szólásmagyarázatok, etimológiai megjegyzések Balassi nyelvéből” című tanulmányban több csak Balassinál (vagy Balassinál is) olvasható kifejezést és szólást értelmez a szerző. A cikk szerint nemegy kifejezés, szólás adatolható korábbról Balassi költészetében, mint a szakirodalomban elsőként szereplő adat dátuma (pl. ferge, fényes bogár). A szerző néhány régi indulatszó-jellegű kifejezés etimológiájára is magyarázatot ad (pl. ne, nesze, ni; veszek!, veszék!), és megemlít néhány akkor (XVI. század) megszilárdulás előtt álló kifejezést is (pl. szeget szeggel).

A „Névtan, szótörténet és művelődéstörténet” című tanulmányban A. Molnár Ferenc arra mutat be egy példát, olykor hogyan ellensúlyozható a névtan és a művelődéstörténet bevonásával egyes szövegbeli adatok késeisége. A cikkben a gödény szavunkat vizsgálja, ami általános vélemény szerint ősmagyar kori és ótörök eredetű, de a TESz.-ben az első biztos adata csak a XVII. századból való (1643). Pais Dezső „Régi személyneveink jelentéstana” című munkájában a gödény-t is besorolta az állatnevekből származó személynevek közé. Igen korai adatokat hoz ennek bizonyítására. Személynevekre már a XI. századból ad példákat, személynévből alakult földrajzi nevekre pedig a XII. századból. Sőt Szepsi Csombor Márton „Europica Varietas”-ában (1620) is szerepel a gödény köznevünk, ez korábbi adat, mint a TESz.-ben elsőnek minősített 1643-as, de még a Káldi-bibliából (1626) is hozhatunk korábbi előfordulásokat. A gödény szó történetét kutatva A. Molnár megvizsgálja szinonimájának, a pelikán-nak a történetét is. A pelikán-nak nincsenek korai személy- vagy földrajzi névi adatai, még kétesek sem. Viszont köznévként elég sok és korai előfordulása van. Művelődéstörténeti okokkal magyarázható, hogy az ótörök eredetű gödény-t a pelikán a középkorban az írásbeliségből szinte kizárta. A középkorban az írásbeliség nyelve általában a latin, a latin eredetű pelikán lexéma meghonosodását ez is segíthette, és még az is, hogy sokkal inkább használták jelképes, mint konkrét értelemben. A pelikánnal ugyanis kapcsolatos volt egy olyan hiedelem, miszerint a saját vérével táplálja vagy éleszti föl a kicsinyeit, és ezt Krisztusra vonatkoztatva úgy értelmezték, hogy Jézus a saját vérével váltotta meg az emberiséget. A pelikánjelkép írásbeli kifejezésére inkább az egyházi írásbeliséghez fűződő pelikán volt alkalmasabb, mint a falánk, kártékony állat képzetét keltő gödény szavunk. A pelikán a keresztény kultúra bizonyos fokán és nyilván egyházi, irodalmi úton jutott el a magyarba, a beszélt, népi nyelvbe csak később kerülhetett be. Ezért nem is található meg korai személy- és helyneveink között. Ott a gödény [233] szerepel, ami viszont a korai (egyházi) szövegekből maradt ki. Mára a két szó használata egyre ritkább, mivel a gödény lényegében eltűnt Magyarországról, a pelikánmondát pedig kevesen ismerik.

A. Molnár Ferenc a fenti kötetben kiváló nyelv- és művelődéstörténeti ismeretekről, alapos filológiai munkáról tesz tanúságot. Meggyőzően érvel akár neves nyelvészek által megfogalmazott tételekkel szemben is. A lexikológiában szintén járatos, szó- és szólásmagyarázatait tanítani kellene. Nyelvészeink fiatal nemzedéke számára pedig igen jó példa a kötet arra, mekkora figyelemre, milyen precizitásra és logikai készségre, valamint a rész és egész teljes átlátására van szükség az ilyen jellegű kutatáshoz. Tudomány és tudományos ismeretterjesztés szerencsés találkozása a mű, hasznos lenne, ha bővített, technikailag javított kiadása Magyarországon is megjelenhetne és minél több érdeklődő számára hozzáférhetővé válna.

Hegedűs Andrea

Vissza a Tartalomhoz