Oldalak: 353 354 355

T. Somogyi Magda, Toldalékrendszerezésünk vitás kérdései

Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2000. 115 l.

T. Somogyi Magdát szótárírói és -szerkesztői munkássága mellett (Petőfi szótár, ÚMTsz., Képes diákszótár, Jókai szótár, Magyar szókincstár) elsősorban mint a magyar nyelv alaktani kérdéseivel foglalkozó nyelvészt tartjuk számon. Nem véletlenül, hiszen már bölcsészdoktori értekezését is e tárgykörből választotta (A passzív igetövek leíró vizsgálata a magyarban. Akadémiai Kiadó, Bp., 1987.), s azóta megjelent újabb publikációi is alaktani, elsősorban toldalékrendszerezési kérdésekkel foglalkoznak (l. Felhasznált irodalom, 111). Ez a könyve 1994-ben megvédett kandidátusi értekezésének (melynek opponense Elekfi László és V. Raisz Rózsa volt) több ponton bővített, a legfrissebb szakirodalmi vonatkozásokat is tartalmazó változata, amely — mint a címe is mutatja — a problémákat vizsgálja meg és egyúttal állást is foglal az egyes kérdésekben. Rendkívül rokonszenves az a kutatói magatartás, amely T. Somogyi Magdát jellemzi, s amelynek külön is hangot ad a Bevezetésben (10), ahol mások véleményének tiszteletben tartására utal, majd a könyv végén ezt írja: „...hagyni kell, hogy a nyelv rendszere érvényesüljön a leírásban, hiszen a mesterségesen kiagyalt rendszer úgysem érvényesül a nyelvben” (Összegzés 104).

A bemutatandó könyv három nagy egységre osztható. Az első (12—40) a toldalékrendszerezés elméleti megközelítésével, a második (41—64) a toldalékrendszerezés gyakorlatával, míg a harmadik (65—102) a vitatott besorolású toldalékokkal foglalkozik.

Már az elméleti bevezetés jól tükrözi a szerző jártasságát mind az általános nyelvészeti, mind a magyar nyelvészeti irodalomban, s ez tulajdonképpen természetesnek vehető, hiszen egyetemi tanulmányai során mindkettőre szakosodott. Ez a tény egyúttal biztosíték arra, hogy a fent [353] említett tudományágak tekintetében nem részrehajló, hiszen jól ismeri mindkettő eredményeit és hiányosságait, s ennek birtokában tett megállapításait elfogulatlannak és hitelesnek kell tekintenünk, mint ahogy számomra azok is.

Melyek azok a kérdések, amelyek egyaránt érdeklik az általános nyelvészeket és a magyar nyelv kutatóit? Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, azt mondhatnánk, hogy a legtöbb gondot annak az eldöntése okozta és okozza, hogy hány kategóriába sorolhatók a magyar nyelv toldalékai, illetőleg az egyes kategóriákba mi tartozik bele, azaz egy bizonyos toldalék vajon képző, jel vagy rag-e?

A kérdés megválaszolásához szükséges a toldalékmorfémák jellemzőinek, illetőleg elhatárolási kritériumainak számbavétele. A szerző jól látja, hogy a magyar nyelvészeti szakirodalomban hagyományos formális, funkcionális és szemantikai ismérvek nem elégségesek ahhoz, hogy a három toldalékot egyértelműen megkülönböztessük egymástól. A nyelvspecifikus jelkategória pedig részben egyszerűsíti, részben bonyolítja a kérdés megoldását (14). A szerző állásfoglalása és érvelése egyértelmű és meggyőző, amikor a három toldalékkategória szükségességét hangsúlyozza, de mielőtt ennek végső summázatát adná („a magyar toldalékok osztályozására nem több, és nem kevesebb, mint három toldalékkategóriára van szükség”, l. Összegzés 103), áttekinti a magyar toldalékrendszerezés történetét (41—52), majd összehasonlítja más nyelvek, nevezetesen az angol, a német, az orosz, a török és a finn mai toldalékrendszerezési gyakorlatával (52—8). A felsorolt nyelvek mértékadó leíró nyelvtanainak áttekintése során a szerző arra mutat rá, hogy a toldalékok rendszerezése a vizsgált leíró nyelvtanokban mennyire függvénye az adott nyelv specifikus vonásainak, de függ az egyes nyelvtanírók szemléletétől is.

Ezután következik a vitatott besorolású toldalékokról szóló fejezet (65—102), amely terjedelmében a könyv leghosszabb, jelentőségében pedig a legértékesebb része. A szerző már korábban tisztázta, hogy dolgozatában a vitatható besorolású szuffixumok rendszerbeli besorolásának vizsgálatát tartja szem előtt (14 és 64), s ennek függvényében értékeli, illetőleg átértékeli a magyar nyelv következő morfémáit, egyúttal megadva lehetséges rendszerbeli helyüket is. A hagyományosan birtokjelnek, fokjelnek, kiemelő jelnek, többesjelnek és birtokos személyjeleknek nevezett toldalékok jelszerűségét — amióta van hármas osztályozás — csak a többesjel esetében nem vonták kétségbe, a birtokjel, a fokjel és a kiemelő jel képzőszerűsége viszont többször is felmerült a szakirodalomban. Ugyanakkor a képzők között számontartott -ék gyűjtőnévképző és a ható képző vajon átminősíthető-e jelnek? Nem akarom elvenni az olvasóktól azt a lehetőséget, hogy maguk is megismerjék a különböző véleményeket és ezek ütköztetését, ezért csak a szerző végső következtetéseit ismertetem. Eszerint az -é a névszójelek közé sorolandó derivációs morféma, az -ék sajátos többesjel, derivációs morféma, a -bb a képzők közé sorolandó derivációs morféma. A névszókhoz járuló -ik megítélése nem egyértelmű, sorolhatjuk a képzők és a jelek közé is, de mindenképpen derivációs morféma. A -dik morféma kapcsolata az előbbi -ik morfémával a nyelvészek számára nyilvánvaló, az átlagos beszélő viszont egységes szuffixumként tartja számon őket (77). A -hat továbbra is a képzők között helyezkedik el, de közvetlenül a jelek szomszédságában és derivációs morféma (79). (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szakirodalomból jól ismert tétel igazolásával, miszerint a ható képző jelentésénél fogva közel áll a módjelekhez, az oktatásban gyakran találkozhatunk. Saját hallgatóim nemegyszer tévesztették össze a kettőt, s képeztek feltételes mód helyett ható igét...)

A következő kérdéskör arra ad választ, vajon jel-e vagy rag a birtokos számát, személyét kifejező szóelem. Bár az utóbbi időben az egyetemi és főiskolai oktatásban már általánosnak mondható a birtokos személyjel műszó használata, az általános iskolákban még nem ez a helyzet (80). (A nyelvészeti szakirodalomban a Strukturális magyar nyelvtan is birtokos személyragokról ír, vö. Morfológia. Akadémiai Kiadó, 2000. 590 és kk., de ne felejtsük el, hogy a nyelvtan szerzői a külföldi szakirodalom alapján a toldalékokat képzőkre és inflexiókra osztják, s ez utóbbi jelenti a hazai szakirodalomban használatos jeleket és ragokat, vö. i. m. 128 és kk. Az inflexiós morfémák [354] műszót egyébként az új egyetemi leíró nyelvtan is átvette, vö. Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2000. 59 és kk.)

A harmadik kérdéscsoport azokat a toldalékokat vizsgálja meg, amelyek a határozóragok és a határozószó-képzők közé egyaránt besorolhatók. Itt külön szemügyre kell vennünk a melléknevekhez járuló ragokat, illetve képzőket, s azokat is, amelyek főnevekhez járuló esetragok, de lehetnek határozószó-képzők is. A szerző egyértelműen állást foglal amellett — s véleményét természetesen érvekkel is alátámasztja —, hogy mind az -n, mind az -ul/-ül, mind pedig a -lag/-leg képző, s mivel melléknévből képeznek határozószót, mindenképpen szófajváltók is. A számnevekhez kapcsolódó -szor/-szer/-ször ugyancsak képző.

A főnevekhez járuló toldalékok hovatartozása azért is lényeges kérdés, mert arra is választ ad, hogy hány esetragja lehet a magyar főnévnek. T. Somogyi Magda az általa elfogadott képző-, illetőleg ragkritériumok alapján egyetért Kiefer Ferenc toldalékosztályozásával, amely a hagyományosan felsorolt esetragok közül csak 18-at (az alanyeset ragja nélkül csak 17-et) tart valóban esetragnak, a többit határozószó-képzőnek nyilvánítja.

A továbbiakban az igenévi toldalékok besorolásáról olvashatunk. Itt tulajdonképpen csak a főnévi igenév -ni toldalékának kérdése marad nyitva (98), s kompromisszumos megoldásként marad a képzők között. A könyv befejező része a képzőszerű utótagokról (99—101), valamint a prefixumszerű előtagokról ír röviden. Ezután az Összegzés (103), a Felhasznált irodalom (105—13) következik, végül a Névmutató (114—5) zárja a könyvet, amely a Tinta Könyvkiadó sorozatának, a „Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához III.” köteteként jelent meg. (A sorozat első darabja „A szinonimitásról”, a második a „Poliszémia, homonímia” címmel látott napvilágot.)

Az elmúlt években az alaktan kérdései iránt érdeklődők számos publikációt olvashattak e témakörből. T. Somogyi Magda könyvével szinte egy időben jelent meg többek között a „Strukturális magyar nyelvtan” 3. kötete, a Morfológia (Akadémiai Kiadó, Bp., 2000.) és az ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszékén működő munkaközösségnek új, leíró nyelvtana, a „Magyar grammatika” (Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2000.). Az ismertetett könyv megjelentetése ennek ellenére is fontos és jelentős, mivel a vitatott besorolású toldalékokat sokkal alaposabban és részletesebben tárgyalja, mint mások, felhívja a figyelmet a most is meglévő problémákra, majd állást foglal és megoldást javasol. T. Somogyi Magda könyvét a tudományos kutatásban és az anyanyelvi oktatásban egyaránt ismernünk és alkalmaznunk kell.

Posgay Ildikó

Vissza a Tartalomhoz