Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996. 200 lap

1. Az általános közszói etimológiai szótárak címszóanyaga azokból a szavakból áll össze, amelyek az adott nyelv, illetve kultúra életének különböző szakaszaiban — ezek között hangsúlyosan a mindenkori jelenben — fontos szerepet töltöttek és töltenek be. A válogatás tehát a világ leképezését nyelvi jelek formájában tükröző szavak közül nem témakörök szerint történik, hiszen “fontos” szavak a valóság minden területén vannak.

Mindenképpen szükség van azonban a tematikus etimológiai feldolgozásokra is, mivel ezek egy-egy kisebb vagy nagyobb szókészleti terület anyagát tudják apróbb részleteiben is feltárni. A tematikus etimológiai vizsgálódások a TESz. megjelenése előtt és után is jobbára egy-egy eredetbeli kategóriára irányultak (pl. Fludorovits Jolán a latin, Kniezsa István a szláv, Ligeti Lajos a török, Mollay Károly a német, Bakos Ferenc a román eredetű szavakat dolgozta fel), viszonylag kevés azoknak a műveknek a száma, amelyek bizonyos fogalmi körbe tartozó szavak szótörténetét és etimológiáját mutatják be. Ez utóbbiak között meg kell említeni Bánhidi Zoltán monográfiáját (A magyar sportnyelv története és jelene. Bp., 1971.), továbbá az újabbak közül Kiss Jenő könyveit (Magyar madárnevek (Az európai madarak elnevezései). Bp., 1984., A pingvintől a kolibriig. Egzotikus madarak magyar nevei. Bp., 1985.), valamint Rácz János tanulmányait (A magyar nyelv halnevei. Bp., 1996., Kétszáz magyar szőlőnév. Bp., 1997.). Ebbe a sorba illeszkedik Vörös Éva műve, az egzotikus gyümölcsök magyar neveiről összeállított szótára.

2. A szerző jó érzékkel választotta PhD-értekezésének témájául az egzotikus gyümölcsnevek feldolgozását, hiszen az elmúlt tíz-tizenöt évben — a magyar piacnak a nemzetközi kereskedelembe való intenzívebb bekapcsolódása révén — számos olyan növény és gyümölcs jelent meg Magyarországon, amelyet addig csak a szűkebb szaktudomány tartott számon, ám “az utca embere” talán még a létezésükről sem tudott.

A szép kiállítású könyv a bevezetésen és a szótári részen kívül kilenc fő fejezetet, egy-egy függeléket és angol nyelvű összefoglalót tartalmaz. Az alábbiakban az egyes fejezetek sorrendjében haladva fűzök elméleti-módszertani megjegyzéseket mind a szótörténeti, mind az etimológiai részekhez.

3. Az első lényegi fejezetben (A források és az anyaggyűjtés, 4—8) többek között olvashatunk az anyag körülhatárolásáról is. Ebből megtudhatjuk, hogy a “dolgozat anyagát 112 trópusi-szubtrópusi gyümölcs 477 elnevezése alkotja”. Láthatjuk azt is, hogy a források között növénytani és orvosi könyvek, szakácskönyvek, útleírások és szótárak egyaránt megtalálhatók. Helyesen állapítja meg a szerző, hogy részletfeldolgozásokra a nagy etimológiai szintézisek (TESz., EWUng.) megjelenése után is szükség van, főleg a terminológiai jellegű szavak körében (5).

Zavaró pontatlanságokkal kezdődik a könyv címében is szereplő egzotikus gyümölcs fogalmát tisztázó fejezet (9—11). A kurzív szedés, valamint az idézőjelben álló értelmezés azt sugallja, hogy ez a jelzős szerkezet ilyen formában szerepel a TESz.-ben, ám erről természetesen szó sincs. Ráadásul a hivatkozott lapszámon nem található az egzotikus (al)címszó: ez helyesen a TESz. I. kötetének 716. lapján áll.

A legújabb etimológiai kutatásokat figyelmen kívül hagyva a szerző tévesen idézi gyümölcs szavunk első adataként a gyümölcsény szót. Való igaz, hogy a TESz.-ben ez így található, ám az EWUng. teljesen megalapozottan elkülöníti a két szót, mivel ez utóbbi lexéma már a törökben származék, s ilyen formában került be a magyarba. Az EWUng. alapján az évszámot is módosítani kellett volna: 1130—40/XII—XIII. sz. helyett (Györffy György kutatásai alapján) 1086 a pontos évszám.

Egyébként nem könnyű definiálni az (egzotikus) gyümölcs-öt (9), hiszen végső soron a narancs ugyanúgy termés, mint a paprika, s elvileg mindegyiket fogyaszthatjuk nyersen is, főve is. Hasonló a helyzet bizonyos idegen nyelvekben is — ezekre utal is a szerző. Hadd tegyem hozzá, hogy a hollandban a vrucht elsődlegesen ’termés’-t jelent, és ebben benne foglaltatnak azok a termések is, amelyeket a fruit szóval jelölnek: ezek olyan gyümölcsök, mint az alma, körte, meggy stb. — A 10. lapon a “legújabb meghatározások” között említi Vörös Éva az 1960-ban megjelent ÉrtSz. definícióját a déligyümölcs-ről; ez kicsit anakronisztikus, hiszen ennél újabb az ÉKsz. (1972), és az 1991-ben megjelent Magyar Larousse is tartalmazza ezt a címszót.

Az egyik legjobb fejezet a növénynévadásról szóló tudománytörténeti vázlat (12—5). Ebben olvashatunk a kettős nevezéktanról, valamint a magyar növénynévadás áttekintéséről, s ez utóbbiban arról is, miként váltja fel fokozatosan a bizonytalan rendszertani kategóriákat a XVIII. század végétől Linné rendszere. Igen fontos volt ebben a korban (és később is) a hiányzó magyar növénynevek pótlása, ami párhuzamosan futott a nyelvújítás más folyamataival.

A következő fejezetben az egzotikus növénynevek végső forrása szerinti névadási típusokat ismerhetjük meg (16—9). Itt nyolc nagy nyelvi csoportba (nyelvcsaládba) sorolva találjuk meg a szótári részben feldolgozott neveket. Úgy tűnik számomra, hogy itt bizonyos etimológiai fogalomzavar bújik meg a sorok között: a “végső forrás” ugyanis azt jelenti, hogy a mai magyar szó mögött nemcsak a közvetlen átadó nyelv található meg, hanem további nyelvek is, és ezek közül meg tudjuk nevezni azt, amelyik útjára indította az adott fogalmat megnevező szót. Ez igaz is pl. a hikori-ra (algonkin indián), a mangó-ra (tamil), a licsi-re (kínai) stb. Ám ha azt olvassuk, hogy “a portugálból származik a grumihama..., az olaszból a datolya ... és a füge” (16), az a magyar etimológiai elvek szerint közvetlen átvételre utal a megnevezett nyelvekből, nem pedig arra, hogy a magyar és ezek között még más nyelvek is közvetítettek. Egyébként a datolya szócikkében már a görög szerepel — helyesen! — végső forrásként... Hasonlóképpen tévesnek tartom azt az állítást, hogy “Az egzotikus gyümölcsnevek végső forrása gyakran a latin szaknyelvi név” (18). A szerző által felállított hat csoport közül az első kettőben található példák ezt rögtön cáfolják is, hiszen a latin szaknyelvi Carica papaya “forrása a karibi papaya...” vagy az Averrhoa carambola “forrása a maráthi karambol...” — vagyis a végső forrás nem a latin: ezeket a neveket a latin szaknyelvi nevek “csak” terjesztették.

Az etimológiai típusokról szóló részben (20—5) alapvetően jó információkat kapunk az idegenből átvett szavak, a tükörfordítások és a magyar szóalkotások különféle csoportjairól. Ám az átadó és átvevő nyelvi hangsorok fonemikus viszonyairól írt szakasz (21) szerintem pontatlan. Az angol kiwi és a magyar kivi esetében valóban beszélhetünk teljes fonemikus helyettesítésről, hiszen az angol w bilabiális zöngés réshangot jelöl, amit a magyar nyelv a labiodentális v-vel helyettesít. — Vörös Éva szerint “Nincs fonemikus helyettesítés a papaja ... alábbi alakváltozataiban: 1905: Paw-pawt gr.”. Valóban nincs, mert nem is lehet — legalábbis a szótári részben található feldolgozás szerint: a papaja és a pawpaw nem azonos szócikkben szerepelnek, vagyis (a magyarban) nem lehetnek egymás alakváltozatai; a szóban forgó gyümölcsöt egyébként az angol is kétféle névvel illeti: a karibi eredetű paw-paw átkerült az angolba (majd elavult) és a spanyolba is, ez utóbbiból átvette az angol (is), vagyis két külön lexémával van dolgunk, amelyeknek történetesen azonos a végső forrásuk. — A szerző szerint részleges fonemikus helyettesítés tapasztalható az angol soursop ’Annona muricata’ és a magyar szourszop között (ez utóbbi a szúrszop címszó alatt található). Szerintem itt sincs fonemikus helyettesítés, hiszen az angol s betű ugyanazt az [sz] hangot jelöli, mint a magyar sz betű, tehát csupán magyaros formában van írva a szó, azaz legfeljebb grafémikus helyettesítés jöhet számításba. Ha ezzel a szóval kapcsolatban helyettesítésről beszélhetünk, az éppen az angol ou-val írt, kb.[ au]-nak hangzó diftongusnak a magyar ú-val történt helyettesítése a lexémának megtett szúrszop-ban. Ez mindenesetre eléggé különös, fonetikailag nehezen magyarázható eljárás, és szerintem téved a szerző, amikor a megfelelő szócikkben (159) azt állítja, hogy a szúrszop írásmód “pedig egészen a kiejtést követi”. Melyik nyelvét? Az angolét biztosan nem...

A “szószerkezetté válással létrejött növénynevek” (szerintem szószerkezettel jelölt növénynevek) tárgyalásánál azt írja a szerző, hogy “A [Így!] utótagot, a nemzetséget egy szóval nevezik meg, és ehhez hozzáillesztik az előtagot, amely a fajt jelöli...: pl. gyümölcsök királynője ’ananász’...” (25). Sajnálatos módon ez nem jó példa, ugyanis az állítás szerint a királynő volna a nem, a gyümölcs pedig a faj. Szerintem teljesen közönséges jelzős szerkezettel van dolgunk egy idegen gyümölcsnév “kiváltására”, amin egyszerűen azt kell értenünk, hogy ’ananász’. A másik itt említett példa (Adanson baobabja ’Adansonia digitata’) viszont helyesen igazolja a fenti állítást.

Helyesírási kérdésekről a 26—7. lapon olvashatunk (A kölcsönszavak beilleszkedése nyelvünkbe). Szükség is van erre a részre, mert a szócikkek tanulmányozásakor első pillantásra eléggé kuszának tűnik az egyes gyümölcsnevek írásmódja.

A Szótörténeti áttekintés (28—44) rövid művelődéstörténeti fejezet, melyben bővebben olvashatunk a pisztáciá-ról és a szentjánoskenyér-ről. Az elemzett gyümölcsnevek két kronológiai táblázatban találhatók meg (31—44) — számomra zavaros bevezető szöveggel. Vörös Éva szerint az 1. táblázatban azok a gyümölcsnevek találhatók meg, amelyek 1300 előtt tűntek föl a magyarban — ehhez képest egyetlen egy szó sincs adatolva a megadott évszám előtti időből! A táblázat alapján feltehetőleg 1800 előttről van szó. A szerző következő állítása is nagy fejtörést okozott: “...mindössze 32 növény 83 neve jelent meg 1900 előtt” (30). A helyes évszám valószínűleg itt is 1800, ebből a korszakból viszont a táblázati beosztás és a latin szaknyelvi jelölés alapján nekem 36 növényt és 94 nevet sikerült összeszámolnom.

A nevek között pedig óriási a redundancia, ami talán a legsúlyosabb módszertani hibája a könyvnek. Az eddigi fejezetekben is, majd pedig a szótár szerkezetéről szólóban is (45—8) a szerző szabadon váltogatja a növénynév, illetve gyümölcsnév szavakat, jóllehet a mű címe “egzotikus gyümölcsök magyar neveinek” [kiemelés tőlem — G. K.] vizsgálatát ígéri. Mint ahogy a szerző is utal rá (24, 28, 47), megfelelő szövegkörnyezet híján gyakran nem lehet megállapítani, hogy egy-egy adat a növényt vagy pedig a termést (gyümölcsöt) jelöli-e, illetve hogy gyakran a -fa, -bokor utótagú összetételt lehet csak (első) adatként felhozni. Ezt a problémát a TESz. és az EWUng. sem tudja maradéktalanul megoldani, bár az utóbbi sokkal következetesebben jár el, mint az előbbi. Szótörténetileg mindenesetre indokolatlan akkor is növényeket felsorolni, amikor a gyümölcsre már megvannak a szükséges adatok. Így például a táblázatokban (és a szócikkekben) szükségtelen a XVIII. századi baobab után a XX. századból a baobabfa és kenyérfa² szavakat, a XV. századi narancs után a XVIII. századból a narancsfa összetételt, a XVI. századi pisztácia után a XIX. század első feléből a pisztáciafá-t is megadni. Továbbá hol a gyümölcs a következő összetételekben: óriásfa (Adansonia digitata), kenyérfa² (Artocarpus), pálmafa (Phoenix dactylifera), szelídfenyő (Pinus pinea), fazékfa (Lecythis zabucayo) stb? Ezek csak a növényt jelölik, s még úgy sem kapjuk meg a gyümölcsöt, hogy elhagyjuk a -fa utótagot: óriás ą baobab, kenyér ą baobab, pálma ą datolya, és azt sem mondhatjuk, hogy ebéd után ettünk egy szelídfenyő-t... Vagyis ezeket egyszerűen ki kellett volna hagyni a gyümölcsneveket vizsgáló munkából!

Maga a szótár ábécérendben adja meg a tárgyalt szavakat. Ez természetesen járható út, de következménye az, hogy igen sok szócikk végi utalásra és utalószócikk beiktatására kényszerül a szerző, hiszen egy-egy gyömölcsnek gyakran több neve is van. Jobb megoldás lett volna az adott növény (itt növényről van szó!) rendszertani helye szerint feldolgozni az anyagot, az összes utalást pedig egy összevont mutatóba helyezni. Ezzel kapcsolatban Vörös Éva utal Kiss Jenő könyvére (Magyar madárnevek), mely az utóbbi módszert követi, ám szerinte a gyümölcsnevek esetében ez nem volt járható út, mert “egy-egy szócikk több oldal terjedelmű, és kezelhetetlen lenne” (45). Vajon mitől lenne kezelhetetlen? Kiss Jenő könyvét a jól megszerkesztett mutató segítségével igen jól lehet használni!

4. Ezek után lapozzunk bele a szótárba (50—169)! Az 50. lapon álló Ádám-alma címszót szerintem kis kezdőbetűvel és egybe kell írni, továbbá részfordításról, és nem tükörfordításról van szó: 1787-ben az Ádám már mindenképpen magyar név! A szerző szerint “A névadás alapját, [a vessző felesleges — G. K.] a gyümölcs héján látható harapások képezték...”. Kérdezhetnénk: ki vagy mi harapdálta, harapdálja meg a nevezett gyümölcsöt? Valószínűleg senki és semmi, amint azt a Vörös Évától zárójelben idézett német szöveg alapján megtudhatjuk: “Die Rinde am Apfel hat Ritzen, als ob mit den zähnen [helyesen: Zähnen — G. K.] hineingebissen worden sei” [kiemelés tőlem — G. K.], azaz ’mintha beleharaptak volna’ — vagyis nem tényleges harapások, csak annak magyarázott mélyedések. Micsoda különbség! Egyébként az első szótörténeti adatként közölt Ádám-Almája nem közvetlen dokumentálója a címszónak, hiszen az adat jelölt birtokos összetétel, így legföljebb előzménye, a TESz. gyakorlatában “De vö.”, az EWUng.-éban “Vgl aber” lehetne (l. ez utóbbiban az ádámcsutka címszót!).

Az afrikai jujuba etimológiájában (51) idegen nyelvi megfelelőként áll a német Nordafrikanischer Lotos. Nos, botanikai szempontból bizonyára így van, de szótörténeti-etimológiai szempontból egyáltalán nem: az afrikai még csak-csak megfelel a nordafrikanisch-nak, de a jujuba fonémasor aligha azonosítható a Lotos hangsorral.

Az aligátorkörte szócikkének végén (53) álló “L. avokádókörte” utalás teljesen fölösleges, hiszen ez az utóbbi szó a saját betűrendi helyén csak utalócímszóként áll: ő maga is az avokádó szócikkében található. Itt és máshol is meg lehetett volna kímélni az olvasót az üres körbeutalásoktól, ha rögtön a megfelelő helyre irányítaná a szócikk végén levő “L.” a szótár használóját, ahogy azt pl. a jánoskenyér szócikkében is tapasztalhatjuk.

A 63. lapon a baobab-nál (miként a gránátfa [!], a kesu és mások esetében is) véleményem szerint redundáns adatközlést látunk: az 1787-es Baobab adatot még 6 ugyanilyen követi (a kisbetűs írásmód nem számít) — vajon minek? Elég lenne a még ma is használatos neveknél a rendelkezésre álló utolsó adat évszámára utalni.

A 65. lapon a bétel helyett (1975-ös évszámmal, de ez helyesen 1972, ugyanis az ÉKsz. ekkor jelent meg először) logikusabb lett volna a bételdió-t címszónak megtenni: kronológiailag ez az első adat (1890 k.), és ennek van meg az etimológiai háttere, ugyanis a magyar összetétel a német Betelnuß részfordításával jött létre. A bétel jelentése egyébként is ’növényi eredetű izgatószer’, vagyis nem gyümölcs (még csak növény sem). Egyébként Priszter Szaniszló szótárában (Növényneveink. Magyar—latin szógyűjtemény. Bp., 1986.) sincs meg a bétel.

A bergamottnarancs szócikkének végén (65) utalást találunk az arancs(fa) címszóra — csakhogy ilyet a szótár nem tartalmaz.

Az 1989-es brazildió címszónak nem közvetlen adata az 1890 körüli adatolású Braziliai dió — l. az ádámalmá-ról fentebb írtakat. (Priszternél egyik alak sem található.) Az etimológiai részben a német Brasiliennuss végén ß -nek kellene állni, miként az a Betelnuß -ban helyesen is található.

A 67. lapon álló brodfruchtfa után ejtésformát is közöl a szerző: [brodfruktfa] — de miért rövid o-val, d-vel és k-val? Az etimológiában álló német Brodfruchtbaum régies alak lehet, ezt azonban az irodalomban megadott Marzell-féle német növénynévszótár Brotfruchtbaum-ként közli.

A datolyá-nál (és jujubá-nál) miért nem görög betűkkel szerepel a görög adat? A datolyaszilva szócikkének végén az “L.” szakaszban miért szerepel a datolyaszilva — azaz önmaga? Ugyanígy még a földimandula szócikkben is.

A jujuba etimológiájában (102) szereplő német rothe ’vörös’ helyesen rote. Szerintem nem állja meg a helyét az az állítás, hogy a “jujuba végső forrása a görög zizyphon”. A magyar (továbbá angol, francia, német, orosz) és a görög szó még csak nem is hasonlít egymásra! A végső lexematikai forrás valahol Ázsiában keresendő, csupán a Zizyphus jujuba rendszertani név első tagja kapcsolható a görög nyelvhez.

A kókusz szócikkében (112) az összetételek sorában találhatjuk 1775-ös datálással a következőt: Kókos nevü dióval — csakhogy ez nem összetétel. A TESz. és az EWUng. egyszerűen a kókusz adataként kezeli, egyébként helyesen.

A Krisztus kínszenvedése, Krisztus koronája, Krisztusvirág [miért nagybetűvel?] (114) a megadott értelmezés szerint csak növény, illetve ennek virága, azaz nem gyümölcs: miért szerepel mégis a szótárban?

A licsi címszót (115) dokumentáló adatként áll 1986-ból a licsifa összetétel, ami rendben is van, jóllehet már 1894-ből lehetett volna hozni ilyen adatot. Ugyanebben a szócikkben a licsifa összetételeket szemléltető adatként szerepel 1989-ből a licsi: nos, lehet, hogy a szövegkörnyezet alapján valóban a fáról van szó, de ez a hangsor (betűsor) lexematikailag csak a licsi-re adat, akár a fáról, akár a gyümölcsről legyen is szó.

Teljesen indokolatlan volt fölvenni a szótárba a pálma címszót (136), hiszen ez se a magyarban, se a latinban, se más nyelven nem jelent semmiféle gyümölcsöt, csupán növényt. Gyümölcsnevet legföljebb a kókuszpálma, datolyapálma összetételek előtagja alapján lehet elvonni, de az egész összetétel még így is csak növényt jelent! Hasonlóképpen a szamócabakor, szamócafa sem gyümölcs (153), miként a vesefa (165) sem.

Jól megformált szócikkek jó etimológiai levezetéssel pl.: ambarella, ananász, citronád, narancs, szapodilla stb.

5. A szótári részt követő Függelékben három egység található. Az első a tárgyalt növények latin név szerinti mutatója (170—6). Ez igen fontos része a könyvnek, hiszen a latin szaknyelvi név mellett megtalálhatjuk az adott faj összes elnevezését, közülük a legáltalánosabbak dőlt félkövér szedéssel ki vannak emelve — ezek köré csoportosítva lehetett volna földolgozni az egész anyagot.

A második egységet az irodalomjegyzék alkotja (177—91). Sajnálatos módon ez a több száz tételből álló rész is számos hibától terhes. Aulis J. Joki helye nem az A, hanem a J kezdetű nevek között van, miként Raija Lehtinen is az L-be való, nem az R-be. Baker művének kiadási helye nem lehet csak California, miként a CRC Handbooké sem Florida (valamilyen városnév kellene). A kiadó neve egyébként hol szerepel, hol meg nem: Franke és Genaust “megérdemelte” ezt, Csapody—Priszter, Gáldi, a TESz. és még sok más viszont nem. Feltétlenül meg kellett volna adni az 1982-es évszámú Biblia kiadóját! Bakos Ferencnek a román jövevényszókat feldolgozó műve két évszámmal szerepel: 1982 és 1994. Tudomásom szerint a könyvet csak egyszer, 1982-ben adták ki. Az ÉKsz. első kiadása 1972-ben jelent meg, az 1975-ös ennek második, változatlan kiadása, ezt mindenképpen jelezni kellett volna. Ugyanez a helyzet a Bárczi—Benkő—Berrár-féle “A magyar nyelv története” című tankönyvvel is: ez először 1967-ben jelent meg, az 1989-es évszámú példány a sokadik változatlan lenyomatok közé tartozhat. Az EWUng. adatai is hibásak: a mű hat füzetben (két kötetben) jelent meg, méghozzá nem egyszerre, egyetlen évben, hanem 1992 és 1995 között (az 1993-as évszám az első három füzetből álló első kötet hivatalos bibliográfiai évszáma). A főszerkesztőt pedig Benkő Loránd-nak hívják, nem Lorand-nak. A Főzés-nek rövidített műnél ez áll: “Társszerkesztő: Adrien Bailey.” És ki még? A BécsiK. rövidítés mellett miért NagyszC. a Nagyszombati Kódex rövidítése? A NyK. nem 1872-ben, hanem 1862-ben indult. A Pfeifer-féle német etimológiai szótár 1989-es első kiadása három kötetben jelent meg, ezt is jelezni kellett volna. Stb.

6. Miként recenzióm elején írtam, nagy szükség van a tematikus etimológiai feldolgozásokra — erre is szükség volt, hiszen az elmúlt 10—15 évben számos valóban egzotikus gyümölcs jelent meg a piacokon és üzletekben, ezáltal pedig a köztudatban és a szókészletben is. Vörös Éva ígéretes témához nyúlt, bár nem volt könnyű dolga: a vizsgálandó szavak jellegéből fakadóan mind szótörténeti, mind etimológiai forrásai sok esetben hiányosak; ám így is számos, eddig talán ismeretlen gyümölcs (növény) nevével és jobbára helytálló etimológiájával ismertette meg az érdeklődőket a szerző: pl. areka, csillaggyümölcs, hikori, longan, sárgazapota stb. Nagy érdeklődéssel fogtam a mű olvasásához, ám a monográfia tagadhatatlan értékei mellett a fentiekben taglalt számos elvi és módszerbeli hiányosság, felületesség és következetlenség bizony némi csalódást okozott. Ez a könyv akkor válhatna a magyar szótörténet és szófejtés valóban mintaszerű kézikönyvévé, ha a szerzőnek módja lenne egy átdolgozott második változatot kiadni.

Gerstner Károly

Vissza a Tartalomhoz