A térjelölés kérdését a magyar nyelvtanok általában érintőlegesen tárgyalják, például a morfológiában a határozóragok bemutatásakor (külön kiemelve az irányhármasságot a helyhatározóragok rendszerében is, vö. például: MMNyR. 1: 566—73; MMNy. 196—203; Kiefer Ferenc, Morfológia. In: É. Kiss K. — Kiefer F. — Siptár P., Új magyar nyelvtan. Osiris, 1998. 198), azután a szófaji rendszerben a határozószók részletezésekor (MMNyR. 1: 251—7; MMNy. 57—61), majd a mondattanban a határozók tárgyalásakor (MMNyR. 2: 175—84; MMNy. 285—98). Ezek a magyarázatok, legyenek azok leíró-kategorizáló vagy elméleti generatív nyelvtanok részei, egyben közösek: a térbeli (helyre vonatkozó) nyelvi adatokat általában olyan mondatkeretben kezelik, amely l. a mondatot valamilyen zárt, a mondat szerkezetéből és jelentéséből immanensen következő entitásnak, propozíciónak fogja föl, 2. az immanenciából következően is a nyelvileg kifejtett (megjelölt) egységekből vezeti le a térbeli viszonyokat, amelyek ennek következtében “elbeszélt” és nem jelölt helyviszonyok. Vagyis például a:

mondat elemzésekor az a házban főnévi csoport elemzésekor a határozóragban (annak grammatikai és szemantikai viszonyaiban, a vonzatszerkezetben) látja az egyedüli helyviszony-jelölést. Az alábbi elemzés azt kívánja bemutatni, hogy ezzel a magyarázattal a kérdés nem merült ki. A pragmatika, majd a kognitív nyelvészet már eddig is erőteljesen kutatta a térbeliség nyelvi jelölését (vö. további irodalommal; Dieter Wunderlich, Sprache und Raum. 1982. Studium Linguistik 12: 1—19, 13: 37—59; Jürgen Weissenborn — Wolfgang Klein (eds.), Here and There. Cross-linguistic Studies on Deixis and Demonstration. John Benjamins, Amsterdam, Philadelphia, 1982.; Manfred Bierwisch — Ewald Lang (Hg.), Grammatische und konzeptuelle Aspekte von Dimensionsadjektiven. Akademie-Verlag, Berlin, 1987.; Annette Herskovits, Spatial Expressions and the Plasticity of Meaning. In: B. Rudzka-Ostyn (ed.), Topics in Cognitive Linguistics. John Benjamins, Amsterdam, Philadelphia, 1988. 271—97; Heinz Vater, Einführung in die Raum-Linguistik. Gabel Verlag, Hürth-Efferen, 1991. (KLAGE 24.); Dieter Wunderlich — Michael Herweg, 1992. Lokale und Direktionale. In: A. von Stechow, D. Wunderlich (eds.), Semantik. Ein internationales Handbuch der zeitgenössischen Forschung. Walter de Gruyter, Berlin, New York, 758—85; Veronika Ehrich, Hier und Jetzt. Studien zur temporalen und lokalen Deixis. Niemeyer, Tübingen, 1992.). A kognitív nyelvészet egy jellegzetes irányzata (Ronald W. Langacker és George Lakoff és az őket követők munkáiban) éppen abból indul ki, hogy a térbeli tájékozódás elemi kogníciói ikonikusan megmutatkoznak mind az elemi, mind az összetett (mondaszintű) nyelvi formákban. (A kognitív nyelvészetre vö. például: Monika Schwarz, Einführung in die Kognitive Linguistik. Francke, Tübingen, 1992.; B. Rudzka-Ostyn (ed.), Topics in Cognitive Linguistics. John Benjamins, Amsterdam, Philadel-phia, 1988.).

Igaz, az újabb magyar megközelítések például a mondatmeghatározásban már túllépnek ezen a korlátozottabb érvényű elemzésmódon, például Wacha Balázs (Az aspektualitás a magyarban, különös tekintettel a folyamatosságra. In: Rácz E. szerk., Fejezetek a mai magyar nyelv leírásából. Tankönyvkiadó, 1989. 219—82), a mondat három alapjellemzőjének a személyviszonyokat, az időviszonyokat és a modalitást tartja, a személyviszonyok kapcsán megemlíti, hogy az első személy az, aki beszél, a második az, akihez beszélünk, a harmadik az, akiről beszélünk (közelítve a Lyons-féle szemantikában már megfogalmazott szemlélethez), és megemlíti a térbeliség kérdését is. Ennek a rendszernek a lehetséges kiterjesztése és a magyar nyelvtanba és a szövegtanba való beépülése azonban még nem történt meg a lehetséges mértékig.

Kiindulópontként két általános megjegyzés rögzítendő. Először: mint látható volt, a nyelvtanok kiemelten foglalkoznak az idő kérdésével, mind a nyelvtani, mind az eseményidővel, a nyelvtanilag és a fogalmilag jelzett időviszonyokkal. Idő azonban nincs tér nélkül és viszont, ezt fejti ki már a relativitáselméletet részben megalapozó Minkowski a négydimenziós tér-idő kontinuum rendszerében, majd maga az elmélet is (Albert Einstein, A speciális és általános relativitás elmélete. Bp., Gondolat, 1973.). Ez a világmagyarázat sajátos összhangban áll az ember mindennapi tudásával, a világról való ismereteivel és általános tájékozódóképességével, amely az észlelés képességein alapul, és lényegi összetevője térbeli és időbeli tájékozódás (vö. például John R. Anderson, Kognitive Psychologie. Spektrum Akademischer Verlag, Heidelberg, 1996.). Az európai tudomány, a fizika történetében kétféle térmagyarázatot lehet elkülöníteni (vö. Einstein előszava M. Jammer Das Problem des Raumes. Wissenschaftliche Buchgesellschaft. Darmstadt. 1954. című művéhez). Az egyik felfogás szerint a tér a testek egymáshoz való relatív viszonyából jön létre, az a testek világának helyzetminősége, s eszerint nincsen üres tér. A második felfogás szerint a tér tartalmazza a testeket, a tér a testek fölé rendelt létező, s eszerint van üres tér. A XX. századi fizika és elméleti alapja, a relativitáselmélet az első felfogást képviseli. A mindennapi tapasztalat ezzel a magyarázattal részben egyezik: egyrészt van számára “üres tér”, másrészt viszont minden test valamilyen közegben, háttérrel (alappal) válik értelmezhetővé, a fogalomban és a nyelvben is. A jelen dolgozat a magyar nyelv térjelölési rendszerét mutatja be vázlatosan, annak az idővel való összefüggéseit már nem; ennek részben terjedelmi okai vannak, másrészt pedig az a tény indokolja, hogy a nyelv a kontinuumot részben elemeire (azaz dimenzióira) bontja, és különösen az idő határozott nyelvtani jelölésével részben elkülöníti a kettőt egymástól (ugyanakkor természetesen az összefüggést is megtartja, például az eredetileg térjelölő igekötők aspektuális szerepében).

Másodszor: a térbeliség nyelvi bemutatása nem kívánja meg a rendszermondat és a szövegmondat Saussure-iánus megkülönböztetését (a megkülönböztetést indokolhatná a térjelölés erős pragmatikai összetevője). A legáltalánosabb, legelvontabb (tehát a “rendszermondatot” elemző) magyarázatban is szükségszerűen megjelenik a térviszonyok rendszere, amelyet szövegszinten nyilvánvalóan el kell helyezni valamilyen pragmatikai keretben a teljesebb leírás érdekében. E ponton egyértelműen megmutatkozik a kognitív nyelvészet szemantikai összetevőjének hangsúlyos voltából eredő elméleti és leíró előny. Itt két, egymással rokon szemlélet, illetve módszertan találkozik: egyrészt a kognitív nyelvészet az elemi nyelvi egységek önálló jelentéséből, illetve ezeknek az egységeknek a mondatszintű összekapcsolódásából levezeti a térbeliségre vonatkozó jelentést, másrészt a kognitív pszichológia és a kognitív tudomány az összetett tudásformákban, leginkább a tudáskeretben már sémaként mutatja be azt az emlékezetből aktivizálódó tudást, amely az (1) példát laborjellegében és valamely természetes közegében is érthetővé teszi. Az elemi vagy összetett nyelvi egységben a térjelölésre vonatkozó kitöltetlen helyek maradhatnak, amelyek a szövegkörnyezetből vagy a beszédhelyzetből kapott ismeretek alapján válnak teljesebben értelmezhetővé.

Vegyük először az első példát még egyszer:

E mondatnak minden további szövegkörnyezet (pragmatikai ismeretek) nélkül is a következő térrendszere van. Egy E/3. alanyról állítja a mondat, hogy egy meghatározott házban van. Mint az alábbi rendszerezésből is kitűnik, a 3. személy általában távolra mutató a másik kettővel szemben, az a házban főnévi csoport pedig nem kap semmilyen további specifikációt, ami a térbeli elhelyezkedést illetné, ezért az szintén távolra mutatónak (távolban lévőnek) értelmezhető. A mondatba foglalt tényállást térben kívülről látja a beszélő (legyen az bárki), és ennek következtében hasonlóképpen a hallgató (az olvasó) is. Ez a (viszonylagos) távolra mutatás csak akkor lehetséges, ha az valamilyen nézőpontból származik. Maga az állítás valakitől származik, és így a benne foglalt térviszony nyilvánvalóan a tér-idő kontinuum valamilyen meghatározott pontján (annak mozgásában, folyamatában) kontinuumként elhatárolható. Az elhatárolás alapja a mindenkori beszélő elhelyezkedése a térben és az időben. A nézőpont a mindenkori beszélő nézőpontja, ez az origó, a nulla pont, a kiindulópont, ahonnan a mondatban és a szövegben a dolgok térben elrendeződnek. E belátást először Bühler fogalmazta meg, pszichológiailag az egocentrizmus fogalmát bevezetve: a beszédben a térbeli tájékozódás középpontja az ego, minden eltávolodást, irányt, nézőpontot, távolságot, kiterjedést ehhez képest lehet meghatározni (Karl Bühler, Sprachteorie. Die Darstellungsfunktion der Sprache. Fischer, Jena, 1934.). Bühler rendszerében az ego a hic és a nunc kategóriájával együtt érvényes, vagyis az origót három összetevő alkotja, a mindenkori én (a beszélő), az itt (a beszélés helye) és a most (a beszélés ideje). A térbeli nézőpont a beszélőváltással együtt változik, minden beszélő a saját térbeli nézőpontját érvényesíti. Így érthető meg az egyszerű monologikus szövegeken vagy az olyan dialógusoknak, amelyekben részt veszünk, a váltásain túl a levél, a telefonbeszélgetés vagy az egyenes, a függő vagy a szabad függő beszédben rögzített párbeszéd. A perspektíva, amelynek kategóriája a kognitív nyelvészeti magyarázatokban fontos szerepet játszik, nem csupán a térbeli viszonyokat foglalja magában, hanem általában azokat a specifikációkat, amelyek a térbeli, időbeli és fogalmi pontosításokat elvégzik (például egy általános jellegű tudáskerethez képest, vö. például: Ronald W. Langacker, Foundations of Cognitive Grammar. Volume I. Stanford, California, 1987.; John R. Taylor, Linguistic Categorization. Clarendon Press, Oxford, 1991. 90—1).

Az (1) példában ennek megfelelően egy olyan térbeli nézőpont érvényesül, amelyben a mondatban rögzített tényállás a beszélőhöz képest térben távol van. Ez a távolság természetesen viszonylagos és nem a szó hétköznapi értelmében értendő, hanem úgy, hogy a beszélő térbeli elhelyezkedéséhez, origó pontjához képest másutt, méghozzá az esetleges 2. személyhez képest is távol. Az (1) példában ez a nézőpont annak ellenére érvényesül, hogy ez az origó nincsen nyelvileg kifejtett formában (zéró fokon sem) jelölve. Az origót a példamondat 3. személyű főnevei mint viszonyítottak teszik értelmezhetővé. A távolságot itt az határozza meg, hogy a mindenkori 1. személy a 2. személlyel közvetlen, személyes és interaktív kapcsolatban van térben és időben (ideértve a levelet, a telefonbeszélgetést, a fényposta-(ímél)levelezést is), míg az 1. személy és a 3. személy nincs közvetlen, személyes és interaktív kapcsolatban egymással, e kapcsolat legtöbbször egyirányú a beszélő részéről. A magázó formák külön esetet képeznek a magyarban, mivel egyszerre mutatnak közelre és távolra, jelezvén a beszélő és a megszólított közötti távolságot.

Ez az általános magyarázat egy konkrét beszédhelyzetben és kontextusban tovább pontosítódhat, de lényegében nem változik. Amennyiben az (1) példa egy leírás vagy elbeszélés része, arra az imént jelzett általános és viszonylagos távolság vagy föltételezhetően változás nélkül jellemző, vagy egy jelen idejű elbeszélésben lehet közelítő (“Lépjünk be az épületbe...”). Az elbeszélés vagy a leírás más részeinek elegendő ismeretet kell adniuk ahhoz, hogy a példamondat térbeli vonatkozásai konkrétan érthetőek legyenek (erre utal a határozóragos főnév határozott névelője, azaz determinánsa). A nézőpont viszonylagos távolsága, helyzeten kívülisége azonban ekkor is megmarad, mert az origó kívül van az elbeszélt helyzeten. Amennyiben az (1) példa egy párbeszéd része, például válasz egy kérdésre vagy egy más értelmű állításra, az origó belül van a beszédhelyzeten, az alapvető térviszonyok a párbeszédből és a beszélők térbeli helyzetéből, valamint egyéb ismeretekből (például a determinánssal meghatározott ház ismeretéből) értelmezhetők. A példamondatban jelzett távolra mutatás tehát ebben az esetben a beszédhelyzeten belüli origóból indul ki. A mondat teljes térrendszere azonban ezzel még nem merül ki.

A diagramból és a példákból az olvasható ki, hogy az elemi térvonatkozást a magyar nyelv — hasonlóan a legtöbbhöz — elemi nyelvi egységekkel ki tudja fejezni; az itt bemutatott példákban a legösszetettebb szerkezet a névutós főnév. A teljes rendszert itt nincsen mód részletezni, néhány jellegzetességet lehet kiemelni, valamint a térbeliség különböző fajtái mellé a térbeliséget kifejező nyelvi egységek magyar rendszerét föl lehet állítani.

A rámutatásos térbeli utalások mind az elhelyezésen, mind az irányadáson belül a helyzeti rámutatásban kettős rendszert mutatnak, a hangrendi megkülönböztetés alapján elkülönülő közelre és távolra mutatásban: itt — ott, ide — oda (szemben például a német hármas rendszerrel: hier, da, dort). A közelre mutató elemek az elhelyezésben vagy az irányadásban általában véve a beszélés helyére mutatnak. Ennek a magyarban két megvalósulási módja van; az egyik esetben az elhelyezés vagy irányadás megegyezik a beszélő elhelyezkedésével, vö.:

(2a) — Itt vagyok.

(2b) — Ide jövök délben újra.

Az a) példa legegyszerűbb autodeiktikus értelme például a “Hol vagy?” kérdésre adott válaszban jelenik meg; hasonlóan rámutatásos jellegű az a helyzet, amelyben megérkezéskor mondja ugyanezt például egy keresett személy. Más a helyzet akkor, ha az a) példa akkor válasz a “Hol vagy?” kérdésre, amikor heterodeiktikus helyzetben például egy csoportképen keresik a beszélő fényképét. Ebben az esetben a közelre mutatásban az
elhelyezkedés (és az irányadás) nem teljes mértékben egyezik meg a beszélő elhelyezkedésével, hanem annak csupán közvetlen környezetével. A beszélőnek a nyelvi közelre mutatásból eredő közvetlen környezete, annak térbeli kiterjedése további kutatást igényel, feltételezhetően szoros összefüggésben áll a közvetlen fizikai elérhetőséggel (“karnyújtásnyira van”) és a részletes láthatósággal. E második lehetőségre példa a következő rámutatás is:

(3a) Itt van a keresett könyv.

(3b) Itt van Komárom.

A b) példában a térképre való rámutatás, az ezzel végrehajtott elhelyezés a térkép és
a rajta jelölt helyek közelségére alapul.

A távolra mutató elhelyezés és iránymutatás esetében a beszélő helye (az origó), közvetlen környezete és az utalással, rámutatással megjelölt tér nem egyezik, közöttük távolság van. Ezt mutatja a következő példában az a) és b) közötti különbség:

(4a) Ott van egy könyv az asztalon.

(4b) Itt van egy könyv az asztalon.

Külön rendszert képez az elhelyezésen és az irányadáson belül a helyjelölésben a helyzetivel szemben (amiről föntebb volt szó) a dimenzionális térkijelölés, amely a térben való elhelyezkedést valami máshoz viszonyítja, illetve két dolog térbeli elhelyezkedését, egymáshoz viszonyított irányát reprezentálja, a magyarban különösen az előtt, mögött, elé, fölé stb. névutóval. E csoportok tovább bonthatók nézőpont szerint külső (deiktikus) és belső (intrinzikus) nézőpontra (vö.: Clifford Hill, Up/down, front/back, left/right. A contrastive study of Hausa and English. In: J. Weissenborn, W. Klein i. m. 13—42; Vater i. m. 51 kk.). A külső nézőpont szerint a két dolog (test) viszonyát a beszélő nézőpontja határozza meg, például:

(5a) A labda a fa mögött van.

(5b) A labda a fa mögé gurult.

(6) A labda a fa előtt van.

Azonos résztvevőkkel eltérő fizikai elrendezést a beszélő nézőpontjából lehet leírni (Vater i. m. 51 kk. hangsúlyozza, hogy vannak nyelvek, amelyek másképp reprezentálnak ilyen térbeli viszonyokat).

(7a) A kutya a ház előtt van.

(7b) A kutya a ház mögött van.

A két példában a kutya és a ház egymáshoz való térbeli viszonyát nem a beszélő helyzete (az origó) határozza meg, hanem a ház jellegzetes formája és térbeli hierarchiája: a háznak van “eleje” (a bejárattal) és van “hátulja”, valamint “oldala”. Az a) példában a kutya a ház bejárat felőli oldala, tehát az eleje előtt van, a b) példában az ellenkező oldalon. A külső és a belső dimenzionális térkijelölés keveredésének és kétértelműségének egy példáját adja Vater (i. m. 59) egy jelenetben, amelyben a kocsivezetőnek az oktató azt az utasítást adja, hogy álljon be a járda mellett parkoló kocsi mögé. A névutós főnévi csoport kétféleképpen értelmezhető, deiktikusan a beszélő nézőpontjából azt jelenti, hogy az álló kocsi eleje elé, intrinzikus nézőpontból, hogy az álló kocsi hátulja mögé. A példa a magyarban is kétértelmű lehet.

Mivel a dimenzionális térkijelölés nagyobbrészt semlegesen viselkedik a beszélő helyzetéhez (az origóhoz) képest, a közelséget nem jelöli egyértelműen. Az alábbi példákban a térkijelölések szempontjából nem lényeges a közelség vagy a távolság:

(8a) A ház a víz fölé épült.

(8b) Tedd a dobozt a könyv fölé!

(8c) A szerelő a kocsi alatt van.

A közel—távol viszonyt további rámutató elemekkel lehet jelölni:

(9a) A szerelő ott van a kocsi alatt.

(9b) A szerelő itt van a kocsi alatt.

Az utolsó példákban vázolt dimenzionális térkijelölés összefügg a bilaterálisan (az emberi testre is jellemző) szimmetrikus testek térbeli helyzetével. Ezeknek a testeknek általában van kanonikus helyzetük, például egy szék kanonikus helyzetében a lábain áll (vö.: Langacker i. m.; Vater i. m. 60—5). Ekkor a szék “eleje” előtt lévő másik test térbeli jelölése határozottan történhet meg:

(10) A macska a szék előtt van.

Amennyiben a szék helyzetét megváltoztatjuk, például oldalt vagy hanyatt döntjük, a térbeli viszony nyelvi jelölése már nem ilyen egyértelmű, az oldalt döntött szék “eleje” előtt lévő macska nem a szék előtt, hanem inkább mellett van. Ugyanakkor például a következő mondat:

(11) A ruha a széken van.

a szék kanonikus és nem kanonikus helyzetében egyaránt érvényes.

A vázlatos bemutatásban ezzel elérkeztünk a térbeliséget jelölő legelemibb nyelvi egységektől (a névmásoktól, a ragoktól, az igekötőktől és a névutóktól) a nyelv lexikális egységeiig. Ebben a tartományban a magyar nyelvben az igék, a főnevek, melléknevek és a határozószók egyaránt szerepet játszanak (természetesen azok, amelyek valamilyen összefüggésben állnak a térbeliséggel). A szószemantika e fontos, és a magyar nyelvre még ki nem dolgozott területét itt csak érinteni lehet, egyetlen példaként a mozgást jelölő igék vázlatos bemutatása lehetséges. E bemutatáshoz Langacker (i. m.) modelljét alkalmazzuk, amelynek szemantikája beleillik az eddig tárgyalt keretbe.

E szemantika a nyelvi kifejezés szemantikai pólusának két alapvető osztályát különbözteti meg: a nominális predikációkat, amelyek dolgokat jelölnek (a főneveket), valamint a relacionális predikációkat, amelyek vagy atemporális viszonyokat (mellékneveket, határozókat) jelölnek, vagy folyamatokat (igéket, el nem felejtve, hogy folyamatokat főnevek is jelölhetnek) (Langacker i. m. 183 kk.). Mindkét osztály közös kognitív alapja a figura/alap (figure/ground) megkülönböztetés: “a figura az az alstruktúra, amelyet »kiemelkedőként« észlelünk a többihez (az alaphoz) képest, amelynek különleges jelentősége van mint központi entitásnak, amely körül az egész észlelt dolog elrendeződik” (Langacker i. m. 120). A figura és alap viszonyát a perspektíva határozza meg, a nézőpont, ahonnan valamit nézünk. Mindez igaz a vizuális észlelésre éppúgy, mint a nyelvi kifejezésekre általában, s azok szemantikai oldalára is.

Az igék esetében Langacker külön is hangsúlyozza a viszonyjelleget. A folyamat kognitív feldolgozásában az észlelt dolgok (testek) közötti kapcsolatok a térben és az időben helyeződnek el. Az idő múlásával egy egyed (Langackernél a trajector, nevezzük mozgónak, a figura/alap viszonyban a figura) egy másik egyedhez (Langackernél landmark, nevezzük állónak, a figura/alap viszonyban az alap, vö. Langacker i. m. 231. kk.) térben viszonyítva nem változtat helyet, vagy a másodiknak, az állónak a szomszédságából, e helyzetből egy másik (esetleg végső) helyzetbe kerül a szomszédságon kívül. Az álló a viszonyítási pont, amihez képest a mozgót meg lehet határozni. Ezt a rendszert, amely a lexémák jelentését mint szubszimbolikus elemi kogníciók összekapcsolódásából létrejövő reprezentációt írja le, ki kell egészíteni a fentebb tárgyalt rendszerrel, főképp a lényeges origó ponttal: az álló bizonyos esetekben megegyezik az origóval (a beszélő térbeli helyzetével), bizonyos esetekben nem. (Az álló, a mozgó és az origó rendszere pontosabbnak látszik Fillmore rendszerénél, amely megkülönbözteti a tárgyat, az 1. helyzetet és a 2. helyzetet, vö. Charles Fillmore, Deictic Categories in the Semantics of come. Foundations of Language. 1966. 219—27.) E rövid bemutatáshoz vegyük először az áll és a mozog igéket a következő mondatokban:

(12a) A kocsi áll.

(12b) A labda mozog.

Az a) példában az áll ige alanya (a kocsi) a mozgó, vagyis a potenciálisan mozgó, az álló az az általános tér, amiben további kijelölés nélkül van a mozgó; az áll ige a kettőnek a térben az idő múlásával változatlan viszonyát jelöli. A b) példában a labda a mozgó, szintén egy általános térben, minden további kijelölés nélkül; a mozog ige a kettőnek a térben az idő múlásával változó viszonyát jelöli. A beszélő helyzete (az origó) mind a kettőtől elkülönül úgy, hogy az általános téren belül van. Egyik példamondatban sincsen jelölve a tartós cselekvés kezdete vagy vége.

Vegyük ezután a jön, megy igéket a következő semleges mondatokban:

(13a) Péter moziba megy.

(13b) Moziba megyek.

(13c) A postás jön.

Az a) példában a tulajdonnévvel jelölt cselekvő a mozgó, a mozin kívüli, nem pontosított tér az álló (egyfajta közeg- vagy háttérjelleggel), a 3. személyű említésnek megfelelően a beszélő helyzete, az origó ezzel az állóval, annak egy részével vagy pontjával egyezhet (például egy családi párbeszédben a családi otthonban), ettől azonban el is térhet (például egy nyelvtanilag jelen idejű történetelbeszélésben). A megy ige jelentésének lényegi eleme, hogy a mozgónak az állóhoz képest távolodó mozgását reprezentálja úgy, hogy a nem pontosított térben a közel összefüggésben van az origóval a nyelvi reprezentációban. A c) példa hasonló az a)-hoz, fordított előjelű viszonnyal. A b) példában az E/1. igealakkal utalással jelölt alany miatt a beszélő helyzete megegyezik az állóval (hozzátéve, hogy a mondat jelölhet például szándékot, ezáltal tényleges statikus távolságot, vagy folyamatot, ’útban levést’ és közelítést). A három példa szintén jelen idejű igéket tartalmaz, amelyeknek sem a kezdete, sem a vége nincsen specifikálva, de az a) és b) esetében mindkettő, c) esetében a vég az igékhez (és vonzatszerkezetükhöz) kapcsolódó keretek, forgatókönyvek alapján hozzátartozik a mondatok jelentéséhez.

(14) — Gyere ide! — Come here!

(14) — Megyek. — I’m coming.

Az iménti párbeszédben a Jövök! válasz csak a közvetlen közelség esetén lehetséges (vö. István Bátori, On verb deixis in Hungarian. In: J. Weissenborn, W. Klein i. m. 155—65).

A térjelölés magyar nyelvi rendszerének vázolásában külön említeni kell a rámutatást. A rámutatás (a deixis) a szöveg személy-, tér- és időviszonyait hozza egyszerű utalással kapcsolatba a beszédhelyzettel és a kontextussal (Weissenborn — Klein i. m.; Wunderlich i. m.; Stephen C. Levinson, Pragmatics. Cambridge University Press, London, 1983. 54—96; Balázs János, A szöveg. Gondolat, 1985.; Bencze Lóránt, Deixis és referencia. In: Kozocsa S. szerk., Emlékkönyv Fábián Pál 70. születésnapjára. ELTE. 1993. 41—9; Vater i. m.). A rámutatás olyan utalás, amely az értelmezését lehetővé tevő másik szövegelemet vagy dolgot a beszédhelyzet résztvevői között, a személyek között vagy a térben, vagy az időben rámutatással jelöli ki. A rámutatás egyetemes jelenség, amely az érzékelésen alapul, és lényegében antropocentrikus (vö. a J. Greenberg által szerkesztett Universals of Language. MIT. 1966. kötetből Ch. Hockett és U. Weinreich tanulmányait: 21, 154—8). A rámutatás — miképp minden egyéb térbeliséget jelölő elem — egy meghatározott nézőpontból történik, a rámutatás esetében a deiktikus központból, amely Levinson (i. m. 64) szerint a következő összetevőkből áll: “1. a középponti személy a beszélő, 2. a középponti idő a beszélő beszédének az ideje, 3. a középponti hely a beszélő elhelyezkedése a beszéd idejében, 4. a társalgás középpontja az a pont, ahol a beszélő a beszéd alatt pillanatnyilag tartózkodik, 5. a társadalmi középpont a beszélő társadalmi státusa és rangja, ehhez viszonyul a hallgató és az említett státusa és rangja”.

1. A személyes névmás, például:

(15a) — Én itt maradok, te elmégy, ők meg holnap visszajönnek.

(15b) — Kire vársz?

(15b) — Őrá.

Az 1. személyű személyes névmás a beszélő(k)re mutat, vagyis arra a térbeli helyre, ahol a beszélő(k) van(nak); ez a rámutatás kiindulópontja (az origo). A 2. személyű személyes névmás közelre mutat (a megszólítottra), a 3. személyű személyes névmás távolra mutat (az említettre) (vö. John Lyons, Semantics. Cambridge University Press. 1977.). A személyes névmás endoforikus és exoforikus használatát nem mindig könnyű megkülönböztetni: exoforikusnak a szövegbeli korábbi említés hiányában tekinthetjük általában akkor, amikor párbeszédben 3. személyű említés történik, az 1. vagy 2. személyű említések esetében az exoforikus rámutatás korábbi említés mellett is megtörténik, ugyanis az 1. és 2. személyű személyes névmás nem helyettesít valami főnévi megnevezést, hanem a rámutatással nevez meg. A személyes névmás mint rámutatás kiegészülhet az utaltnak (akire rámutattak) a megnevezésével, azonnal értelmezhetővé téve a rámutatást és az utalást:

(16a) — Én, XY esküszöm, hogy [...]

(16b) — Te, Péter írd meg a szöveget, és te, János, készíts hozzá rajzokat.

(16c) — Ők, az érettségizők, idén már nem mennek kirándulni.

2. A mutató névmás, például:

(17a) — Ezt kérem!

(17b) — Ezt a könyvet kérem!

Az a) példában az ezt tárgyragos mutató névmás csak a beszédhelyzetben értelmezhető, akkor, ha a párbeszédben részt vevők más forrásokból (kézmozdulat, a tekintet iránya, fejmozgás) tudják, hogy a mutató névmás merre irányul a térben. A b) példában a mutató névmás értelmezését részben elvégzi a vele egy főnévi (determinánsos) csoportban lévő főnév (könyvet), ez tehát nyelvileg kifejtő rámutatás, magára az irányra azonban ugyanaz vonatkozik, mint az a) jelű példára. A kifejtő rámutatásban a mutató névmás és a főnév toldalékolása megegyezik, elősegítve az értelmezést.

A mutató névmások rendszerében következetesen érvényesül a magas hangrendű közelre mutató és a mély hangrendű távolra mutató kettősség (ez — az, eme — ama).

3. A (névmási) határozószó, például:

(18a) — Reggel hétkor indul a busz az iskola elől. Ott találkozunk előtte tíz perccel.

(18b) — A folyóiratok itt vannak. Ide tegyed az új számokat.

(18c) — Most induljunk, amíg nem esik.

Az a) példa második mondatában az ott határozószó az első mondat iskola elől névutós főneve alapján válik értelmezhetővé. A b) példa 2. mondatában az ide határozószó az 1. mondat itt határozószavára utal vissza, az azonban nem teszi értelmezhetővé, az csak a tényleges beszédhelyzet térviszonyainak ismeretében lehetséges. A c) példa most időhatározója a beszédhelyzetben válik értelmezhetővé az akkori jelen idő ismeretében.

(19a) — Hol van a cukor?

(19a) — Ott. / A polcon.

(19b) — Kiről beszélsz?

(19a) — Rólad.

(20) — Ki ez? / Ki ez a nő?

(20) — A nagynéném.

Az exoforikus rámutatások térbelileg kétfélék lehetnek: 1. helyzetre utalók (Te vagy a győztes., Itt van a könyv.), 2. irányra utalók (Neked adták az első díjat., Erre induljatok.) (vö. Vater i. m. 45). A két fajta a szöveg térrendszerének kiépítésében és a beszédhelyzethez való illesztésében játszik fontos szerepet.

Az eddig bemutatott rámutatásfajták mind exoforikus (szövegen kívüli) utalások. Az endoforikus rámutatások általában melléknévi és igenévi jelzők, amelyek korábbi vagy későbbi szövegrészekre mutatnak rá (beszédben: az iménti..., a következő..., írásban: a fenti..., az alábbi...). Endoforikus rámutatás lehetséges mutató névmással és a vele egy főnévi csoportban lévő főnévvel is (Ezt a történetet hallgasd meg!).

A rámutatás kétféle térben lehetséges: 1. a beszédhelyzet tényleges terében (itt
Budán, azaz a párbeszédben résztvevők Budán vannak), ez az autodeixis, 2. a beszédben elképzelt, meghatározott térben (itt Budán, azaz a párbeszédben résztvevők nincsenek Budán, hanem egy térképre mutatnak), ez a heterodeixis (Bencze i. m. 44).

A rámutatásban rendszeresen érvényesül a közel — távol kettősség. A közelre való mutatással szoros kapcsolatban áll a rámutatás kiindulópontja: a mutató névmások és a (névmási) határozószók esetében a közel és a kiindulópont nyelvileg nem különül el egymástól, a személyes névmások esetében elkülönül.

1. Igei személyragok és birtokos személyjelek. — Mivel a magyarban lehetséges, sőt bizonyos esetekben kötelező az alany (vagyis a kifejtett, megnevezett alany) nélküli szerkezet, a beszélő, a hallgató és az említett (tehát az 1., a 2. és a 3. személy) közötti nyelvtani, jelentéstani és pragmatikai különbséget, a nézőpontot, a mindenkori origót a jelek és ragok jelölik. Az igei személyragok közül különösen a magyarra jellemző tárgyas ragozási paradigma, azon belül pedig a 3. és a 2. személyű tárgyra mutató ragok (látom, látlak) játszanak szerepet (az első inkább távolra mutat, a második közelre).

2. A határozói esetragok és névutók. — E ragok — ellentétben az igei személyragokkal és a birtokos személyjelekkel — a térkijelölés szempontjából nem különülnek el szemantikailag olyan határozottan a szótőtől, a főnévi tő általában hozzájárul a jelentés térbeli vonatkozásának reprezentálásához. Az (1) példa rövid elemzése jelzi, hogy a térbeliséget jelölő határozói esetragoknak, e ragok és a tövek szemantikai egységeinek a rendszere a magyar nyelvben nincsen kidolgozva, hasonlóan azokhoz az igés szerkezetekhez, amelyek az esetragos főneveket kötelező vagy szabad vonzatként tartalmazzák. Az irányhármasság e rendszeren belül csak összetevő, lehetőség, mert önmagában nem szervezi a közlés (akár kontextus nélküli mondat, akár pragmatikai kontextusú szövegrészlet) térkijelölését. A térkijelölő névutók a határozói esetragokhoz hasonlóan viselkednek a térkijelölés szemantikájában és pragmatikájában, különbség inkább a konkrét jelentések között van (ragokkal például nem lehet magyarul kifejezni az ’előtt’ és ’mögött’ viszonyt).

4. A határozószók. — A határozószók térbeli rendszerének elemzése, különösen a mondaton belüli szemantikai szerepe (a mondatbeli igével vagy főnévvel való kapcsolata) az általános leírásban már kapott figyelmet, de az egyes magyar határozószók jelentéstanának kidolgozása további kutatást igényel.

5. A személyes névmások. — A személyes névmások nyelvtani utaló szerepével főképp az E/3. alakú névmás kapcsán foglalkoztak sokat, mert a 3. személy távolra mutató jelentése fontos mondat- és szövegtani jelenségeknek, leginkább az utalásnak az alapja (vö. például: Pléh Csaba — Radics Katalin, “Hiányos mondat”, pronominalizáció és a szöveg. ÁNyT. XI. 1976. 261—77; Kocsány Piroska, Műhelytanulmány az “ő” névmásról: Nyr. 1995: 285—93; uő., Pro-drop und Textkoherenz: Interagierende Regeln im Gebrauch des Subjektpronomens im Ungarischen: ALH. 1997: 385—411.) Ezeknek az 1. és a 2. személyhez való viszonyuk és az ezáltal létrejövő térrendszerek bemutatása azonban még további kutatásokat igényel. Ez a viszonyrendszer ugyanis a legtömörebben összesíti a magyarban is a kommunikáció legalapvetőbb térbeli szerkezetét. A személyes névmások térbeli rendszerét tovább árnyalja a 2. személyű magázó formák távolra mutató térjelölése, amely a 3. személyű alakból ered.

6. A fogalmi tartalmú szókészleti elemek: főnevek, igék, melléknevek. A magyar főnevek és igék térbeli jelentésének elemzésére rövid példa olvasható föntebb, ezt is további kutatásoknak kell követniük.

Az “idővonatkozás nélküli”, általános érvényű mondatok a négydimenziós tér-idő rendszernek megfelelően térvonatkozás nélküliek, azaz nélkülözik a bármilyen térjelölést. Pontosabban: idő- és térvonatkozásuk teljesen általános. Az ilyen tényállásmegfogalmazásokban nem érvényesül az origó másutt fontos szerepe, mert a jelzett esemény vagy állapot bármilyen tér-idő viszonyban bekövetkezhet, illetve érvényességét, igazságát semmilyen további térbeli vagy időbeli körülmény nem változtatja meg (fizikailag a relativitáselmélet elvei szerint). Ezt a tényt Lotz ismert példájával lehet bemutatni (Lotz János, Az igeidők jelentése a magyarban. In: Szonettkoszorú a nyelvről. Bp., Gondolat, 1976. 167—9):

(21) A víz 100 ° C-on forr.

Még érdekesebb az olyan kijelentés, amely erősebben kötődik a térhez, mert mozgással kapcsolatos, de szintén általános:

(22a) Minden test mozog.

(22b) A testek mozognak.

E vázlatos összefoglalás nem teszi lehetővé az elemi térjelölő nyelvi egységek mondatbeli szintaktikai, szemantikai és pragmatikai helyének a kidolgozását, és csak említés szintjén vonatkozhat a szöveg térrendszerére. Általánosságban az állapítható meg, hogy például a párbeszédek erősen építenek a nem fogalmi térjelölés nyelvi egységeire és a rámutatás kifejezésmódjaira, bennük az egocentrikus nézőpont, az origó mindig határozottan érvényesül. A narratív, érvelő, leíró és elbeszélő típusú szöveg(részletek)ben az egocentrikus nézőpont kevésbé érvényesül, a távolabbra mutatás, illetve a távolabbi fogalmi megnevezése határozottabban jelentkezik. Még semlegesebb, még tárgyilagosabb közlő szövegek, például a hír, a tudományos szöveg térben még inkább eltávolító (nem grammatikalizált vagy névmási, deiktikus elemekkel, hanem tartalmas lexikai elemekkel, határozóragokkal történő megnevezés tapasztalható). Ez utóbbi esetben minden hallgató, olvasó nagyjából ugyanazt a nézőpontot kapja meg a beszélő révén, egyenlő távolsággal. A szövegeknek ez a fajta térrendszere önmagában nem metaforikus, de igen pontosan járul hozzá ikonikus módon a pragmatika tartományában a szöveg értelméhez.

Tolcsvai Nagy Gábor

Vissza a Tartalomhoz