 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
   |
 FRANCOIS TRUFFAUT: JULES ÉS JIM (1962) | ||
 Előző fejezet:François Truffaut, a kamasz és a felnőtt | Tartalom | Következő fejezet: Szabó István: François Truffaut Jules és Jimjéről |
Henri-Pierre Roché: Jules és Jim - részletek
Az archaikus mosolyJules és Jim Görögországba utazott.
Hónapokig készültek az útra a Nemzeti Könyvtárban. Jules kivonatolta Jimnek a legfontosabb könyveket. Amikor Jim belefáradt az olvasásba, elment Jules-höz, aki körülbástyázta magát a romba dőlt templomok hatalmas térképeivel, s az írásos anyag alapján helyreállította őket.
Jules előbányászta ógörög tudományát, és nekifogott az újgörögnek.
A lehető legkevesebb csomaggal indultak útnak. Egyforma világos öltönyt csináltattak. Marseille-ben szálltak hajóra Nápoly felé, mert meg akartak állni Dél-Olaszországban. Jim a hajó orrában feküdt, és nézte, hogyan szeli az orrtőke a kék vizet. Jules újraolvasta vaskos könyveit, és időnként beavatta Jimet a legfontosabb tudnivalókba. (...)
Jules egy honfitársát várta, egy ígéretes festőt, akivel még az egyetemen barátkozott össze. S amint mondta: "Az ő felesége Görögország."
Albert megérkezett. Még Jules-nél is jobban tudott görögül. Magas, barna fiú volt, nem szép, de jellegzetes. Megmutatta nekik vázlat- és fényképgyűjteményét. Az egyik fénykép egy istennőt ábrázolt, amint egy hős éppen elrabolja. Archaikus mosolya megragadta őket. A nemrég kiásott szobor az egyik szigeten volt. Elhatározták, hogy együtt megnézik.
Hármasban mentek mindenhová, egy parkban lévő cukrászda teraszára jártak, ahová az athéni polgárok. Ógörög típusú arcokra vadásztak, de nem találtak.
Együtt kalandozták végig a Peloponnészoszt. Albert szigorú tanító volt, sokat követelt. Vele valóban mindent láttak. Jim tisztelte, de féltékeny volt rá Jules miatt. Aki ezt észre is vette, és reagált is rá. Habzsolta Albert tudományát, mosolygós szemellenzősségét azonban nem kedvelte. (...)
Egy játék gőzhajón érkeztek a szigetre, rohantak a szobrukhoz, és egy teljes órát töltöttek vele. Minden várakozásukat felülmúlta. Sokáig szótlanul járkáltak körülötte. Mindenható, ifjonti, csók- és talán vérszomjas mosoly lebegte körül.
Csak másnap hozták újra szóba. Láttak-e már valaha ilyen mosolyt? Soha. Mit tennének, ha egy szép napon látnának? Le nem vennék róla a szemüket.
Albert folytatta az útját. Jules és Jim visszatért Párizsba, tele voltak a nagy felfedezéssel, úgy érezték, az ember mégiscsak az istenek közelébe juthat. (...)
Käthe és Jules
Párizs.
Jules újabb honfitársnői érkezését jelezte Jimnek, ezúttal Berlinből. Jim nem nagyon akart találkozni velük, nyugodtan szeretett volna dolgozni, de Jules meggyőzte, hogy szerepel a programban, és akkor is sokat segíthet, ha csupán kevés időt szentel nekik.
Hárman voltak a hölgyek, nyitott szemmel jártak, és a nyelvüket se nyelték le. "Semmi szükségük nincs ránk - gondolta Jim -, korukhoz képest nagyon is tapasztaltak." Szenvedélyesen festeni kezdtek, és amellett látszólag egy hét alatt bekebelezték Párizst.
Egyikük, a magas, fekete Sarah szigorú, ázsiai szépség volt. A másik gömbölyded és eleven bécsi szépség. A harmadik hirtelenszőke, napbarnított bőrű germán szépség. Feltűnést keltettek, amikor hármasban beléptek egy tánchelyiségbe.
Käthének, a harmadiknak olyan volt a mosolya, mint a szigeti szobornak.
Jim őt nézte ki, Jules mindennap egyedül, a saját számlájára találkozott vele. Nem akarta, hogy Jim is találkozzék a lánnyal. Így ment ez egy hónapig.
Jules eljárt Jimhez. De nem mondott semmit, Jim úgy vélte, hogy ez kedvező. Aztán így szólt Jules:
- Szeretnénk megkérni, hogy töltse velünk a június 14-ét, Käthével meg velem ... de ... - Jim szemébe nézett, és tagoltan hozzátette: - de ezt aztán nehogy ... érti, Jim?
- Jó, ezt nem, Jules - felelte Jim. (...)
A lány jó pajtásnak bizonyult, könnyed, jókedvű visszavágásai gyors észjárásra vallottak. Jobban komédiázott, mint Odile, és kevésbé bohóckodott. Jim annyira Jules-höz tartozónak tekintette, hogy nem is próbálta jobban megismerni. Mihelyt Käthe arca felengedett, kiült az ajkára az archaikus, ártatlan és kegyetlen mosoly: hozzá tartozott, egész lényét kifejezte. (...)
A második ugrás a Szajnába
Käthe táviratozott Jules-nek: "Kellesz. Gyere!"
Jules bosszankodva, dünnyögve ült vonatra. Arra gondolt: "Käthe nem írja, miért. Biztosan Jim miatt. Igazán békén hagyhatnának már!"
Elaludt a fülkében. Álmában egy nagy, nyargaló sárga csődört látott. Mellette éppolyan sebesen kis kanca futott. Hol egyik, hol másik volt elöl. Közben-közben megálltak, szagolgatták, harapdálták, rugdalták egymást. Azután folytatták ördögi vágtájukat, egyre magasabb falakat ugrottak át, a sötét ég alatt, épphogy csak túljutottak rajtuk. Lesoványodtak a fáradtságtól, szőrük hosszú és loncsos lett, az orrlukaikon kifújt párában tűzvészek remegtek.
Jules felébredt. "Jim most elismeri, hogy Käthe szabad, ahogyan én már régen elismertem... és Käthe ezt sohasem bocsájtja meg neki...
Käthe könnyen megszerezte Jimet, de nehezen tudja megtartani. Amikor Käthe szerelme fagypontra zuhan, akkor Jimé is, és Käthe szerelmével együtt melegszik forrpontra. Én nem ismerem sem a fagypontot, sem a forrpontot."
"Miért ajándékozott meg mindennek ellenére az annyira körülrajongott Käthe minket, kettőnket a jelenlétével?... Mert tökéletesen figyeltünk rá, mint egy királynőre, mert mi ketten tudtuk leginkább azzá tenni őt, amit úgy emlegetnek: szeretett asszony." (...)
Käthe, Käthe, benne talált a valóságra, és beletört a bicskája.
Mihelyt Jules megérkezett, Käthe üzleti tanácsokat kért tőle, de ez csak félig nyugtatta meg a férfit. Azután rávette, hogy telefonáljon Jimnek, hívja meg, aznap tegyenek hármasban egy autókirándulást a nyitott kocsiban. Nem akarta, hogy a két férfi négyszemközt beszéljen.
Jim belement.
Mi lesz a műsor?
Käthe azzal szórakozott, hogy túl nagy sebességre kapcsolt, és észrevétlen óvatlanságokat követett el.
Jules hátult ült, mint mindig. Feszült várakozás uralkodott, mint a tóparti sétán, mielőtt Harolddal találkoztak.
A Szajna-partra értek, a város szélére.
Käthe azt mondta Jules-nek:
- Ha idejében vissza akarsz érni Párizsba, arra a baráti vacsorára, itt vonatra szállhatsz, Jules. - És megállt a kereszteződésben.
Jules kiszállt, odalépett az ajtóhoz. Käthe ünnepélyesen megpuszilta.
Azután csillogó szemmel azt mondta neki:
- Nagyon figyelj, Jules!
És indított, Jimmel együtt. Ahelyett, hogy jobbra fordult volna, a szép parti útra, egyenesen továbbhajtott, és a szűk, javítás alatt álló hídra gördült.
Jim meg akarta kérdezni: "Miért arra mégy?"
De már mindegy volt.
Jules figyelte őket.
A hídpálya meg a keskeny járda deszkából készült, frissen kátrányozták.
Balra, középen harmincméternyi hiányzott a korlátból, arrébb munkások dolgoztak.
Käthe balra tartott, az autó első kereke súrolta a járda szélét. Jimben felvillant a gyanú.
Käthe szerencsésen visszakormányozta a kocsit a jobb oldalra. Mindjárt túl lesznek a harminc méteren.
Az asszony gyorsít, éles ívben balra fordul.
A kocsi felugrik a járdára, az egyik kerék, azután a másik, repül az űr felé.
Késő, már nem lehet visszarántani a kormányt, még ha Jim vezetne, akkor se... és hát Käthe vezet.
Minden mozdulat felesleges. Akkor meg nem is kell mozdulni. Käthe ügyesen csalta lépre. Nincs kiút. Jim mindenfélétől tartott, ettől nem.
És az asszony vele van!
Ó! Akkor hát szereti? ... Hát még ő az asszonyt!
Käthe baráti, csúfondáros pillantást vetett rá, mintha még volna idejük ... mintha újabb szép útra indulnának.
A tekintete azt mondta: "Látod, Jim ... most én nyertem."
Az archaikus mosoly soha ilyen tiszta nem volt.
Käthe úgy borította fel az autót, mint egy talicskát.
Jules ordítása tűzháromszöget rajzolt hármójuk fölé.
Száguldottak a másodpercek.
Csodás nyugalom állt be.
A táj megbillent. Jim vörös bálványnak érezte Käthét maga mellett, úgy vonzotta, mint a mágnes. Ragyogó szépsége rabul ejtette. Käthe két oldalán, az árnyékban összegömbölyödve nagy, világos színű háló ... de lám csak! megmozdult ... Harold keze az.
A krematórium
Jules-nek baljós előérzete támadt, amikor Käthe azt mondta neki: "Nagyon figyelj, Jules!" - és szorongás tört rá, amikor észrevette, hogy hiányos a korlát. Käthe megint kitalált valamit. A kocsi első jobbra farolása még félénk kísérlet volt, a másodiknál azonban már felkiáltott Jules, és a kocsi valóban a víz felé zuhant.
Ez Käthe órája volt, nem is órája, pillanata volt, hiszen az jobban illett hozzá.
Jules még mindig reménykedett benne, hogy Jim kiugrik, hogy Käthe kiszabadul és kiúszik, mint az angolna ... jó kis hecc, hogy megijessze őt!...
A felborult autó kettejükre borult, mint egy fedő, nagyot csobbanva belezuhant az áradó Szajnába.
A víz nem dobott fel semmit.
Jules-nek többé nem kellett félnie - mert attól a naptól fogva félt, amelyen megismerte Käthét; először attól, hogy az asszony megcsalja, azután csak attól, hogy meghal. Most meghalt.
Víz szemfedőjük alatt Käthe és Jim minden valószínűség szerint nem ölelkezett össze, hiszen azért haltak meg, mert kibontakoztak egymás karjából.
Tetemüket a bokrokon fennakadva találták meg egy kis szigeten, amelyet elöntött az ár.
Jules kísérte ki őket a temetőbe.
Mit szeretett bennük? A mindhaláligjukat, amelynek nevében mindenen átgázoltak, Jules-ön és önmagukon? Jean-Bart-szerűségüket? - amint Käthe mondta.
Miért nem lett nekik gyerekük az ő nevén, pedig ő igazán nem volt ellene?
Semmit sem hagytak maguk után.
Neki, Jules-nek ott vannak a lányai.
"Mi minden történik a két Szajnába ugrás közt? - gondolta Jules. - Az elsővel figyelmeztette őt ... és meghódította Jimet. A másodiknál megbüntet bennünket, és lezár egy fejezetet."
Maga előtt látta az egészen fiatal Käthét, aki még nem kóstolt vért, a játékos Käthét, aki úgy nyerte meg a futóversenyt, hogy Kettő!-re indult. A nagylelkű, az ellenállhatatlan Käthét. A szigorú, a legyőzhetetlen Käthét. Az Alexandra-Käthét, a Szélrózsa-Käthét, Käthét, akit egy kis időre sikerült lefegyvereznie, mert olyan megadó volt, Käthét, aki egy szép napon mint rabszolgát a diadalszekere elé fogta őt.
Käthe fényes és távoli ölelése a háború alatt. Az első szabadság... Az álhős kudarca.
Kapcsolatuk hiábavalósága, amit Jim megérzett. Azért kezdetben mégiscsak olyan boldogok voltak, mint a gyerekek, csak azután a boldogság elszállt.
Jimnek meg neki húsz éven át egyetlen összekoccanásuk sem volt. Gyengéden elfogadták különbözőségüket.
Vajon a szerelemben előfordul ilyen? Jules gondolatban keresett egy olyan párt, amelyik úgy elfogadta egymást, mint Jim meg ő.
Jim elvette tőle Lucie-t és Käthét. Nem. Ő adta Jimnek, hogy el ne veszítse őket, és mert olyan szépek voltak, hogy neki merte ajándékozni őket.
Jim belőlük merítette a biztonságát, ők pedig szépen felemésztették Jimet, s közben Jules figyelemmel kísérhette őket.
Käthe és Jim fenséges magasságba emelte egymás iránti kultuszát, amely hétköznapivá szürkülve tönkrement.
Vajon a harcért szerették a harcot? Nem. De Jules-t őrületbe kergették vele.
Megkönnyebbülést érzett. (...)
| Előző fejezet: François Truffaut, a kamasz és a felnőtt | Tartalom | Következő fejezet: Szabó István: François Truffaut Jules és Jimjéről |
Hírek - Tollhegy - Iskolák - Pedagógusképzés - Szaktanácsadók - Tanítás - Taneszköz - Ajánlott filmek - Fórum - Irattár - Szakirodalom - Internet ajánlat - Felsőoktatás |