Nauru - Az édenkert kiárusítása

 

Bizony, egy nagyító is elkel ahhoz, hogy Naurut felleljük a világtérképen, hiszen ez az óceániai (egészen pontosan mikronéziai) sziget a maga huszonegy négyzetkilométerével a világ legkisebb államai közé tartozik. De vajon miért érdekes számunkra e kis földdarab? Úgyis annyi bajunk van, érdemes akkor még Nauruval is foglalkozni? Feltétlenül érdemes - állítja Az édenkert kiárusítása címû könyv szerzõpárosa, a biológus Carl McDaniel és a világ egyik legnevesebb ökológiai közgazdásza, John Gowdy. Aki elolvassa a könyvet, alighanem egyetért velük, Nauru története ugyanis messze túlmutat önmagán, és számunkra is rengeteg tanulsággal szolgál. Mint annyi más esetben, a "fehér ember" érkezése a naurui társadalomra is bomlasztó hatással volt: gyakoribbak lettek a fegyveres konfliktusok, járványok jelentek meg, elterjedt az alkoholizmus. Nauru történetének azonban van egy különleges vonása: 1899-ben felfedezték, hogy a sziget bámulatosan gazdag foszfátban. Néhány évre rá meg is indult a kitermelés, és a naurui foszfát hamarosan Ausztrália földjeit tette termékenyebbé. Mire a kis szigetország 1968-ban nagy nehezen kivívta függetlenségét, területének több mint harmadát tönkretette a foszfátbányászat. Ám a függetlenség sem jelentett igazi gyógyírt, a kitermelés - és vele a természet és a társadalom egészségének romlása - tovább folytatódott. Manapság a nauruiak a fõ bevételi forrást jelentõ foszfátexportnak köszönhetõen ugyan anyagi bõségben élnek (modern technikai eszközök, például autók, motorkerékpárok, motorcsónakok, mosógépek, hi-fi berendezések és hasonlók sorát birtokolják), ám civilizációs betegségek keserítik életüket, és egykoron roppant gazdag természeti környezetüknek és kultúrájuknak szinte már csak az emléke létezik. A történet tragikumát tovább fokozza, hogy a foszfátbányászat már csak néhány évig hoz hasznot Naurun. Márpedig ha a bányákat bezárják, alighanem az embereknek is távozniuk kell, hiszen valószínûleg nem találnak más megélhetési forrást a kopárrá változtatott szigeten. Nauru (és néhány más társadalom) példáján keresztül a szerzõk civilizációnk alapvetõ mítoszait, hiedelmeit kérdõjelezik meg. Számos izgalmas kultúrantropológiai kutatás eredményét is felhasználják annak bizonyítására, hogy a miénktõl gyökeresen eltérõ társadalmak is mûködhetnek kiválóan, sok szempontból akár a miénknél jobban, s civilizációnk korántsem a létezõ világok legjobbika. McDaniel és Gowdy hangsúlyozzák, hogy a különbözõ társadalmakban sokszor gyökeresen más arcait mutatja az emberi természet. Megtudhatjuk például, hogy míg az anyagi javak iránti vágyódás a mi kultúránkban természetesnek számít, kelet-kanadai indiánok ugyanezt betegségnek tartják, és az ebben szenvedõ egyéneket kezelik. Az egyik megkérdõjelezett mítosz a bruttó hazai termék (GDP), illetve a gazdasági növekedés világszerte jellemzõ fetisizálása. Mióta a foszfátbányák megnyíltak, Nauru GDP-je hihetetlen gyorsan nõ, a társadalom és a természet viszont hasonlóan gyorsan pusztul. Vagyis a GDP legfeljebb a társadalom által birtokolt anyagi javak mennyiségét jelzi (úgy-ahogy), az emberek általános jóllétérõl azonban gyakorlatilag semmit sem mond. A jóllétet ugyanis az anyagiakon túl számtalan más tényezõ, például az emberi kapcsolatok minõsége vagy a természeti környezet épsége is befolyásolja. Gowdyék a piaci fundamentalizmus (régebbi kifejezéssel a laissez faire) eszméjét is kétségbe vonják. A piaci fundamentalizmus ma is uralkodó nézet, noha tekintélye az utóbbi idõkben meggyengült, sokan kritizálják, köztük Soros György is. Hívei szerint a piacok mûködését nem kell befolyásolni, irányítsák a gazdaságot a piaci árak. Ám Nauru története is azt példázza, hogy ez a felfogás társadalmi és természeti katasztrófához vezet. A sziget természeti kincseit semmi sem védte a távoli piacok szívóhatásától, ráadásul az importõrök, kiváltképp a függetlenség kivívása elõtt, jócskán a piaci ár alatt vásárolták fel a foszfátot. Számtalan multinacionális cég, karöltve többek között a Kereskedelmi Világszervezettel, munkálkodik manapság is hasonlón: minél szabadabban kihasználni a bolygó természeti kincseit és a "fejlõdõ" országok olcsó munkaerejét, majd a készterméket a világ gazdagabbik felén értékesíteni, ahol van fizetõképes kereslet, illetve ahol képesek megteremteni ezt a keresletet. A Nauru-történet az egyik leglátványosabb példa arra is, hogy a gyenge fenntarthatóság manapság jó néhány közgazdász által favorizált elmélete tarthatatlan. Pedig a koncepció elsõ pillantásra rokonszenves lehet, mivel kimondja: az utánunk következõ nemzedékek számára legalább annyi tõkét kell hagynunk, mint amennyivel mi magunk sáfárkodhattunk. Csakhogy a gyenge fenntarthatóság szószólói nem tagadják a neoklasszikus közgazdaságtan egyik központi elõfeltevését, a gazdasági javak korlátlan helyettesíthetõségét. A szerzõk szerint a gyenge fenntarthatóság értelmében "a természeti tõke csökkenhet mindaddig, amíg azt kiegyensúlyozza valamelyik másik tõkefajta növekedése. A gyenge fenntarthatóság keretei között megengedhetõ a természet részbeni elpusztítása, ha annak gazdasági értéke egy másik tõkefajtába alakul át. Tarra vághatjuk az esõerdõt, és eladhatjuk faanyagát, ha azt a pénzösszeget, ami megfelel az elpusztított erdõ gazdasági javakat termelõ képességének, befektetjük valami másba - például egy láncfûrészgyárba" (134-135. o.). A gyenge fenntarthatóság elmélete alapján Nauru gazdasága is fenntartható, mivel a helyi tõke nem veszett el, csupán átalakult: eltûnt a szigetrõl az õshonos fajok és a hagyományok zöme, ám anyagi szempontból látványosan meggazdagodtak a szigetlakók. Nauru szintjén mindennek egyelõre csak annyi a következménye, hogy a lakosság egyre inkább más területektõl függ. Csakhogy az egész Földet tekintve már nem létezhetnek "más területek", vagyis a bolygó szintjén a gyenge fenntarthatóság a katasztrófa receptje. Fényévekre vagyunk ugyanis attól, hogy technológiával pótolhassunk létfontosságú "természeti szolgáltatásokat" (például a légkör összetételének stabilitását vagy a talajok termékenységét). McDaniel és Gowdy éppen ezért az erõs fenntarthatóság elmélete mellett tesz hitet, amely tagadja, hogy a természeti erõforrások és az ember alkotta tõke helyettesíthetik egymást. (A fenntarthatóság fokozatairól és az egyes tõketípusokról további részletekért lásd Goodland, R. - Daly, H. E.: Environmental sustainability: universal and non-negotiable; Ecological Applications 6(4), 1996, 1002-1017. o.) A gyenge fenntarthatóság koncepciója talán még védhetõ volna, ha a természeti létezõk értékét maradéktalanul ki tudnánk fejezni pénzben, a javakat ugyanis csak akkor helyettesíthetjük egymással, ha ugyanabba a dimenzióba tudjuk hozni õket. Ez a közös dimenzió lehetne elvileg a pénz. Ámde beárazható-e a természet? A szerzõk szerint ez két okból is lehetetlen. Egyrészt az ökológusok mind a mai napig keveset tudnak arról, hogy a bioszféra milyen "ingyenes szolgáltatásokat" nyújt nekünk, azaz miként biztosítja létünk alapvetõ feltételeit. Másrészt a természet esztétikai értékének "pénzesítése" is problematikus. Vajon hány forintot ér egy õzgida látványa? És mennyi pénzért volnánk hajlandók eltûrni az összes õz elpusztítását, mindörökre megfosztva magunkat és embertársainkat a látványuktól? Az emberek jelentõs része számára értelmezhetetlen kérdések ezek, ugyanis ösztönösen tiltakozunk a természet piacosítása, illetve az élõlények szeretetre méltó sokféleségének csökkentése ellen. Noha esetenként, látszólag, hasznosnak bizonyulhat, ha árcédulákat aggatunk a természeti létezõkre (a Costa Rica-i kormány például 1997 óta fizet a földtulajdonosoknak bizonyos "természeti szolgáltatásokért", miáltal sikerült elõsegítenie az erdõk megõrzését, illetve revitalizációját), a módszer hosszabb távon életveszélyes lehet, mivel a természetet még inkább a piacgazdaság logikájába kényszeríti, pedig inkább ki kellene szabadítanunk onnan. Az édenkert kiárusítása nem szakkönyv, hanem ismeretterjesztõ mû, méghozzá a legjobb fajtából: nem csupán informatív, hanem az elsõ lapjától az utolsóig érdekes olvasmány, tudományos korrektséggel. Bár a témák többségét a szerzõk inkább csak felvillantják, s nem mélyednek el bennük, részletes irodalomjegyzékük megfelelõ kiindulópont a további tájékozódáshoz. Illendõ még szólnunk a magyar kiadás igényességérõl is, ami a fordításra és a kötet külalakjára egyaránt érvényes. Bár Nauru példája korántsem szívderítõ, McDaniel és Gowdy mûve nem a reménytelenség könyve. Épp ellenkezõleg. Naurun megtörtént ugyan a katasztrófa, mondják a szerzõk, mi viszont tanulhatunk belõle, s így elkerülhetjük, hogy a szabályozatlan piacgazdaság az egész világot Nauruhoz hasonlóan tönkretegye. És a könyvbõl nem hiányzik a pozitív példa sem: olvashatunk egy Naurunál is kisebb óceániai szigetrõl, Tikopiáról, ahol az emberek kezdetben komolyan károsították a természetet, a problémák láttán azonban sikerült egy ökológiailag fenntartható társadalmat kialakítaniuk. A szerzõk szerint azonban csupán aprócska reformok révén nem sok esélyünk van arra, hogy a mi történetünk is hasonlóan kedvezõ fordulatot vegyen. Ahhoz ugyanis többre van szükség: alapvetõ értékeink újragondolására és társadalmi-gazdasági intézményrendszerünk gyökeres átalakítására. Bátor és kreatív embereknek való feladat. Nekik szól ez a kitûnõ könyv is. (Paradise for sale: A parable of nature; University of California Press, Berkeley, 1999, magyar kiadás: Typotex kiadó, Budapest, 2002)   Carl N. McDaniel - John M. Gowdy: Az édenkert kiárusítása - Példázat a természet tönkretételérõl - Könyvismertetés, írta: Takács-Sánta András [Kovász 2002./1-4.]

Vissza  

Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom

Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum