Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A 18. század vége felé Észak-Itáliában újra gazdasági fellendülés kezdődött, miközben elterjedtek a felvilágosodás eszméi. A napóleoni háborúkban a franciák meghódították csaknem az egész országot, s még inkább elhintették a francia polgári forradalom gondolatait. Az „európai rendet” helyreállító bécsi kongresszus (1815) után ezeknek az eszméknek a talaján erőteljes nemzeti mozgalom bontott szárnyat az itáliai idegen uralom ellen, elindult a nemzeti egységért és felemelkedésért küzdő áramlat az „újjászületés” – risorgimento – jelszavával. Nemzeti felkelések törtek ki az osztrákok ellen, de sorra leverték őket. A radikális köztársasági eszméket Giuseppe Mazzini (1806–1872) képviselte, az alkotmányos monarchiát Camillo Benso, Cavour grófja (1810–1861) Il Risorgimento című lapjában. Mazzini 1830-ban kénytelen volt Franciaországba menekülni, ahol megalakította az Ifjú Itáliát, a carbonarik (szénégetők) mozgalmát, amely a Risorgimento élére állt. Célja az egységes, független Olaszország megteremtése. 1848 az egész országra kiterjedő polgári demokratikus forradalom éve. Mazzini 1849. március 5-én Rómában egy triumvirátus tagjaként a kikiáltott Római Köztársaság élére állt. (A pápa elmenekült a forradalom elől.) A köztársaság több jelentős polgári reformot valósított meg, ám a franciák támogatásával IX. Pius pápa hamarosan visszatért Rómába, és Mazzini ismét emigrációba kényszerült. Cavour ezzel szemben a „fölülről történő” egyesítés híve volt: az olasz nemzeti egységet a piemonti szárd királyságra támaszkodva kell kiharcolni, alkotmányos monarchia keretében, hirdette. Cavour gróf – piemonti parlamenti képviselő, majd több ízben miniszter, később miniszterelnök – diplomáciai eszközökkel vette fel a harcot a Habsburgokkal: 1859-ben sikerült francia-osztrák háborút kirobbantania abban a reményben, hogy Olaszország – francia segédlettel – felszabadul. A magentai, majd solferinói ütközetben a franciák és az olaszok győztek (1859 június), utána azonban III. Napóleon meggondolta magát, és gyorsan aláírta a villafrancai fegyverszünetet. A gazdag Lombardia a piemonti királysághoz került ennek révén, de a további hadjárat elmaradt. Cavour le is mondott, ám 1860-ban visszakerült a kormányfői posztra, miután Giuseppe Garibaldi ezer vörösingesével partra szállt Szicíliában (Marsalánál), és népfelkeléstől támogatva megdöntötte a Bourbonok uralmát. Garibaldi révén Dél- és Közép-Itália csatlakozott II. Viktor Emánuel 1861-ben megalakuló Olasz Királyságához. Az egységes Olaszország megteremtése Velence csatlakozásával (1866), majd Róma, a pápai állam elfoglalásával 1870-ben fejeződött be.

A királyság, a liberális Olaszország

Az új egyesült olasz államot súlyos örökségek terhelték: az ipari fejlődés lassan haladt az energia- és nyersanyagszegénység miatt, a Dél feudális és elmaradott volt, a politika csak szűk kiváltságos réteg kezében összpontosult. Milliók vándoroltak ki a nyomor elől Amerikába, Észak-Európába, erősödött a szocialista töltésű munkásmozgalom. A kormányzat a problémák levezetésére gyarmati háborúkat indított Afrikában, meg akarta szerezni Szomáliát, Eritreát és Etiópiát, de 1996-ban Aduánál az olasz hadsereg vereséget szenvedett. A szociális elégedetlenség 1900-ban I. Umberto király anarchisták által történt meggyilkolásához vezetett. A századforduló után a liberális Giovanni Giolitti miniszterelnöksége idején azonban javult a helyzet, gyors gazdasági fellendülés indult. Ekkor alakult a torinói FIAT cég, a Milánó–Torino–Genova háromszögben ipari üzemek sora kezdett termelni. 1911-ben jelentős reform az általános választójog bevezetése. Az első világháborúban Olaszország előbb megpróbált semleges maradni, majd 1915-ben - abban a reményben, hogy területeket szerezhet Ausztriától – az antant oldalán lépett be, noha korábban Németországhoz fűzte szövetség. Az Osztrák-magyar Monarchia hadseregével Doberdo magaslatain és az Isonzo folyónál vívott hosszú állóháborúban igen nagyok voltak a veszteségek mindkét oldalon. Az olaszok 1917-ben visszavonulásra kényszerülnek (Caporetto), de a háborút végül győztesként fejezték be területi nyereségekkel: a békeszerződéssel megkapták az osztrákoktól Triesztet, az Isztriai-félszigetet és Dél-Tirolt a Brenner-hágóig. Fiume (ma Rijeka) előbb szabadvárosi jogállást élvezett, majd miután olasz nacionalisták elfoglalták, egy 1923-ban kötött megállapodás révén került olasz fennhatóság alá.

A háborút követő években Olaszországot is gazdasági válság rázkódtatta meg, egymást érték a sztrájkok, tüntetések az áremelkedések miatt, majd a földfoglalások. A szocialisták baloldali szárnyából 1921-ben megalakult az orosz forradalom példáját követni akaró Olasz Kommunista Párt. A megrettent polgárság a „vörös veszéllyel” szemben Benito Mussolini rendet és nemzeti követeléseket hangoztató fasiszta pártját támogatta. A feketeinges fasiszták fenyegető Róma elleni menetelése (Marcia su Roma) hatására 1922-ben Mussolini miniszterelnöki kinevezést kapott a királytól.

A fasizmus időszaka

A fasizmus szó eredete a latin „fasces”, ami összekötözött vesszőnyalábot jelent, a közepében bárddal. Az ókori Róma főhivatalnokainak és főpapjainak jelvénye volt ez, a római állami testőrök díszfegyverként használták. Mussolini ideológiájában a fenyítő hatalom, az egység és az összefogás erejét jelképezte. A fasiszta köszöntés, a föllendített jobbkar ugyancsak az ókori Rómát idézte. Mussolini azzal érvelt, hogy a liberális, gyenge kezű állam nem képes társadalmi támogatást szerezni, a fenyegető anarchiával szemben rendre és összefogásra van szükség. Takarékos államigazgatást, alacsony adókat ígért, demagógiával, olcsó ígéretekkel, hatásos szónoki propagandával sokakat maga mellé állított az első időkben. A fasiszta államrend korporatív alapon szerveződött, a munkaadókat és az alkalmazottakat egy szervezetbe tömörítve. Mussolini a hatalom megszerzése után néhány év alatt elhallgattatta a parlamenti ellenzéket. Giacomo Matteottit, a szocialisták parlamenti vezérét fasiszta különítményesek meggyilkolták, az ellenzéki vezetők emigráltak vagy börtönbe kerültek, a diktatúra teljessé vált. 1929-ben a lateráni egyezménnyel Mussolini kiegyezett a pápával (létrejött az önálló Vatikán városállam, megoldva a pápák 1870 óta tartó elszigeteltségét, a „római kérdést”), s ezzel megszerezte az egyház támogatását, kötelező lett az iskolai vallásoktatás, az egyházi esküvő polgári érvénnyel bírt. A „búzacsata”, mocsaras területek lecsapolása, egy új római városrész, az EUR és a római filmgyár, a Cinecitta megépítése, új utak átadása, a hadsereg megerősítése – mind jelentős gazdasági és politikai sikert jelentett a „Duce” (a nemzetvezető) számára, aki nagyhatalmi álmokat dédelgetett. Ezeket fokozta, hogy 1935–1936-ban az olasz hadsereg győztes háborút vívott Abesszínia meghódítására. Külpolitikai törekvései jegyében Mussolini közeledett, majd 1936-ban szoros szövetséget, „acélpaktumot” kötött a hitleri Németországgal (Róma–Berlin tengely), s miután az európai országok ezt elítélték, Olaszország kilépett a genfi Népszövetségből. A németekkel egy időben Mussolini is katonai segítséget nyújtott a spanyol polgárháborúban Franco kormányának, 1937 elején már csaknem félszázezer olasz feketeinges és katona harcolt Franco oldalán, s több mint kétszáz repülőt küldtek a spanyol frontra. 1939-ben pedig az olasz hadsereg elfoglalta Albániát.

A II. világháborúban a fasiszta olasz hadsereg előbb a már lerohant Franciaországot támadta hátba, majd bekapcsolódott a Szovjetunió elleni hadjáratba is, miközben Afrikában és Görögországban – szintén a németek oldalán harcolva – kiderült, hogy felszereltsége, harci szelleme alkalmatlan a korszerű hadviselésre. Az olasz közvélemény mind nagyobb aggodalommal fogadta a súlyos vereségekről érkező híreket, a fasizmus támogatottsága megcsappant. 1943. július 24-én, az angol-amerikai szövetségesek szicíliai partraszállása után a Fasiszta Nagytanácsban éles bírálatok érték Mussolinit, s másnap az uralkodó fölmentette őt miniszterelnöki tisztéből. A király döntését sokan éltették, tüntettek a fasiszták ellen. Mussolinit előbb Ponza, majd Maddalena szigetén őrizték, később a 2100 méteres Gran Sassón egy turistaházban helyezték el, ahonnét náci SS rohamosztagosok kiszabadították. A Badoglio-kormány 1943 szeptemberében fegyverszünetet kötött, a király és a kormányfő elmenekült a németek által megszállt Rómából, amelyet, hogy megkíméljék a harcoktól, „nyílt várossá” minősítettek. Miközben a szövetségesek folytatták lassú előrenyomulásukat északra, a megszállt területeken erősödött az antifasiszta ellenállás, a nácik kezében bábként tartott Mussolini pedig a Garda-tó mellett, Salóban fasiszta köztársaságot kiáltott ki. A végső katonai összeomlás elől 1945. április 27-én néhány fasiszta vezetővel együtt Mussolini elmenekült Milánóból a svájci határ felé, azonban egy partizánosztag a hegyekben föltartóztatta a menekülőket, s másnap hajnalban Dongo falu külterületén a partizánok kivégezték a volt fasiszta diktátort.

A demokratikus köztársaság

Az ország vesztesként került ki a háborúból, az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében kénytelen volt lemondani az Isztriai-félszigetről és Trieszt egy részéről, valamint afrikai külbirtokairól (Líbia, Etiópia, Szomália). A baloldali, katolikus és liberális erőket egyaránt tömörítő nemzeti antifasiszta ellenállási mozgalom a háború után demokratikus köztársasági alkotmányt fogalmazott meg, s az 1946. június 2-án megtartott népszavazáson a többség – 12,7 millió szavazó közel 25 millióból – e köztársaság mellett, a monarchia ellen foglalt állást. Első köztársasági elnöknek az alkotmányozó nemzetgyűlésben elnöklő Enrico De Nicolát választották meg. A hidegháború kezdetével, 1948-ban az antifasiszta nemzeti egységfront felbomlott, a kommunistákat és a szocialistákat kizárták a kormányból, s egy sorsdöntő parlamenti választás után a szavazatok 48%-át megszerző, Alcide De Gasperi vezette kereszténydemokrata párt (DC) kezébe került az irányítás. Az újjáépítés és gazdasági fejlődés rendkívül gyorsnak bizonyult, valóságos „olasz gazdasági csoda” vette kezdetét, amely fokozódott a NATO-hoz való csatlakozás és még inkább a Közös Piac megalakulása után (1958). Ez utóbbinak De Gasperi volt – a francia Robert Schumannal és a német Konrad Adenauerrel együtt – az egyik szellemi „alapítója”. De Gasperi visszavonulása után, 1953-tól az egymást követő kormányok ingatagsága, sűrű váltakozása ellenére a gazdasági fellendülés nem szakadt meg, bár az egyenlőtlenségek nem csökkentek. 1963-ban a politikai stabilitás fokozására a kereszténydemokrata párt Aldo Moro vezetésével balra nyitott, és koalícióra lépett a szocialistákkal, miközben az erősebb kommunista pártot változatlanul ellenzékbe szorították. A hetvenes években a gazdasági válság, az erős infláció súlyos szociális feszültségekhez vezetett, s a közéletet sorozatos véres terrorakciók tették feszültté („ólomévek”). A feszültségkeltés stratégiáját alkalmazókkal szemben a szovjet rendszert elutasító, demokratikus többpártrendszerben gondolkodó olasz kommunisták Enrico Berlinguer vezetésével ekkor „történelmi kompromisszumot” ajánlottak a kormányzó kereszténydemokráciának, nemzeti összefogást a problémák megoldására, s a pártelnök Aldo Moro hajlani látszott ennek elfogadására, ám a terrorakciók csúcspontjaként 1978-ban a Vörös Brigádok elrabolták és meggyilkolták Morót. Giulio Andreotti vezetésével olyan kormány alakult, amely a kommunisták hallgatólagos támogatására (tartózkodására) építve maradhatott hivatalban, ám az együttműködés nem vált be. Újabb válságok és közéleti botrányok után a kereszténydemokraták a nyolcvanas években kénytelen volt átengedni a kormányfői posztot a szocialista Bettino Craxinak. Ő – az első olasz szocialista kormányfőként (1983–87) – igen határozott, döntésképes politikát folytatott azzal a céllal, hogy háttérbe szorítsa a kommunistákat, és saját pártját alternatívává tegye a kereszténydemokráciával szemben. Ez azonban csak részben sikerült, s végül ő lett az első és legfőbb áldozata annak a hatalmas korrupciós botránynak, amely a kilencvenes évek elején elérte és távozásra kényszerítette a négy évtizedes uralomban elkorhadt kormányzó pártokat és politikai elitet.

Kenőpénzbotrány

Olaszországban mindig is hagyománya volt a csúszópénznek, a közigazgatás emberei előnyökért történő megvesztegetésének. Ám 1992 februárjában valami megváltozott: milánói ügyészek, vizsgálóbírók egy csoportja hadat üzent a kenőpénznek. Mozgalmuk a Tiszta kezek nevet kapta. Az első akció: Antonio Di Pietro vizsgálóbíró – feljelentés nyomán – csapdát állítva tetten érte egy szociális otthon igazgatóját, bizonyos Mario Chiesát, aki ötmillió lírát zsarolt ki attól a vállalkozótól, akitől megrendelte intézménye takarítását. A munkát – közpénzből – túlfizette, a többletet pedig saját zsebére „visszatéríttette”. A módszer általános volt szinte minden szinten, minden közbeszerzésénél. Öt esztendő alatt a Tiszta kezek, a korrupció elleni harc jegyében csaknem hétezer személy ügyében nyomoztak, köztük 338 parlamenti képviselő és száz szenátor került a bűnüldözés látókörébe, illetve vád alá korrupció és megvesztegetés miatt. A sikeres szocialista miniszterelnökről Bettino Craxiról kiderült: irányításával a pártkasszába milliárdos összegek kerültek ilyen kizsarolt kenőpénzekből. A parlament drámai szavazásban megvonta mentelmi jogát, s ő a vád és a per elől jobbnak látta, ha búcsút mond Itáliának, s önkéntes száműzetésbe vonult tunéziai villájába. Távollétében elítélték, s ő úgy halt meg, hogy sohasem tért többé haza.

Korrupciós vádak érték a kereszténydemokrata párt pénztárosát és számos politikusát, polgármestereket, magas állású kormánytisztviselőket, üzletembereket. Eljárás indult Silvio Berlusconi, a legnagyobb magánmédia-birodalom tulajdonosa ellen is. A politikai elitet a bírák és ügyészek valósággal lefejezték. Antonio Di Pietro egy időre az ország legnépszerűbb embere lett, akit igazságosztó hősként ünnepeltek, s ő ennek nyomán át is evezett politikai pályára.

A politikai hatalom és az üzleti világ „kéz kezet mos” alapon történő összefonódása hosszú évtizedek alatt alakult ki, s az egyik magyarázata a kereszténydemokrácia több évtizedes hegemóniájának, amit a vezető állások, állami vállalati, banki vezetői posztok rokoni és baráti alapon történő osztogatása és a fekete pártkasszák gyakorlata jellemzett. A változáshoz nemcsak az ügyészek bátorsága kellett, hanem az az új világhelyzet is, amelyben a kereszténydemokrata-szocialista koalíció minden áron való hatalmon tartása nem volt többé indokolható.

Az 1992-94 táján bekövetkezett váltás – a „második köztársaság” – új pártokat és vezető réteget hozott a felszínre: a konzervatív jobboldal szerepét ma a DC utódjaként a médiamágnásból lett politikus Silvio Berlusconi pártja és az újfasiszták átalakulásával létrejött konzervatív Nemzeti Szövetség tölti be, míg a baloldalt a szociáldemokrata átalakulást végrehajtó volt kommunisták, a Baloldali Demokraták alkotják számos kisebb formációval szövetségben (Olajfa). A baloldal ötéves kormányzását (1996–2001), amelynek fő eredménye az volt, hogy Olaszország – nagy áldozatok árán – teljesíteni tudta az euró-övezethez csatlakozás szigorú pénzügyi követelményeit, a 2001 májusában megtartott választásokon a jobboldal átütő sikere követte.

Gyapay Dénes [Változó Világ 49.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010