Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok |
|
|
|
|
|
|
|
Az
úgynevezett kisszakmák közül hazánkban az oftalmológia nyerte el
leghamarabb az önállóságát. A pesti egyetem már 1804-től külön
tanszékkel rendelkezett (10), megelőzve több nyugati univerzitást.
Bartók Imre szerint ez részben a bécsi hatásnak tulajdonítható, másrészt
a napóleoni háborúk oly mértékben terjesztették el e tájon a
trachomát, hogy tenni ellene valamit csakis szervezett szemészeti szakképzéssel
lehetett (2). Mindkét megállapítás igaz, bár bizonyos kérdőjeleket
egyik sem nélkülöz. Ugyanis: a bécsi Bee-klinikán tanulta a szemészetet
a mieinkkel egy időben a berlini C.T.Graefe (a nagy dinasztia megalapítója),
a nápolyi Quadri, valamint a zöldhályogban a szemnyomás fokozódását
felismerő glasgow-i W. Mackenzie, hogy csak a legkiválóbbakat említsük,
katedraalapítás terén mégis megelőztük őket. Másrészt a kis
korzikai káplárból nagy francia császárrá nőtt hadvezér seregei
Madridtól Moszkváig szinte az egész öreg kontinensünket végigharcolták,
így a vaksággal fenyegető egyiptomi szembetegséget elvileg mindenhová
behurcolhatták. Az is tény, hogy az osztrák birodalmi protomedicus
Andreas Stift a pesti fakultás vezetőinek ellenkezésére vitte keresztül
tanszéket önállósító akaratát (10), melyért utólag csak hálásak
lehetünk. A szakosított magyar szemészet így közel 200 éves múltra
tekinthet vissza. Nem csekély büszkeséggel, ahogy az szemészeink történetírásából
kiderül. Mert még a nagyszakmáknak sincs nálunk ekkora „sajátművelésű”
írott históriája. E megörökítő ténykedés nemcsak századunkra
szorítkozik, bár a zöme – java ekkor került ki a nyomdából. Stílszerűen
szólva a históriai látótérben alig maradt „vakfolt”, az
esetlegesen előfordul párhuzamos bemutatás sem okoz történeti „kettőslátást”,
csak a látószögek változnak, és az összkép válik színesebbé,
teljesebbé. Az oftalmológiai történetírás nálunk elsősorban önéletrajzi, életrajzi jellegű. Olyan históriai háttérbe helyezve, mely a személyes ügyeket, közösségi érdekeltségűvé változtatja. A szemészek naplószerű életrajzi summázatának hagyománya a nagyváradi Grósz-dinasztiával kezdődik. Grósz Emil professzor anyai nagyapja Grósz Frigyes 1830-ban köztudottan szemész kórházat alapított Erdély kapujában, hogy e forgalmassága révén veszélyeztetett vidéki szegény népe ingyen jusson szakellátáshoz. S mikor a „vakok gyógyintézetének működéséről” kis könyvecskéje 1846-ban megjelent (8), eredményeit statisztikai adatokkal hitelesítette. Ez lett valamennyi vidéki szemész-kórházunk virtuális mintaképe, noha „jegyzőkönyv” készítésében példáját már nem követték. A nagy pesti orvosi iskola (Balassa, Semmelweis, Korányi Frigyes, Bókay, Lumniczer) kénykorában a tanszékvezető Lippay Gáspár helyett Hirschler Ignác főorvos képviselte a korszerű szemészetet. Ő is ránk hagyott egy „önéletrajzi töredéket” (11), igaz, hogy német nyelven. Ugyanis a császárvárosi Rosas és a párizsi Desmarres professzor klinikáján eltöltött évek színes megörökítését elsősorban szakmabélieknek szánta, azok viszont Tiroltól Lembergig valamennyien beszélték Arlt és A. Graefe nyelvét. És akkor Helmholtz hallatlan hatásáról még nem is szóltunk. Visszatérve a hazai szemészek történetírásához, a századelő az intézeti felzárkózás ideje. A szakmait már elvégezte Schulek Vilmos, akinek sokra kötelező katedráját 1905-ben Grósz Frigyes unokája, a harmadik generációbeli Grósz Emil vette át. Impulzív egyéniségét és páratlan szervezői tevékenységét avatott tollú tanítványa, Bíró Imre idézi elénk, szépirodalmi színvonalon (4). A forrásanyag adva volt, egyrészt öt évig dolgozott a szeretett-rettegett Mester mellett, másrészt Grósz Emil professzor is megírta (igaz, sokkal szikárabban) pályafutása emlékezetét (7). Címe megtévesztően szerény, hiszen nemcsak a munkában eltöltött ötven esztendő hiteles leltáranyagát tartalmazza. Az önéletrajz ugyanis természetszerűleg visszavetül a nagyapa nagyváradi szemkórházáig, amely a bihari Grószok meghatározó élményévé vált. Megismerjük belőle azt a Tiszák és Arany János bűvöletében élő váradi konzervatív világot, melyben a „holnaposok” Ady Endrével az élen már annyira nem érezték jól magukat. A szabadságharc emlékeiből élő orvosapát, aki még láthatta fiának fiatalon magasba tartó pályaívét. A legendává lett professzorokat (Eötvös Lóránd, Than Károly, Korányi Frigyes, Schulek Vilmos), s a nyomukba szegődő méltó utódokat. Az orvosi fakultás történetét 1905-től 1936-ig tanérként belülről nézve és formálva. A II. sz. klinika megszervezését az Orvosképzés beindítását. Bizton állíthatjuk, Grósz Emil önéletírása nemcsak orvostörténeti dokumentum. Talán a magyar medicina legteljesebb betűtablója, milyet professzor autobiográfia formájában készített. Bár a kilenc fejezet közül csak elsőnek a címe, s a 200 oldal alig egyharmadát foglalja magába. Az ökonomikus szerkesztés áttekinthetősége példaszerű, Markusovszky Lajostól Tóth Lajosig mindenki „a helyén van”, s kisugárzik belőle a két világháború közti helyzetünk tragikuma. Midőn a Trianon utáni elszigeteltségünkből való kitörést oly kevesen támogatták. Közben a bezárkózási tendenciák is erősödtek. Amikor Korányi Sándort és Grósz Emilt nyugdíjba küldték és klinikájukat megszüntették. Mert „egy klinika nem halhat meg” (sőt ez esetben kettő), ahogy azt már Bíró Imre idézett rekviemje megállapította. Életszerűen jeleníti elénk ezt az idő impulzusaitól örökmozgásban lévő professzort, aki a pecekhez igazodott és ténykedéseihez óramutatót lehetett igazítani. A pedáns tisztaság, valamint a precíz műtéti kivitelezés megszállottját, a rezzenéstelen álarc mögötti mély humanizmusát, a szervezettség és a szervezés sohasem öncélú hajszolását. A szigorúságtól „hírhedt” Grósz-klinikát, ahol fontossági sorrendben az orvosok az utolsó szektorba szorultak. Nem a megalázás, hanem a hivatás iránti alázat kifejezése céljából. Hazánk utazó orvos nagykövete volt akkor is, amikor már a hála ellenkezőjére számíthatott. Kint maradhatott volna külföldön, de a kapitány nem hagyta el a süllyedő hajót. Sorsa megkímélte mind az egyéni, mind a közösségi tragédiától, s hogy klinikája nem halt meg, a szemészek szemészettörténeti munkássága is bizonyítja. Bíró Imre könyvében Grósz Emil nagy alkati ellenkezőjének megtestesítőjéről, Blaskovics László professzorról is plasztikus képet kapunk. Talán nem hitelrontás egy-két módosító észrevétel megtétele. Ugyanis a zseniális operatőre 1938-ban megjelent Eingriffe am Auge című műtéttanát Kettesy (akkor még Kreiker) Aladár nemcsak németre fordította és sajtó alá rendezte (7), hanem egyben szerzőtársa is volt. Ahogy az részben Bartók Imre szemészettörténetéből, továbbá Alberth Béla professzor munkájából kiderül (1). Minként a mesterré vált tanítvány sem felejtette el az 1945. Évi második átdolgozott kiadás német, majd az 1947. Évi spanyol nyelvű kiadás címlapján Blaskovits professzor nevét feltüntetni (6). A magyar orvostörténészek doyenje felteszi a „költői” kérdést a Presse Medicale reprezentatív magyar számának megjelenése kapcsán: „micsoda érveket vonultathatott fel Grósz Emil, a meggyőzés és a rábeszélés micsoda tűzijátékát rendezhette, hogy a soviniszta franciák legnagyobb orvosi folyóiratukat egy, a szemükben nem számító, kis náció szolgálatába állították.” (7). Tegyük hozzá, mivel 1938-at írunk, az ősi ellenségük szövetségesének a szolgálatába. Ennek kikutatása külön tanulmányt érdemelne, írja jó tollú szerzőnk. Pedig erre megvan a kézzelfogható és elfogadható magyarázat. Ugyanis ekkora gesztus elképzelhetetlen velünk rokonszenvező francia professzorok nélkül. És az a két párizsi professzor még élt és hatott, amikor a magyar szám kiadását már elhatározták. Az egyik J. F. Darier, a pesti születésű dermatológus tanár, akinek magyarbarátságát nem kell bizonygatni. Nagyrészt neki köszönhető, hogy a Nékám-iskola minden tagja eltöltött egy-két évet a párizsi St. Luis kórház dermatológiai osztályán. A másik R. J. Sabouraud professzor, a mykológia akkori pápája, aki Gruby Dávid kutatásai révén vált barátunkká. Aki legyőzve a győztes gall gőgöt, először nyújtott baráti jobbot német kollégáinak is. S lám micsoda groteszk fintora a sorsnak, e nemes gesztus elfogadását diszkriminatív törvény utasította el. Grósz Emil szívós ügybuzgalma mellett szerencsénk volt e két nagyszerű professzorral, akik halálukig hűek maradtak a megbékélés szelleméhez. Egyikük sem élte túl az 1938-as esztendőt. Az első aktív oftalmológus és tudatos szakmatörténész az a már említett Bartók Imre, akiről születésének centenáriumán felejtettünk el megemlékezni. Már 1931-ben 55 oldalas tanulmányt közölt a szemorvoslás magyarországi történetéről (3). Ez képezte később megjelent könyvének az alapját, ami annyival teljesebb, amennyiben nemcsak a tanszéki történetet tárgyalja (2). Visszakalandoz honfoglaló őseinkig, akiktől szájhagyomány útján a népi orvoslás sámánisztikus varázsa ered, majd a krisztianizált misztrérium közegéből eljut a racionális megfigyelésekig, melyek tetemes részét a tudomány medicina is hasznosította. A királyi dinasztiáknál dívó megvakítási szokástól (pl. Vak Béla) a szemek és okulisták gyógyító gyakorlatáig tárgyalja a látószervünkkel kapcsolatos feljegyzéseket. Másodlagos közlések ezek, főleg Magyary-Kossa, Demkó Kálmán és a Történeti Tár adataira támaszkodva. Summázó értéküket azonban ez mit sem csökkenti. E munka monográfiává bővített változata 1954-ben jelent meg, s váljék becsületére, sikerrel kerülte el az akkor kötelező vulgármarxista terminológia erőltetését. Bíró Imre kitűnő kiegészítő körképét már méltattuk. A Grósz Emil - és Blaskovits - biográfia után azonban hiányzott a harmadik Mester, a szintén Európa - hírű ifj. Imre József portréja. Ezt pótolta a Radnót Magda - Kenyeres Ágnes szerzőpáros, előbb angol (13), majd magyar nyelvű változatban (14). Itt is a családi örökség dominált, természetesen az egészen kivételes tehetséggel párosulva. Apja szintén szemészprofesszor volt, pályafutásukat nem feladatunk ismertetni. Az ifjabbik Imre József pályaíve sajnos csak az 1945. évig terjed. A szerzőpáros maradéktalanul rajzolta ezt meg, így a legilletékesebbektől kaptunk képet a Grósz - Blaskovits - ifj. Imre triász valóban európai rangú tevékenységéről. A magyar szemészet írott históriájához tartozik Batthyány-Strattmann László töredékes naplója is (5), kivételes erkölcsiségével különösen. S hogy a színskála még szélesebb legyen, e vidéken élő szent-jelölt után egy magyar származású orthodox zsidó szemorvos, az Amerikában világhírűvé vált Linksz Arthur professzor is megírta magyarországi visszaemlékezést (11). Szépirodalmi ihletése, emelkedett szellemisége a Bíró Imréével rokon, mindkettejüké forrásértékű. A XX. Századi magyar szemészek életrajzi-működési összefoglalását Győrffy István készítette el (9), címszószerűen a száraz tényadatokra szorítkozva. Az utolsó igényes egyszemélyi szemészéletrajz az idén jelent meg, Kettesy Aladár debreceni professzor születésének centenáriuma alkalmából. Tanszéki utóda, Albert Béla professzor írta (1), s e könyv valóban külön recenziót érdemelne. Egyrészt mert szakmájában Kettesy professzor méltó a nagy triászhoz, egyéniségének színessége viszont senkiéhez sem hasonlítható. E sorok írója még őt hallgatta, mindössze fél évig, de máig emlékszik minden mozdulatára. Igaza van a szerzőnek, ő volt „a szemészet utol polihisztora”. Azt hiszem a fentiek kellőképp bizonyítják, a magyar szemészetnek kiváltságosan gazdag a saját történetírása. Kíváncsian várjuk, ki fogja ezeket a biográfia-mozaikokat históriai körképpé komponálni. Horus tekintete, az ondzsat szem rajta, mely stílszerűen Kettesy professzor sírkövének függőleges lapjára került. A látás visszanyerésének szent szimbóluma a szemgyógyászt sok ezer éves történetében. IRODALOM
Dr. Szállási Árpád [Orvosi Hetilap 135. 1994. 14.] |
|
|
Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom
Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum
|
Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010 |