| | |
A gazdagodás egyik záloga volt az 1609-ben megnyílt amszterdami tőzsde, amelynek több, mint harminc oszlopa mindegyike körül más-más üzletet kötöttek: a kelet-indiai áruktól a levantei, valamint a balti országok termékéig minden gazdát cserélhetett itt. Az összeírás szerint 1631-ben Amszterdamban 1500 polgárnak volt évi 25-50.000 aranyforint jövedelme. 1601-ben három nap alatt 800-900 hajó indult útnak a Balti-tenger felé, hogy gabonát hozzon, s a rakományát eladja más országoknak. 1609-ben megalakult az amszterdami letéti és cserebank. A holland tőkés alacsony kamatra adott kölcsönt, ily módon bővítette más vállalkozók kereskedelmi ügyleteit, ipari beruházásait is, amiből ismét hasznot húzhatott. Amszterdam leghíresebb csatornája, a Herengracht partján, annak is az Aranykanyar nevű kétszáz méteres szakaszán hányták-vetették meg a sötét köntösű, kerek fodros gallérú urak, hogy adjanak-e a brandenburgi választófejedelemnek 248 ezer holland forint összegű kölcsönt, fedezzék-e, s ha igen, milyen teltételekkel Gusztáv Adolf svéd vagy IV. Keresztély dán király hadivállalkozásainak költségeit, és hogy mennyiért béreljék a lengyel király pénzverdéjét. Hollandiát kiváló kereskedői szelleme és a jól megépített hajói tették valóságos tengeri hatalommá, és a jól szervezett gazdasága segítette hozzá hatalmas gyarmatbirodalma kiépítéséhez, e birodalom működtetéséhez, kialakítva az ehhez szükséges intézményrendszert. Hollandia Európa leggazdagabb országa volt ebben az időben. Ezt a nagy kereskedelmi társulatok révén érte el. Ezek szerezték meg egymás után a Szunda-szigeteket, Ceylont, a dél-afrikai Fokföldet, sőt egy ideig Brazíliát is a portugáloktól. Hollandia gyarmatbirodalma egészen a 20. század közepéig fennmaradt. A legtöbb gyarmatot a két Indiában, Nyugat- és Kelet-Indiában, valamint a dél-ázsiai szigetvilágban szerezte. Gyarmatai közül Jáva és Madura szigetek, Szumátra, Nyugat-Borneo, Celebes, Nyugat-Új-Guinea és Bali tartoztak a Kelet-indiai Társasághoz, míg a nyugat-indiai területek, Curacao és Suriname, valamint a Holland-Antillák 130 ezer négyzetkilométere, az ott élő 165 ezer emberrel a Nyugat-indiai Társasághoz. A gyarmatok összterülete közel 2 millió négyzetkilométerre rúgott. Az 1915. évi 6 milliós holland lélekszámhoz viszonyítva igen jelentős gyarmatain 38 millió ember élt.
A gyarmatok politikailag három részre oszlottak: a közvetlen németalföldi kormányzat alatt álló országokra, a hűbéres országokra és a szövetséges országokra. A németalföldi kormányzat alatt álló részek rezidenciákra, körzetekre, kormányzóságokra, kerületekre és községekre oszlottak. A főkormányzót, valamint a mellé rendelt 5 tagú indiai kormányzótanácsot Németalföld uralkodója nevezte ki 5 évre. Az egyes rezidenciák élén németalföldi tisztviselők álltak kormányzóként. Ezek látták el a felügyeletet a szomszédos hűbéres és szövetséges országok fölött is. Az egyes területeken az évszázadok alatt több száz hittérítő állomás is működött. Iskolákat alapítottak, s külön iskolákat működtettek a fehérek és a bennszülöttek részére. A gyarmatokon termesztett legfőbb mezőgazdasági termékek a rizs, a kukorica, az ültetvényeken szüretelt tea, cukornád, kakaó, indigó (festék), kínafahéj voltak. Értékes ásványokat is bányásztak: Borneó szigetéről például szenet szállítottak Európába, a nyugat-indiai szigetekről ónt és más fémeket.
A Holland Kelet-indiai Társaság 1602-ben alakult meg az akkori Kelet-India, az indonéz szigetvilág természeti kincseinek kiaknázására. (Ezt megelőzően csak az Angol Kelet-indiai Társaság alakult meg 1600-ban.) A Holland Kelet-indiai Társaság a gyarmatokon bányászott ásványkincsek, valamint az ott termelt mezőgazdasági termények Európába szállításához, a kelet-indiai útvonal biztosításához 1651-ben megszállta a dél-afrikai Fokföldet is. A Kelet-indiai Társaság azonban 1798-ban feloszlott, a megmaradt gyarmatok kezelését a holland állam vette át, és gyakorolta felettük felügyeletet egészen a holland gyarmatbirodalom elvesztéséig.
Németalföld fénykora tetőpontján, a 17. század elején nemcsak a gazdaság és a gyarmatbirodalom, hanem a szellem és a művészet, a kultúra is virágzott. Az ellenreformáció elől menekülő szabadgondolkodók tömegével érkeztek Németalföldre, de hozzájárultak e virágzáshoz a holland föld szülöttei, a humanista szellemiségű szerzetes és gondolkodó Rotterdami Erasmus, majd az európai filozófia kiemelkedő személyisége, Baruch (Benedictus) Spinoza is. Az aranykor festői, az Európa szerte csodált nagy holland festők is az egyetemes kultúrát gazdagítják a mai napig. A legismertebbek közülük Hyeroninus Bosch, Rembrandt van Rijn, Frans Hals, a delfti Jan Vermeer és a tájképfestő Jacob Ruysdael. Híres természettudósok törtek új utakat a természettudományokban: a fénytörés törvényeit megállapító Huygens és a mikroszkóp feltalálója, Leeuwenhoek. Ekkor élt és dolgozott a nemzetközi jog megalkotójának tartott Hugo Grotius (Hugo van Groot) is. S ekkor épültek a pompás hágai és amszterdami paloták.
Németalföldön támogattak minden katolikusellenes vagy Habsburg-ellenes megmozdulást, így a magyarországiakat is. A 16. századi Erdélyben terjedt a protestantizmus, és a század nagy magyar humanistájának, Forgách Ferencnek sikerült közeli kapcsolatba kerülnie a holland vezetőkkel. Az ottani felkelés előestéjén látogatott el a németalföldi tartományokba, és személyesen találkozott Orániai Vilmossal. Vilmos fia és utóda a helytartói tisztségben, Móric határozott Habsburg-ellenes külpolitikát folytatott, és kapcsolatban állt Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel. Szövetségesi viszony is létrejött az erdélyi fejedelem és a holland helytartó Orániai Móric között, de a Habsburgok elleni harchoz megígért 40.000 tallér már nem jutott el Bethlenhez. Később gályarabságra ítélt magyar protestáns prédikátorokat de Ruyter holland admirális szabadított ki 1676-ban. (A gályarabságra ítélt magyar prédikátoroknak állit emléket könyvében, a Negyven prédikátorban Moldova György.)
De Ruyter síremléke az amszterdami koronázási templomban látható. A síremléken ott van a magyar református zsinat ezüstkoszorús adománya, amelyre felvésték a még életben maradt és megmentett 26 protestáns lelkész nevét. A magyar protestánsok vallásszabadságának elismeréséért később is többször szót emelt Bécsben a holland diplomácia, amely arra is vállalkozott, hogy közvetítsen a bécsi udvar és II. Rákóczi Ferenc között.
Az aranykor után
A gyarmatai révén Európában egyedülállóan meggazdagodott, Angliát, Spanyolországot és Franciaországot is megelőző Hollandiának sok irigye és ellensége akadt, elsősorban a nagy rivális, a szintén erősen polgárosodott Anglia. A holland felvirágzásra féltékeny Anglia 1652 és 1667 között két nagy tengeri hadjáratot vezetett ellene, miután a Cromwell által elrendelt Navigation Act révén próbálta megbénítani kereskedelmét. A Navigation Act az angol hajózás és kereskedelem érdekében külföld ellen meghozott törvények összessége volt, amely csak a 19. században vesztette hatályát. Az 1651-i törvény szerint például Ázsiából, Afrikából és Amerikából árukat csak angol hajókon lehetett behozni Angliába. A háborúk jelentős károkat okoztak Hollandiának, ennek ellenére III. Vilmos helytartó kénytelen volt szövetséget kötni Angliával és Svédországgal Franciaország ellen. A szövetséget XIV. Lajos a Napkirály úgy játszotta ki, hogy 1672-ben ő lépett titkos szövetségre Angliával és Svédországgal, megszállta Hollandiát a szárazföldön, míg a tengeren Anglia kezdett vele háborút. E válságos pillanatban csak a gátak megnyitása kényszerítette kivonulásra a franciákat. A hollandok az arisztokrata pártot okolták a sok csapásért, mert az akadályozta meg az 1667-i ediktummal azt, hogy a legfőbb katonai vezetés a helytartó kezébe kerüljön.
De Witt reformjai
Az orániai stathouterekkel szemben a gazdag patríciusok polgárháborút vívtak, és a kereskedő oligarchia Jan de Witt vezetésével 1653-ban megszerezte a hatalmat II. Orániai Vilmossal szemben. Ebben az időben Johan de Witt volt a holland tartományok főminisztere (ma miniszterelnöknek nevezik), vagyis az ország első hivatalnoka. Ezzel a tisztséggel járt a németalföldi tartomány kül- és belpolitikájának irányítása. Johan de Witt eltörölte az örökös helytartói méltóságot, és ezzel megfosztotta az orániai házat minden hatalmától. Csökkentette a szárazföldi hadsereg létszámát, de nagy gondot fordított a hadiflotta fejlesztésére. 1658-60-ban beavatkozott a svéd-dán háborúba, és szabaddá tette a keleti tengereket a holland kereskedés számára. 1668-ban ő kötötte meg Angliával és Svédországgal az úgynevezett hármas szövetséget XIV. Lajos francia királlyal szemben, akit ezzel az aacheni béke megkötésére kényszerített. Ezzel magára vonta a franciák haragját. A francia haderő támadása okozta pánikhangulatban a nép Johan de Witt hibás politikáját okolta e fejleményért, 1672-ben lemondatta, és ismét az orániai ház leszármazottját választotta helytartóvá és korlátlan hatalmú fővezérré III. Vilmos néven. Ő örökletessé tette ezt a méltóságot, de később házasság révén Anglia királya lett, és feláldozta köztársaságát angliai politikája érdekében. De Witt lemondatása után, amikor bebörtönzött testvérét, Cornéliust fogságában meglátogatta, a feldühödött hágai csőcselék mindkettőjüket kegyetlenül meggyilkolta. A gyilkosokat III. Vilmos büntetlenül hagyta. A demokratikus eszméket valló hazafi, Johan de Witt szobra ma ott áll a régi hágai börtön előtti téren: az utókor hálásabbnak bizonyult.
III. Vilmos, az ország helytartója 1678-ban Nijmegenben végül kedvező békét kötött XIV. Lajossal, később pedig házassága révén megszerezte az angol és skóciai trónt is, s ezzel maga mellé állította Angliát. A spanyol örökösödési háborúban Hollandia újból XIV. Lajos ellen lépett fel. A háborút lezáró utrechti békeszerződés 1713-ban - egyfelől Franciaország, másfelől a vele szembenálló Anglia, Hollandia, Poroszország és Portugália között - a világ akkori felosztásának szentesítése volt. Spanyolországot gyarmataival együtt a Bourbon-ház (XIV. Lajos unokája) kapta meg azzal a feltétellel, hogy az ország sohasem egyesülhet Franciaországgal. A spanyol tartományok - a mai Belgium, Milánó, Nápoly és Szardínia - IV. Károly Habsburg császár birtokába kerültek, Anglia megtartotta a háborúban elfoglalt Gibraltárt, Észak-Amerikában pedig Új Skóciát, Új-Fundland szigetét és a Hudson-öböl vidékét, vagyis sikerült elhódítania a holland gyarmatok egy részét. Hollandia mindössze azt a jogot nyerte e békeszerződésben, hogy erődítményeket építhetett és helyőrséget tarthatott fenn a francia határon. Az ország korábbi gazdasági hatalmának jó részét addigra már elveszítette, a tengereken Anglia mögé szorult, gyarmatai tekintélyes részét az angolok Észak- és Dél-Amerikában elragadták tőle. Az utrechti béke után gazdasági pangás vette kezdetét, s az osztrák örökösödési háborúban Hollandia elveszítette összes erődítményét is (1747).
Franciaország fenyegetésével szemben Hollandia 1784-ben ismét angol szövetségben keresett menedéket. Ennek alapján az angolok szabad hajózási jogot nyertek Indiában. Hollandia kedvezőtlen helyzetét kihasználva II. József Habsburg császár pedig az erődítmény-szerződés felfüggesztését és a Schelde-parti összes erődítmény lerombolását követelte. Ezt Németalföld az 1785-i fontainbleau-i békében kénytelen volt elfogadni. E megalázó szerződés miatt az uralkodó V. Orániai Vilmos arra kényszerült, hogy elhagyja az országot, és csak II. Frigyes Vilmos porosz király segítségével foglalhatta vissza helytartói tisztét, amit most már Poroszországon kívül Anglia is elismert.
Az 1789-ben kitört nagy francia forradalom után a franciák Pichegru tábornok vezetésével ismét megszállták Németalföldet, 1795-ben elűzték az orániai házat, és Batáviai Köztársaságot kiáltottak ki, súlyos feltételeket szabva a megkötött békében. A változást a monarchikus rend ellenzői örömmel üdvözölték, de a francia megszállás nyomán Anglia egymás után elfoglalta a maradék holland gyarmatok jó részét is: Hollandia ekkor vesztette el Ceylont (1795-ben), és a dél-afrikai Fokföldet (1795-1814). Napoleon Németalföldet 1806-ban holland királysággá alakította át, a trónján fivérével, Bonaparte Lajossal, aki azonban nem volt képes kellően kiszolgálni a francia érdekeket, és 1810-ben lemondott. Napoleon ekkor egyesítette Hollandiát Franciaországgal.
Holland Királyság
Napóleon bukása után V. Vilmos fiát, az orániai ház leszármazottját hívták vissza, és választották meg I. Vilmos néven fejedelemmé. A napóleoni háborúkat lezáró 1814-es londoni szerződés, majd az 1815-i bécsi kongresszus visszaállította Németalföld függetlenségét, és királysággá alakította át az országot, hozzákapcsolva a régi Osztrák-Németalföldet (a mai Belgiumot) is az orániai ház, I. Vilmos (1815-1840), a "kereskedő király" uralma alatt. Elindult a mocsarak lecsapolása, a csatorna- és vasútépítés, megtartották a gyarmatokat is, főként Indonéziát. A belga tartományokkal történt egyesítés azonban nem bizonyult szerencsésnek: a két ország gazdasági fejlettségre, lakossága és vallása tekintetében teljesen különböző volt már. Belgiumban a katolikus iparosodott vallonok érdekei szemben álltak a németalföldi protestánsokéval, akik főként mezőgazdasággal és kereskedelemmel foglalkoztak. Ez főleg a vámügyek terén vezetett nézeteltérésekhez a kamarában, ahol a belgák számarányuk alatt jutottak csak képviselethez a hollandokhoz képest. Ellentétek támadtak amiatt is, hogy a holland államadósság nagy részét áthárították Belgiumra. Mindezek nyomán 1830-ban a belgák elégedetlensége felkeléshez vezetett, majd az 1831-ben aláírt londoni jegyzőkönyv alapján a két állam különvált, és ezt elismerték a nagyhatalmak. A viták még ezután is tartottak: Hollandia szerette volna megszerezni a leggazdagabb flamand várost, Antwerpent, de 1832-ben nem tudta megvédeni, és 1839-ben lépett csak végső egyezségre Belgiummal, miután megkapta Limburg tartomány egy részét az ottani szénmezőkkel együtt. Luxemburggal pedig perszonálunió jött létre (ami annyit jelent, hogy a két ország uralkodója azonos személy volt, s ez csak a férfiág kihalásával szűnt meg).
Mivel a nehezen elért béke, s főként az utána következett adóztatás a nép körében nagy elégedetlenséget keltett, 1840-ben I. Vilmos lemondott fia, II. Vilmos javára. II. Vilmos (1840-1849) liberális és reformista irányt követett, a hadikiadások csökkentésével és államkölcsönnel könnyített az országon. Ám az 1848-i párizsi forradalom szele elérte Hollandiát is, a király a liberális alkotmány elfogadására kényszerült. Hollandia ekkor alakult át alkotmányos monarchiává választott, kétkamarás törvényhozó parlamenttel, vagyoni cenzushoz kötött választójoggal, ami azt jelentette, hogy ez utóbbi főként a gazdagokat illette meg. Az alkotmányreform kidolgozója a neves jogtudós Jan Thorbecke, aki azután az ország első miniszterelnöke is lett.
Jan Rudolf Thorbecke
Az államférfi és jogtudós Thorbecke 1798-ban született Zwolléban, és 1972-ben halt meg Hágában. A flamand genti, majd később a leideni egyetemen tanított jogot. 1840-től tagja a képviselőháznak, és híveivel megalakítja a holland alkotmány liberális reformjáért fellépő pártját. A reformot 1848-ban sikerült elfogadtatni. Thorbecke 1849-től 1853-ig miniszterelnök, majd 1862 és 1866 között, harmadszor pedig 1871-72-ben töltötte be ugyanezt a posztot, s volt belügyminiszter is. Liberális politikusként híve volt a szabadkereskedelemnek, s az ő idején alakult ki a holland polgári közigazgatás, fogadták el a középiskolai törvényt. 1876-ban, négy évvel a halála után szobrot állítottak a tiszteletére Amszterdamban. Thorbecke méltó utóda volt a 17. század nagy holland jogtudósának, a nemzetközi tengerjogot kidolgozó Hugo de Grootnak.
Zeiler
Júlia [Változó Világ
32.] | | |
