MURADIN JENŐ: HOSSZÚ MÁRTON

MURADIN JENŐ

HOSSZÚ MÁRTON (1894-1953)

XI. Pius arcképfestője

Ma már csak néhány fölbukkanó festmény, kiállítási katalógus, régi kritika idézi meg a tőlünk messze távozott, és idegen földben nyugvó festőt, Hosszú Mártont. Neve kiesett a köztudatból; szakmán belül is alig tudnak róla valamit. Pedig mozgalmas pályája ugyancsak ígéretesnek indult, portréfestői megbízásai László Fülöp és Márk Lajos nyomdokain is a népszerűség fényét - ám az is igaz: gyorsan kialvó sugarait - vetítették rá. A budapesti Képzőművészeti Főiskola nagy nemzedékével készült hivatására. Növendéktársai Szőnyi István, Aba Novák Vilmos, Korda Vince, Patkó Károly, Pászk Jenő (Eugen Pascu), Podlipny Gyula voltak. Közülük Szőnyi Istvánnal és Pászk Jenővel maradt barátságban. Nem követte azonban egyikük példáját sem. A festőtechnikák tökéletes birtokában egészen más ambíciók vezették. Az európai művészet nagyjai, az olasz és spanyol klasszikusok csodálata jegyében alakította portréművészetét. Érintetlenül hagyták az avantgarde útkeresések, a húszas évek nagyszerű eredményeket hozó mozgalmai. Így maga épített falat önmaga és a kortárs festészet élő árama közé. Ilyen összefüggésekben és ebben az öntörvényű alkotói létben kell tehát megítélnünk őt és eredményeit értékelnünk.

Hosszú Márton 1894. augusztus 27-én született Balassagyarmaton, édesanyja szülői házában. A Nógrád megyei városhoz azonban élete kevés szállal kapcsolódott. Gyermekkorát és egész ifjúságát Kolozsváron töltötte. Apja kereskedő volt, textilüzletük a mai Dózsa György úton, a Központi (Central) áruházzal szembeni soron működött. Kolozsváron tett kereskedelmi érettségit, és innen vonult be katonának a világháborús mozgósítások idején. Ekkor már rendszeresen rajzolt, egyre nagyobb szenvedéllyel, s a háborús megpróbáltatások után döntött véglegesen pályájáról, tanulmányi folytatásáról.

Akkoriban a zártabb, konzervatívabb erdélyi társadalomban sem volt előzmények nélküli, hogy polgári családok gyermekei a szülők foglalkozásától merőben eltérő pályára léptek, életcéljuknak a művészetet választották. Papp Gábor és Ács Ferenc egy nemzedékkel korábban, szintén kereskedő famíliák fiaiként, ugyanilyen választás előtt állottak, s döntésüket a család elfogadta. A kikeresztelkedett zsidó családból származó Hosszú Mártonnak, úgy tűnik, nem kellett különösebb ellenállással számolnia. Amikor 1917-ben felülvizsgálati úton katonai szolgálatból elbocsátották, sikerrel felvételizett a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Mint említett nemzedéktársai, ő is megszakítással, a háborús összeomlás és a forradalmak okozta kényszerű töréssel végezte el tanulmányait. A főiskolai névsorok 1917-1918-ban, majd 1920-1922-ben említik a növendékek között. Pesti tartózkodását az első tanulmányi évben megkönnyítette a Kolozsvár városától kapott támogatás, a neki juttatott ösztöndíj.

Kedves, vidám, a nevéhez méltóan hosszú, nyurga fiú volt, írta róla dr. Siklóssy László 1. A főiskolán Balló Ede műhelyébe került, s a megnyerő modorú, törekvő növendékét tanára annyira megszerette, hogy otthonában lakást és műtermet biztosított számára. Nem sokkal később Balló tanársegéde lett, az oktatómunkában idősebb korú mesterének támogatója.

Balló Ede 2 konzervatív művészetfelfogása messzemenően hatott rá. Úgy érezte, hogy neki is, miként mesterének, a klasszikusok másolása révén kell a művészet technikáját és a lélektani ábrázolás titkait elsajátítania. Így már diákévei elején, 1918-ban Goya ismert művéről, a Leány korsóval című festményéről készített kópiát a Szépművészeti Múzeumban. Barokk és reneszánsz mesterek, mindenekelőtt Velázquez és Tiziano művészetének mélyreható megismerését követte. Ilyen premisszákkal alkotta meg első portréit is, köztük éppen Balló Ede arcképét, melyet 1921-ben, utolsó főiskolai munkájaként a Műcsarnok kiállításán mutattak be. A kép érett festői kvalitásáért a Műcsarnok díját nyerte el. Ez a siker megerősítette a pályakezdő festőt elkötelezettségeiben, s még messzebbre távolította őt a kortárs törekvésektől.

Családalapítása anyagilag önállóvá tette. Még tanulmányainak vége felé, 1921 őszén (szeptember 7-én) feleségül vette Filep Margitot, dr. Filep Gyula, a neves kolozsvári főorvos lányát.3 Házasságuk ideálisnak tűnt, menyasszonya, majd felesége a festő számos képén tűnik föl. Nemcsak portrékat festett róla, hanem modellként is ő jelenik meg több korai alkotásán. Feleségének hozománya tette lehetővé a festő négyhónapos olaszországi tanulmányútját. Minden bizonnyal együtt utaztak el Itáliába még az 1921-es év őszén.

Firenzében dolgozott a legtöbbet. Bejárt a képtárakba, a reneszánsz bölcsőjének, az Arno-parti városnak varázsa ejtette foglyul. Egy hazaküldött tudósításából 4 az derül ki, hogy tájékozódni igyekezett az olasz művészet akkori törekvései felől is. A futuristák milánói csoportjának tevékenységéről s a velük szembeni nem csituló ellenérzésekről. számol be. Jól érzékeli, hogyan ütköznek meg az újat mondani már rég nem tudó impresszionisták az izmusok követőivel, s azt is, hogyan bomlott meg a futuristák csoportja. Carra, Carpi és mások odahagyták Marianetti zászlóját, míg a fiatalok - akikkel láthatóan nem tud azonosulni - "eredménytelen kísérletekkel próbálkoznak".

Hazatérve első önálló kiállításá szervezte meg Kolozsváron. Az Iparmúzeum egyik emeleti termében 1922. január 14-én megnyílt tárlatán elsősorban mint portréfestőt ismerhették meg. Több önarcképpel, női portréval (köztük édesanyja képmásával), továbbá hibátlan rajzolatú aktokkal jelentkezett. Egy sorozat firenzei városkép és egy Tizian-másolat összegezte itáliai útjának gyakorlati eredményét.

Budapesti főiskolai tanulmányait végleg befejezve, 1922-ben német városokat látogatott végig. Nem sokkal később megkezdődött kétlaki vándorélete. Családjával csak a nyarakat töltötte Kolozsváron, az év többi részében Budapesten éltek, vagy a festő külföldi tanulmányútjai folytatódtak.

Kolozsvártól nem akart elszakadni. A számára annyira kedves városban gyakran kapott portrémegrendeléseket, egyházi megbízatásokat. Oltárképeket is festett, ezekről maga számolt be, de anélkül, hogy a megrendelőt vagy a témát közelebbről megnevezte volna.5

Mint olyan festőre, aki jártasságot szerzett a régi mesterek műveinek tanulmányozásában, rábízták a kegyesrendiek kolozsvári temploma spanyol eredetű képeinek restaurálását. Ezt a munkát, a sérült és sötét "galériatónust" kapott művek fölújítását az 1924-es esztendőben végezte el. Impozáns méretű barokk művekről van szó (nemcsak spanyol, hanem feltehetőleg olasz és német eredetű alkotásokról), melyek díszes faragott keretekben a templom oldalkápolnáit és mellékoltárait díszítik.

Számára már nem volt ismeretlen feladat a kolozsvár-szentpéteri r.k. egyház által 1926-ban rábízott munka. A város keleti peremnegyedében 1848-ban fölépült neogót stílusú templom hajójának esedékes fölújításában vett részt. Oszlopok és ívek díszítményeit tervezte a budai Mátyás templom belső dekorációjához hangoltan, s azok kivitelezését Szatmári Károllyal közösen végezték el.6 A feladat kényes volt, mert alkalmazkodnia kellett a szentélynek a századelőn készült falképeihez is, melyeket Lotz Károly erdélyi tanítványa, Stein János készített.

Megrendelésekhez jutott Pesten is. 1925-ben a budapesti román követ arcképét festette meg. 1930-ban a Szervita templom egyik oltárképt készítette el. Egyházi kapcsolatai egyre bővültek. Madridba hívták templomfestési munkákra. Ezt megelőzően azonban Canisius Szent Péter nagyméretű képének megfestésére kapott megbízást.

Az 1925-ös év jelentős egyháztörténeti eseménye volt Canisius Péter szentté avatása, aki a Jézus Társaság első német származású rend-tagja volt. Loyolai Ignác harcostársa különösen sokat tett azért, hogy a hit és az egyház állásait hazája földjén megőrizze és megszilárdítsa. Nevezetes Katekizmusa Európa-szerte, így Magyarországon is hatékony eszköze volt a katolicizmus terjesztésének. Az 1597-ben elhunyt jezsuita szerzetest XI. Pius pápa 1925. május 21-én avatta szentté. Az eseményt a budapesti jezsuiták templomában is megünnepelték. Ebből az alkalomból készült el Hosszú Márton Canisius-portréja, melyet 1925. december 5-én lepleztek le. A jezsuiták templomában elhelyezett kép az ihlet áldott pillanatában ábrázolja Canisiust. A sötét szerzetesi ruhában álló délceg férfialak bal kezével nyitott könyvre, Katekizmusára támaszkodik. Előtte, a festmény kompozíciós megoldásában a Szűzanya képe, a homályból elősejlő fehér szobra magasodik.

Hosszú Márton festőpályájának katarzisos nagy élménye volt spanyolországi utazása. A kezdetektől, főiskolai éveitől melengetta a tervét. S hogy az meg is valósuljon, ahhoz bizonyosan egyházi kapcsolatai segítették hozzá. Velázquezt látnia kellett! Sevillát, a festő szülővárosát, melynek sikátoraiban ő is bolyonghatott, Madridot, a Pradót, ahol a Las Lanzast, a Villa Medici kertjét, a Las Meninast, és a Krisztus a kereszten képeit őrzik. Az Ibériai félszigetnek főleg a déli történelmi- és műemlékvárosait látogatta végig, Toledót, Granadát, Cordobát, Valenciát, a Guadalquivir völgyét, Andalúzia tartományt. Az ott töltött három hónap alatt magába szívni és maradandóan elraktározni kívánta látásélményeit és tapasztalatait, amit ez a mediterrán táj számára kínált.

Képtárakban, tervei szerint, Velázquez másolt. El Nino de Vallecas című kópiáját itthon ki is állította. Ugyanakkor a tájjal való ismerkedés számára a lázas munkát, a festést jelentette. Nagy termékenységgel, mintegy harminc-negyven képet készített a spanyolországi úton. Ezekből és korábbi alkotásaiból (portrék, aktok) szervezte második kolozsvári kiállítását.

A vármegyeház üvegtermében 1926. november 21. és december 5. között rendezett kiállítása, melynek katalógusa is megmaradt, sokkal nagyobb visszhangra talált, mint első jelentkezése. Az újdonság erejével ható spanyolországi képek kiforrott festő-egyéniséget és külön utakon járó művészt mutattak be.

Képein megörökítette a spanyol városok piactereit, barokk templomait, a mór kultúra műemlékegyütteseit, a történelmi városmagok szűk utcáit, sikátorait. A Valenciában látott bikaviadalról nemcsak vázlatokat készített, hanem több kimunkált, megkomponált festményt is. Képeinek címe mutatja, merre járt, mi ragadta meg figyelmét. Útmutatónk a katalógusa: Alkazári parkrészlet, Sevillai utca, Zöldséghordás Toledóban, Az Alhambra mirtusz udvara, A Guadalquivir partján, A Tajo völgye, Espada munkában, El Torrero. A kritikák spanyolországi Önarcképét is kiemelik,7 mely a katalógus képjegyzékéből kimaradt. Vita Zsigmond méltatása szerint Andalúzia napfényét hozta magával.8

Következő útja 1928-ban Rómába vezetett. Joggal föltételezhető, hogy erre is egyházi összeköttetései révén került sor. Míg korábban tanulni ment Itáliába, most nagyra törő tervezéssel a szentatyáról, XI. Piusról kívánt portrét festeni. Addigi egyházművészeti munkásságát és érdemeit hangsúlyozva, a vatikáni magyar követ és Orsenigo Caesare nuncius ajánlotta be, s XI. Pius - egészen rendkívüli módon - öt alkalommal állt modellt a magyar művésznek. Ez a kivételezés akkor értékelhető, ha tudjuk, hogy a pápai portrék nagy többsége (akkor és később is) fényképek vagy meglévő művek reprodukciója után készült. A feladatra vállalkozó művészek legfennebb egy-egy negyedórát kaptak, sokszor egyszerre többen, hogy alkotásaikat a modellhez "hozzáigazítsák". Hosszú Márton segítségére volt a fiatal befolyásos és diplomatikus pápai kamarás Conte Arbolio Mella di Santellia. Róla, "Mella grófról" vállalkozásával egyidőben a festő szintén portrét készített.

Hosszú Márton a Sala de Fuocit, a Tüzek termét választotta műteremnek. Élményeiről a vele készült beszélgetések során egy riportban maga számolt be. "- Egészen különös milliő, különös atmoszféra ez: le is nyom, de fel is emel - elcsüggeszt, de lelkesít is! Milyen kicsinek érzi itt magát az ember, ahol ha előre néz: Raffaelt, ha hátra néz: Tiziánt látja... hogy elvész a modern ecset fölénye, biztonsága ebben a lenyűgöző, szinte nyomasztó ünnepélyességben! (...) A megjelölt napon elkészítettem mindent, s frakkban, kitüntetésemet feltűzve vártam Őszentségét, aki előzőleg magánkihallgatáson fogadott... s akit most, mikor végre előttem ült az aranyos trónszékben, megfeszített energiával kezdtem felvázolni - első ülésre szinte az egész képet!"9

Az 1928-as év tavaszán készült el az életnagyságú térdkép. "Végre - olvassuk Megyery Ella riportjában - lekerül a bársonytakaró a már-már befejezett képről, s fehér ruhájával élesen kiemelkedve a szék vörösbársonyából: előttünk XI. Pius, szokott ülésével, szokott pózában sötétgyűrűs jobb keze könnyedén a fotelkarfán, balja ölében, ahogyan a szentévi magánfogadáson láttam. Elefántcsontszínű reverendája fölött a csipkés fehér karing: a mozzetta, amire a germelinszegélyes, vörösbérsony rochetta borul - fején a szokott kis selyemsapka. (...) Az arc, a tekintet: szuggesztíven élethű. Nem a banális pápa-portré, a szokott pápai mosollyal. (...) Szélesen kezelt, rendkívül egyszerű tónusok; sötétbordó háttér, egy megtört fényú, reneszánsz patinájú drapéria s a pompás karosszék - más kellékek, díszlet sehol. Minden hangsúly az arcon, (...) Semmi édesség, semmi szentimentalizmus; egy mélyen gondolkodó bölcs öregember néz itt le ránk, akinek domború homloka, erős, kemény álla sok akaratról, sok energiáról beszél, s aki - bárminő jelentést terjesztenek is elé - szeret elmenni a forrásig, a végekig, ahonnan az egész perspektívát átláthatja."10

A festménynek nyomban egy másik változata (másolata) is elkészült. Ezt a képet díszes reneszánsz keretben a budapesti Jézus társasági atyák rendházában 1928. június 24-én ünnepélyesen leplezték le.

A Vatikánban maradt portré tetszett XI. Piusnak. Elkészültekor Hosszú Mártont a Szent Gergely lovagrend parancsnoka címmel tüntette ki.11

Mintha valóban László Fülöp útját követte volna, Rómában aratott sikerei után ismét illusztris személyiségek portréit festette. Az albán királyi udvarban tűnt föl, ott kapott megbízásokat. Tiranába 1931-ben Hórí András római magyar követ közvetítésével jutott ki, tőle kapott eligazítást az ottani viszonyokról is. Ahmed Zoguról a nem sokkal ezelőtt (1928-ban) I. Zogu néven királlyá koronázott államfőről készített portrét.12 Amint később beszámolt róla 13, a király rendjelek nélküli egyenruhában óhajtotta megfestetni magát. Gyakorlata már egészen rendkívüli volt, magas rangú tiranai vendéglátói annyira elégedettek voltak vele, hogy az anyakirálynő portréját is megrendelték tőle. Munkája végeztével Zogu király a Szkander bég rendjel parancsnoki keresztjével tüntette ki. A balkáni országban töltött egy hónap alatt (május 12-től június 17-ig) a festő az erőteljes (később tragikus eseményekhez vezető) olasz jelenlétre figyelt föl, s Tiranában, Durazzóban folyó lendületes építőmunkára.

Budapestre hazatérve lengyelországi megrendelésre Bem tábornok képét festette meg. A képet Brassóba vitték, ahol a legendás forradalmár és katona nevét viselő tüzérezred alakult.

Pályájáról utoljára - mintha már szülőföldjétől búcsúzott volna - 1933-ban mondott el érdekes epizódokat. Brassóban vendégeskedett, dr. Campeanu Livius, a bravúros műtétjeiről híres orvos hívta meg otthonába. A Brassói Lapoknak nyilatkozva 14 elmondta, hogy történelmi képhez, Báthory István portréjához gyűjt adatokat, s ez a mű szintén Lengyelországba kerül.

Ezek a lengyel-magyar barátság jegyében létrejött megrendelések jelentős erkölcsi sikert hoztak a művésznek. Hosszú Mártont 1935 tavaszán kiállításra hívták meg Varsóba. Tárlatát a lengyel hivatalos személyek jelenlétében Magyarország varsói nagykövete (Matuska Péter) nyitotta meg. A művész a Báthory-képet ez alkalommal Pilsudski marsallnak ajándékozta.

Ezután már csak egy-egy szűkszavú információ segít éles fordulatot vett pályáját követni. Családjuk harmóniája felbomlott, 1936-ban elváltak. A festő az angol királyi család meghívására Budapestről Londonba költözött. Hosszú Márton ezután sem Magyarországon, sem Erdélyben többé nem járt. Az egyetlen kapcsolat, amely még szülőföldjéhez kötötte, 1924-ben született lányával, Ildikóval folytatott levelezése.15

Angliában megrendelések várták, még részt vett a Londonban élő magyar festők 1938-as kiállításán, sorsa azonban meglepő fordulattal másként alakult.

Megbízatásai révén magas társadalmi körökben mogott. Megismerkedett Lady Diana Gibbel, akit rövidesen, 1937-ben feleségül vett. Bedfordshire-be költöztek, a Londontól északra eső grófságba, ahol Hosszú Márton, a festéssel fölhagyva, felesége birtokán, Hockliffe-ben gazdálkodott.

A háború után Afrikában járt, áttelepülésük terveit fontolgatta. A mindkettejüket sújtó betegség miatt azonban e tervezgetésekből semmi sem lett. Hosszú Márton 1953 nyarán súlyos műtéten esett át, s gyógyíthatatlan rákos megbetegedésből már nem épülhetett föl. Még abban az évben, november 24-én, 59 éves korában Hockliffe-ben elhunyt.16

Túl kevés mű áll rendelkezésre ahhoz, hogy Hosszú Márton művészetét elemző mélységben megítélni lehessen. Portréi családok és közületek birtokában rejtőznek, örökké úton levő életformája szerint még a megszokottnál is jobban szerte szóródtak. Azt sem tudjuk, hogy mit vitt magával (vagy küldetett maga után), azt követően, hogy véglegesen angliai megtelepedése mellett döntött. Ilyenformán festészetének csak alapvető irányultsága és eszközeinek változása tapogatható ki.

Hosszú Márton mindenekelőtt portréfestő volt. Emellett kötelezte el magát már főiskolai tanulmányai során. Kiindulópontja a művészet forradalmain túl állásait még őrző akadémizmus és Balló Ede tanítása volt. Számos családi portré vagy a festőnek a korabeli társadalom jeleseiről festett műve mutatja föl az akademista megközelítés eszköztárát. Frissességet a lélektani elemzés mélysége és őszintesége kölcsönöz e műveknek.

Hosszú Márton festményeinek sikere éppen azon alapszik, hogy a klasszicitáson túl, a modell számára soha sem egyszerűsödött közömbös képtárggyá, hanem a kiemelkedőbb művek próbatételei voltak az egyéniséget és jellemet kutató művészi föltárásnak. Így született meg XI. Pius klasszikus veretű, ám életes, a modorosságot messze elkerülő nagyszerű portréja. Az elhivatottságból fakadó méltóság tükröződik a kiváló régész, Roska Márton portréján, Ferencz József erdélyi unitárius püspök arcképén 17, a tudós, művész, művelődéstörténész dr. Gyalui Farkas képmásán. De ilyen volt már az igen korai Baló-portré, a festőt barettben, palettával, művészetének attributumaival bemutató képmás is.

A klasszicitáshoz igazodó képalkotása érzékletesen követhető a budapesti Mácsarnik kiállításain, melynek 1921-től rendszeres résztvevője volt. Itt mutatta be a Zsuzsanna a fürdőben című kompozícióját (1923), Önarcképét (1924), Zöld ruhás nő (1925), Utcai énekese, Csíky Gáborné (1926), Balázs András prelátus (1929) című műveit. Vonzódásai irányát jelzi, hogy tagja lett az 1928-ban alakult Munkácsy-céhnek, melynek a portréfestő Márk Lajos volt az elnöke és a konzervatív kritikus Lázár Béla az igazgatója.

A festő unokájának (Győrffy János Márton) birtokában megmaradt a Bem tábornokról festett és Lengyelországba került festmény fényképfelvétele. Ebből az derült ki, hogy kompozíciós feladatokkal is megbirkózott, a hadvezér fehér lovon ülő alakja egy mozgalmas csatakép exponált része.

Egy reprodukcióból ismert (1926-os kiállításnak katalógusában közölt) drapériás hátterű aktképe a rajztudás és alakábrázolás tökéletességéről tanúskodik. (Más műveken, főleg nagyméretű alkotásokon anatómiai biztonsága meginog, értéküket bántó elrajzolásuk fokozza le.) Csak másodlagos forrásokból derül ki, hogy mitológiai témák is megkísértették. Ilyen volt az 1926-ban bemutatott Mars és Vénusz című festménye.

Olaszországi, de különösen spanyolországi útja tájképek, többségében urbánus tájak sorozatával gazdagította képtermését.

Élményei kilendítették az akadémista merevségből. A kegyetlen napfényben izzó keskeny toledói utcák, a műemlékek egymásra torlódó gazdagsága, "a sötétkék andalúziai levegő"18 mediterrán víziókká hangolták át képeit. Velázqueztől tanult a legtöbbet; színei lebegni, elválni látszanak a tárgyaktól. Ez még akkor is tettenérhető, ha láthatóan megőrzi a tapasztalt világ sárgás tónusú, szürkébe hajló kromatikáját. E rejtőző művek fölbukkanása segítené leginkább alkotójuk festői kvalitásainak pontosabb megismerését.

Kevés ismert rajza közül már dokumentumértékénél fogva is kiemelkedik karakteres Bartók portréja. A Bartók Béla-ikonográfiában talán kevésbé ismert kép keletkezése a zeneszerző 1922-es erdélyi körútjához kapcsolódik. A kolozsvári hangverseny (1922. február 19.) másnapján Pálos István készített interjút az illusztris vendéggel. Eközben, mindössze negyedóra alatt Hosszú Márton két rajzon is megörökítette a zeneszerzőt. Az egyik kép Bartók engedélyével és autogrammjával a Pásztortűznek a Bartók-hangversenyt méltató 1922. évi 8. számában, a címoldalt követő műmellékleten jelent meg.

Néhány éltes fénykép idézi meg számunkra a mozgalmas pályájú festő, Hosszú Márton alakját. Öntudatos férfiarc, energikusságról és makacsságról tanúskodó hangsúlyos áll, és derűs, rokonszenves alkat. Egy felvételen, portréművészete korabeli megbecsülése jeleként, egyházi és világi kitüntetéseit viseli.

KIÁLLÍTÁSOK JEGYZÉKE

1921	Budapest	Műcsarnok (tavaszi tárlat)
1922. jan. 14. - ?	Kolozsvár	egyéni kiállítás
1923	Budapest	Műcsarnok (tavaszi tárlat)
1924	Budapest	Műcsarnok (tavaszi tárlat)
1926. nov. 21- dec. 5.	Kolozsvár	egyéni kiállítás
1926	Budapest	Műcsarnok (téli tárlat)
1929	Budapest	Műcsarnok (téli tárlat)
1930	Budapest	Nemzeti szalon (a Zichy Mihály Társaság kiállítása)
1935	Varsó	egyéni kiállítás
1938	London	magyar festők csoportkiállítása

JENŐ MURADIN

MÁRTON HOSSZÚ (1894-1953): THE PAINTER OF POPE PIUS XI'S PORTRAIT

By now only a few paintings, emerging from time to time, a few exhibition catalogues and some essays in art criticism written a long time ago recall the painter who left us to go far away from here and lies buried in foreign soil: Márton Hosszú. His name has been forgotten by the public. Only professional painters and art critics have heard of him. Nevertheless at the beginning of his career he showed great promise. The orders, given to him for portraits following the trend represented by Fülöp László and Lajos Márk, surrounded him with aura of popularity, but this did not last long. He prepared himself for his career at the same time as the great generation of the Art School of Budapest. His fellow students were István Szőnyi, Vilmos Aba Novák, Vince Korda, Károly Patkó, Jenő Pászk (Eugen Pascu) and Gyula Podlipny. Of the above, indissoluble bonds of friendship tied him to István Szőnyi and Jenő Pászk, but he did not imitate either of them. He put his superior technical skill to the service of entirely different aims. He developed his art of portrait painting under the influence of the great European painters he admired so much, the classics of the Italian and Spanish portrait in particular. He was not affected by vanguard experimentation, by twentieth-century movements, however imposing achievements they led to. He built a wall between himself and the live current of contemporary painting. Therefore his art has to be considered, and his achievement assessed, in this context, his autonomous creative existence. He painted Pope Pius XI's portrait in 1928.