A pajzstetvek az egyenlőszárnyú rovarok (Homoptera) egyik csoportja.
Kis, vagy apró termetű (10 mm-nél kisebb), viaszkiválasztó, szipókás rovarok.
Általában ivarosan szaporodnak, de egyes fajoknál szűznemzés is előfordul. A
legtöbb pajzstetű petéket rak, de vannak elevenszülők is. Évente több nemzedékük
van. Kétségtelen, hogy az összes szipókás rovarok között a legkülönösebb formájuk
a pajzstetveknek van. Gyakran már nem is látszanak állatoknak, legalábbis a
nőstényeik. Ezeket a háti mirigyeikből kiválasztott kemény viaszpajzs fedi.
Ez alatt rakják le petéiket és ennek védelme alatt kelnek ki a lárvák. Az egyedeken
kialakult fedőpajzsok, ha összeérnek, valóságos kérget képezhetnek a növényen,
amelynek színe szürkésfehér, vagy barnás. Ha ez a bevonat egy kis hegyes fácskával
letolható akkor biztos, hogy pajzstetűnk van, ha nem tolható le, akkor csak
valami bőrdudor, ami túlzott forróság vagy hideg hatására keletkezett, de anyagcserezavar
is lehet. A fiatal pajzstetvek kezdetben csaknem olyanok, mintha parányi atkák
volnának, s eleinte még elég mozgékonyak, lassan mászkálnak hat rövid lábacskájukkal.
A hím lárvákat mindig viaszburok veszi körül, a kész hímek végül ebből vergődnek
ki. A hímek törékeny, kétszárnyú, szájszerv nélküli lények, amelyek rövid életük
során ide-oda röpdösnek. A nőstényeknek sohasem nő szárnyuk, tehát a felnőtt
állatok gyakran a lárvákhoz hasonlók. Számos faj megtartja lábait, a táplálkozási
helyen ide-oda vándorol. A legtöbb pajzstetű nőstény azonban sohasem hagyja
el azt a helyet, amelyen egyszer szívását megkezdte. Párzás után alaktalan tömeggé
duzzadnak, végtagjaikat levedlik, testüket viaszburokkal veszik körül. Ugyancsak
a pajzstetvek családjába tartoznak az úgynevezett viaszos pajzstetvek (Pseudococcoidae
fajok). A nőstények testét lágy, fehér viaszszemölcsök vagy sűrű szálakból
álló fehér viaszváladék borítja, ami tulajdonképpen a pajzsot helyettesíti.
Egyesével vagy csoportosan telepszenek meg, főként a szártagok elágazásainál
és a szemölcsök tövénél. Kedvezőtlen környezeti feltételek esetén (+ 2o
C
alatti hőmérsékleten) a lárvák lehúzódnak a talajba, és a gyökereken, főleg
azok elágazásaiban telepszenek meg. A pajzstetvek szúró-szívó szájszervükkel
átszúrják a szöveteket, és sejtnedvvel táplálkoznak. A zöld növényi részeken
világos szívásfoltok keletkeznek. A megtámadott növény gyengén fejlődik, nem
nő, összeaszalódik, nem virágzik, súlyosabb esetekben el is szárad. A fertőzött
részeken a pajzstetvek által kiválasztott, cukorban gazdag "mézharmat"-ra korompenész
telepszik. A megtámadott növény könnyen felismerhető a fehér, gyapjas, vattacsomókhoz
hasonló védő viaszburokról - amely alatt a tetvek szívogatnak - és a fekete,
koromszínű rétegről. Mivel a pajzstetű-nőstények helyben élők, önálló mozgásra
képtelenek, hátukat viaszgyapjú vagy pajzs fedi, rovarokra egyáltalán nem hasonlító
élőlények. Ezért a tapasztalatlan személyek nem is ismerik fel a nőstény pajzstetűben
a rovart. Találkoztam egy kaktuszkedvelővel, aki büszkén mutatta, hogy mennyire
szép az Aporocactus flagelliformis-a, mennyire mutat a zöld alapon a
sok vattaszerű pamacs, és még csak nem is sejtette, hogy azok szívogató tetvek.
A növény már alig élt. A gyűjteményekben gyakrabban előforduló pajzstetű fajok
az alábbiak:
Életmódjukból eredően a pajzstetvek meghatározása nem könnyű, és a kisebb fajoknál csak mikroszkóppal lehet a fajt megközelíteni. A gyakorlatban nem is annyira fontos a fajok meghatározása, mivel azonos módon támadják és károsítják a növényeket, ezért azonos módon kell védekeznünk ellenük. Sokkal fontosabb, hogy felismerjük a jelenlétüket a szabad szemmel is látható jellegzetességeik alapján. Fontos a növények állandó figyelése és szükség esetén a sürgős védekezés.