Bevezető

Hírlevelünk mostani számában azokat a törekvéseket, elgondolásokat szeretnénk bemutatni, melyek a sérült emberek integrált oktatása érdekében történtek különböző szervezetek, intézmények részéről.
Egyúttal szeretnénk további információkat kapni arról, hogy a hálózatba bekapcsolódott szervezetek saját területükön, milyen tapasztalatokkal rendelkeznek az integrált oktatás megvalósulására vonatkozóan.
A következő kérdések mentén szeretnénk közérdekű információkat kapni:

Mik azok a szempontok, melyek miatt nem valósulhat meg az integrált oktatás az adott területen?

Melyek azok a törekvések, amelyek sikerrel, illetve kudarccal jártak?

Mennyiben és hogyan befolyásolják az integrált oktatás megvalósulásának lehetőségeit az adott területen működő oktatási intézmények pedagógusai, az egészséges gyerekek szülei?

Egy-egy területen megvalósuló integrált oktatás eszközszükségleteit, hogyan tudták az adott oktatási intézmények megteremteni? (Finanszírozási lehetőségek stb.)

Milyen szemléleti problémákkal kellett "megküzdeniük" az adott intézményeknek?

Kérjük, azoknak az oktatási intézményeknek a címét, elérhetőségét, melyek sérült fiatalok integrált oktatásával foglalkoznak a területeteken!

Továbbra is szeretnénk kérni, hogy a hálózatba bekapcsolódott szervezetek küldjék meg az önálló életvitel kialakításával kapcsolatos mindennemű közérdekű információikat. Ilyenek lehetnek azok a hirdetések is melyek az adott területen az önálló életvitel kialakításának elősegítését szolgálják. Pl.: szállítószolgálatok működése, személyi segítés igénybevétel, a területen működő munkavállalási lehetőségek sérült emberek számára, üdülési, oktatási, kulturális programok.

Horváthné Szittyai Sára, Ilisics Gábor

Nagy Gyöngyi Mária: A fogyatékos gyermekek, tanulók ellátásáról

A fogyatékos gyermek

A fogyatékosság eredete szerint orvosi fogalom, olyan állapot megjelölésére, mely genetikai okokból vagy valamilyen károsodás következtében keletkezett. Pedagógia szempontból az értelem, a látás, a hallás, a mozgás vagy a beszédszervek hibás működése vagy az érzelmi élet súlyos zavara által okozott eltérő fejlődést értjük alatta. A "fogyatékos" kifejezést ma sokan pejoratívnak érzik, ezért helyette a "sérült", "akadályozott", "korlátozott" stb. elnevezések használatát javasolják. A nemzetközi gyógypedagógiai szakirodalomban az 1980-as évektől a "fogyatékos gyermek" kifejezést a "speciális szükségletű gyermek" fogalom váltotta fel. A változó kifejezések mögött megváltozott gondolkodásmód áll. A hangsúly a sérülések, fogyatékosságok diagnosztizálása helyett az adott egyén speciális nevelési, oktatási, fejlesztési, rehabilitációs szükségleteire helyeződött át.
A fogyatékos személyekre vonatkozó gyakorisági mutatók országonkénti eltérései mögött - a gyógypedagógia iskolarendszerbe utalt gyermekek száma 1-2%-tól 6-8%-ig terjed a különböző országokban - a sok ok között az alkalmazott definíció, és a minősítési eljárások eltérései is szerepelnek. Minél tágabb értelmű ugyanis egy definíció, vagyis minél kevesebb szűkítő kritériummal írják körül annál többen fognak alá besorolódni.
Hazánkban a tanügy-igazgatási dokumentumok és a jogi szabályozók a fogyatékos elnevezést alkalmazzák, s az általános iskolai népesség 3-3.5 %-a tartozik e körbe. Az óvodai nevelésben részesülő gyermekek között ez az arány csupán 0.3-0.35 %. A jelentős eltérés oka, hogy az enyhe értelmi fogyatékosság diagnosztizálására - mely kör a fogyatékos tanulók közel 90%-át teszi ki - a tankötelezettség megkezdése előtt illetve az első iskolaévben kerül sor.
Közoktatási törvényünk külön fejezetben foglalkozik a különleges gondozáshoz, a rehabilitációs célú foglalkoztatáshoz való jog érvényesítésével. A gyermekek jogaival összhangban különleges gondozásra tarthatnak igényt mindazok a gyermekek, akik testi, érzékszervi, értelmi, beszéd, vagy más fogyatékosságban szenvednek.
A fogyatékos gyermekek nevelése, fejlesztése sajátos gyógypedagógiai eljárások alkalmazását igényli, ezért e gyermekek nevelése, oktatása korábban szinte kizárólag speciális intézményekben történt. Ma világszerte - s hazánkban is - megerősödtek azonban az integrációs törekvések.

A fogyatékosság megállapítása

A testi, érzékszervi, értelmi, beszéd vagy más fogyatékosság megállapítására kizárólag a tanulási képességet vizsgáló szakértői és rehabilitációs bizottságok jogosultak komplex - orvosi, pedagógiai, gyógypedagógiai, pszichológiai - vizsgálat alapján. A vizsgálat a szülő kérésére illetve egyetértésével történik, szakértői vélemény készítését a szülő bármikor kérheti. Természetesen, ha a nevelési intézmény megítélése szerint a gyermek vizsgálata szükséges, az indok közlésével javasolhatja illetve kezdeményezheti a szülő számára, hogy kérje gyermeke vizsgálatát.
(Ktv. 30. § (3), 14/1994. (VI.24) MKM sz. r.)
A tanulási képességet vizsgáló szakértői és rehabilitációs tevékenység ellátásáról a megyei/fővárosi önkormányzatok kötelesek gondoskodni. A bizottságok működésének részletes szabályait a 14/1994. (VI. 24.) MKM sz. rendelet tartalmazza. A bizottságok személyi és működési feltételei több megyében nem felelnek meg a sokrétű, felelősségteljes - több területen államigazgatási döntést, anyagi juttatást megalapozó - és minőségi munkavégzést biztosító követelményeknek. (Általában többcélú intézmény egységenként szerepel, mely forma már - a munkáltatói jog gyakorlásából következően nem teszi lehetővé, hogy a megyei / fővárosi önkormányzat pld. a vezetőt beszámoltassa, a végzett munkát értékelje stb.-) A fogyatékos gyermekek megfelelő ellátásának, a jól működő és áttekinthető rendszer kialakulásának tehát alapfeltétele, hogy e bizottságok munkája megfelelő figyelmet és törődést kapjon!
A gyógypedagógiai intézményrendszerben ellátottak száma az 1990/91. Tanévet az 1996/97. Tanévhez viszonyítva 9,4%-kal nőtt. Ennek részben oka, hogy a tanulók iskolarendszerben történő ellátásának ideje - a speciális szakiskolák, munkára felkészítő iskolák hálózatának kialakulásával - megnövekedett (míg 1990/91.-ben 3200 fő, addig 1996/97.-ben 5363 fő tanult ezekben az iskolákban); a súlyos beszédfogyatékos tanulók oktatására mind több helyen nyílik beszédjavító osztály (a többségi általános iskolákban), az autista gyermekeket ellátó hálózat kialakulása megindult, de a növekedéshez hozzájárul, hogy a statisztikai adatok szerint a fogyatékos tanulók aránya is emelkedett.
Országos átlagban az általános iskolai oktatásban részesülő tanulók 3,75%-a teljesíti tankötelezettségét a gyógypedagógiai intézményrendszerben (a szórás megyénként 2,59 % és 5,8 % közötti), az óvodások 0,3 % (szóródás 0-0,75 %) nevelkedik a gyógypedagógiai intézményrendszer óvodáiban. (Az adatok és arányok kezelésénél figyelemmel kell lenni arra, hogy a fővárosban és néhány megyében több országos illetve több megyére kiterjedő regionális felvételi körzettel működő, diákotthonnal egybeszervezett (bentlakásos) intézmény látja el a fogyatékos gyermekek óvodai nevelését, iskolai oktatását. Mivel a statisztikai adatszolgáltatás az egyes intézményekben ellátottak szerint történik - nem pedig az adott gyermek, tanuló lakóhelye szerint, e tény - különösen az óvodai ellátás esetében - a megyei arányokat torzíthatja.)

A jogi szabályozás tartalma, a feladathoz kapcsolódó finanszírozás, a feladathoz kapcsolódó finanszírozás, a feladat ellátására kötelezett önkormányzati szint

A fogyatékos tanulók nevelésére, oktatására a módosított közoktatási törvény kiemelt figyelmet fordít, melynek leglényegesebb elemei az alábbiak:
A fogyatékos gyermekeket megilleti a jog, hogy különleges gondozás keretében állapotának megfelelő pedagógiai, gyógypedagógia, konduktív pedagógiai ellátásában részesüljön attól kezdődően, hogy fogyatékosságát megállapították.
Ez a korai fejlesztés és gondozás és gondozás, melyben a gyermek három éves kora után akkor vehet részt, ha nem kapcsolódhat be az óvodai nevelésbe. Az ellátásba történő bekapcsolódást az illetékes szakértői és rehabilitációs bizottság szakvéleménye alapozza meg. (30. § (1), 34. § a., 35. § (1), 87. § (1)/g.)
A korai fejlesztést ma túlnyomó többségében a szakértői és rehabilitációs bizottságok szervezik, több helyen létrejött azonban már önálló korai fejlesztő központ, illetve a gyógypedagógia több területét átfogó (pedagógiai szakszolgálatokat, pld. beszédjavítást, konduktív pedagógia ellátást, családban élő képzési kötelezettek ellátását is biztosító) többcélú intézmény.
A korai fejlesztés és gondozás megszervezésénél a szakmai tevékenység hatékonyságának növelésre mind több helyen törekednek a komplex ellátásra, ugyanakkor a hálózat kiépítésénél az is szempont, hogy a gyermek a számára szükséges ellátást lehetőleg lakóhelyéhez mind közelebb kaphassa meg.
A feladat ellátásának kötelezettjeként a megyei/fővárosi önkormányzatot határozza meg a törvény.
Az elmúlt évtől a feladat ellátása normatív állami támogatásban részesül, ez 1998-ban 94.000.- Ft/ellátott. A feladat ellátása természetesen ebben az esetben sem intézmény létesítési, fenntartási kötelezettséget jelent. A megye területén működő non-profit szervezetek - közoktatási, közszolgáltatási megállapodás alapján - a feladat ellátásába bevonhatóak akkor, ha megfelelő feltételekkel rendelkeznek.
Azok a súlyosan fogyatékos gyermekek, akik állapotuknál fogva iskolarendszerű oktatásban nem tudnak részt venni, ötéves kortól kezdődően fejlesztő felkészítésben részesülnek (képzési kötelezettség). A közoktatási szolgáltatásokból tehát ma már egyetlen gyermek sem szorul ki, bármilyen súlyos is a fogyatékossága.
(30. § (6), 14/1994 (VI.24.) MKM sz. rendelet)
A képzési kötelezettek ellátásáról - ha családban nevelkednek - a szakértői és rehabilitációs bizottságok, illetve - ha a szociális ellátás körébe tartozó intézményekben élnek - az intézmény köteles gondoskodni. A fejlesztés céljának és feladatainak meghatározása a gyermekek esetében a gyermek mindenkori aktuális állapota alapján történik, a tanév végi értékelés szempontja ugyancsak a gyermek önmagához viszonyított fejlődése. Az ellátórendszer kialakulóban van, de teljesnek - sem minőségi, sem mennyiségi szempontból - nem tekinthető.
A feladat ellátási kötelezettsége a megyei/fővárosi önkormányzatokat terheli. 1996-tól kapcsolódik a normatív állami támogatás a feladathoz, ez 1998-ban 130e Ft.
A hatályos közoktatási törvény nem foglal állást abban a kérdésben, hogy a fogyatékos gyermeket külön az e célra létrehozott intézményben vagy a többiekkel együtt kell nevelni, oktatni. Lehetővé teszi mindkét megoldást, kritériumként a sajátos neveléshez, oktatáshoz szükséges személyi és tárgyi feltételek meglétét határozza meg. A törvény a fogyatékos gyermekek tankötelezettségének teljesítésére vonatkozó szabályaival, az ahhoz kapcsolódó miniszteri rendeletek előírásaival mindenképp jelentős elvi változást hozott. (30. § (2))
Mivel a szabad óvoda- és iskolaválasztás joga abban az esetben, ha a gyermek fogyatékos, azokra az intézményekre terjed ki, melyek rendelkeznek a megfelelő feltételekkel, a gyakorlatban ma még - egy két nagyvárosunktól eltekintve - nem tud élni a család a választás jogával, s sok esetben a tankötelezettség teljesítése kényszerből vállalt diákotthoni elhelyezéssel jár együtt.
Annak érdekében, hogy a fogyatékos gyermekek beiskolázására javaslati joggal rendelkező intézményekről megfelelően tájékozottak legyenek - és ennek birtokában a szülőket a számba jöhető lehetőségekről felelősen tájékoztatni tudják - a jegyzőknek/főjegyzőknek a bizottságok felé jelenteniük kell, hogy a településen mely intézmény az, amelyben valamilyen típusú fogyatékos gyermek neveléséhez, oktatásához a feltételeket megteremtették.
(91. § (4)/g.)
Nem titkolt szándéka volt e szabályozásnak az is, hogy az integrált nevelés ne az ún. "rideg integráció"-val történjék (a gyermek a többségi óvodákban, iskolában van, de a szükséges sérüléspecifikus fejlesztése nem biztosított), hanem csak a feltételek megléte mellett. A szakértői bizottságokhoz napjainkig igen kevés felelős - azaz az önkormányzat hivatalos döntését tartalmazó - jelzés érkezett az integrált nevelést felvállaló intézményekről. Fontos, hogy ha valamely intézmény valamely típusú fogyatékos gyermek/tanuló ellátását felvállalja - illetve e feladat ellátásával őt fenntartója megbízza - a megfelelő jogi és szakmai feltételek biztosításának garanciájaként mindenekelőtt alapító okiratában jelenjen meg a feladat, s pedagógiai programjának és helyi tantervének készítésekor vegye figyelembe a "Fogyatékos tanulók iskolai oktatásának tantervi irányelve" -ben foglaltakat is. Természetesen a fenntartóknak joga van arra, hogy a szakmai munka eredményességét biztosító, illetve a helyi adottságokat figyelembevevő feltételeket határozzon meg az alapító okiratban. Pl. meghatározhatja az intézményben a fogyatékos gyermekek arányát, számát; a helyi adottságok figyelembe vételével a fogyatékosság mértékét megjelölheti (pl. kerekesszékkel történő közlekedésre az épület még nem alkalmas, de segédeszközzel közlekedő gyermek nevelését szívesen felvállalják, stb.).
A sikeres együttnevelés és együtt-oktatás alapfeltételeinek kell tekintenünk.

Az érdekeltek és érintettek ezzel történő egyetértését,
A szakmai és tárgyi feltételek meglétét
A befogadó iskola képességét a megváltozásra. A fogyatékos gyermekek többiekkel történő együttoktatása ugyanis - minden másnál inkább - a normál iskola számára jelent kihívást.

Szükséges, hogy a gyermek nevelését, oktatását a fogyatékosság típusának megfelelő képesítésű gyógypedagógus segítse, illetve végezze. E személyi feltétel megteremthető a gyógypedagógiai szolgáltató központokkal történő együttműködéssel, az utazó gyógypedagógiai hálózat bevonásával. A fogyatékosság kis számú és szórt előfordulása indokolja, hogy az önkormányzatok e kérdés kezelésében a szokásosnál szorosabban működjenek együtt. A szolgáltató központok létrehozása, az utazó gyógypedagógiai hálózat kiépítése és működése a megye területén lévő önkormányzatok tudatos, a gyermekek érdekeit szem előtt tartó együttműködést feltételezi.
A hazai szabályozás az integrált nevelés feltételeinek kötelező megteremtését nem írja elő, (a jelenlegi gazdasági feltételek mellett ez ma még amúgy is irreális elvárás lenne), erre a jogot azonban minden intézmény számára biztosítja. A közoktatás-fejlesztési tervek készítése az ország egészében alkalmat adott arra, hogy ez a kérdés is felelősen átgondolásra kerüljön, a meglévő szakmai tárgyi feltételek mobilizálásával a fenntartók lépéseket tegyenek a fogyatékos gyermekek, tanulók számára a választható intézmények bővítésére.
A többiekkel együtt nem nevelhető, oktatható, gyermekek ellátásáról a megyei/fővárosi önkormányzatok kötelesek gondoskodni. Jelentős azonban azoknak a helyi önkormányzatoknak a száma, melyek - önként vállalt feladatként - a településen élő fogyatékos gyermekek ellátását felvállalják.
A fogyatékos gyermekek óvodai neveléséhez, iskolai oktatásához kapcsolódó emelt összegű normatív állami támogatás - 1998-ban 130e Ft. a fenntartót mind az integrált, mind a szegregált nevelés esetén megilleti.
A fogyatékosságuk miatt a többi tanulóval együtt haladni nem képes fiatalok számára speciális szakiskola létesíthető. Az e célra létrehozott speciális szakiskola a szakmai vizsgára történő felkészítés mellett a munkába álláshoz, életkezdéshez szükséges ismereteket is oktathat - legfeljebb kettő - szakképzési évfolyamon. A készségfejlesztő speciális szakiskola a középsúlyosan értelmi fogyatékos fiatalok részére biztosítja az életkezdéshez szükséges felkészülést, az egyszerű betanulást igénylő munkafolyamatok elsajátítását.(27. § (8), (9), (10)).
A speciális szakiskola - visszanyerve eredeti funkcióját - kizárólag a fogyatékos tanulók számára hozható létre. Amennyiben tanulóikat államilag elismert - az Országos Képzési jegyzékben szereplő - szakmára készítik fel, úgy a képzés ideje az OKJ-ben meghatározott képzési idő kétszeresére növelhető. Amennyiben szakképesítés megszerzését a tanuló állapota nem teszi lehetővé, úgy egy vagy két szakképzési évfolyamon munkába álláshoz, életkezdéshez szükséges ismeretek oktathatóak a speciális szakiskolában.
1998-tól fentebb jelzett emelt összegű normatív támogatáson túl 25e Ft/fő további támogatásra jogosult az intézmény fenntartója, ha a szakiskolai gyakorlat képzésről is az iskola gondoskodik.
A Magyar Köztársaság Kormánya 163/1997. (IX.30.) számú rendeletével - A Fogyatékos Gyermekek, Tanulók Felzárkózásáért Országos Közalapítvány - néven közalapítványt hozott létre a fogyatékos gyermekek fejlesztésével, nevelésével és oktatásával kapcsolatos közoktatási feladatok segítésére. Az alapító nevében a művelődési és közoktatási miniszter jár el.
A közalapítvány hozzájárul a fogyatékos gyermekek különleges gondozásához való jogának érvényesítéséhez a gyermekek és tanulók ellátásában közreműködő intézményrendszer tervszerű fejlesztéséhez.
Céljaink megvalósítása érdekében országos pedagógiai szakmai szolgáltatást biztosít és nyilvános pályázatok útján támogatást nyújt:

A fogyatékos gyermek, tanulók ellátásában közreműködő intézményrendszer működtetéséhez és fejlesztéséhez,
A különleges gondozás igénybevételéhez szükséges eszközök, járművek beszerzéséhez.
A szabadidős tevékenységek megszervezéséhez, lebonyolításához,
Az érintett tanulók középiskolai, felsőfokú iskolai tanulmányaihoz,
A munkába állást segítő tevékenységhez.

Feltételeket biztosít a fogyatékos gyermekek szülei részére szervezett szülői (gondozói) tanfolyamok szervezéséhez.

A pedagógiai szakszolgálatok

A pedagógiai szakszolgálatok nem szorosan és kizárólag a fogyatékos gyermekek ellátásához kapcsolódnak, de fontosnak tartom, hogy az ellátás mutatóit áttekintve néhány szót ejtsünk róla.
A pedagógiai szakszolgálatok közül a nevelési tanácsadást és a logopédiai ellátást emelem ki, melyek a "vagylagos" ellátási felelősségi körbe tartoznak, azaz amennyiben a helyi önkormányzat nem vállalja fel, akkor a megyei/fővárosi önkormányzat köteles róla gondoskodni.
A feladat finanszírozása régóta neuralgikus kérdés, hisz normatív állami támogatás nem kapcsolódik hozzá. Az elmúlt évben létrehozott - költségvetési támogatásban is részesülő - megyei közalapítványok több helyen elismerésre méltó figyelmet fordítottak e fontos térségi feladat támogatására.
A központosított előirányzat terhére pedig a feladatot ellátó intézmények összesen 300 millió forint támogatásban részesültek 1997-ben, s a támogatás az 1998. évi költségvetés központosított előirányzatai közt is megjelenik.

Kósa Ádám, Lovászy László: Rövid történeti áttekintés a hallássérültekről

A hallássérültek létezéséről, életéről az elmúlt évezredekben főként a jelnyelv - mint a siketek gondolatkifejező eszköze - történetének kutatásain keresztül tudunk. A fogyatékosság történeti és kultúraantropológiai vizsgálata ma még gyerekcipőben jár, és jóformán csak feltételezésekre támaszkodva vizsgálhatjuk a fogyatékosok és ezen belül a hallássérültekre vonatkozó szabályok történelmi fejlődését, Könczei György akadémikus - akadémiai székfoglaló dolgozatában kifejtett - nézete szerint: "...bár a kutatások által kellően még nem igazolt, mégis meg lehet kockáztatni, hogy maga a kultúra, tehát maguk a nagy humán kultúrák, mint például a régi zsidó tradíció, az ógörög hagyomány, az óegyiptomi kultúra vagy a kereszténység nem diszkriminálnak: tehát a fogyatékos emberrel kapcsolatos előítéletek nem a nagy kultúrákból erednek, hanem atavisztikus ösztönök, pogány babonák, vallásos balhiedelmek és a fogyatékos emberek mássága folytán az egyes nagy kultúrák dominanciája mellett, ezekkel váló kölcsönhatásban termelődnek és születnek újjá".
Senki nem vonja és vonhatja kétségbe, hogy mindig voltak, vannak és lesznek hallássérültek mindaddig, amíg az orvostudomány és a technika nem lesz képes arra, hogy ezt a fizikai és biológiai hátrányt megszüntesse.
Azzal is tisztában kell lennünk, hogy egészen az 1950-es évekig (Magyarországon) - míg meg nem jelentek az első hallásjavító eszközök - kivétel nélkül siketnek számítottak a valóban siketeken kívül a nagyothallók is. Tehát a XX. századig kizárólag a siketeken keresztül fejtjük ki a hallássérültek eddigi történetét. A XX. században kialakult tendenciákról a dolgozat későbbi részeiben, a vele összhangban álló fogalmakkal együtt szólunk.
A gesztusok nyelve legalább egymillió évvel előzte meg a beszélt nyelvet. Az ősemberek a beszélt nyelv kialakulása előtt gesztusokkal érintkeztek, mint az egyetlen kifejező, kommunikációs eszközzel, Mivel a siketek nem hallottak, nem voltak képesek akusztikus úton megtanulni a beszélt nyelvet, így kénytelenek voltak egymással való kommunikációjukban egyre nagyobb mértékben támaszkodni a jelnyelvre (eleinte természetesen kezdetleges fogalom-meghatározási elemekkel és módszerekkel).
A zsidó - antik - keresztény kultúra hatására bontakozott ki és valósult meg a fogyatékos emberrel kapcsolatos egyéni és közösségi gondolkodás eszméje. Mózesről jegyzik fel, hogy törvénybe foglalja a siketek védelmét.
A Talmud előírja a jótékonyságot és a teljes diszkréciót, hogy a nyilvánosság előtt ne bántsák, ne alázzák meg a rászoruló fogyatékos embert. Ismerték, és engedélyezték a siketnéma kommunikációt, a jelnyelvet.
A görög történelemtudós, Herodotos (i.e. V. század) olyan egyiptomi érmékről tesz említést, melyeken az érem értéke az egyik oldalon ujj-jelekkel, a másik oldalon római számokkal volt feltüntetve, Ez bizonyítja a kézbeszéd akkori létezését, és ugyancsak ebből kiindulva valószínűsíthetjük, hogy az ókori egyiptomi siketek hasonló módon érintkezhettek egymással.
A rómaiak és a görögök is előszeretettel alkalmazták a jelnyelvet, ez kitűnik abból, hogy pl. a tengeri kereskedelemben az eltérő nyelvet használó kereskedők ujj-jelekkel kommunikáltak egymással. Általánosan elismert volt ennek a szerepe mind a kereskedelmi, mind a társadalmi életben.
Platón a jelbeszédet a társadalmi erények közé sorolta. Tanítványa, Arisztotelész viszont Metafizika c. művében kijelenti, hogy akkor fogyatékos a gyermek, ha nem apjához hasonlít.
A római jogban, az öröklési és a kötelmi jog területén találkozhatunk siketekkel kapcsolatos szabályokkal. Iustinianus római császárnál (i.e. IV. sz.) "a siketnéma végrendeletéhez az ő saját kezű aláírása szükséges" (a hét tanú mellett, normális esetben elegendő volt a szabad szóbeli akarat kijelentés).
A római jog és az ezután elterjedő európai jogrendszerek azonban - jellemzően egészen a XVIII. századig - elsősorban a beszédet, az élőszót fogadták el, mint akaratkifejező eszközt. Ez a formakonzervativizmus jelentősen korlátozta a siketek érvényesülési lehetőségeit. Jellemző példa, hogy az ősi római stipulatio, az alakszerűen létrejött kötelem csakis élőszóban keletkezhetett, tehát itt a siketek teljesen ki voltak zárva a szerződőképesek köréből.
A középkorban a siketekről lényegesebben kevesebbet tudunk. Az írott történeti anyagok kevés említést tesznek róluk, így ez a korszak számunkra gyér és elégtelen adatokkal szolgál. A kevés emlék közül az egyik legjelentősebb: Cardanus XVI, századi olasz filozófus és fizikus, aki a siketség problémájával az érzékszervek tanulmányozása közben szembesült, és azon a véleményen volt, hogy a siketnémát meg lehet tanítani írni és olvasni, s meg is érti a leirt szöveget, megjegyzi a szavakat, ha bemutatják nekik a tárgyakat, vagy azoknak a képeit. Egy másik emlék: Spanyolországban Pedro de Ponce bencés szerzetes siketeket kezdett el oktatni a beszédre 1580-ban.
A jelnyelvről, mint a siketek kommunikációs eszközéről csak a XVII. században tesznek először említést. Így eddig az időszakig a hallássérültekről konkrétan - mint közösségről - nem tudunk, csak következtethetünk a jelnyelv társadalmi szerepén, ismertségén keresztül. Az első jelnyelvi szakkönyvet az angol John Bullwer írta 1664-ben Chirológia: A kéz terzlészetes nyelve címmel.
Az ezután következő évszázadban megnövekedett a siketekkel foglalkozó szakemberek száma. Ekkor még a ,,felvilágosult" francia filozófusok is foglalkoztak e témával, így pl. Condillac, aki Diderot-val és Locke-al értekezett többek között az érzékszervek általi megismerésben játszott szerep vizsgálatáról. Sőt Rousseau, a XVIII. sz. egyik legnagyobb felvilágosult gondolkodója odáig ment el, hogy a beszéd keletkezéséről vallott véleményében kifejtette: "a némák megértik egymást és megértenek mindent, amit velük jelekkel közlünk, éppúgy, mintha szóval mondanók nekik". 1779-ben viszont egy francia siket, Pierre Desloges így említette a sorstársait: "...azok, akik elszigetelten élnek valahol az országokban, akiket lelkileg és testileg is korlátoznak". Az idézetből arra következtethetünk, hogy életük több területen nehezebb volt, mint más fogyatékos embereké. A siketeket hosszú ideig az értelmi fogyatékosokkal azonos szinten, a társadalom írott és íratlan törvényeinek keretein kívülállónak tekintették. Desloges kijelentését támasztja alá egy 1987-ben készült amerikai tanulmány: "A tizenhetedik és tizennyolcadik században a településeken nyilvános menhelyeket létesítettek, ahol a fogyatékosokat együtt helyezték el a szegényekkel, a szellemileg visszamaradottakkal, az öregekkel és betegekkel, valamint a krónikus alkoholistákkal. Ellátták őket élelemmel és fedél volt a fejük felett, hogy életben maradjanak, de nem kaptak reményt vagy bíztatást, hogy megpróbáljanak önállóak lenni és önmagukat fejleszteni".
1760-ban alapították az első siketekkel foglalkozó, intézményesen működő iskolát (korábban magánúton alakultak ilyen típusú intézmények) - mely a jelnyelv nélküli, úgynevezett oralista módszer szerint működött - a skóciai Edinburgh-ben. Egy francia abbé, L'Epée viszont egy egységes jelnyelvi rendszert dolgozott ki (tanítványai közé tartozott a fentebb idézett Desloges is), és ez alapján tanította a siketeket magániskolájában 1782-tôl.
Ezektől az évektől a jelnyelv és az erre támaszkodó siketoktatás egyre inkább elterjed, a siketek érdekvédelme egyre egységesebbé válik. Egy lassú felívelésnek lehetünk a tanúi: az iskolák száma növekszik, siket művészek jelentek meg, társadalmi elismertségük javult. A fejlődés egyik példája az az 1816-ban az Egyesült Államokban alapított speciális, siketeket oktató iskola, mely azóta az USA legjelentősebb siketekkel foglalkozó tanintézményévé nőtte ki magát, s mi több az iskola egyetemmé fejlődött, és működtet egy általános- és egy gimnáziumi modelliskolát is. Az intézmény, mai nevén Gallaudet egyetem a világ legnívósabb, siketeket oktató központja, melynek a rektora is siket. A fejlődés másik, érzékeltetőbb példája: az 1804-ben Angliában született John William Lowe 1846-ban, 42 éves korában jogi végzettséggel ügyvédi praxist kezd, aki siket létére 10 idegen nyelven tudott írni - olvasni.
Magyarországon jelentős késéssel, 1802-ben, Jólészi Cházár András (1745- l8l6) vármegyei táblabíró áldozatos gyűjtőmunkája nyomán nyílt meg - bécsi példa nyomán - az első siketiskola Vácott. Az innen kikerülő diákok alapozták meg a magyar siket közösség létrejöttét. Társaságokba kezdtek tömörülni, felismerték azt a tényt, hogy csakis közös fellépéssel tudják az országban javítani helyzetüket. Vezéralakjuk egy fiatalon elhunyt nyomdászmester, Oros Kálmán volt, aki még a múlt században, 1892-ben megalapította a siketek első újságját: a Siketnémák Közlönyét. Ezen időponttól beszélhetünk a magyar hallássérültek szervezett életéről. Meg kell említeni azonban érdekességként, hogy ez a szerveződés tiltakozó reakcióként indult, miután megtiltották Magyarországon a jelnyelvvel való oktatást, az 1880-ban Milánóban megrendezett II. siketoktatással foglalkozó Kongresszus határozata nyomán, mely egyöntetűen az oralista módszert támogatta.
1887-ben jött létre a siketek első szervezete Egyetértés Társaskör néven. 1907-ben alakult meg siketnémák Otthona, amelynek eszmei elindítója ugyancsak Oros Kálmán volt. Az otthon mai jogutódja a siketek és nagyothallók országos szövetsége (SINOSZ), mely 1951-ben alakult újjá. A SINOSZ-nak jelenleg mintegy tizenegyezer hallássérült tagja van országszerte. Az érdekképviseleti szerv jelentős erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a hallássérültek helyzete minden téren javuljon.
Jelenleg hét siketekkel (Budapest, Eger, Kaposvár, Vác, Sopron, Szeged és Debrecen) és egy nagyothallókkal (Budapest) foglalkozó általános iskola működik Magyarországon, és egy budapesti gimnázium, amely indít hallássérült osztályt is.
A hallássérültek nemzetközi szerveződése jelenleg kétoldalú. A magyarországi gyakorlattól (az, hogy a siketek és a nagyothallók egy érdekvédelmi társadalmi szervezetbe tömörülnek) eltérően külön alakult a siketeknek és külön a nagyothallóknak világszervezet. A WFD (World Federation of the Deaf), a siketek Világszövetsége 1951-ben alakult, tagállamainak száma jelenleg 112. Létezik egy független európai siket szervezet is, az EUD (European Union of the Deaf).
A nagyothallók világszövetsége, az IFHOH (International Federation of Hard-of-Hearing) jóval később alakult (1977), mint a siketeké. Itt is létezik európai szervezet, de ez az IFHOH alá tartozik, nem független: az IFHOH- Europe. Csak a nagyothallóknak van különálló ifjúsági szervezete, az IFHOHYP (International Federation of Hard-of-Hearing Youth People), melyet érdekes módon korábban, 1968-ban alapították, mint az IFHOH-ot. A SINOSZ a WFD-nek, az IFHOH-nak és az IFHOH-Europe-nak is tagja.
Az orvostudomány ebben a században fejlődött arra a szintre, hogy eredményeket tudjon felmutatni a hallássérültek rehabilitációja terén. Az első hallókészüléket 1901-ben készítették el: egy kísérleti példány, amely még elektromos hálózatról működött, és viselése meglehetősen kényelmetlen volt; Alexandra angol királyné használta. A berlini Német Akusztikai Társaság fejlesztett ki először "könnyen" használható, szárazelemmel működő hallókészüléket 1906-ban. Így a nagyothallók számára megnyílt a lehetőség a nagyobb fokú rehabilitáció felé.
Magyarországon dr. Götze Árpád kandidátus főorvos, főiskolai tanárnak köszönhetően és vezetésével az 1950-es évektől kezdődően terjedt el a hallásjavító eszközök használata. Mára eljutottak arra a szintre, hogy műtéti beavatkozással, az ún. Cochleáris Implantációval (CI) a siket egyének egy részét hallóvá tudják tenni, azonban ez a beavatkozás számos etikai, orvosi, pszichikai és egyéb kérdést vetett fel, melynek következtében a világ jelentősen megosztott e kérdésben - alkalmazni vagy nem -, mivel a siketséget a hallássérültek egy igen jelentős hányada egyfajta állapotnak és nem betegségnek tekinti. Ennek köszönhetően ez a módszer még nem terjedt el nagymértékben, és a jövő orvostudományára hárul az a feladat, hogy úgy küszöbölje ki a halláskárosodást, hogy annak semmilyen káros következménye ne legyen.

Kósa Ádám: A siketek és nagyothallók integrált oktatásának problémái

előadás a Motiváció Mozgássérülteket Segítő Alapítvány által az "Integráció perspektívái" c. 1997. szeptember 25- én rendezett konferenciára

Tisztel Hölgyeim és Uraim!

Nagy örömömre szolgál, hogy ezen a konferencián, mely az integrációról szól, lehetőségem nyílik arra, hogy a hallássérültek - konkrétabban: a siketek és nagyothallók - integrált oktatásának problematikájáról szóljak. Problematikát említek, mert eltérően a fogyatékosok többi csoportjától, az integrált oktatás számukra más tartalommal bír.
De mielőtt rátérnék témámra és megpróbálnám összefoglalni pár percben ezeket, engedjék meg, hogy bemutatkozzak: Kósa Ádám vagyok 22 éves és III. éves joghallgató a PPKE JÁK-on. Részem volt a speciális szakoktatásban, és az integrált oktatásban is, így túlzás nélkül mondhatom: saját bőrömön keresztül (is) megtapasztalhattam ezek hátrányait, előnyeit. Bár még nem vagyok jogász, de már két éve behatóan tanulmányozom a siketek és nagyothallók helyzetét Magyarországon és külföldön, természetesen főleg jogi szempontból.
Szeretném, úgy kezdeni a kérdéskör vizsgálatát, hogy meghatározzuk a siketek és nagyothallók definícióját, Ezek szerint - ha a hivatalos, rideg és a "kívülálló" természettudományos szemléletet nézzük:

Süketség : a hallási analizátor perifériális v. centrális részén szerzett, öröklött károsodása következtében létrejött részleges, ritkán teljes hallásképtelenség állapota, amelynél a beszéd tagolt észlelése nagy hangintenzitás mellett sem lehetőséges. [...] Biológiai meghatározásban a süketség a hangérzékelés teljes hiányát fejezi ki. Pedagógiai szempontból viszont idesorolandók mindazok a zörej és hanghallók is, akik hallási fogyatékosságuk következtében auditív módon szógyűjtésre képtelenek.
A nagyothallás tágabb értelmezése a hallóképesség legkülönbözőbb fokú csökkenését jelenti. Nagyothallók tehát azok, akiknek hallásképessége különböző mértékben csökkent, hallókészülékkel vagy anélkül is képesek hallás útján kommunikálni.

Én a fenti definíciók mellé hozzáteszem, hogy a siketek és a nagyothallók hazánkban jelentős számú réteg - mint ahogy most az írásvetítőn látszik, továbbá a siketek jelnyelven kommunikálnak, hiszen kommunikációs defektusuk a beszélő kommunikációt szorítja vissz, s emiatt rákényszerülnek egy másik nyelv használatára. Meg kell jegyeznem, a kommunikációs defektus viszonylagos, mert ez csak a halló, többségi társadalomban áll fenn. A jelnyelv önálló, főleg szóképekből álló, egységes, sajátos nyelvtannal rendelkező, élő nyelv, és én az anyanyelvüknek tekintem. A nagyothallók bizonyos százaléka is használja ezt a kommunikációs csatornát.
Előadásom soron következő részében rá szeretnék világítani arra, hogy számunkra (és véleményem szerint más fogyatékos csoportokra is) nem alkalmazható a "rehabilitáció" kifejezés, mert az valamibe való visszahelyezést jelent, kivételt a később megjelent, kivételt a később megszerzett fogyatékosság jelent. Szerencsésebb a habilitáció kifejezés, ami tulajdonképpen "behelyezés"-t jelent. Ezt azért tartom fontosnak, mert az egyetemen, legalábbis a PPKE-n valamivel könnyebb volt a helyzetem: ott eleve, rám tekintet nélkül törekedtek az előadások lejegyzetelésére, és valamilyen úton-módon meg tudtam szerezni ezeket, ha nem is mindegyiket. A könyvek is elégséges információt adnak, de én úgy látom: azonos eredmény eléréséért lényegesen többet kell tanulnom halló évfolyam társaimhoz képest. Az előadásokat speciális, rádiós adó-vevő készülékkel hallgatom: ezzel többet értek meg, viszont száz ezer Ft-ba kerül, és nem tudnám használni, ha nem támogatna ezzel egy alapítvány. Siket joghallgató ismerősöm erre sem képes: dékáni engedéllyel nem is látogatja az előadásokat, hanem diáktársai által összegyűjtött anyagokból (is) készül. A vizsgákon nem kérek kivételezést: legfeljebb annyit, hogy visszakérdezhessek, hogy a kérdést jól értettem-e. A korábban említett ismerősöm egyébként kizárólag írásban teszi le a vizsgáit. Ez is egy lehetőség.
Számára - tehát a siket diáknak - az lenne a járható út - mint ahogy teszik a világ számos nyugati demokráciájában - ha jelnyelvi tolmáccsal hallgatná az előadásokat. Ez ugyan ma sem lenne lehetetlen, ám ezt önköltségből kell fedezni. Ugyanis ma Magyarországon a polgári- és büntetőeljárást leszámítva a lehető legritkább esetben jár ingyenesen jelnyelvi tolmács a hallássérülteknek. Annak ellenére, hogy az anyanyelvük, nem biztosított számukra az anyanyelven való kommunikáció lehetősége a hivatalos fórumokon.
A habilitációs folyamat a normális élethez szükséges tudásból és az alapműveltség megszerzéséből áll. A hallássérült tehát:

Megtanul - amennyire lehet - normálisan kommunikálni többségi környezetével, azaz a hallókkal.
Megszerzi az alapműveltséget.

Az első pont teljesüléséhez meg kell tanulni beszélni. Megfelelően artikulálni, és a lehetőségekhez mérten hangot képezni. Ez beszédfejlesztéssel történhet. A második pont teljesüléséhez szilárd meggyőződésem szerint jelnyelv útján való oktatás a legalkalmasabb eszköz. Ilyenkor a diák ugyanis hiánytalanul megkapja a tudásanyagot, ráadásul azon a kommunikációs csatornán amely az anyanyelve!
Összegezve az előbb említett két pont teljesüljön , speciális oktatásra van szükség. Mit értek ezalatt?

Bizonyos életkorig hallássérülteket oktató iskolában tanul, ahol megtanul beszélni, és megszerzi hiánytalanul az ismeretanyagot . Megjegyzem, ma ez nem biztosított, szomorú tapasztalatom az, hogy a siket és nagyothalló diákok rendkívül hézagos ismeretanyaggal rendelkeznek.
Ennek letétele után lehet szó integrált oktatásról: személyre szabott vizsgálat után kerülhet bele a diák egy többségi környezetbe - de csak, ha felkészült rá.

Az 1975-ben elfogadott amerikai IDEA tv. Ugyanezt mondja ki: hallássérülteket integráltan oktatni nem lehet, míg arra nem alkalmasak. Őket jelnyelvi úton kell oktatni és beszélni tanítani. Nem véletlen, hogy ennek az immár 22 éves törvénynek a nyomán az amerikai siketek társadalma szellemi szinten emelkedő útra indult. A világ egyetlen siketeket oktató felsőoktatási intézménye, a Gallaudet University - mely Washingtonban található - tanári karának jelentős hányada siketekből áll. Két másik egyetem, a Rochester Univ., és az UCLA is fenntart részleges integrált oktatásra siket tagozatot.
Az integrált oktatáshoz tehát a siket és nagyothalló egyének számára elengedhetetlen egy bizonyos tudásanyag és kommunikációs készség : ennek megszerzése nélkül az integráció kudarcra van ítélve. A rendkívül kisszámú integrált diák is bizonyítja ezt: egyszerűen nem képesek arra, hogy ezt a tanulási formát választhassák. De nemcsak ez játszik közre ebben, hanem az is, hogy egyszerűen nem ismerik fel a hallássérült diák jogos speciális igényeit, nincsenek tisztában fogyatékosság mibenlétével következményeivel. Általános iskolában az én tanáraim közül még nyolcadikos koromban is volt olyan, aki nem tudta elfogadni azt, hogy felém kell fordulnia, ha meg akarok érteni valamit - pláne egy rossz akusztikai jellemzőkkel bíró osztályteremben.
A kor technikai vívmányai -Internet, korszerű írásvetítők, komputeres vizuális technikák - alkalmasak arra, hogy ezeken a gondokon enyhítsenek. De közismert okok miatt ezek teljesülése csak évek múltán lehetséges.
Összefoglalva az eddig elhangzottakat : csak bizonyos feltételek megléte esetén lehet egy siketnek vagy egy nagyothallónak sikeres az integrációs oktatás. Továbbá ez az oktatási forma csak többletfeltételesek esetén működik hatékonyan, és ezek biztosítása ma még nem megoldott.

1.sz. melléklet

Fogyatékos emberek megoszlása:

Nagyothalló, siket 11.8% 43.475. fő

Néma, siketnéma 1,2% 4.525. fő

Egyéb (mozgássérült, vak, egyéb) 87% 320.265. fő

Összesen 100% 368.265. fő

Iskolai végzettség a fogyatékosok körében:

11% nem járt iskolában, s ezen belül néma, siketnéma: 54%
speciális általános iskolát végzett:
- siketnéma: 61.6%
- siket: 33%
A megkérdezett nagyothallók 3%-ának nincs iskolai végzettsége, ameddig ez az arány a siketeknél 28%!
A nagyothallók 4,6%-a rendelkezik felsőfokú iskolai végzéssel, addig ez az arány a siketeknél 0,6%.

Fogyatékosok társadalmi integrációja:

Az aktív korú fogyatékosok körében 73.3% a fizikai munkát végzett, az ún. kékgalléros dolgozó, s ezen belül is 15.4% segédmunkásként dolgozott. Az aktív nagyothallók 83.5% fizikai, 16.5% szellemi foglalkozású, azaz fehérgalléros dolgozó. Ez az arány a siketeknél 98,1% fizikai és 1,9% szellemi foglalkozású. Tehát szembetűnő a különbség a fizikai és szellemi foglalkozásúak arányában, a hallásállapot vonatkozásában.
A szellemi munka tekintetében a nagyothallóknál 23,3% dolgozik vezetőként, míg siketeknél ez az arány - szomorúan - csak 0%, azaz nincsen vezető beosztású siket! A hallássérültek a szellemi munka területén leginkább ügyintézéssel foglalkoznak (nagyothalló:60%, siket:80%).

2.sz. melléklet

Kósa Ádám és Lovászy László: Szemelvények a "Siketek és nagyothallók helyzete a magyar jogrendszerben különös tekintettel a büntetőeljárásra 1997" c. munkából

Az 15/1990. (IV.23.) SZEM rendelet szerint:

Siket az a személy, akinek hallásküszöbe mindkét fülön 80 dB felett van.
Nagyothalló az a személy, akinek hallásküszöbe mindkét fülön 60-80 dB között van. Ezen belül további három kategóriát különböztetünk meg:
1. enyhe fokban nagyothallók (hallásküszöb-érték: 30-40 dB között),
2. középsúlyos nagyothallók (hallásküszöb-érték: 40-60 dB között) és
3. súlyosfokban nagyothallók (hallásküszöb-érték 60-80 dB között)

"...Ha egy adott csoport közös értékei és normái hasonlóak, de valamelyest mégis eltérnek a társadalométól, amelyben a csoport él, a csoportot elnevezhetik szubkultúrának. Az ilyen csoportokra a kulturális csoport, vagy alternatív kultúra fogalmát is szokás alkalmazni. Ha egy adott csoport értékei, vagy normái drámai módon eltérnek az egész társadalométól, akkor a csoportot az ellenkultúra címkéjével láthatják el. A szektákat, cirkuszi artistákat, orvosokat és más szakmai csoportokat szubkultúraként tartják számon, mert viselkedésmintáik különösek, de elfogadhatónak tűnnek a domináns csoport számára. A plurális társadalmakban nyilvánvalóan fontosnak tartják, hogy meghatározzák az új társadalmi kategóriákat, míg a homogén társadalmakban ritkán használnak kategorizáló fogalmakat." A hallássérült gyermekek a világról alkotott képüket elsősorban nem a hallás, hanem látás útján alakítják ki. Kultúrájuk szempontjából a legfontosabb dolog talán a jelnyelv oktatása, amelyet már a történeti áttekintésünkben is igazolhattuk, hogy mennyire ősi és egyedülálló. A jelnyelv megtanulása, minden más nyelvéhez hasonlóan, a szabályok és normák megfigyelését és elsajátítását igényli.
Ma Magyarországon a lakosságnak közel 10 %-a (közel 1 millió lakos) küszködik valamilyen mértékű hallássérüléssel. A siketek száma becsléssel 60.000, a súlyos fokban nagyothallók száma megközelíti a 300.000-et, míg egy 1910-ben készített népszámlálás során a történelmi Magyarország területén 28.110 "siketnéma" lakost találtak. Ez azt jelentette, hogy 10.000 lakosra 15 "siketnéma" jutott. Az arány azóta drasztikusan "romlott", hiszen ma már 166 siket vagy nagyothalló jut 10.000 Magyarországon lakó főre.

Fogyatékos emberek megoszlása

Nagyothalló, siket	11.8%	43.475. fő
Néma, siketnéma	1,2%	4.525. fő
Egyéb (mozgássérült, vak, egyéb)	87%	320.265. fő
Összesen	100%	368.265. fő

Iskolai végzettség a fogyatékosok körében:

11% nem járt iskolában, s ezen belül néma, siketnéma: 54%
speciális általános iskolát végzett:
- siketnéma: 61.6%
- siket: 33%
A megkérdezett nagyothallók 3%-ának nincs iskolai végzettsége, ameddig ez az arány a siketeknél 28%!
A nagyothallók 4,6%-a rendelkezik felsőfokú iskolai végzéssel, addig ez az arány a siketeknél 0,6%.

Jelenleg (1995-ös adat) Európában hozzávetőleg 26 millió hallássérült él, ebből 25 millió a különböző halláskárosodást szenvedett egyének száma és 1.1 millió a tisztán siket egyének száma. Százalékban kifejezve ez annyit jelent, hogy Európa 460 milliós lakosságában a hallássérültek mintegy 5,65 %-ot képviselnek, a nagyothallók 5,4 % -ot, a siketek 0,23 %-ot. Amennyiben elfogadjuk, hogy a "hivatalos" európai átlag milyen eredményt hozott, úgy a valós magyar adatok is ezen a szinten valószínűsíthetőek.
Maga az a tény, hogy csak Európában 26 milliós tömeget képviselnek a hallássérültek mutatja, hogy menyire fontos az ENSZ és az Európa Parlamentnek a fogyatékosokkal kapcsolatos átfogó politikájának elismertetése és végrehajtása. E számarányokból kikövetkeztetve az egész világra, elismerhetjük azt a feltételezést, hogy mint egy 5 %-os a hallássérültek aránya - az egész világban. Az Egyesült Nemzetek Szövetségének fogyatékosokkal kapcsolatos politikája alapjául szolgáló dokumentumok:

Az ENSZ által 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata
Az ENSZ közgyűlése által 1975. december 9.-én elfogadott Nyilatkozat a rokkant személyek jogairól. Az ENSZ által 1982. december 3.-án meghirdetett Cselekvési világprogram a rokkantak ügyében
Ugyancsak az ENSZ által 1993. december 20.-án elfogadott az Egyesült Nemzetek Alapvető Szabályai a fogyatékossággal élő személyek esélyegyenlőségének biztosítására
Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO Cselekvési Világprogramja
Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO 1994-ben kiadott Salamanca Nyilatkozat Cselekvési Programja.

Az Európa Parlament fogyatékosokkal kapcsolatos politikája alapjául szolgáló dokumentumok:

Az Európa Parlament Európai Szociális Chartája, 1952. március 20.
Átfogó politika a rokkant/fogyatékos személyek rehabilitációjára, melyet az Európa Parlament 1992. április 9-én fogadott el.

A jelnyelv fogalmát sokféleképp meghatározhatjuk. Külföldön több egyetem külön felállított jelnyelvi tanszékein foglalkoznak a témával. Egy közismert meghatározás: "A jelnyelv a legtöbb siket ember elsődleges nyelve A jelnyelv lehetőséget ad arra, hogy a siket emberek ki tudják fejezni magukat és fejleszteni tudják a lehetőségeiket (...). A jelnyelv a siket közösségben, a siket emberek közötti kölcsönhatás által született és fejlődött ki. A nyelvészeti tanulmányok szerint a jelnyelv megfelel a természetes nyelvre vonatkozó összes követelményeknek." Általános az a képzet világszerte, hogy a jelnyelv elsődlegesen nemzetközi jellegű: ennek mond ellent a Finn Jelnyelvi Központ kutatási eredménye: "A jelnyelv nem nemzetközi nyelv. Minden országnak van saját nemzeti nyelve. A különböző országok jelnyelvei szerkezetileg hasonlítanak egymáshoz, de a jelnyelvi szókészletekben (lexikákban) akkora különbségek vannak, hogy különböző jelnyelvekről beszélhetünk". Evvel arra akarunk rámutatni, hogy ugyanolyan szerepet tölt be, mint bármilyen más, beszélt nyelv, és ezért mint ilyen önálló nyelvnek minősül. Ebből tehát az következik, mivel használata a legszorosabban összekapcsolódik a hallássérültekkel, hogy így számukra a jelnyelv "anyanyelvi" szerepet tölt be. Ebből meg az a következtetés vonható le, hogy a siketek és a súlyos fokú nagyothallók nyelvi kisebbséget alkotnak, s számukra ezen az alapon biztosítani kell a lehetőséget az ezen a nyelven való megszólalásra - a hivatalos helyeken, például Finnországban, Svédországban, Szlovákiában erre a hallássérült személyeknek már meg van a lehetőségük. Ez is mutatja azt, hogy véleményünk e tekintetben megalapozott, s a hazai jogszabályalkotásnak előbb-utóbb ez irányban meg kell tennie a pozitív lépéseket. Itt jegyezzük meg, hogy az első lépés már megtörtént: a magyar jog egészen az 1993. évi LXXIX. tv. A közoktatásról megjelenéséig főleg a "jelbeszéd" kifejezést használták, az idézett tv. már a "jelnyelv" szót használja.
A magyar jogban a "jelnyelvi tolmács" kifejezéssel nem találkozunk, hanem a "szakértő vagy fordító jeltolmács" kifejezéssel. Ez a kifejezés véleményünk szerint mindenképpen helytelen, helyette inkább a "jelnyelvi tolmács" kifejezés használata célszerűbb, természetesen azt könnyű belátni, hogy 1983-ban a tudományos kutatási háttér hiányában ezt a kifejezését nem ismerhették a jogalkotók.
Hazánkban 1983-ig nem volt hivatalos jelnyelvi tolmácsképzés, addig a siket családból származó, tehát a jelnyelvet jól ismerő személyek "segítették ki" a hallássérült embereket a hivatalos ügyeik intézésében, a hallássérültek érdekképviseleti szervének ajánlása alapján. Szembetűnő volt számukra, hogy több, 1983 előtt született jogszabály (pl.: az 1952. évi III. tv. a polgári perrendtartásról; az 1957. évi IV. tv. az államigazgatási eljárás általános szabályairól és különösen az 1973. évi I. tv. a büntetőeljárásról) előírja a tolmács révételét, ennek ellenére magáról a tolmácsképzésről nem gondoskodtak (!). Ez az abszurd helyzet - ha csak 1952 óta számoljuk - több mint 40 éven keresztül fennállt, s könnyen elképzelhető, hogy ezen időszak alatt történhettek jogsértések a szabályozás hiánya miatt. A jogállamiság elve megköveteli, hogy ezt a hiányosságot minél hamarabb kiküszöböljék.
Jelenleg is fennáll az ellentmondásos helyzet: az államigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, az önkormányzatoknál (pl.: polgári esküvőn) stb. jogszabályokban írják elő a tolmács közreműködését, de annak pénzügyi hátterének rendezéséről nem rendelkezik egyetlen jogszabály sem. Tehát ahhoz, hogy a hallássérültek a számukra jogosultság szerint biztosított, a hatóság részéről kötelezettségként előírt tolmács szolgálatát igénybe vehessék, több esetben maguknak kell a felmerülő költségeket megtéríteniük. Ez pedig véleményünk szerint már alkotmányellenes is lásd. A 29. oldalon a Magyar Köztársaság Alkotmányából idézett paragrafusokat. A hallássérült emberek csak akkor egyenértékűek a többi, nem fogyatékos emberekkel , ha hivatalos ügyeik intézése közben nem szenvednek semmiféle hátrányt, sőt megkockáztatjuk: megkülönböztetést - esetünkben kifejezetten a kommunikációban. Az Alkotmánybíróság több határozatában is foglalkozott a diszkrimináció tilalmával:
"Az Alkotmánybíróság 90/B/1990/9 számú határozatában (Magyar Közlöny 36. szám) már értelmezte az Alkotmány 70/A § (1) bekezdésében megfogalmazott megkülönböztetési tilalmat. Egyebek közt megállapította, hogy a "diszkrimináció tilalma nem jelenti azt, hogy minden, még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőtlenséget célzó megkülönböztetés is tilos A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlő (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz emberi méltóság alapján nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni.
Az idézett határozatban az Alkotmánybíróság kifejtette az is, hogy az azonos személyi méltóság jogából eseteként következhet olyan jog is, hogy a javakat és esélyeket mindenki számára (mennyiségileg is) egyenlően osszák el. De ha valamely - az Alkotmányba nem ütköző - társadalmi cél, vagy valamely alkotmányos jog csak úgy érvényesíthető, hogy e szűkebb értelembe vett egyenlőség nem valósítható meg, akkor az ilyen pozitív diszkriminációt nem lehet alkotmányellenesnek minősíteni. A pozitív diszkrimináció korlátjának a tágabb értelemben leírt, tehát egyenlő méltóságra vonatkozó megkülönböztetés tilalma, illetve az Alkotmányban pozitívan megfogalmazott alapjogok tekintendők. Bár a társadalmi egyenlőség mint cél, mint társadalmi érdek, megelőzhet egyéni érdeket, de nem kerülhet az egyén alkotmányos jogai elé."
Az alkotmánybírósági határozatok fényében most már természetesebbnek tűnik a jelnyelvi tolmácsszolgálat igénye, hiszen annak biztosítása éppen a lehetséges diszkriminációt szüntetné meg. A társadalmi cél egy demokratikus jogállamban: a jogegyenlőség; az a fogyatékosok számára többletjogok biztosításával érhető el.

Mádai Mónika: Beszámoló a Közös Sors Egyesület által két szakaszban szervezett szemináriumról

A szeminárium címe és témája: Az integráció kérdései a magyar alap- és középfokú oktatásban

A Közös Sors Egyesület megalakulása óta, közel 3 éve fő céljának, "A sérült és ép emberek közti kapcsolat minőségi megváltoztatásának" megfelelően tevékenysége alapvető területének, feladatának tekinti a felnövekvő nemzedékek attitűdjének, szemléletmódjának kitágítását, jó irányba nyitását olyan korai időponttól kezdve, ahogy csak lehet az intolerancia, a diszkrimináció minden formájának elkerülése, a másság elfogadása érdekében. Ezért fontos a fiatalokkal, pedagógusokkal, ifjúsági szervezetekkel való interaktív, folyamatos kapcsolattartás.
Ehhez a folyamathoz kapcsolódott egyesületünknek az a felmérő projektje, melynek keretében megpróbáltunk föltérképezni hazánkban az integrációs iskolák és más nevelési intézmények helyzetét. (Minket elsősorban kifejezetten az integrálás érdekében létrehozott intézmények, kifejlesztett programok érdekeltek, ám a gyakorlatban azt találtuk, hogy Magyarországon az integráció többnyire esetleg és még így is elenyésző - egyik ellenpélda a korai óvodai integrációs fejlesztőprogram, amely Rózsáné Czigány Enikő nevéhez fűződik). Szemináriumunkat, melyet eredetileg pusztán egy-naposra terveztünk, értelmezhetjük e felmérés záró, összefoglaló akkordjaként is.
Azonban meghatározóbb volt céljaink között az, hogy egy felkészült beszélgetés, vitafórum és egy eredményes együttgondolkodás érdekében egy asztal mellé ültethettünk már tavaly novemberben számos különböző sérüléscsoporthoz tartozó érintett és hozzáértő fiatalt, elismert szakembert, a témában jártas civil szervezet képviselőit valamint nem kifejezetten sérültekkel foglalkozó pedagógusokat, más szakembereket, akik sokat segíthetnek az integrálásban a "másik oldalról". Az ő jelenlétük sokszor felért egy tetemrehívással az önmagukról alkotott és elfogadott sztereotípiák tekintetében. (Jó példa ennek illusztrálására a Főváros egyik Munkaügyi Központja vezetőnőjének elmesélt esete, melyből kiviláglott, hogy önmagában hiába az épek részéről a jóindulat és egyenlő bánásmód, a sérültektől is elvárható a valódi dolgozni akarás ). A résztvevők "tarkaságán" túl jó fogadtatásra talált - ezt rögtöni spontán és utólagos pozitív visszajelzésekből érzékelhettük - a szemináriumi forma, azaz a résztvevők aktív együttműködésre késztetése és az adott téma többféle eszközzel történő fokozatos megközelítése (szimulációs játék - amely különösen nagy sikert aratott -, vitafórum, egy probléma kidolgozása).
Annak, hogy második szakasszal is folytatódhatott, több oka volt. Novemberben számos meghívott nem tudott jelen lenni, így csonka maradt a kép az integrált oktatásról. Az "álmaink iskolája" című programpontban közösen összegyűjtött szakmai, technikai és anyagi alapkövetelmények többünk szerint megvalósítási ütemtervet kívántak egy lehetőleg mindenki számára ideális plurális iskola-modell kialakításához. Résztvevők és szervező-résztvevők egyaránt úgy ítélték meg, hogy közös, örömteli eredményeinket meg kell osztanunk azokkal az "erőkkel", melyeknek hatalmukban áll komoly lépéseket tenni terveink, kívánalmaink, ötleteink megvalósítása, és közzététele, társadalmi elfogadtatása érdekében (politikai szakemberek, újságírók). A Mobilitas Ifjúsági Szolgálat és a Gyermek és Ifjúsági Közalapítvány anyagi és helyadományozó segítségének köszönhetően módunkban állt hivatalos meghívó csomagokat postázni, másfél napra nyújtani "kerekasztalunkat", vidéki résztvevőkkel és külföldi szakértőkkel bővíthettük körünket, kapcsolatépítő társasvacsorát biztosíthattunk.
A már bevált meglévőkön túl növelhettük eszköztárunkat az előadás műfajával illusztráló diavetítéssel egybekötve (Bécsből, Coventry-ből érkezett vendégeink számoltak be ily módon otthoni tapasztalataikról, mely referátumokat kérdések és kételyek özöne követett.)
A szekció-szeparáció ötletét nem követte kellő számú igény, így a tematikus plenáris megbeszélés vált valóra. Eredetileg nem terveztük a felsőoktatás elemzését a sérült-érdekérvényesítés szemszögéből, ám a Student Service diákszövetség örvendetes jelenléte és az általános vélemény - mellyel én személy szerint egyáltalán nem értek egyet -, hogy erre a korra tanulják meg valóban, hogyan kell kiállni a jogaikért, szükségessé tette a téma napirendre tűzését is.
Bár bizonyára hosszú ideig találnak még megvitatandó témát és közösen megoldandó problémát a sérült emberekkel, emberekért munkálkodók, és még sokáig kell várni az integráció maradéktalan és mindenkit maradéktalan megelégedéssel eltöltő megvalósításra, úgy látjuk, hogy köszönhetően a résztvevők magas számának, tudatos aktív, közreműködésének, a színvonalas vitáknak és ismertetőknek, melyek közül több -- Litavecz Anna, Kósa Ádám, Lovászi László, ... - írásában is megjelent, kellő mélységben sikerült szemináriumunkon körüljárnunk az integráció kérdését, de legalább is felhívni a figyelmet.

Savaria fórum, Városi Tájékoztató Hetilap 1998. május 28., VIII. évfolyam 22. száma: Akadálymentesítés a Hefelében

Milyen dőlésszögű legyen egy rámpa, hogy a kerekesszékes mozgássérült vagy a babakocsiban ülő gyermek feljusson rajta, de lefele jövet ne essen ki a "járművéből" ? Mi kell ahhoz, hogy orvosi rendelők, lakások építésekor eszébe jusson a szakembereknek, hogy a szokásnál tíz-húsz centiméterrel szélesebb ajtót tegyenek a mosdókhoz, fürdőszobákhoz? Hogy az üzletek, kulturális intézmények építésekor felvetődjön a tervezőknek, kivitelezőknek: a mozgásukban korlátozottaknak is szükségük van szellemi és mindennapi táplálékra.
A fenti kérdésekre a Hefele Menyhért Építőipari Szakközépiskola diákjai a következő tanév végére tudni fogják a választ.
Az iskolában tanuló asztalosok, kőművesek az országban elsőként itt szerzik meg azokat az ismereteket, amelyek alkalmazásával hazánkban több százezer ember akadálymentesen közlekedhetne. Ugyanis az United Way Vas Alapítvány két építész szakembere - Kiss Beatrix és Hajdú István - Szombathelyen kidolgozta a "Design for All, azaz a mindenki számára használható, akadálymentes épített környezetalakítás középszintű programját." A szakközépiskola vezetése pedig örömmel fogadta a program kidolgozók kezdeményezését, hogy a jövő építőipari szakmunkásai, építészmérnökei és építési vállalkozói a tananyag keretében megismerjék az akadálymentes közlekedés műszaki vonatkozásait, és ami még fontosabb: kialakítsák e szakmai ismeretek alkalmazásához szükséges szemléletet.
A szeptembertől induló akadálymentesítési program nyitányaként az elmúlt héten az iskola tornatermében öt kerekesszékes ült szemben három osztály diákjaival: beszélgettek. A Mozgássérült Emberek Önálló Egyesületének tagjai saját életükről meséltek. Arról miként volt egyikük második emeleti lakásba két évig bezárva, mert balesete miatt tolókocsiba kényszerült. Arról miként mennek el mellettük segítség nélkül az emberek, mert nem merik megszólítani őket, s ha le is segítik őket egy járdapadkán, félő, hogy összecsuklik a székük, vagy ők esnek ki belőle, mert olyan gyorsan és félszegen nyúlnak hozzájuk. Az iskolákat rendszeresen látogató kerekesszékes-emberekről az itt lévő diákok megtudhatták, hogy ugyanúgy járnak dolgozni, szórakozni, kirándulni. Érzéseik, igényeik, vágyaik ugyanolyanok: ők is lesznek szerelmesek és alapítanak családot.
Tudatosítani akarták, ne sajnálatra méltó, önállóságra képtelen lényekként nézzenek rájuk, hanem ugyanolyan emberekként , akik egy akadálymentesített környezetben hasonló módon képesek élni. Hogy a jelenlévők között e szemléletalakítás milyen sikerrel indult, mutatja: a jelenlévő fiúk kicsengetés után is figyelmesen hallgattak, és maguk is kipróbálták, milyen kerekesszékkel közlekedni.
Szeptembertől aztán a városba is kimerészkednek a tolókocsival, hogy saját bőrükön tapasztalják meg az akadálymentesítés lényegét. A program keretében többek közt videót látnak majd a magyar paraolimpikonokról, és a nyugat-európai viszonyokról. Így megtudják azt is, míg Nyugat-Európában az intézmények 99 százalékába akadálymentesen jutnak be mozgáskorlátozottak, addig Magyarországon ez csak a közintézmények négy-öt százalékában lehetséges. Az új építési törvény szerint 2005-re, illetve 2010-re hazánkban is meg kell teremteni ehhez a feltételeket. Ennek megvalósulásához pedig az első lépés a megfelelő szakemberek képzése.

Segíthetünk?

Örömmel adjuk hírül, hogy a Handicap Alapítvány beindította személyszállító szolgálatát. E szolgáltatással elsősorban szociális otthonokban elő, mozgásukban korlátozott társainkon szeretnénk segíteni, remélve, hogy így önállóbban tervezhetik életüket.

Erőnkhöz mértan természetesen szívesen segítjük otthonok közös rendezvényeinek lebonyolításában és saját otthonaikban élő mozgásukban gátolt embertársainkat.
Szolgáltatásunkat Budapest és a Főváros vonzáskörzetében vezettük be. Nyolc személyes mikrobuszunk kerekesszékesek biztonságos utazására átalakított.
Szolgáltatásunkkal kapcsolatos kérdéseiket, illetve e szolgálat igénylésének feltételeiről bővebbet az alábbi telefonszámon kaphatnak: (1) 268-97-19.
Kérjük, hogy szolgáltatásunk igénybevételét a tervezett időpont előtt legalább egy héttel szíveskedjenek jelezni.
Remélve, hogy szolgáltatásunk sokak számára segítséget jelent, örömmel állunk megkeresőink rendelkezésére.

Liling Tamás
Handicap Alapítvány
szállítási szolgálatának vezetõje

Tudósítók kerestetnek

Kedves Olvasónk !

Szeretnénk a LáncSzem munkatársainak számát bővíteni. Ezért keressük azokat a nyíltszemű, nyíltszívű, jó fellépésű olvasóinkat, akik szívesen lennének lapunk helyi önkéntes "tudósítói".
Olyanok jelentkezését várjuk, akik közösségük bizalmát is élvezve, sorstársaiknak, lakóközösségüknek szószolói, ügyeik, gondjaik képviselői, tolmácsolói. Akik vállalják, hogy mások ügyéért is szívesen fáradoznak, utánajárnak, érdeklődnek, szót emelnek. Várjuk azoknak a dolgozóknak is a jelentkezését, akik szívesen bekapcsolódnának e "tudósítói" munkába. Alkalmi, vagy rendszeres híradással, beszámolóval, riporttal tájékoztatnánk olvasóinkat szűkebb "hazájuk" életéről.
Akik szívesen részt vennének ilyen "tudósító"-i munkában, azok számára egy "szakmai" tréninget szeretnénk szervezni, melynek keretében a LáncSzem munkatársai megismerkedhetnének egymással, és egy kis gyakorlatot szereznének e tudósítói munka végzéséhez.
Leendő segítőtársaink számára (a szükséges speciális elhelyezés és ellátás biztosítása mellett) 3 napos, bentlakásos tréninget szeretnénk szervezni, melyen egymást megismerésén túl, néhány praktikus gyakorlati tanács és némi kiegészítő ismeret nyújtásával segítenénk Önöket erre az új szerepkörre. Itt példákon keresztül kaphatnak segítséget ahhoz, hogyan kell ügyeiket képviselniük, hogyan kell a különféle dolgoknak utánajárniuk, hogy lehet a nyilvánosság előtt megjelentetni otthonaik életét. Szakmai látogatást tennénk egy "civilek", azaz önkéntesek által működtetett közösségi rádióban.
Reményeink szerint e néhány mozgalmas, programokkal teli nap után, mindenkinek jutna elegendő "muníció" az új feladatához, melynek végzéséhez igazolványt kapnának.
E pár nap lehetőséget biztosít arra is, hogy az ország különböző otthonaiból érkező lakók és dolgozók személyesen is megismerkedhessenek egymással, és e személyes kapcsolatokra építve a LáncSzem körül kibontakozhasson az otthonlakókért serénykedők országos hálózata.
Várjuk leendő munkatársaink, "tudósítóink", barátaink jelentkezését !
Írásos jelentkezésükben kérjük röviden írjanak magukról, eddigi életükről, tevékenységeikről, vágyaikról, reményeikről, elképzeléseikről.
A borítékra ne feledjék ráírni: "Tudósító kerestetik"