Nyelvművelés Angliában és Amerikában: a Plain English Campaign
Bevezetés
A magyar nyelvművelésről folyó viták közben sokszor kerül elő követendő példaként az angol nyelv: bezzeg az angolok és amerikaiak nem aggódnak a nyelvromlás miatt, mindenféle nyelvhasználatot elfogadnak; a tévében különböző nyelvjárásokat beszélő bemondókat alkalmaznak, türelmesen meghallgatják a tört angolsággal beszélő külföldit, nem preskriptív, hanem deskriptív a nyelvszemléletük, nem üldözik az idegen szavakat (hiszen azok gazdagítják a nyelvet: ezért olyan hatalmas az angol nyelv szókincse) stb.
A fent leírt idilli kép valószínűleg azért alakult ki az angol és az amerikai nyelvről Magyarországon, mert az amerikai és az angol nyelvészek között a leíró nyelvszemlélet már a század közepére egyértelműen uralkodóvá vált, és a nyelvészek jelentős hatást gyakoroltak a társadalomra is, vagy legalábbis annak meghatározó részeire. Az amerikai tanárok szövetsége már a 40-es években elfogadta a Fries és más leíró nyelvészek által képviselt alapelveket (nincsenek fejlett és fejletlen nyelvek, lényegében minden nyelv alkalmas a legkülönbözőbb funkciók betöltésére; egyik nyelvváltozat vagy nyelvi forma sem jobb a másiknál, nincs nyelvészeti alapja a „helyes” és „helytelen” formák megkülönböztetésének, minden nyelvváltozat egyenlő). Ezek az alapelvek jól beleillettek egyes filozófiai és politikai irányzatokba is, és különösen a második világháború után, a „permisszív” társadalom kibontakozásának idején az értelmiség jelentős része teljes mértékben magáévá tette ezt az „új ortodoxiát” (Marenbon 1987). Az angol tanárok között annyira uralkodóvá vált az osztálykiváltságok és a diszkrimináció elleni harccal is összekapcsolódó leíró nyelvészeti álláspont, hogy sok iskolában egyszerűen abbahagyták a nyelvtan tanítását: a hagyományos preskriptív nyelvtantanítást – egy adott nyelvváltozat (a köznyelv) formáinak ráerőltetését a tanulókra – fölöslegesnek és antidemokratikusnak ítélték.
A leíró nyelvészeti közvélemény azonban nem hatotta át az egész társadalmat. Az újságok a mai napig tele vannak olyan hirdetésekkel, hogyan szabaduljunk meg nyelvi hibáinktól: az üzleti életben nem előny, ha valaki nem tud „helyesen” beszélni (vagy írni). Az újságok rendszeresen közölnek nyelvhasználati hibákat szóvá tevő cikkeket és olvasói leveleket (Howard 1984: viii). A nyelvművelő törekvések, a nyelvromlás miatti aggodalmak és a purizmus tehát Angliában és Amerikában ugyanúgy megvannak, mint más országokban, csak a hatvanas években némileg háttérbe szorultak, míg a nyolcvanas években, amikor a politikai inga a konzervativizmus irányába lendült vissza, újra előtérbe kerültek.
A nyelv ápolásának hagyománya Angliában és Amerikában is több évszázadra nyúlik vissza. Létezik egy ún. „panaszkodási hagyomány” (Milroy és Milroy 1985), amelyet két fő típusra lehet osztani. Az első típusba tartoznak azok a panaszok, amelyek a „helytelen” nyelvi formák használata, a kiejtési, nyelvtani és szóhasználati „hibák” ellen irányulnak. Ez a hagyomány lényegében a köznyelvi normák fenntartását szolgálja; ide tartozik Swift A Proposal for Correcting, Improving and Ascertaining the English Tongue c. értekezése is (1712). A második típusba tartozó panaszok moralizáló jellegűek, világos kifejezésmódot követelnek, és a nyelvvel való visszaélést azért támadják, mert az félrevezeti vagy megzavarhatja az embereket. Az ilyen jellegű írások közül Orwell munkássága emelkedik ki. A Politics and the English Language (1946) című esszéjében, továbbá az 1984 c. regényében leírt és széles körben ismertté vált „Newspeak”(Újbeszéd) révén Orwell a nyelv és a gondolkodás kapcsolatára, a nyelvben rejlő gondolatszabályozás, manipuláció veszélyeire hívja fel a figyelmet.
A „nyelvi panasz” hagyománya azonban a század ötvenes-hatvanas éveiben nyelvészeti támogatás nélkül maradt: komoly nyelvész „nyelvhelyességi” kérdésekkel vagy nem foglalkozott, vagy mereven és egyoldalúan a leíró álláspontot képviselte. A sokszor amatőr alapokon folytatott nyelvművelést a nyelvtudomány megvetéssel sújtotta: Bolinger (1980) „sámánoknak” nevezi az önjelölt nyelvvédőket, akik jószándékúan, de nem nagy szakértelemmel ostoroznak egyes, általuk helytelennek nyilvánított nyelvi formákat. A nyelvészek legnagyobb meglepetésére azonban a társadalom igényelte a „nyelvművelő” műveket: hiába mutattak rá „az angol maffia” (Gere 1985: 76) által terjesztett nézetek tudománytalanságára, a 70-es évek végén egymás után jelentek meg Amerikában az angol nyelv végső romlására figyelmeztető könyvek,1 és Angliában is erősödtek a „nyelvvédő” tendenciák (Marenbon 1987, Duncan 1989).2
A nyelvészet és a nyelvművelés tehát Angliában és Amerikában szinte teljes mértékben szétvált. A nyelvészek nem vettek részt a nyelvi normák fenntartásáért folytatott küzdelemben, sőt a nyelvváltozatok egyenjogúságának túlzott hangoztatásával és az iskolai nyelvtanítás aláásásával ellene dolgoztak. Így nem meglepő, hogy a „nyelvromlásért”, a nyelvi hibák terjedéséért a „sámánok” a nyelvészeket tették felelőssé. Ezt jól szemlélteti a következő idézet (Follett 1966: 3):
Bár manapság mindenki könnyednek és fesztelennek akar mutatkozni, az amerikaiak többsége időnként foglalkozik a nyelv kérdéseivel is – a nyelvtannal, a szókinccsel, a zsargonnal. Persze, mint minden kérdésben, itt is két pártra oszlanak. A nagyobbik tábor, amelybe az egyszerű embertől kezdve a hivatásos íróig mindenki beletartozik, természetesnek veszi, hogy a szavak használatának és a mondatok alkotásának vagy egy helyes, és nagyon sok helytelen módja. Úgy gondolják, hogy ha helyesen használják a nyelvet, akkor világosabb, egyszerűbb és logikusabb, amit mondanak, és így elkerülhetik a hibákat és félreértéseket. A jól fogalmazott írást könnyebb olvasni, és a hangzás és az értelem egyezése kellemes benyomást kelt.
Ezzel a többségi véleménnyel szemben áll egy harcias kisebbség doktrínája, akik csekély létszámukat tudományos képzettségükkel és az iskolarendszerben, illetve a tudományos életben elfoglalt kulcspozícióikkal ellensúlyozzák. Ezek a hivatásos nyelvészek, akik tagadják, hogy létezik nyelvhelyesség. Szerintük a nyelv az, amit bárki, illetve mindenki beszél, és nem szabad beleavatkozni abba, ami a természetes fejlődés eredményeként létrejön; elítélnek minden kísérletet arra, hogy a nyelvi formák közötti választást befolyásoljuk. Vezérlő elvüket jól summázza a szakma egyik jeles művelőjének nemrégiben tartott előadása, amelynek ez volt a címe: „Követhet-e el hibát egy nyelv anyanyelvi beszélője?” (A. W. Read, Abstract for the Linguistic Society of America Meeting, Dec. 28–9, 1964).3
Nálunk egészen a legutóbbi évekig nem alakult ki ilyen szembenállás: a nyelvészeti és a társadalmi közvélemény nem vált el élesen egymástól. A leíró nyelvészek nem propagálták agresszíven az értéksemleges álláspontot, és a nyelvművelő írások szerzői sem önmaguk által felkent „sámánok” voltak, hanem többek között olyan jeles írók, mint Kosztolányi Dezső vagy Németh László, és olyan kiváló nyelvészek, mint Bárczi Géza. Az MTA Nyelvtudományi Intézetében képzett nyelvészek foglalkoznak az anyanyelvi normák és a nyelvművelés kérdéseivel, és a nyelvművelésnek komoly társadalmi befolyása van (még ha a nyelvművelés az egyes beszélők nyelvhasználatát kevéssé befolyásolja is, a nyelvi norma tudatát és igényét ébren tartja).
Kell-e ezen az állapoton változtatni? Milroy és Milroy (1985) szerint hiba volt, hogy a nyelvészek nem ismerték fel a preskripció funkcióját, nem foglalkoztak a nyelvi norma kérdéseivel, mivel a preskriptív magatartás, az az elképzelés, hogy vannak bizonyos betartandó normák, mélyen gyökerezik az emberekben. Bolinger (1980) is arra a következtetésre jut, hogy a nyelvészek nem teszik jól, ha a nyelvhasználat kérdéseit meghagyják a „sámánoknak”: a nyelv mindannyiunké, mindannyiunknak foglalkozni kell vele, felelősek vagyunk nyelvünk használatáért. Az utóbbi két évtizedben Angliában is egyre több komoly nyelvész foglalkozik a nyelvhasználat, a nyelvhelyesség és a nyelvi igényesség kérdéseivel: többek között R. Quirk és S. Greenbaum, a jelenleg legismertebb és legteljesebb angol leíró nyelvtan szerzői.
A nyelvi normák kérdéseivel azonban nemcsak azért kell foglalkozni, mert különben amatőrök kezében marad a dolog, hanem azért is, mert a gyakorlat minden korábbinál élesebben veti fel a nyelvi norma kérdéseit, különösen az oktatás területén. Angliában a hetvenes-nyolcvanas évek során több kormánybizottság foglalkozott az anyanyelvi oktatás kérdéseivel, és következtetéseik legalábbis megkérdőjelezik, hogy üdvös-e az iskolai oktatásban a strukturalista nyelvészet (részben meghaladott) elveit maradéktalanul érvényesíteni. Stubbs (1986: 95) szerint a nyelvészeket félreértették: a nyelvváltozatok egyenrangúsága nem jelenti azt, hogy a köznyelvi nyelvváltozat (standard English) nem foglal el különlegesen fontos helyet a társadalmi gyakorlatban, csupán azt, hogy privilegizált helyzetét nyelvi szempontból semmi sem támasztja alá. Hawkins (1984: 61) viszont egyértelműen úgy fogalmaz, hogy „a nyelvész humanista indíttatású érvelése, hogy a kognitív fejlődés szempontjából potenciálisan minden nyelv egyenlő, nem sokat jelent a gyakorló pedagógus számára”, aki tanítványait használható ismeretekhez akarja juttatni. A munkaadók előítéleteit nem lehet rendelettel megszüntetni: a köznyelvet jól ismerő munkavállalók előnyben vannak a sztenderdet nem ismerőkkel szemben, így a demokratikus indíttatású elv a visszájára fordul, mivel a hátrányos helyzetű családok gyermekei nem kapják meg az iskolától azt az eszközt (a köznyelv ismeretét), amellyel hátrányos helyzetükön javíthatnának. Quirk (1995: 21–31) az angol mint idegen nyelv tanításának szempontjából bírálja a „felszabadításnyelvészetet”: „Nem vagyunk sem liberálisok, sem felszabadítók, ha megengedjük, hogy tanulóink megelégedjenek egy olyan normával, amely nem a legjobb, és a liberalizmus megcsúfolása, ha eltűrjük az alacsonyabb normákat, amelyek a kevésbé szerencséseket eleve elzárják a kedvezőbb pályalehetőségektől”.4
A túlságosan merev leíró nyelvészeti álláspont következményeit jól illusztrálja a zsargonszerű nyelvhasználat problémája is. Potenciálisan ugyan minden nyelvváltozat egyenrangú, de ha emberi jognak tekintjük, hogy mindenki úgy beszélhessen, ahogy akar (és ahogy tud) anélkül, hogy ezért diszkrimináció érné, akkor azt is emberi jognak kell tekintenünk, hogy mindenki megérthesse, ami neki szól, vagy rá vonatkozik. Egyik emberi jog korlátozza a másikat. Emberi joga-e tehát a bürokratának, hogy érthetetlen bürokratikus nyelven beszéljen? Ez a probléma hívta életre a Plain English Campaign nevű mozgalmat, amelynek vázlatos ismertetése cikkünk fő témája.
A Plain English Campaign
Az amerikai és angol leíró nyelvészek annyira belefeledkeztek a preskripció elleni harcba, hogy a század legjelentősebb nyelvművelő mozgalma végül is tőlük függetlenül bontakozott ki. A Plain English Campaign – amelyre a továbbiakban közérthetően angolul mozgalom néven fogunk utalni – alulról jövő társadalmi mozgalom, amely nem elvont eszmékből indult ki, hanem a kommunikáció gyakorlati követelményeiből.
A Közérthetően angolul mozgalom a fent leírt nyelvi panaszhagyomány mindkét típusától eltér. Nem egyes hibákkal foglalkozik, nem az elvont helyes/nem helyes kérdését akarja eldönteni, nem azt akarja meghatározni, hogy mi az, ami „angolul van”, és mi az, ami „nem angol”, és nem is azért (vagy nem elsősorban azért) ellenzi a zsargon és a klisé használatát, mert a manipulációt erkölcsi szempontból kifogásolja, hanem azért, mert a zsargon nem érthető, akadályozza a hatékony kommunikációt, és így gyakorlati, gazdasági szempontból káros. Természetesen megvan benne a morális szempont is (a hatalom ne uralkodjon a népen a nyelv eszközét felhasználva), de nem a moralizáló szempont az uralkodó. Mindenkinek joga van megérteni azt, ami gyakorlati élete során fontos számára. A Közérthetően angolul mozgalom elsősorban a jogi, államigazgatási és üzleti nyelv érthetetlenségei ellen bontott zászlót, és tulajdonképpen fogyasztóvédelmi mozgalomnak tekinthető. A vásárló jogaihoz hozzátartozik, hogy megértse a használati utasítást, a garancia feltételeit, a biztosítási szerződéseket, az útlevélkérő űrlapokat, a munkanélküli segélyt és a családi pótlékot igénylő lapokat stb.
A Közérthetően angolul mozgalom tehát a korábbi moralizáló hagyománnyal szemben nem azt mondja, hogy ez vagy az a nyelvi forma rossz, hogy ez vagy az a stílus manipulatív, hanem azt, hogy ez az írás nem érthető, nem felel meg a célnak és a hallgatóságnak. Ez a gyakorlati megközelítés egyébként összevethető a zsargon szociolingvisztikai meghatározásával. Nyelvi jellemzők alapján nehéz eldönteni, mi számít zsargonnak; ha viszont abból indulunk ki, hogy a zsargon a körülményekhez, a hallgatósághoz és a célhoz képest túlzott mennyiségű információt adó kifejezésmód (amely egyszerre vét Grice mennyiségi és világossági maximája ellen) akkor a gyakorlatban viszonylag jól használható kritériumhoz jutunk (Anderson 1988: 232).
Mi a „közérthető angol”?
A „közérthető angol nyelv” célja a hatékony kommunikáció. Az írott nyelvet a beszélt nyelvhez közelíti, kerüli az archaikus kifejezéseket, a sok szótagú (idegen eredetű) szavakat és az olyan emelkedett fordulatokat, amelyeket még az iskolázott emberek sem értenek meg. Természetesen nem azonos sem valami infantilizált gyermeknyelvvel, sem a külföldi nyelvtanulók számára kifejlesztett korlátozott szókincsű mesterséges nyelvvel, a Basic Englishsel. Lényege a másik ember tisztelete: a beszélő (író) kötelessége arról gondoskodni, hogy amit mond (ír), adott hallgató (olvasó) számára adott körülmények között érthető legyen. Ehhez nem kell feltétlenül tőmondatokban beszélnie és kizárólag egy, vagy maximum két szótagú szavakat használnia, de figyelembe kell vennie a megszólított személy befogadóképességét. Közérthető angolsággal van fogalmazva „bármely közlés, amely az olvasót tartja szem előtt” – írja az Interneten elhelyezett ismertető szöveg (The Word Centre Homepage).
A jogi szaknyelv Angliában és Amerikában ugyanolyan bonyolult és nehezen érthető, mint nálunk. Sokak szerint szükségszerűen az, hiszen a poliszémiával, homályossággal terhelt egyszerű köznyelv nem elég pontos. A Közérthetően angolul mozgalom szerint azonban a jogi dokumentumokat is meg lehet fogalmazni úgy, hogy az egyszerű emberek is megértsék. Ezt egy „közérthető angolsággal” írt biztosítási kézikönyvből vett példa (magyar fordítása) szemlélteti:
Mennyi ideig kapja a házastársam a házastársi járadékot?
Az, hogy az Ön házastársa mennyi ideig kapja a járadékot, attól függ, hogy az Ön halálakor Önnek mennyi szolgálati ideje van.
Ha kevesebb mint 20 év szolgálati ideje van, akkor a házastársa az Ön szolgálati idejének kétszereséig fogja a pótlékot kapni. Így például ha Ön 18 évet ledolgoz, majd meghal, az Ön házastársa kétszer ennyi ideig, vagyis 36 éven keresztül fog havi pótlékot kapni. Ha Önnek 20 vagy annál több év szolgálati ideje van, amikor meghal, akkor a házastársa élete végéig kapni fogja a járadékot.
A házastársi járadék megadásához az életkorra, családi állapotra és végzettségre vonatkozó adatokat fogjuk kérni. Ezeknek az adatoknak kielégítően igazolni kell a jogosultságot.
Az új, közérthető angolsággal fogalmazott űrlapok nem kerülik a személyes hangot: Ön az ügyfél. … Az Ön neve és címe … Én vagyok az Ön ügyvédje …
A Közérthetően angolul mozgalom története
A) Amerikában
A Közérthetően angolul mozgalomnak mind az Egyesült Államokban, mind Angliában voltak előzményei. Amerikában az „általános szemantika” Korzibsky, Hayakawa és S. Chase neve által fémjelzett irányzata a társadalomban előforduló bajok nagy részét a helytelen nyelvhasználatnak tulajdonította, és a nyelv javításával, a nyelvhasználat pontosabbá tételével akarta orvosolni a társadalmi bajokat. Ez a (nyelvészetileg megalapozatlan) irányzat is célba vette a bürokratikus zsargont, így például S. Chase a The Power of Words (1953) c. művében erőteljesen kritizálta a bürokratikus halandzsanyelvet. Angliában Sir Ernest Gowers (1954) írt klasszikusnak számító kézikönyvet a hivatali nyelvről.
A mozgalom az Egyesült Államokban a hetvenes években vett új lendületet. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy ebben az időben a különféle új államigazgatási feladatok és állami segélyprogramok nyomán jelentős mértékben megnőtt mind a hivatalokat, mind az egyéneket terhelő papírmunka mennyisége. A hivatali nyelv érthetőségének megteremtésében aktív, kezdeményező szerepet játszott a szövetségi kormány is, amelyet számos szövetségi szintű törvény és rendelet jelez (Redish 1985: 128–31, Crystal 1995: 377, McArthur 1992: 785). A Magnusson–Moss-féle törvény a garancialevelek, a Truth-in-Lending rendelet (Igazmondás a hitelezésben) pedig a hitelezési okmányok nyelvi követelményeit fogalmazza meg. Az Electronic Funds Transfer Act a számítógépes banki ügyvitelben írja elő a világos fogalmazásmódot, a Commission on Federal Paperwork bizottság pedig azt az egyáltalán nem érdektelen kérdést vizsgálta meg, hogy milyen mennyiségű papírmunkával terhelheti az állam az állampolgárokat és a vállalkozásokat. (Gondoljunk az adóbevallás nyelvi gyötrelmeire!) 1980-ban Carter elnök törvényt írt alá a papírmunka csökkentéséről (Paperwork Reduction Act; Redish 1985: 129), amelyet ugyan Reagan később visszavont, de a közérthető angol nyelv használatát szorgalmazó társadalmi mozgalomnak ez a törvény is lendületet adott (Crystal 1995: 377).
Redish 1985-ös adata szerint Amerikában hét államban léteznek közérthető angol nyelven fogalmazott törvények. Ezek a törvények általában a fogyasztó/ügyfél és a vele kapcsolatba kerülő üzleti vállalkozás közötti szerződések – a kölcsönbérleti, jelzáloghitel-, szolgáltatási és hitelszerződések – nyelvi követelményeit szabályozzák. Azt, hogy mi is az a közérthető angolság, elég homályosan fogalmazzák meg: „világos, összefüggő fogalmazás, a szavak általános köznapi értelemben történő használata, megfelelően tagolt és alcímekkel ellátott szerkesztésmód” (Redish 1985: 130). Valamivel pontosabb képet kaphatunk a közérthető angolságról ha a könyvpiacon bőségesen rendelkezésre álló, Plain English fogalmazásmódot tanító könyveket tanulmányozzuk (McDonald 1979, Cutts és Maher 1980, Murphy és Snell 1991, Cutts 1996). Az általános irányelvek között megtaláljuk a szenvedő szerkezet kerülésére és a személyes megszólításra való buzdítást is.
B) Angliában
Angliában a közérthető angolságot nem írják elő törvények, viszont a Plain English Campaign a 80-as évek végétől kezdve szervezeti formában is létező társadalmi mozgalomként működik és ér el eredményeket. A Plain English Campaignt (Közérthetően angolul mozgalmat) Chrissie Maher és Martin Cutts alapította; az alapítás 1979-ben egy jelképes aktussal történt: Chrissie Maher a parlament épülete előtt többszáz űrlapot tépett össze.
Az 1938-ban született Chrissie Maher nem részesült iskolai oktatásban: tizenéves koráig nem is tudott olvasni. Az 1970-es években Liverpoolban Martin Cuttsszal félig írástudatlan felnőttek számára adott ki újságot. 1975-ben beválasztották az Országos Fogyasztóvédelmi Tanácsba. Ebben az időszakban alapította a „Salfordi Űrlappiacot”, amelynek az volt a célja, hogy az egyszerű embereknek segítsen a különféle űrlapok kitöltésében. Az űrlapokkal való foglalkozás azután természetszerűleg vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy a hiba nem az egyszerű emberekben van, majd ez a felismerés vezetett a Közérthetően angolul mozgalom megalakulásához.
Chrissie Maher tevékenysége (és ezen keresztül a Közérthetően angolul mozgalom) hamarosan hivatalos elismerésben is részesült. Mahert 1985-ben és 1994-ben a Brit Birodalom Érdemrendjével (OBE) tüntették ki; 1995-ben a Manchesteri Egyetem tiszteletbeli M. A. diplomát adományozott számára, 1997-ben pedig a Nyílt Egyetem (Open University) adományozott számára tiszteletbeli doktori címet, hogy kifejezze „a társadalom oktatási és kulturális életének jobbá tétele” érdekében végzett munkája iránti nagyrabecsülést (Plain English Campaign Homepage).
A Közérthetően angolul mozgalom jelenleg kiterjedt szervezettel rendelkezik több országban. Anglián kívül az Egyesült Államokban és Afrikában is vannak irodái, és mintegy negyven főt foglalkoztat teljes munkaidőben. Tevékenységét szolgáltatásokból finanszírozza: különböző nagyvállalatok, állami és önkormányzati szervek megbízásából dokumentumok szerkesztését, fogalmazását és tervezését vállalja, illetve ezeken a területeken képzést és továbbképzést nyújt.
A Közérthetően angolul mozgalom eredményei
Tom McArthur (1992: 785) az Oxford Companion to the English Language c. műben azt írja, hogy „a nyelv története során még soha nem létezett a nyelvet ilyen erőteljesen befolyásoló társadalmi mozgalom”. McArthur szerint a Közérthetően angolul mozgalom ma már „jelentős befolyással bíró nemzeti intézmény”.
Az Egyesült Államokban 1979-ig harminc államban fogadtak el törvényt arra, hogy a biztosítási kötvények közérthetően fogalmazzanak (Redish 1985: 131). Azóta még több kötvénynek egyszerűsítették a szövegét. A törvénytől függetlenül is sok vállalkozás és intézmény rájött, hogy mind az ügyfelek, mind a saját alkalmazottaik szempontjából előnyös a közérthető angol használata, és ennek megfelelően átfogalmazták az általuk használt dokumentumokat. A vállalatok tehát nemcsak a törvényi szabályozás hatására, hanem „saját jószántukból” is igyekeznek megfelelni a közérthetőbb fogalmazás követelményének; meg kell azonban jegyeznünk, hogy „saját jószántuk” nem független a társadalmi nyomástól.
Angliában a mozgalom hasonló sikereket ért el. Az 1979-es megalakulás óta egy sor brit és külföldi vállalatot sikerült meggyőznie, hogy közérthető nyelven próbáljanak az ügyfelekkel kommunikálni. Nagyon sok bank, lakáspénztár, biztosítóintézet, helyi önkormányzat és minisztérium felismerte, hogy az ügyfeleket meg kell becsülni; az ügyfél iránti tisztelet megnyilvánulásának egyik formája pedig az, ha érthetően fogalmazzák meg az őket érintő iratokat. A mozgalom ellátja az egyszerű emberek érdekeinek képviseletét is, ha azok a különböző hivatalos iratokban használt jogi nyelv meg nem értése miatt hátrányt szenvednének.
A közérthető nyelv használatát díjak odaítélésével, nemzetközi konferenciák szervezésével, kutatási projektek támogatásával és a közérthető nyelvért küzdő különböző csoportok munkájának összehangolásával segítik elő. A közérthető fogalmazás tekintetében megfelelő színvonalat elérő dokumentumokat a Kristályemblémával (Crystal Mark) tüntetik ki, amely a nyelvi világosság és érthetőség széles körben elismert és nagy tiszteletben tartott jelképe. (A Közérthetően angolul mozgalom legutóbbi nemzetközi konferenciáján a díjazottak között volt többek között a manchesteri rendőrség is [Plain English Homepage].)
A Közérthetően angolul mozgalom – a mozgalom képviselői szerint – teljesen átformálta az angol hivatalos tájékoztatók nyelvét. Az állami hivatalok és magánvállalkozások (bankok, biztosítótársaságok, egészségügyi intézmények) hivatalos dokumentumainak ezreit dolgozták át. Különböző becslések léteznek arra vonatkozóan, hogy ezzel mennyi megtakarítást értek el: egyes becslések szerint a rossz fogalmazás évente 6 milliárd font kárt okoz (Crystal 1995: 377), míg a közérthető fogalmazás állítólag növeli a nyereséget. Ma már Angliában majdnem minden nagyobb szervezet igénybe veszi a mozgalom szolgáltatásait, de más országok (az Egyesült Államok, Dél-Afrika, Ausztrália, Dánia, Írország, Ghána, Hongkong, Finnország és Svájc) intézményei és vállalatai is kikérték már a tanácsaikat.
A mozgalom alapítói már 1986-ban ezt írták: „Ma már nehéz igazán gyalázatos állami űrlapot találni. Eltűntek a többhektáros, szürke apró betűs nyomtatványok, a 60-szavas mondatok, a bürokratikus nyelv állandó passzívumhasználata. Ma olyan űrlapokkal találkozunk, amelyek jól néznek ki, könnyen olvashatók, és mivel hatékonyabbak, költségeket takarítanak meg” (Maher és Cutts 1986).
Az utóbbi időben a politika főszereplői is kénytelenek voltak tudomást venni a mozgalomról. Mint említettük, az Egyesült Államokban Carter elnök szorgalmazta a közérthető fogalmazás törvényi támogatását, de nemrégiben John Major volt brit miniszterelnök (még miniszterelnökként) is „közérthető, világos információt” ígért az állami szolgáltatásokról és segélyekről (The Word Centre Homepage: Plain English Newsletter). A Közérthetően angolul mozgalomról tudomást vettek az állami hivatalok, sőt a könyvkiadók is: az egyik új szótár (Collins 1996) azzal büszkélkedik, hogy bírja a Közérthetően angolul mozgalom jóváhagyását. Az írók, dokumentumszerkesztők és tanárok munkájának megkönnyítésére különféle kézikönyveket jelentettek meg, és számos tanfolyamot szerveztek, amelyekről az Interneten keresztül is tájékozódni lehet. Az Egyesült Államokban a Simply Stated (Egyszerűen szólva) c. hírlevél először 1979-ben jelent meg, összesen 300 példányban; ma már 10 000 emberhez jut el.
A mozgalom korlátai
Bár a Közérthetően angolul mozgalom képviselői hatalmas sikerekről számolnak be, és a mozgalom jelentőségét elfogulatlan források is elismerik (Crystal 1995, McArthur 1996), aligha hihetjük azt, hogy Angliában (és Amerikában) ma már csak a közérthető angol szabályai szerint írt dokumentumokkal találkozunk. Az időszakos győzelmi jelentések ellenére erre még várnunk kell.
A korlátozó tényezők közé tartozik az időhiány és a határidők szorítása: ha valaminek határidőre el kell készülnie, akkor az érthető, világos fogalmazás követelménye háttérbe szorul. Ez a kifogás (amelyet olyan gyakran használnak többek között az újságírók, vö. Howard 1984) csak részben fogadható el: a közszereplést vállalóktól elvárható, hogy kommunikatív kompetenciájuk lehetővé tegye számukra a jól érthető fogalmazást még akkor is, ha erre kevés az idő. A kérdés azonban túlmutat az időhiány szükségszerűen korlátozó hatásán és az egyéni kommunikatív kompetencia különbségein: sok esetben a hivatalos stílus nyelvi normája jelenti a korlátot. Ha egy bizonyos norma kialakult, azon nehéz változtatni. A hivatalnoknak könnyebb az egyébként számára is nehéz zsargont megtanulni, mint (ha már a zsargont megtanulta) lefordítani azt közérthető nyelvre, vagy helyette egy új, közérthetőbb normát fogadni el. A zsargon továbbélésében a tehetetlenségi nyomatékon kívül a hatalmi viszonyok is fontos szerepet játszanak (a beosztottak nem mernek a vezetők jóváhagyása nélkül más stílust használni, míg a vezetőknek nincs idejük stíluskérdésekkel törődni).
Korlátozó tényező az is, hogy a hivatalos dokumentumok szövegét sokszor olyan szakértői csoportok fogalmazzák meg, amelyekben ugyan kiváló szakértők vannak, de a dokumentum felhasználóit senki sem képviseli. A szakértők kiválóan ismerik az adott téma jogi vagy technikai oldalait, ugyanakkor nem tudják magukat a felhasználó helyébe képzelni, akinek a számára az egész kérdés merőben új és igen bonyolult. Ezzel rokon probléma, hogy a szakértők még akkor sem adják fel a szakmai zsargon használatát, ha képesek lennének közérthető nyelven elmondani, hogy mit akarnak, mivel nemcsak a nagyközönségnek írnak, hanem más szakmai csoportoknak is, akiknek a nyelvhasználat révén akarják bizonyítani, hogy valóban értenek a témához.
Sokan azért nem használják a közérthető stílust, mert egyszerűen nem tudnak egyszerűen fogalmazni. A legtöbb szakember csak a szakmájához ért, a joghoz, az orvostudományhoz, a közigazgatáshoz vagy a számítógéphez, és ahhoz már jóval kevésbé, hogyan kell jól fogalmazni: ebben nem kapott képzést. Az iskolai fogalmazástanítás törzsanyagában a hivatalos szövegek fogalmazása és szerkesztése nem szerepel. Ezért ha egy szakembernek írnia kell, a legkézenfekvőbb mintákat követi, és mivel a hivatalos nyelv legkézenfekvőbb mintái a hagyományos hivatalos zsargonban íródtak, a stílus továbbörökíti magát (Redish 1985: 133–4).
A korlátozó tényezők közé tartozik végül az is, hogy a nyelvészek nemigen vesznek tudomást a mozgalomról. A Plain English címszó nem szerepel a közismertebb szociolingvisztikai tankönyvek indexében (Hudson 1980, Fasold 1990, Wardhaugh 1995). Nyelvészeti témájú könyvben általában nem találunk utalást a Közérthetően angolul mozgalomra, és még ma is Redish 1985-ös tanulmánya adja a legrészletesebb ismertetést. A mozgalom által szervezett 1997 júliusi nemzetközi konferencia előadói között nem találunk ismert nyelvészeket: a „professzorként” megjelöltek többnyire jogászok (The Plain English Homepage).
Ellenvetések a közérthető angol használatával szemben
Nem mindenki ért egyet azzal, hogy a közérthető angol fogalmazásmód egyértelműen üdvös és feltétlenül támogatandó. Egyesek azért idegenkednek tőle, mert úgy vélik, hogy a nyelvi normák leszállítását jelenti, szegényíti a nyelvet. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy itt nem az irodalomról van szó, hanem hivatalos szövegekről, és a hivatalos dokumentumnak más a célja, mint az irodalmi műnek: míg az utóbbinak annyi olvasata lehet, ahány olvasója, az előbbinél a legfőbb követelmény az, hogy érthető és egyértelmű legyen, és a leglényegesebb információk torzítás nélkül jussanak célba. Éppen ezért a hivatalos dokumentum nyelvének figyelembe kell vennie a közönség olvasási készségét. Ha a közönség várhatóan nem magasan iskolázott, akkor egyszerűen kell írni. De ha művelt, igényes közönségnek írunk, akkor is szükség lehet az egyenes, közérthető stílusra, mert a közönségnek nincs ideje arra, hogy a rosszul fogalmazott, bonyolult szövegen átrágja magát.
Sok jogász azért ellenzi az egyszerű nyelv használatát, mivel úgy gondolja, hogy a túl egyszerű nyelv az ügyfélnek sem tetszik. Ezért hatásvizsgálatokat kell végezni, amelyek alapján meg lehet állapítani, hogy milyen új formákat hajlandó a közönség elfogadni (Redish 1985: 125). Mások azzal érvelnek, hogy a hétköznapi nyelv nem egyértelmű, és így hétköznapi nyelven nem lehet teljesen egyértelműen megfogalmazni a jogot. Itt nemcsak arról van szó, hogy a jogászok szeretnek ködösíteni, misztikus dolognak tüntetni fel a jogot, hanem arról is, hogy a jognak minden lehetőséget számba kell vennie. Ha valaki jegy nélkül utazik, az büntetendő, de ha van nála valamilyen jegy, akkor jegy nélkül utazik-e? Tehát hozzá kell tennünk, hogy érvényes jegy nélkül. De mi az érvényes jegy? Vajon a kilyukasztott vagy a ki nem lyukasztott jegy-e az érvényes jegy? A csomagra külön jegyet kell váltani, de mi számít csomagnak? Úgy tűnik, hogy a leghétköznapibb fogalmakat is csak körmönfont meghatározásokkal lehet egyértelműen körülhatárolni, akkor viszont az egyszerű fogalmazás odaveszett.
A kételyek jogosak tehát, ugyanakkor a gyakorlat azt mutatja, hogy sikerült már olyan jogi dokumentumokat fogalmazni a közérthető angolság szellemében, amelyek a bíróságon is megállják a helyüket, egyszerre pontosak jogilag és érthetők nem-jogászok számára is. Sőt, kiderült, hogy az átírt dokumentumok egy része az eredeti nyelvezeten jogilag sem volt eléggé pontos, olyan értelmezési lehetőségeket is rejtett, amelyekre a jogászok korábban nem gondoltak (Redish 1985: 136).
Mások az egész vállalkozás gazdaságosságát kérdőjelezik meg: a fogalmazás javítása sok pénzbe kerül, és van-e látható haszna? Lehet érvelni emberi jogokkal, de a moralizáló nyelvvédelem még sohasem ért el igazi sikert a gazdasági kényszerekkel szemben. Sokan azt állítják, hogy a hivatalos űrlapok, nyomtatványok újraírása és újranyomtatása rengeteg pénzbe kerülne, és az ügyfelek nagy része úgysem olvassa el ezeket. A mozgalom hívei viszont az állítják, hogy a rosszul fogalmazott írások még többe kerülnek. A nem kielégítő kommunikáció okozta problémák orvoslására az üzleti vállalkozásoknak sokszor milliókat kell költeniük: ha az ügyfelek nem értik meg, hogyan kell használni, illetve igénybe venni a vállalat által forgalmazott cikkeket, illetve szolgáltatásokat, akkor a vállalatnak évente több ezer levélre és ingyenes telefonhívásra kell válaszolnia. A számítástechnikai cégek azért is igyekeznek „magától értetődő”, „felhasználóbarát” kézikönyveket írni, hogy csökkentsék az ügyfélszolgálati hívások rendkívül magas költségét. Mindezen érvek ellenére az a benyomásunk, hogy az esetleges megtakarítás vagy többletköltség mértékét valószínűleg nem is lehet pontosan kiszámítani.
Szigorúbb értelemben vett szakmai kritikával csupán az English Today c. folyóirat 1997. áprilisi számában találkoztunk. Hilbert és Makoni szerint a szöveg érthetősége attól is függ, mennyire ismeri az olvasó az adott szakmát, és csak a nyelv egyszerűsítésével nem feltétlenül lesz a szöveg közérthető. Tagadják az univerzálisan alkalmazható irányelvek létezését, és hogy az egyszerű fogalmazás automatikusan világosságot jelent, és pontos értelmezést tesz lehetővé. Hasonló megjegyzéseket tesz ugyanebben a számban D. Sless, az Ausztrál Kommunikációs Kutatóintézet igazgatója. Szerinte a Közérthetően angolul mozgalom nem tud meggyőző bizonyítékokat felmutatni arra nézvést, hogy a „közérthető” fogalmazást valóban jobban értik az emberek, sőt a tetszetős fogalmazás megtéveszti őket: nem veszik észre, hogy így sem értik, miről van szó.
A mozgalom tanulságai
A Közérthetően angolul mozgalom történetének legfőbb tanulsága az, hogy a nyelvhasználat tudatos befolyásolására nemcsak preskriptív hajlamok indíthatják az embert, hanem objektív szükségszerűség is. A hatékony kommunikáció követelménye ma gazdasági kényszerként hat, ezért bizonyos esetekben muszáj az egyéni nyelvhasználatot befolyásolni.
A nyelvhasználat befolyásolásának egyik módja az egyének kommunikatív kompetenciájának fejlesztése. Ha Bolinger útmutatását követve felelősen akarjuk használni a nyelvet, akkor ezen feladat alól aligha bújhatunk ki. A kommunikatív kompetencia fejlesztése – megfelelő motiváció esetén – minden életkorban lehetséges.
Chomsky szerint a nyelvészet egy ideális anyanyelvi beszélő nyelvi kompetenciáját írja le; ezt a kompetenciát a gyermek 5 éves korára gyakorlatilag elsajátítja. Más kutatók kétségbe vonják, hogy a nyelvi kompetencia elsajátítása ötéves korra befejeződne (C. Chomsky 1969, idézi Hawkins 1984: 67), másrészt rávilágítanak arra, hogy a nyelvi kompetenciához sorolható lexikai kompetencia elsajátítása az egész életet végigkíséri. D. Hymes (1971) nyomán az is közismert, hogy a nyelvi kompetencia csak része a kommunikatív kompetenciának, és a kommunikatív kompetencia más összetevőit még kevésbé sajátítja el a gyermek ötéves koráig, mint a szűkebb értelemben vett nyelvi kompetenciát. Ezek elsajátításában az iskolai oktatás és a társadalmi elvárások is jelentős szerepet játszanak. A hivatalos nyelvvel kapcsolatos problémák jórészt az egyes egyének diskurzuskompetenciájának és szociokulturális kompetenciájának hiányosságait jelzik (az egyes kompetenciákkal kapcsolatban l. Celce-Murcia, Dörnyei és Thurrell 1995).
A mozgalom arra is rávilágít, hogy az egyéni nyelvhasználat sokszor nem is olyan egyéni, hanem egy adott nyelvváltozat (a hivatalos stílus) normáiból következik. Ha ez a norma nem szolgálja a hatékony kommunikációt, akkor meg kell változtatni. Mint az egyéni kommunikatív kompetencia fejlesztése, ez is lassú folyamat, és ez sem megy kellő motiváció nélkül, de a mozgalom kézzelfogható eredményei – az új stílusú űrlapok – azt mutatják, hogy a tudatos beavatkozás eredményes lehet.
További tanulság, hogy nyelvművelő (vagy nyelvművelő jellegű) mozgalom nyelvészek részvétele nélkül is érhet el eredményeket, ugyanakkor valószínűleg hasznos lenne, ha a mozgalom munkáját nyelvészek tekintélye és szakmai hozzáértése is támogatná.
A közérthető fogalmazás elérése érdekében Amerikában törvényeket és rendeleteket is alkottak. Az angol Plain English Campaign csak a közvélemény erejét mozgósította. Az eredmények hasonlóak.
SZAKIRODALOM
Andersen, R. 1988. The Power and the Word. Language, Power and Change. London. Paladin Grafton Books.
Bolinger, D. 1980. Language: The Loaded Weapon. London and New York. Longman.
Celce-Murcia, M., Dörnyei, Z. & S. Thurrell 1995. Communicative competence: A Pedagogically Motivated Model with Content Specifications. Issues in Applied Linguistics, Vol. 6. No. 2. 5–35.
Chase, S. 1953. The Power of Words. New York. Harourt Brace Jovanovich
Chomsky, C. 1969. The Acquisition of Syntax in Children from 5 to 9. Cambridge, Mass.: MIT Press.
Collins Plain English Dictionary. 1996. London. Harper Collins.
Crystal, D. 1995. The Cambridge Encyclopaedia of the English Language. Cambridge. Cambridge University Press.
Cutts, M. and Maher, Ch. 1980. Writing Plain English. Plain English Campaign, Salford.
Cutts, M. 1996. The Plain English Guide. New York. Oxford University Press.
Dell Hymes 1971. On communicative competence. In Pride, J. B. and J. Holmes, eds.: Sociolinguistics. Penguin, 1972.
Duncan, J. 1989. ’Media’ English (A Current Review). Portsmouth, England. Auribus.
Fasold, R. 1990. Sociolinguistics of Language. Oxford. Blackwell.
Follett, W. 1966. Modern American Usage. A Guide. London. Longmans.
Gere, A. R. 1985. Public Opinion and Language. In: Greenbaum, S. (ed.) The English Language Today. Oxford. Pergamon Press.
Gowers, Sir Ernest 1954. The Complete Plain Words. London. HMSG
Greenbaum, S. 1985. The English Language Today. Oxford. Pergamon Press.
Hawkins, E. 1984. Language Awareness. Cambridge. Cambridge University Press.
Hilbert, L. and Maconi, S. 1977. The Plain English Campaign and South Africa. English Today 50, 13: 2.
Howard, P. 1984. The State of the Language. London. Penguin Books.
Hudson, R. A. 1980. Sociolinguistics. Cambridge. Cambridge University Press.
Maher, C. and Cutts, M. 1986. Plain English in the UK. English Today 5, January 1986.
Marenbon, J. 1987. Extracts from English our English: The New Orthodoxy Examined. In: Crowley, T. (ed.): Proper English? Readings in Language, History and Cultural Identity. London. Routledge, 243–60.
McArthur, T. 1992. Oxford Companion to the English Language. Oxford. Oxford University Press.
McDonald, D. A. 1979. Drafting Documents in Plain Language. New York. Practising Law Institute.
Milroy, L. and Milroy, J. 1985. Authority in Language. London. Routledge and Kegan Paul.
Murphy, E. M. and Snell, S. 1991. Effective Writing. London, England. Pitman.
Orwell, G. 1946. Politics and the English Language. Reprinted in Escholz, P., Rosa, A. and Clark, V. (eds.) 1978. Language Awareness. New York. St. Martin’s Press.
Quirk, R. 1995. Grammatical and Lexical Variance in English. London and New York. Longman.
Redish, J. 1985. The Plain English Movement. In Greenbaum, S. (ed.): The English Language Today. Oxford. Pergamon Press.
Sless, D. 1997. The Plain English Problem. English Today, 50, 13/2, 7–9.
Stubbs, M. 1986. Educational Linguistics. Oxford. Blackwell.
Swift, J. 1712. A Proposal for Correcting, Improving and Ascertaining the English Tongue. Reprinted in Bolton, W. F. (ed.) The English Language: Essays by English and American Men of Letters. Cambridge. University Press.
Wardhaugh, R. 1995. Szociolingvisztika. Oziris–Századvég, Budapest.
Az Internetről:
The Plain English Campaign Homepage, http://www.plainenglish.co.uk
The Plain English Foundation of Australia Homepage, http://web.dis.unimelb.edu.au/student/tecta/pesa.htm
The Word Centre Homepage, http://www.wordcentre.co.uk
„The English Mafia”:
Mitchell, R. 1979. Less than Words Can Say. Boston. Little and Brown Company.
Newman, E. 1974. Strictly speaking. New York. Warner Books.
Newman, E. 1974. A Civil Tongue. Indianapolis. Dobbs–Merrill.
Safire, W. 1980. On Language. New York. Times Books.
Simon, J. 1980. Paradigms Lost. New York. Clarkson N. Potter Publishers Inc.
Heltai Pál–Nagy Róbert
1 Az „angol maffiáról” a Greenbaum által szerkesztett English Today c. kötet ad bőséges információt. Különösen a következő neveket emlegetik gyakran: R. Mitchell, E. Newman, W. Safire, és J. Simon (műveiket l. a Szakirodalomban).
2 …a nyelv általános hanyatlása … mindenféle verbális gyalázat … a szavak amerikai mintára történő groteszk széttrancsírozása, kifacsarása, amelyre az irodalom és az újságírás lemmingjei azonnal rávetik magukat … (Duncan 1989: 1).
3 Despite the modern desire to be easy and casual, Americans from time to time give thought to the language they use – to grammar, vocabulary, and gobbledygook. And as on other issues they divide into two parties. The larger, which includes everybody from the proverbial plain man to the professional writer, takes it for granted that there is a right way to use words and construct sentences, and many wrong ways. The right way is believed to be clearer, simpler, more logical, and hence more likely to prevent error and confusion. Good writing is easier to read; it offers a pleasant combination of sound and sense.
Against this majority view is the doctrine of an embattled minority, who make up for their small number by their great learning and their place of azthority in the schools system and the world of scholarship. They are the professional linguists, who deny that there is such a thing as correctness. The language, they say, is what anybody and everybody speaks. Hence there must be no interference with what they regard as a product of nature; they denounce all attempts at guiding choice; their governing principle can be epitomized in the title of a speech by a distinguished member of the profession: „Can Native Speakers of a Language Make Mistakes?” (A. W. Read, Abstract for the Linguistic Society of America Meeting, Dec. 28–29, 1964).
4 It is neither liberal nor liberating to permit learners to settle for lower standards than the best, and it is a travesty of liberalism to tolerate low standards which will lock the least fortunate into the least rewarding careers.