Homonimák felismerhetősége toldalékos alakok alapján

1. Egy korábbi közleményben (Nyr. 1998. 305–17) szó volt a toldalékváltozatokban mutatkozó jelentéskülönbségekről. Ez az összeállítás arra volt jó, hogy rámutasson: egy-egy szónak a többféle jelentése közül nem mindig csupán a beszédhelyzet, a szövegkörnyezet mutatja meg, melyik az éppen aktuális jelentés, hanem némelyik toldalékos alak már fonológiai, morfológiai felépítettségénél fogva is elkülöníti a szónak egy vagy több jelentését más jelentésétől vagy jelentéseitől. Ez a döntés nem csak a beszélő, hallgató vagy olvasó ember tudatában zajlik le, hanem fontos tényező lehet írott szövegekből gépi úton rögzíthető adattár vagy szótár készítésekor is. Még fontosabb ebből a szempontból a homonimák közti tájékozódás segítésére egy ilyen összeállítás, hogy ahol lehet, számítógépes úton már alakjánál fogva sikerüljön besorolni a szót az azonos alakú lexémák valamelyikébe. Nem szólunk bővebben a teljesen eltérő szófajú homonimákról (tipikusan névszó–ige párokról), mert azokat már a mondatba való beilleszkedésük is eleve jól elhatárolja egymástól, paradigmatikus alakjuk is egészen különböző, többnyire csak szótári alakjuk esik egybe.

Nem részletezzük azokat a homonimákat sem, melyek egyike mint teljesen ragozhatatlan áll szemben egy vagy két ragozható szóval, pl. top³ msz, top¹ ige, top² fn; továbbad hsz, továbbad ige. (L. mégis az 5.7.1. szakaszt.)

Szólnunk kell azonban a teljesen azonos szófajú homonimákról, valamint azokról, amelyek szófaja érintkezik, tehát alaksoruknak zöme egybeesik (pl. főnév és melléknév vagy más névszóféle).

2. Azonos szófajú homonimák ragozásában nemegyszer van különbség. Néha egy, de sokszor több toldalékos alakból az azonos szótári alakú lexémák szövegkörnyezet nélkül is megkülönböztethetők.

2.1. Egyetlen alakban, mégpedig csupán a tárgyalakban mutatkozik esetleges különbség a passz⁽¹⁾ (labdajátékban: átadás) és a passz⁽²⁾ (kártyában ’mehet’ értelmű szóval kifejezett megnyilatkozás). Tárgyként az előbbi mindig passzot, az utóbbi ellenben – ritkábban – passzt alakban is él (a régiesebb pászt alakváltozat mellett). – Az íz¹ ’érzet’ tárgyraggal csak ízt, az íz ’végtag része’ ízt v. ízet.

Csak az -n ragos alak ingadozik az ékkő²-ben (’drágakő’): ékkövön (v. ékkőn); az ’ék alakú kő’ jelentésű ékkő¹ ugyanezzel a raggal mindig ékkövön.

2.2. Egyetlen alak többlet: a módhatározó -an teszi felismerhetővé az aknás² ’aláaknázott’ szót, mert az aknás¹-nek (’amiben akna van’) nincs ilyen alakja. Ez különbözteti meg az aranyeres beteget (aki aranyeresen fekszik) az aranyeres kőzettől (melynek nincs ilyen alakja).

2.3. Egy többlet és egy eltérő alak a különbség a rákos⁽¹⁾ ’amiben rák van’ és a rákos⁽²⁾ ’kóros’ közt; csak az utóbbinak van rákosan alakja. Az előbbi viszont előfordulhat többesben zárt kötőhangzóval is: -ak (v. -ok).

2.4. Két-három többlet is jellemezheti a homonimapár egyikét, ha mint melléknevek a módhatározói alakon kívül még fokozhatók is. Az épületes⁽²⁾ ’tanulságos’ melléknévből van ~en, -ebb, a ’(több) épületből álló’ jelentésű, számjelzős épületes⁽¹⁾-ből nincs. A csipkés¹ ’csipkével díszített’ fokozható melléknév, a csipkés² ’csipkebokorral benőtt’ nem fokozható; az ékes² ’díszes’ fokozható, az ékes¹ ’amiben ék van’ – nem. A szöges¹ ’szeges; szeggel ellátott’ melléknévnek is van szögesen alakja, de csak a szöges² ’szögletes’ fokozható. A fontos⁽¹⁾ ’jelentős’ ugyanígy fokozható, a fontos⁽²⁾ ’fontnyi’ melléknévvel szemben. A gangos⁽¹⁾ ’büszke’ mn fokozható, a gangos⁽²⁾ ’függőfolyosós’ nem, de van gangosan határozója. Ugyanígy: holdas¹ ’holdfényes’ és holdas² ’holdnyi’. A pípes¹ ’felcicomázott’ és a pípes² ’aminek pípje van’ közül is csak az előbbi fokozható, a magos¹ ’magas’ és magos² ’magot tartalmazó’ közül szintén. A hajas¹ ’akin, amin haj van’, a tarackos¹ ’tarackkal benőtt’ -an, -abb toldalékkal is él, a hajas² ’héjas’ és a tarackos² ’tarackkal fölszerelt’ nem. Ez a különbség a huzatos⁽¹⁾ ’huzattal borított’ és a huzatos⁽²⁾ ’léghuzatos’ közt is (csak az utóbbi lehet ~an, ~abb). Az irtó ’aki irt’ igenévi jellegéből szinte következik, hogy csak főnévi toldalékai vannak; az ’irtózatos’ jelentésű irtó² így is toldalékolható: ~n v. ~an; ~bb. A nyomós¹ ’nyomásra működő’ és nyomós² ’fontos’ közt is az a különbség, hogy az előbbi csak főnévi toldalékot kaphat (s melléknévi szófajára – az előbbiekhez hasonlóan – csupán az -s képzőt követő nyílt előhangzós toldalékváltozatok utalnak: ~at, esetleg ~t; ~ak), az utóbbi pedig fokjellel és módhatározói képzőszerű raggal is toldalékolható: ~an, ~abb.

2.5. Egész alaksor hiánya áll szemben többlettel akkor is, ha az egyik szó többes számban nem használatos: skarlát⁽¹⁾ ’piros (szín)’ főnévként teljes ragozású, skarlát⁽²⁾ ’vörheny’ csak egyes számú. – A szender ⁽¹⁾ ’szendergés’ főnévnek nincs többese, a szender⁽²⁾ ’lepke’ teljes ragozású. – A tengerszín⁽²⁾ ’kékes, zöldes szín’ teljes ragozásával szemben a tengerszín⁽¹⁾ ’tengerszint’ nem használatos többesben, sem pedig 1. vagy 2. személyű személyraggal. – A gáz¹ ’légnemű anyag’ teljes ragozású, a gáz² ’fátyolszerű anyag’ csak egyes számú. – A vízhajtás¹ ’víz mint hajtóerő’ csak egyes számban használatos, a vízhajtás² ’fattyúhajtás’ többesben éppoly gyakori.

Más párnak az egyik tagja nagyon hiányos ragozású. A pikk² csak személyraggal használatos: pikkje (néha pikkem, pikked, pikkjük) van vkire. A pikk¹ ’kártyaszín’ megfelelő alakjai ugyanezek, de ezenkívül teljes paradigmája van. – A vers² ’verseny’ elavult, úgyszólván csak a verset fut kifejezésben fordul elő (és talán még versre, verssel alakban), míg a vers¹ teljes ragozású.

Személyragozásban mutatkozó hasonló hiányosság áll szemben teljességgel: kelte⁽²⁾ ’dátuma’ csak ebben és keltük alakban, birtokviszonyt kifejezve használatos: a kelte⁽¹⁾ ’(fel)kelése’ személyragos főnév azonban teljes személyragozású: keltem, kelted, kelte, keltünk, keltetek, keltük, de többes száma nincs.

A maga⁽¹⁾ ’ugyanő’ névmás személyragozása egyes számban teljes: ~m, ~d, magunk, ~tok; maguk; a maga⁽²⁾ ’akihez szólok’ személyes névmás csak 3. személyű: maga, maguk.

Igék közt van, amelyik csak 3. személyben használatos: szemetel² ’szemerkél (az eső)’, míg a szemetel¹ ’szemetet csinál’ teljes 1b ragozású.

Máskor az egyik ige teljes ragozású, mint ötlik⁽²⁾ ’kitalál’ (majd ötlök valamit, bár ez így igekötő nélkül ritka és tréfás hangulatú), a másik csak kifejezésekben és tárgyatlanul él: ötlik⁽¹⁾ (szemébe ötlik valami).

Kissé ide tartozik a testhelyzetet jelentő ül és az (ünnepet) ül ige. Az utóbbi mint állandó tárgyas ige teljes ragozású; az ül¹ többnyire tárgyatlan. Tárgyatlan igéknek pedig elvileg nincs -endő és -hető képzős igenevük. Ámde ül¹-nek is van néhány tárgyas használata (pl. fényesre üli a nadrágját), ezért alkalmilag előfordulhatnak az említett passzív értelmű, valamint -et képzős műveltető származékai is.

2.6. Két alak jellegzetesen, de nem kötelezően különbözik a két méh szónál, melyek szokásos kiejtése nem egyezik (a norma szerint kívánt szóvégi h egységesen néma voltától eltérően). Ti. a tő végi h-t gyakrabban kiejtik a méh ’női szerv’, mint a méh ’mézelő rovar’ szóban, ezért a méhhel, méhhé alak inkább az előbbi tövet tartalmazza, méhvel, méhvé pedig bármelyiket. Ugyanez az eltérés az anyaméh összetételnek -vel és -vé ragos alakjaiban.

Tővégeknek más nem kötelező változatai is tehetnek különbséget. A csípő⁽¹⁾ ’testtáj’ személyraggal csípője, csípőjük, ritkán csípeje, csípejük, a szerszámot jelentő csípő⁽²⁾ mindig változatlan tövű. (A csípejű származék is csak emberi testre vonatkozhat.)

Ugyanebben a két személyragos alakban tehetünk fakultatív különbséget változatlan tövű főnevek közt is. A paradicsom⁽¹⁾ ’édenkert’ személyraggal sohasem j-s (paradicsoma, paradicsomuk, paradicsomai), a paradicsom⁽²⁾ ’gyümölcs’ ellenben a paradicsoma szokottabb alak mellett paradicsomja, paradicsomjuk is lehet, ha áruról van szó. (A többes paradicsomjai erősebben nyelvjárási ízű, távolabb áll a köznyelvtől.)

2.7. Több alak, sokszor alakoknak bizonyos sora különböztet meg más, néha többszörös homonimákat.

Az előbbihez hasonló, mégis valamivel több különbség van a vég⁽¹⁾ és a vég⁽²⁾ közt. A textiláru mértékegységét jelentő vég személyragos alakjai rendszerint j-sek: végje, végjük (sőt akár végjeim stb.), a köznyelvi vég sohasem kap ilyen j-t, viszont többletalakjai vannak, ti. személyraggal fokozható: legvége, legvégük.

A négy ár főnév különbözik a tárgyalakban és a személyragos alakokban. Az ár¹ ’áru értéke’ mindig -at alakban kapja a tárgyragot, személyragja j nélküli: ára, áruk. Az ár² ’áramlás’ puszta tárgyragos: árt, személyraggal árja, árjuk. Az ár² ’cipészszerszám’ tárgyraggal árat v. árt, személyraggal árja (és árjuk, árjai). A területmérték ár⁴ pedig ragozva árt, illetve árja alakú.

A három láz közül az első (’hőemelkedés’) a másik kettőtől elsősorban nyílt előhangzós toldalékaiban tér el: lázat (ritkábban lázt), lázak, lázam stb. A láz² (’hegyi tisztás’) tárgyalakja szintén ingadozik, de nyílt előhangzóval ritkább: ~t (v. -at), ~ok (v. ~ak), ~om (v. ~am) stb. A láz³ (’madárijesztő’) ilyen alakjaiban nincs -a- előhangzó: lázt, lázok, lázom stb.

Három szik szavunk közül a ’sziksó’ jelentésűre jellemzők a j-s személyragok: ~je, ~jük, a ’tojássárgája’ jelentésűnek ragjaiban ingadozás van: ~e (v. ~je) (s ha az ë-ző kiejtést nem vesszük figyelembe, nincs is más különbség); a ’bodzabél’ jelentésű szik³ ellenben végig ingadozik magas és mély hangrend között: szikbe (v. szikba), sziknek (v. sziknak stb., sziket v. szikot; szike (v. szikje, szikja).

A szil¹ ’szilfa’ ingadozó hangrendű: szilban v. szilben, szilnak v. szilnek, szilok v. szilek, szilja v. szilje (mindig j-vel); a szil² ’szilszkin’ tisztán palatális: szilben, szilek, szilje stb.

A kar¹ ’testrész’ személyraggal karja, karjuk, karjaim stb., a kar² ’énekkar; fakultás’ csak kara, karuk, karaink s í. t. (Összetételeiben is: férfikar^{1, 2}). – Ugyanígy különbözik a szak¹ ’időtartam’ és a szak² ’tudományág’: a nap első szaka, az élet szakai, de történelem a szakja, nincs megfelelő szakjuk.

A váltakozó tövű főnevek közül a dél⁽¹⁾ ’nappali időpont’ sok paradigmatikus alakban rövid tőhangzójú: delet, delek, delem, dele, delünk stb., a dél⁽²⁾ ’égtáj’ pedig változatlan tövű: délt, személyragozása ritka (délem, délje), többese nincs, de van határozóragos fokozása (délebbre, legdélebbről). – Csaknem ugyanez a különbség paradigmatikus alakok egész sorában a szél¹ ’légmozgás’ és szél² ’szegély’ közt: szelet, szelek, szelünk stb., ellenben szélt (v. szélet), szélem, széle, legszéle, legszélük.

A hó¹ ’csapadék’ következetesen hav- tövű: havon, havat, havak, havastul, havam stb. A hó² ’hónap’ e ragok némelyike előtt változatlan tövű: (hón), (hót), (havam v. hóm).

Nagy a különbség a nyár¹ ’évszak’ és a nyár² ’fafajta’ paradigmája közt. A nyár¹ az alakoknak egész sorában rövid tőhangzójú: nyarat, nyarak, nyaranként, nyarastul, nyaram, nyarad, nyara, nyarunk, nyaratok, nyaruk, nyaraim, nyaraid, nyarai, nyaraink, nyaraitok, nyaraik, sőt nyarú. A nyár² töve mindezekben végig változatlan: nyárat, nyárak, nyáranként stb., személyraggal a 3. személytől kezdve nyárja, nyárjuk, nyárjaim stb. – A nyír² ’fa’ ez utóbbinak némileg megfelelő ragozású a magas hangrendben (de ë-ző kiejtésben sokszor [ë] hanggal): nyírt, ~ek[ë], nyírenként[ë], ~estül[ë], ~em[ë], ~e v. ~je, ~ük v. ~jük. A nyír³ ’szaruképződmény a ló patáján’ ellenben mély hangrendű: ~t, ~ok, ~ja stb. (mint a húr).

Pusztán hangrendi különbség is felismerhetővé tehet bizonyos homonimákat. Az ír² ’kenőcs’ ingadozó, de inkább mély hangrendű: írba, írhoz, írral, írok, írja, írotok stb. (v. írbe, írhez, írrel, írek, írje v. íre, íretek stb.), az ír³ ’írországi személy’ mindig palatális toldalékolású: írbe, írhez, írrel, írek, írje stb.).

Alakok sorozatában térhetnek el igei homonimák is, ha csak egyikük állandó tövű. A közöl⁽¹⁾ ’tudat’ ige a ragozásban váltakozó tövű: közlök, közlöm, közlünk, közöltem (v. közlöttem); közlés. A közöl⁽²⁾ ’közrefog’ töve változatlan: közölök, közöli; közölés.

Állandó tövű a szemez⁽¹⁾ ’kacsint’ és a szemez⁽²⁾ ’szemel’, de a szemez⁽³⁾ ’szemmel beolt’ váltakozó: szemzek v. szemezek, szemzünk v. szemezünk, szemzem v. szemezem, szemzett v. szemezett, szemző. – Állandó a színel⁽¹⁾ ’(vminek a) felszínén, szintjén munkál’ töve; a színel⁽²⁾-é (’színlel’) majdnem végig hangzóhiányos: színlek, színlesz, színlünk, színlettem v. színeltem, színlett.

A főnevek közt váltakozó tövű a közismert telek¹ ’földterület’: telket, telkestül, telkek, telkem stb., csak a telken (v. teleken), telekül (v. telkül), telke, telkük (v. ~je, ~jük) ingadozik, de a népnyelvi telek² ’szíj, madzag’ töve változatlan: teleket, telekek, telekje stb. végig.

Ahol a váltakozó tő háttérbe kezd szorulni az egyalakúsodás tendenciája miatt, ma már az alaksorok különbsége nem mindig megbízható kritérium. A daru⁽¹⁾ madárnév ma már változatlan tővel is ragozható, de gyakori még a v-s tő a következő alakokban: darvastul, darvam, darvad, darvaim, darvaid stb., ritkább a darva, viszont többesben szokottabb a darvak alak. A daru⁽²⁾ ’emelőgép’ ellenben végig változatlan tövű.

A szó² (zenei skálahang) változatlan tövű (s toldalékait írásban kötőjellel kapcsoljuk): szó-t, szó-k, szó-m, szó-ja, szó-i. A szó¹ ’beszéd része’ az ingadozások ellenére is inkább v-s tövű: szót (csak így), szavak v. szók; szavam (v. szóm), szava, szavaim stb.

2.8. Nem megbízható, csak lehetséges fogódzó a felismerésben az olyan homonimapárok személyragos alaksora, melyek ingadozó, tehát csak egyik változatában különbözik a másik, állandó alaksortól.

A barát ’jóbarát’ birtokos többesében elmaradhat a -j-: barátaim v. (kissé népiesen) barátjaim, ugyanígy ~aid(~jaid), ~ai(~jai) stb. A barát⁽²⁾ ’szerzetes’ személyragozásában végig megmarad a -j-; tehát barátjaim stb. (éppúgy, mint barátja). Ugyanígy: gránát¹ ’ásvány’ (~aim v. ~jaim) és gránát² ’lövedék’ (csak ~jaim). A gém¹ ’madár’ szeméyragozása ingadozik: géme, gémük, gémeim stb. (v. gémje, gémjük, gémjeim), a gém² ’játék’ mindig j-s: gémje, gémjük stb. Hasonlóan ingadozik a huzat⁽¹⁾ (’védőhuzat’): huzata (v. huzatja), a huzat⁽²⁾ (’léghuzat’) egyes számban mindig huzatja, többesben lehet huzatai is.

A szín¹ ’látható külső tulajdonság’ személyragozásában sosincs j: színe, színük, színeim stb. Ugyanígy a színpadot jelentő szín³. A ’nyitott épület’ jelentésű szín² inkább j-vel: színje, színjük, színjeim stb. (v. színe, színük stb.) Összetételeik közt is ez különböztet meg néhány homonimapárt: dohányszín¹ ’sárgásbarna szín’ és dohányszín² ’pajta’. A tejszín⁽¹⁾ ’tejtermék’ és a tejszín⁽²⁾ ’fehéres szín’ másféle különbséget mutat. Mind a kettő a szín¹ összetétele, de ebben az összetételben szétválik a szónak két eltérő jelentése. A mai nyelvben első jelentés (’látási érzet’) a tejszín⁽²⁾-ben van meg közvetlenül, ennek ragozási típusára pedig a puszta -t tárgyrag és a zárt előhangzós toldalékok jellemzők: ~ek[ë], ~em[ë], ~etek[ëë]. Ugyanígy ragozzuk a tejszín⁽²⁾ -t is. Az első helyre tett (mert mai életünkben sokkal gyakoribb) tejszín⁽¹⁾ ellenben a szín-nek ’felület, külső réteg’ jelentését hordozza (mely történetileg elsődleges), és mivel ez a jelentése ma már háttérbe szorult, az összetétel átlátszósága elhomályosulóban van. Ezt tükrözi az utótagétól eltérő személyragú tejszínje alak (és tejszínjük, sőt tejszínjeim, tejszínjei stb.), és – ma már nem általános nyelvhasználatban – a többes számú 2. személy is. A régebbi nyelvben ugyanis – és némelyek használatában, különösen választékosan – a többes 2. személyű rag bizonyos mássalhangzók (nem explozívák) után előhangzó nélkül csatlakozik a több szótagú tőhöz, de egytagú szavakhoz mindig előhangzóval. Ezért az elhomályosulás jele az is, hogy a tejszín⁽¹⁾ többes személyragos alakjai közt van tejszíntek változat is, a tejszín⁽²⁾ ellenben mindig csak tejszínetek. A felszín azonban, mivel közvetlenül tartalmazza a ’felület’ jelentést, ragozásában teljesen az utótagét követi, a felszínetek alakban is. A tengerszín⁽¹⁾ ’tengerszint’ pedig csak teljesség szempontjából különbözik a tengerszín⁽²⁾ ’kékes, zöldes szín’ ragozásától: nincs többese, sem 1. és 2. személyre.

Az ék¹ ’szerszám’ személyragozva éke, ékük v. ritkán ékje stb., az ’ékesség’ jelentésű ék² mindig -j nélkül (éke, ékük összetételeiben is, mint fejék, hajék, nyakék). – A szék¹ ’ülőbútor’ j nélkül kapja a személyragokat, az tájnyelvi szék² ’szik, tojássárgája’ előfordul székje alakban is.

A koncér¹ ’halfajta’ személyragjai csak j-vel: koncérja, koncérjuk stb., a koncér² ’nádvirágzat’ ellen koncéra v. koncérja stb.

Az üszök⁽¹⁾ ’parázs’ egységesen váltakozó tövű: üszkön, üszköt, üszkök, üszköm, üszke, üszkünk, üszkei stb., az üszök⁽²⁾ mint az elsősorban növénybetegséget jelentő üszög alakváltozata előfordul üszökje, üszökjük 3. személyű és üszökjeim típusú több birtokú alakokban is.

A fogoly ’személy’ ragozására a hangzóhiányos tő jellemző: foglyon, foglyul, foglyot stb., a fogoly² ’madár’ néhány alakban ingadozik: foglyon (v. fogolyon), foglyot (v. fogolyt), foglyotok (v. fogolytok). – A seprő¹ ’borseprő’ váltakozó tövű a következő alakokban: sepreje v. seprője, seprejük v. ~jük, és a seprejű v. seprőjű származékban. A seprő² ’seprésre való eszköz’ mindezekben változatlan tövű.

2.9. Eltérő paradigmatikus alakok is, bizonyos hiányosságok is könnyítik az alak szerinti felismerést néhány szópárban.

A nyúl⁽²⁾ ’állat’ váltakozó tövű: nyulat, nyulak, nyulanként, nyulastul, nyulam, nyulad, nyula, nyulunk, nyulatok, nyuluk, nyulaim stb. A nyúl⁽³⁾ ’húsrész’ változatlan tövű, de csak ebben a személyragos alakban használatos: (a disznó) nyúlja, nyúljuk.

Három kelet főnevük közül csak a kelet⁽¹⁾ ’égtáj’ teljes ragozású (sőt fokozható is: keletebbre, keletebbről), a kelet⁽²⁾ ’dátum’ személyragos igei főnévből önállósult, ezt jelzik ilyen alakjai: keletet (v. keltet), kelte v. kelete, keltük v. keletük, keltű v. keletű, és hogy 1., 2. személyű ragos alakjai nincsenek. A kelet⁽³⁾ ’kelendőség’ pedig személyrag nélkül alig használatos (csak: nagy keletnek örvend; esetleg ?keletet), személyraggal viszont változatlan tövű: keletem (van), keleted, kelete v. keletje (van) stb.

A tárgyas – tehát teljes ragozású – vesz¹ igének sz hangja csak a kijelentő mód jelen idejében van meg változatlanul, többi alakjában csupán a ve- tő marad: vett, venne, venni, vegyen, sőt vehet, vevő. A tárgyatlan vesz² egyes 3. személyében van vész és veszik változat is, ellenben többi alakja végig azonosan teljes tövű: veszett, veszne, veszni, vesszen; veszhet, vesző. Igekötős összetételeiket is ez különbözteti meg: belevesz¹ és belevesz²; elvesz¹ és elvesz²; kivesz¹ és kivesz²; megvesz¹ és megvesz²; odavesz¹ és odavesz²; összevesz¹ és összevesz².

3. A szorosan vett ragozási paradigmához nem tartozó, de többnyire szabályosan képezhető származékban is lehet különbség.

3.1. Minimálisnak tekintjük azt a különbséget, hogy műveltető származékukban eltérő a képző: lakik¹ ’tartózkodik’ mellett csak -at képzős műveltető ige képzelhető el (vhol lakat vkit, de inkább csak igekötővel használatos: lelakatja vkivel a tartozását), a lakik² ’jóllakik’ mellett lehetséges a laktat is, mely azonban a lakat igétől eltérő vonzatszerkezetű, ezért más jelentésárnyalatú (pl. vki dugig lakatja, jóllakatja a vendéget, de: a tartalmas étel laktat). – A népies tér¹ ’fér’ ige csak abban különbözik az általánosan ismert tér² ’kanyarodik, fordul’ igétől, hogy nincs térít származéka.

3.2. Máskor a származéktöbbletben tér el (minimális különbségként) a homonim szópár egyik tagja, jóllehet mindkét szó teljes ragozású, tárgyas ige. Ilyen a legteljesebb paradigmáját tekintve a mer² ’merít’, hiszen van műveltető származéka is -et képzővel, a másiknak nincs műveltető, sőt szenvedő származéka sem: mer¹ ’merészel’. E tőnek és még egy vele homonim tőnek gyakorító származékaira ugyanez a különbség jellemző; aki a vízből mereget¹, azzal esetleg valaki vizet meregettet, de a mereget² (szemét meregeti) nem képzelhető el műveltetőként.

3.3. A többlettel szembeni hiányosság bizonyos fokig a műveltető származékot is jellemezheti. Ilyen különbség van a levelez⁽¹⁾ ’levelétől megfoszt’ és a levelez⁽²⁾ ’levelet vált’ igék közt is. Az előbbi mint teljes ragozású tárgyas ige műveltető -tet képzőt is fölvehet, a levelez⁽²⁾ ellenben csak tárgyatlan, ezért határozott tárgyú ragozása nincs, leveleztet származéka is nagyon ritka; de van (az egyes 3. személyű alakban) levelezik változata.

3.4. Kissé az előbbi csoportba is tartozik az olyan két tárgyatlan ige, mint ülepedik⁽¹⁾ ’lerakódik’ és ülepedik⁽²⁾ ’vhová ül’. Az előbbi mint fizikai folyamatot jelentő ige azért ritka a kijelentő jelennek némely alakjában, mert van ülepszik (s megszemélyesítő használatban akár ülepszem, ülepszel, ülepszünk is). Viszont ennek előfordulhat ülepedtet származéka (bár szokottabb az ülepít). Az emberi cselekvést jelentő igének pedig a jelen idejében nincs korlátozás, ellenben műveltetője egyáltalán nem használatos (mert helyette van ültet).

4. A különböző, de érintkező szófajú homonimák közül nézzük először azokat a főneveket, melyek egyike csak toldalékos alakban használható.

4.1. Van néhány személyragos főnév, melynek egyes szám 3. személyű (s egyúttal szótári) alakja egybeesik egy tőszóval (esetleg tőszóvá vált eredeti személyragos főnévvel).

A személyragos bukta² ’bukása’ a személyragozásban különbözik a bukta¹ ’sütemény’ tőszótól: buktom, buktod, buktunk, buktotok, buktuk. Többese nincs, míg a bukta¹ teljes ragozású: buktám, buktád stb., bukták, buktáim stb. – Ehhez hasonló – bár gyökerében azonos igetőből származik – az este¹ fn (estém, estéd, estéje) és az este² személyragos fn (estem, ested, este stb.); a nyugta fn (nyugtám) és a nyugta szragos fn (nyugtom stb.). Teljesen különböző tövű a mente¹ fn (mentém, mentéd stb.) és a mente² szragos fn (mentem, mented stb.).

A gyökerükben azonos tövűek típusához tartozik a röpte is, de itt a röpte⁽²⁾ valóban a személyragos röpte⁽¹⁾-ből vált ki; ragozásukban mégis ugyanúgy elkülönülnek: röptöm, röptöd ’repülésem’ stb., ill. röptém, röptéd, röptéje ’teniszlabdának levegőből való közvetlen visszaütése’.

4.2. Főnevek és főnévi névmások közt vannak nagyobb ragozási eltérések, amelyek gyorsan felismerhetővé teszik a különbséget, hamar lehetővé téve az azonosítást. Pl. az ami vonatkozó névmás (mint összetétel) magas hangrendű toldalékokat kap, az ami főnév (’amerikai katona’) mély hangrendűeket.

A kérdő és vonatkozó mi² névmás az alanyeseten kívül semmiben sem egyezik a mi¹ személynévmással, ellenben hasonlít a mi³ (’zenei hang’) főnévhez, azzal a kis különbséggel, hogy többes személyragozása a névmásnak, ha egyáltalán rá kerül a sor: mijeim, a zene hangé esetleg miim is lehet.

Az ő² személynévmásnak legalább a tárgyesete azonos a főnevesült alakéval: őt, ellenben többi esetük teljesen eltér: bele, benne stb., ill. (nagyon ritkán, alkalmilag) őbe stb.; főnévi használatában nincs is többese, az ők (így írva) csak névmás lehet. Viszont az ő¹ (hang és betű neve) végig ragozható változatlan tővel, csakhogy a toldalékát kötőjellel kapcsoljuk: ő-t, ő-be, ő-ben, többesben is: ő-k, ő-ket, ő-kben stb. L. még az 5.5. alfejezetet.

A ti fn (’zenei hang’) ugyanígy végig változatlan tövű a rendhagyó és kiegészüléses ti személynévmással szemben. Legfeljebb a többes számukban találhatunk némi egyezést, ha tekintetbe vesszük a népies használatú tik ’ti’ többes névmási alakot. – Ez a tik pedig még élesebben különbözik a nyelvjárási tik ’tyúk’ főnévtől, hiszen többes számú névmás az egyes számú főnévvel szemben, melynek ráadásul még a toldalékolási hangrendje is veláris. Tárgyesetük az azonos rag ellenére is egészen más: tikteket (névmás), tikot (főnév).

A hányad⁽¹⁾ ragozható főnévvel szemben a hányad⁽²⁾ kérdő névmást régen is csak jelzőként, rag nélkül használták, ma csak -szor raggal fordulhat elő. (L. még az 5.4.1. fejezetrészt.)

4.3. A főnév és a melléknév közti különbségek közt akár meg se említsük azt, hogy a melléknév nem személyragozható (vagy esetleges ilyen alkalmi használata annyira szokatlan, hogy nem vesszük figyelembe, pl. a pipi¹ ’csirke’, a pipi² ’pisi’ és a tájnyelvi pipi³ ’piros’ ilyen különbségét); ellenben tipikus megkülönböztető szerepe lehet a melléknév nyílt előhangzós toldalékainak, módhatározó és fokozott alakjainak.

Van rá példa, hogy magánhangzóra végződő homonimák közt csak a melléknévi toldalékok többletében mutatkozik különbség: süsü¹ ’csúcsos fejkötő’ 1C és süsü² ’együgyű’ 11C (van ~n, ~bb alakja is). Mássalhangzós végűek közt egyaránt előfordulhatnak olyan párok, melyekre csak az előhangzó különbsége jellemző, mások viszont a sajátos melléknévi toldalékolású alakok többletében is különböznek. Az ezredes¹ ’évezredes’ tárgyraggal ezredeset (v. ~t), az ezredes⁽²⁾ fn mindig csak ezredest. Ugyanígy válik el a százados⁽¹⁾ mn a százados⁽²⁾ főnévtől, de itt a melléknévnek a többese is határozottan eltér: ~ak (míg a főnévé ~ok). Van módhatározói alakjuk a a következő párok melléknévi tagjainak: boltos⁽¹⁾ ’boltíves’ 15A2 és boltos⁽²⁾ ’kiskereskedő’ 4A; botos¹ és botos²; csörgés¹ fn és csörgés² mn; mentés¹ fn 4B és mentés² mn 15B2; fokos⁽¹⁾ fn és fokos⁽²⁾ mn; generális⁽¹⁾ ’általános’ és generális⁽²⁾ ’tábornok’; gránátos¹ mn és gránátos² fn; ingás¹ fn és ingás² mn. A magas hangrendű megfelelők is különböznek a tárgyalakban, ill. a sajátos melléknévi többlet alakokban, bár a többesjel előhangzója csak ë-ző ejtésváltozatban különbözik. Ilyen még: köteles⁽¹⁾ mn és köteles⁽²⁾ fn; sertés mn (a sörtés alakváltozata) és sertés fn; sikér¹ ’gabonafehérje’ 4B2 és sikér² ’sekély’ 15B. Fokozható a hálás mn, a hálás¹ fn pedig a 4A (~t, ~ok) típusba tartozik. Ugyanígy: inas¹ mn és inas² fn; kardinális mn és kardinális fn; kezes⁽¹⁾ mn és kezes⁽²⁾ fn.

Csak a kötőhangzóban van különbség az olyanoknál, mint kukás¹ fn ’dohánykertész’: kukást, kukások, és kukás² mn ’szemétgyűjtő’: kukásat (v. kukást), kukásak (v. kukások). Némelyik párban még élesebb a különbség, mert a melléknévi többesjel mindig nyílt előhangzós: lábas⁽¹⁾ mn ~at (v. ~t), ~ak; lábas⁽²⁾ fn ~t, -~ok. Összetételeiben is megvan ez a különbség akkor is, ha az utótag főnévi jelentése független az önálló főnévétől s így nem is homonima: ellenlábas mn és fn. Ilyen még a lámpás¹ fn ’lámpa’: ~t, ~ok, és lámpás² mn ’lámpával felszerelt’: ~at (v. ~t), ~ak (v. ~ok).

Magánhangzós végűek egy részénél csak a többes számban van egészen határozott különbség: papi¹ mn (~ak), papi² fn (~k); parti¹ mn (~ak), parti² fn (~k); tengeri⁽¹⁾ mn (~ek), tengeri⁽²⁾ ’kukorica’ (~k); persze a melléknév birtokos személyraggal nem használatos.

A változó magánhangzós tővégűek megint csak a sajátos melléknévi toldalékolásban különböznek: busa¹ mn 16A és busa² fn 6A; préda¹ fn (’zsákmány’) 6A és préda² mn (’pazarló’) 16A; csempe¹ fn 6B és csempe² mn 16B. Csak ritkán fokozható a finta¹ mn (’ferde’), de van fintán. Ugyanígy a fityma² mn (’fitymáló’). A kasa¹ szövetnévvel szemben a kasa² argó melléknévnek van kasán (v. kasául) és kasább alakja is.

A derék⁽¹⁾ főnév ragozva mindig mély hangú: derékba, derekat, derekak, derekam, derekunk stb. A derék⁽²⁾ melléknév hangrendileg ingadozik: derékbe v. derékba; derekat v. deréket; derékül, derékul v. derekul; derekabb (v. derékebb).

A matt¹ főnév (sakkműszó) zárt kötőhangzós típus: ~ot, ~ok, ~om stb. A matt² melléknév (’fénytelen’) tárgyraggal ~ot (v. ~at), többesben ~ak v. ~ok, személyraggal nem használatos, de van mattan, mattabb.

Különbség van a közismert kacér¹ mn és a halászati tájszó kacér² fn ragozásában. A melléknév raggal ~at (v. ~t), ~ak (v. ~ok), van fokozása és ~an (~on) v. ~ul határozóalakja, a főnév pedig tárgyraggal mindig ~t, többesben ~ok.

Van olyan homonim melléknév, mely a teljes ragozású főnévvel ellentétben csak jelzői használatú, ezért ragozhatatlan: premier² mn (csak a ~ plán kifejezésben; a premier főnévtől eltérő alakú francia kifejezésből való, újabb, külön átvétel, függetlenül a színházi premier¹-től, ezért két homonim címszó).

A több szófajúak közül ehhez hasonló a tőkés⁽²⁾ példája, mely csak a tőkés réce kapcsolatban fordul elő, de ez szembenáll a tőkés⁽¹⁾-nek melléknévi és főnévi jelentésével és ragozhatóságával egyaránt. (L. még 5.2.1.)

A bukó¹ főnév teljes ragozású (ahogy az alapjául szolgáló melléknévi igenév is ragozható, a személyragozás kivételével), a bukó² ’buta’ tájnyelvi melléknév azonban csak jelzőként használatos.

A tulajdon⁽¹⁾ főnév teljes (4A) ragozásával szemben a tulajdon⁽²⁾ birtokos névmásként mindig jelző, tehát ragozhatatlan, de melléknévként sem ragozzuk, csupán fokozása fordul elő (tulajdonabb, legtulajdonabb). (L. más szempontból az 5.6.5. fejezetrészben.)

4.4. Főnév és számnév eltérő ragozására egy viszonylag egyszerű példánk van. A heten és a hétje, hétjük alak csak a ’7’ számnévhez tartozhat (s emellett van hete, hetük ’vmely csoportból hét személy’); az időegységet jelentő főnévnek számállapothatározója nincs, személyragos alakjai hete, hetük mindig.

Törtszámnevek és sorszámnevek főnévi használatában a személyragozás mutathat rá a homonimikus különbségekre. A harmad⁽¹⁾, hatod⁽¹⁾, akár puszta mennyiséget, ’rész’-t jelent, akár a pályának, a termésnek ilyen osztással létrejött részét: harmada, hatoda. A harmad⁽²⁾ , hatod⁽²⁾ sorszámnévből alakult, zenei hangközt (terc, szext) jelentő főnévnek személyragos alakja ~a (v. akár ~ja; ezt a ritkább ragváltozatot őrzi a ma már régiesnek ható harmadjára határozószó). Ugyanígy: negyede ’negyedrésze, városrésze, zenei ütemrésze’ és negyede (v. negyedje) ’kvartja’; nyolcada ’nyolcadrésze, nyolcad ütemrészű hangjegye’ és nyolcada (esetleg nyolcadja) ’nyolcadik napja (egy-egy nagy egyházi ünnepnek); oktávája (régi zenei kifejezésként is)’. Ilyen az ötöd is: ötöde ’ötödrésze’ és ötöde v. ötödje ’kvintje’. A tized-nek csak zenei hangközt jelentő értelmében fordulhatott elő változatként tizedje, de ez a zenei szaknyelvben ma már annyira ritka (decima van helyette), hogy a Kéziszótár el is hagyta. (Más szempontból l. még az 5.4.1. fejezetrészt.)

A század⁽¹⁾ törtszámnév a többihez hasonlóan j nélkül kapja a birtokos személyragot. A főnevesüléséből keletkezett (s ezért álhomonimaként kezelt) század⁽²⁾ ’évszázad’ és század⁽³⁾ ’katonai egység’ szavak személyragos alakjai ingadoznak: ~a (v. ~ja). Ez az ingadozás megtalálható a már elavult század⁽⁴⁾ határozatlan számnév ragozásában.

A pár homonimák közt a jelentéskülönbség a mérvadó: párt, párok, párom, párja, párjai lehet akár a pár¹ ’kettő, ill. egyike az összetartozó kettőnek’, akár a pár² ’kovász’, akár a pár³ ’parázs’ főnévnek a megfelelő alakja. De ezenkívül a pár¹ előfordulhat így is: párat, párak, párai, ám csupán akkor, ha jelentése ’két darab’. A feleségem a párom, de ha kiválasztok egy pár virslit, az az én páram. Ebbe belejátszik a pár¹-nek másodlagosan számnévi értéke, amely – elsősorban melléknévszerű használatban – a nyílt kötőhangzó kizárólagosságában (párat) és különösen a páran ’néhányan’ alakban érvényesül. (L. még: 5.4.3.)

4.5. Főnév és határozószó viszonyában a főnév a teljes ragozású. Azokról a főnév–határozószó, főnév–mondatszó homonimapárokról, melyek közül a határozószó, ill. mondatszó teljesen ragozhatatlan, itt nem közlünk egyes adatokat. De érdekesek azok, amelyeknek határozószói tagja korlátozottan ragozható. Ilyen pár: otthon⁽¹⁾ hsz 34A4 és otthon⁽²⁾ fn 4A. Határozószóként csak ~ra, ~ról (és ritkán ~tól) ragos alakjai élnek. Miben különböznek ezek a teljes ragozású főnévtől? Első ismertető jegyük a teljes névelőtlenség. (Ha szövegben mégis névelő van előtte, az a rag után következő szószerkezet főnévi tagjához tartozik.) Otthonra való ruha ’otthon használatos r.’ más, mint a jelzővel, névelővel ellátható (egy nyugodt) otthonra lel igei szerkezet otthon főneve. Eljössz otthonról (= ’hazulról’ hsz), de: (megemlékezik) az otthonról, és talán: otthontól őrzöm ezt a kis képet (’mióta eljöttem hazulról’).

4.6. Érintkezik egymással a határozószó, névutó és igekötő szófaja is. Az igekötő mindig ragozhatatlan, így a túl is. De határozószóként a túl⁽¹⁾ (’a másik oldalon’) fölveheti a -ról (és ritkán a -ra) ragot, meg néha felsőfokban is előfordul. A túl⁽²⁾ (’túlságosan’) határozószóként is ragozhatatlan. Névutószerűen pedig a túl⁽¹⁾ gyakoribb -ra raggal; előfordul túlig is (a határon túlig), de fokozott alakja nincs. L. még 5.6.6.

5. Érdemes külön áttekinteni azokat a homonimákat, melyeknek egyik vagy akár több tagja is több szófajú.

5.1. Az érintkező szófajok közül itt is a főnév és a melléknév szófaja jelenhet meg legtöbbször egyetlen lexémában.

5.1.1. Van olyan kombináció, hogy az egyik homonima egyértelműen főnév, a másik pedig olyan melléknév, mely főnevesült használatban is él. Az ősz¹ ’évszak’ csak főnév. Ragozására a puszta tárgyrag és a zárt kötőhangzó jellemző: őszt, őszök, őszönként, őszöm, őszöd, őszötök. Az ősz² ’fehéredő hajú (ember), ill. ilyen hajnak a színe’ – csak másodlagosan főnév; tárgyalakja ennek is őszt, de többese őszek (mint a melléknévé, mely viszont tárgyraggal is őszet, és van őszen, őszebb alakja is), egyes számban pedig csak 3. személyű raggal használatos (ősze). A két homonim főnév közt tehát nagyobb számú az eltérő, ill. a többlet alak, mint az ősz²-n belül a szófajok elkülönülése. Ha az egész nyelvtani alaksort tekintjük, itt három különböző – bár sok alakjukban közös – paradigmával van dolgunk. – A teljesen főnevesült biztos⁽²⁾ ’megbízott személy’ puszta tárgyragú, zárt kötőhangzós (4A): ~t, ~ok. A csak korlátozottan főnévi biztos⁽¹⁾ nyílt előhangzóival még jelzi a melléknévi előhangzós ragozást: semmi biztosat (v. biztost) még nem tudunk (sőt esetleg: biztosakat nem tudunk). (A melléknévre egyértelműen az -at, -ak, -an, -abb toldalékváltozatok jellemzők.) – A kapás¹ fn cselekvést jelent, ragozása főnévi, de korlátozott: személyraggal csak 3. személyben használatos. A kapás² melléknévnek nincs ugyan sajátos melléknévi toldaléka, de két alakban mindenképp jelzi melléknévi szófaját az előhangzó: kapásat (esetleg kapást), kapásak. Ennek főnévi, növényt vagy személyt jelentő használata tisztán főnévi ragozású: ~t, ~ok; ~om, ~od, ~otok. A három paradigma közül tehát a két főnevet az egyiknek a hiányossága különbözteti meg a teljes ragozásútól, a melléknévit pedig két nyílt előhangzós toldalék az utóbbitól.

5.1.2. Van olyan főnév és melléknév-főnév kombináció, hogy csak a szófajok közt különböztethető meg a melléknév (sajátos toldalékaival), de a két főnév teljesen azonos ragozású: avar¹ ’száraz lomb’ 4A1 és avar² ’nép(hez tartozó)’ I. mn 14A1, II. fn 4A1; bajor¹ ’német népcsoport(hoz tartozó)’ I. mn 14A1, II. fn 4A1 és bajor² ’gohér’ 4A1; csóré¹ ’meztelen; cigány’ I. mn 11A, II. fn 1A és csóré² ’összement tej, savó’ 1A. Ugyanígy azonos ragozású mindkét fogas főnév (~t; ~ok), de a fogas mn a nyílt kötőhangzóban is (~at, ritk. ~t; ~ak), a fogasan, fogasabb alakokban is különbözik tőlük. – A gondolás melléknév is így különbözik mind a két gondolás főnévtől (1. cselekvés, 2. vízi fuvaros), a szarvas⁽¹⁾ melléknév a két szarvas főnévtől (az elavult ’kifli’ és az ’állat’ jelentésűtől). – A málé – akárcsak az említett csóré – kukoricaként is, mafla emberként is teljesen azonos ragozású, de ’mafla’ melléknévi használatát csak a melléknévi toldalékok (málén, málébb) mint többlet teszik felismerhetővé, a birtokos személyjeles alakok pedig főnévi többletként a főneveket. – Egyformán zárt kötőhangzósak a franc⁽¹⁾ ’francia’ mn 13A és fn 3A, valamint a franc⁽²⁾ ’vérbaj; fene’ 3A paradigmára jellemző toldalékai, a melléknév csak a többletalakban ismerhető fel: francul. Ugyanez a helyzet a sváb⁽¹⁾ mn 13A és fn 3A1 (’az egyik német törzshöz, nyelvjáráshoz tartozó személy’) és a sváb⁽²⁾ ’rovar’ ragozásában, ahol csak a melléknévi használatban van többlet (svábul), – továbbá a fríz¹ ’népcsoport(hoz tartozó)’ I. mn 14B1, II. fn 4B és a fríz² ’domborművű dísz’ esetében. (Ragozási szótárunkban a 14B hibás.)

A máriás¹ ’Mária képével díszített pénzérme’ és a máriás² ’kártyajáték’ teljesen azonos főnévi (4A) ragozású, de az elsőnek a melléknévi jelentésben nyílt előhangzós -at (v. -t), -ak toldalékai is vannak (2A6). (Van máriás³ mn is, de csak jelzőként, ragozhatatlanul: ~ huncut.) – A mihók 3A1 ragozású (-ot, -ja), akár férfit, akár kancsót jelent, de az előbbi jelentés melléknévi szófajában fokozható is. – A csárdás⁽¹⁾ ’csárda tulajdonosa’ ragozási mintáját követi a csárdás⁽²⁾ főnévi szófaja is (’tánc’), de a több jelentésű melléknév csak jelzői használatú.

A forma⁽¹⁾ ’alak’ és a forma⁽²⁾ ’vminek látszó személy v. dolog’ közül az utóbbi csak egyes számban használatos, viszont ebben a jelentésben melléknévi használata elsődleges, és az teljesebb ragozású, sőt formán módhatározója is van.

A tizedes⁽¹⁾ ’törtszámféle’ melléknévi jelentésében előhangzós -et tárgyragot is kaphat (pl. mérleget tizedeset használ), de ha tizedes törtre vonatkozik, csupán tizedest, akárcsak önálló főnévi használatban, és ugyancsak ~t a tárgyalakja a katonai rendfokozattal bíró tizedes⁽²⁾-nek.

5.1.3. Több olyan szavunk is van, mely egyrészt főnév, másrészt melléknév és főnév, teljesen azonos paradigmával (kivéve persze a melléknév személyragozási korlátait): brúgó¹ ’búgó’ I-II és brúgó² ’cipó’ fn; cuki¹ ’édes (cukor)’ I–II és cuki² ’cukrászda’; cseplesz I. fn ’bozót’, II. mn ’gyér, csenevész’ és cseplesz² ’hashártya része’ fn ; fahordó⁽¹⁾ ’fát hordó’ mn-fn és fahordó⁽²⁾ ’fából való hordó’ fn; lombard⁽¹⁾ ’lombardiai’ I-II és lombard⁽²⁾ ’kölcsön’. – Hármas homonima is van, melyek közül az egyik kettős szófajú: csira¹ ’hermafrodita’ fn, csira² ’vöröses (tehén)’ I–II, csira³ ’mirigy, duzzanat’. (Az I–II jelzés azonos alapjelentésű főnevet és melléknevet jelent tekintet nélkül arra, hogy melyik szófaj az első.) Azonos paradigmájú három homonim főnév még: kuka¹ ’siketnéma személy’, kuka² ’kampós fa’ és kuka³ ’szemétgyűjtő’, és csak az elsőnek van főként melléknévi szófaja, kukán és kukább alakokkal. Némileg ilyen még: román¹ ’Románia államalkotó népéhez tartozó’, melynek melléknevéből van románul is, főnévként (’román ember’) azonban ugyanolyan ragozású, mint a melléknév többi alakja és a román² mn ’újlatin’, valamint a román³ fn ’regény’: ~t, ~ok, ~om stb., ~ja stb.

5.2. Egy másik szófaji megoszlás szerint van olyan homonimapár, melynek egyik tagja melléknév, másika melléknév és főnév (akár ebben a sorrendben, akár fordítva).

5.2.1. Három különböző paradigmához tartoznak – legalábbis néhány alakjukban különböznek – a következők: örökös⁽¹⁾ mn ’örökké tartó’ és örökös⁽²⁾ ’öröklő, ill. öröklött’ fn és mn. Az előbbi mint tiszta melléknév elsősorban nyílt kötőhangzós: ~et (ritkábban ~t), -~ek, van módhatározója is: örökösen. Az utóbbi mint melléknév is elsősorban örököst (ritkán örököset), többese örökösök v. örökösek, módhatározó alakja nincs. De nincs ingadozás az örökös⁽²⁾ I., főnévi szófajában: ~t, ~ök, sőt van örökösöm, örökösöd is. – A tökös¹ ’tököt tartalmazó’ melléknévnek van tökösen határozója, a tökös² ’tollasodni kezdő, tokos’ melléknévnek nincs. Az előbbinek különösen fiút, férfit illető jelentésébe azonban belesugárzik a főnévi használat, így tökösek mellett tökösök is előfordul. (Főnévként ugyanúgy 4C ragozású, akárcsak az örökös fn.)

A jeles⁽¹⁾ ’kiváló’ és jeles⁽²⁾ ’jellel megjelölt’ közül csak az előbbi fokozható, de a jeles⁽¹⁾ főnévi használatában nincs nyílt kötőhangzó (jelest, jelesek [e-e-ë]). Ez a különbség még szembetűnőbb a mély hangrendben: napos⁽¹⁾ ’napsütéses’ és napos⁽²⁾ ’valahány nap óta meglevő’ közül szintén csak az első fokozható, de a másodiknak van sajátos jelentésű főnévi használata (napost, naposok).

A lapos-nak kétféle melléknévi jelentése különült el annyira, hogy szótáraink szintén álhomonimaként kezelik: lapos⁽¹⁾ mn ’lapályos’ fokozható, van laposan alakja is, a lapos⁽²⁾ ’(vhány) lapból álló’ csak főnévi toldalékokat kaphat. Az előbbire, a tulajdonságot jelentő melléknévre, a nyílt kötőhangzó jellemző: laposat, laposak; az utóbbinak ezek az alakjai ingadoznak: ~at (v. ~t). Viszont az előbbiből alakult főnév tárgyalakja ismét alakhasadást mutat: lapost ’lapályt’, laposok ’lapályok’ és laposat, laposakat (ritk laposokat) pislant. Ez utóbbi használatban csak formálisan beszélhetünk főnévről, itt valójában -t ragos mód-, mérték- és eredményhatározóval (laposan) érintkező belső tárggyal van dolgunk, amely csupán a tárgyragos alakban, korlátozottan tekinthető főnévnek.

A fontos⁽¹⁾ ’jelentős’ mn fokozható a fontos⁽²⁾ ’fontnyi’ melléknévvel szemben, melynek főnevesült alakja (a nyári fontos szókapcsolatban mint almafajtanévben) 4A ragozású, azaz nincs melléknévre jellemző előhangzós toldaléka.

Ide tartozhat még a tőkés⁽¹⁾ tisztán főnévi (4B) és nyílt kötőhangzós melléknévi (2B6) ragozásával, szemben a tőkés réce ragozhatatlan melléknévi jelzőjével. (L. még a 4.3. alfejezetben.)

5.2.2. Ezek közt is előfordul olyan helyzet, hogy a két melléknév teljesen azonos paradigmájú, a főnév más, tehát megkülönböztető alak csak az eltérő szófajok közt van, az azonos szófajú homonimák közt nincs: ujjas¹ mn ’kéz ujjaihoz hasonló’ (némely növény levelei ujjasak); ujjas² mn (bizonyos ruhadarabok ujjasak). Mindkét melléknévből alakulhat ujjasan határozó, tárgyalakjuk is egyformán ujjasat (v. ujjast), ellenben az ujjas² főnévként csak ujjast, ujjasok. – Ugyanígy a sebes¹ mn ’amin seb van’ tárgyként sebeset v. sebest, akárcsak a sebes² ’gyors’, ezenkívül mindkettőnek van ~en módhatározója és ~ebb fokozása, az ë-ző kiejtésben pedig nyílt e-vel alakul a többesük [sebësek]. A sebes² fn ’sebesvonat’ pedig sebest tárgyesetű és ë-ző ejtésben zárt előhangzós többesű [sebësëk].

A szófajok megkülönböztetés érvényesül a két pulya toldalékolásában is, a melléknévi többletalakokban. A pulya⁽¹⁾ ’gyermek’ főnevet ugyanúgy ragozzuk, mint a pulya⁽²⁾ ’gyáva ember’ főnevesült melléknevet, míg maga a ’gyáva’ jelentésű pulya⁽²⁾ melléknévi toldalékokat is kaphat: pulyán, pulyább. Hasonlóan: hütyü¹ ’csuklya’, hütyü² ’hülye’.

A színjátszó esetében a két homonim melléknév különbözik, de csak egy többletalakban. A színjátszó¹ ’színész’ melléknévként is puszta toldalékokat kap: színjátszók, a színjátszó² ’más-más színt mutató’ melléknév ugyanígy, de van színjátszóan.

Több a különbség az olyan mássalhangzós végű mély hangrendűek esetében, mint ravasz⁽¹⁾, ahol a tulajdonságot jelentő melléknévnek van ~at (v. ~t) tárgyalakja, ~ak (v. ~ok) többese és még ~an v. ~ul határozója, ~abb fokozása, de ugyanennek ’ravasz ember’ jelentésű főnevesülése nem különbözik az elsütő billentyűt jelentő ravasz⁽²⁾ főnévétől (~t, ~ok).

5.2.3. Vannak olyan homonimapárok is, melyeket a ragozás alapján meg lehet különböztetni, de a kettős szófajú lexémán belül a melléknévinek nincs sajátos paradigmája. Ilyen a belga¹ ’belgiumi (személy)’ mn és fn 6A és a belga² ’dadogó’ sajátos belgán, belgább alakokkal. Ilyen még: hajszás⁽¹⁾ ’hajszával járó’ mn 12A és hajszás⁽²⁾ ’jobbról befogott (1ó)’ 4A mn és fn; homokos¹ ’homokkal borított’ 15A és homokos² ’homoszexuális (ember)’ 4A mn és fn. Itt tehát a homonim szavak paradigmájában van különbég, az azonos lexéma eltérő szófajaiban nincs.

A volt⁽²⁾ ’már nem létező’ főnévként is olyan hiányos ragozású, mint (igenévből alakult) melléknévként: nincs személyragozása, sem -ul essivusragos, -nként, -stul ragos alakja, sem -ú képzős származéka. A volt² ’feszültség mértékegysége’ mindezekben az alakokban előfordulhat.

5.3. A homonimapár mindkét tagja lehet két szófajú. Főnév és melléknév kettőssége azonban kevésszer és kevés kombinációban fordul elő.

5.3.1. A hetes⁽¹⁾ ’hét egységet tartalmazó’ és hetes⁽²⁾ ’hétnapos’ melléknévként egyformán 2B6, főnévként 4B ragozású, tehát a szófaji különbséget jelöli bizonyos toldalékok nyílt vagy zárt előhangzójával, ill. előhangzó hiányával, függetlenül az álhomonimák eltérő jelentésétől. Itt a szófaji különbség érvényesül, a homonimáké nem.

5.3.2. Csak az egyik melléknévnek vannak sajátos toldalékos alakjai, a másik melléknév és mindkét főnév azonos paradigmájú: kuruc¹ ’szabadságharcos’ előfordul -ul és -abb toldalékkal bővítve, de főnévként és a kuruc² ’szajha’ mindkét szófajában csak 3A mintájú. A szóló¹ ’beszélő’ melléknév (inkább csak igenévként) kaphat -an határozóragot, főnévi használatban azonban éppúgy csupán az 1A alapmintát követi, mint a szóló² ’egyedül előadott (szám)’ főnév és melléknév.

5.4. A melléknévhez közel álló szófaj, a számnév, szintén főnevesülhet s így lehet kettős szófajú.

5.4.1. A -d képzővel alkotott törtszámneveket és sorszámneveket álhomonimáknak tekintjük. Sorszámnévként (mivel mai nyelvünkben -ik toldalék nélkül csak -szor/-szer/-ször raggal vagy összetétel előtagjaként él) igen hiányos a ragozása. Gyakori azonban főnevesülve, a sorszámnévképző jelentésmódosulásával. Egy címszón belül kettős szófajként a Kéziszótárban a következők fordulnak elő (mivel az ezred, század mindegyik címszava csak egy szófajú): harmad, hatod, heted, kilenced, negyed, nyolcad, ötöd, tized. Ez utóbbit kivéve mindegyikre jellemző az a különbség, hogy a törtszámnév (vagy annak főnevesülése, ha van) puszta -a/-e alakban kapja a birtokos személyragot, a sorszámnévből alakult főnév azonban ingadozást mutat a puszta és a j-vel bővült személyragos alakok közt. A hatod, heted, ötöd törtszámnevek mellett szótárunk nem tartalmaz másodikként főnévi szófajt, a többinél igen. A sorszámnevek mindegyikének II. szófaja fn. A tized annyiban tér el mindegyiktől, hogy nincs j-vel bővült személyragja, sorszámnévként pedig csak egy szófajú, ellenben külön álhomonimaként szerepel a tized⁽³⁾ ’évtized’ és a tized⁽⁴⁾ ’katonai egység’ főnév. (L. még más szempontból: 4.4.)

5.4.2. A rengeteg⁽¹⁾ melléknévi és számnévi jelentésében nincs toldalékolási különbség, bár a rengetegen ’sokan’ inkább mennyiségi jelentésű. (A RagSz. paradigmajelzése téves, helyesen 13B4 lenne, azaz nem fokozható.) A rengeteg⁽²⁾ főnév ehelyett birtokos személyragokat kaphat, mégpedig a 3. személyben tetszőleges j-vel. Voltaképpen a homonimák különbsége itt együtt jár a szófaji és a toldalékolási különbséggel. (Kiejtett alakjaiban nincs különbség: mindegyikre jellemző a zárt ë kötőhangzó.)

5.4.3. A pár¹ ’két darab’ főnévnek I., azaz főnévi használatában is jelentéselkülönülés érvényesül a párt és a párat alakokban; a II. (számnévi) szófajban az -a- előhangzó általánosan jellemző, és van páran határozó is. A pár² és pár³ abban tér el a pár¹ tiszta főnévi ragozásától (s ezt a RagSz. alig jelöli), hogy csak puszta -t és -ok típusú ragjai vannak, személyragos alakjaira jellemző a -j- kezdet. (L. még a 4.4. alfejezetben.)

5.5. Főnév és olyan személynévmás kettősségében, ahol a névmásnak is van főnévi használata, gyakorlatilag csak az ő jöhet szóba. A névmásnak egészen más a ragozása, mint a főnévnek, de azért a két főnév toldalékolásában is van különbség: a nagy ő főnevesült ő-je nem fordul elő többes számban, a betűt és hangot megnevező ő pedig írásban minden toldalékhoz kötőjellel kapcsolódik. (L. még a 4.2. alfejezetet.)

5.6. A határozószók közül kevés ragozható, és csak korlátozottan. Ahol ez a szófaj egy ragozhatóval áll szemben, ott a ragos alak előfordulása majdnem kizárja a határozószói szófajt.

5.6.1. Ragozhatatlan határozószó és kötőszó találkozik hangalakban a hun melléknév-főnévvel. Ragtalan alak esetén a tévesztés minimális.

5.6.2. Az este határozószó előfordul bizonyos ragokkal: re, ről, től, ig, nként. A teljes ragozású főnévtől abban különbözik, hogy soha sincs névelője, az este² ’esése’ személyragos főnévtől pedig megkülönbözteti az este¹ főnevet a teljesen eltérő személyragozás: estém–estem, estéd–ested stb.; a személyragos főnév mindig teljes vagy utalásos birtokviszonyban fordul elő.

5.6.3. Igenévből alakult (és nem fokozható) melléknév áll szemben egy teljes értékű melléknévvel és határozószóval: irtó; ~n v. ~an és ~bb csak a ’rettenetes’ jelentésű melléknév alakja lehet, a határozószó pedig ragozhatatlan. A ragtalan alak szófaji értéke a mondatbeli helyéről ismerhető fel. (L. még: 2.4.)

5.6.4. A felibe¹ ’ketté’ határozószó ragozhatatlan, a felibe² mint a fölébe alakváltozata sajátos ingadozással személyragozható: felibém v. felibem, felibéd v. felibed stb., és 3. személyű alakban birtokszót kíván; ragtalan birtokszóhoz névutóként kapcsolódik s ilyen minőségében ragozhatatlan.

5.6.5. A tulajdon egyrészt főnév, másrészt birtokos névmás, határozószó és melléknév. Teljes ragozása csak a tulajdon⁽¹⁾ főnévnek van. A tulajdon⁽²⁾ minden szófajában ragozhatatlan, de melléknévi jelzőként fokozható. A homonimákat tehát az egyik szónak paradigmatikus hiányossága választja el. (L. még: 4.3.)

5.6.6. Homonimákra s ezeken belül szófajokra oszlik túl szavunk: túl⁽¹⁾ ’a másik oldalon’ határozószóként ragozható (túlról, néha túlra is), és van legtúl felsőfoka; a túl⁽²⁾ ’túlságosan’ teljesen ragozhatatlan. Igekötőként persze mind a kettő ragozhatatlan, de a túl⁽¹⁾ névutóként a -ról és -ra ragokon kívül -ig raggal is előfordul. (L. még: 4.6.)

5.6.7. A jobb hármas álhomonima. A jobb⁽¹⁾ ’ballal ellentétes’ alapjelentésében a 2A alapminta szerint ragozható, a jobb⁽²⁾ mint a jó középfoka és ennek főnevesült használata ’jobb ember’ szintén nyílt kötőhangzós (minden jobbat; jöjjenek a jobbak), csak a jobban határozóalak mint melléknévi többlet és a jobbja(i) személyragos alakok mint főnévi többlet tekintetében térnek el tőle. Határozottabban elkülönül a jobb⁽¹⁾ főnevesült ’jobb kéz’ jelentésű alakja, mert itt a zárt kötőhangzók (3A1) a jellemzők: jobbot, jobbok, jobbom stb., de a j-s személyragokban kevésbé különbözik a jobb⁽¹⁾-től: jobbja, jobbjuk, csupán az a jellemző eltérés, hogy a jobb⁽¹⁾ fn személyragos alakja többesben használatos, a jobb⁽²⁾-nek pedig egy birtokosú több birtokú alakja értelmetlen volna. A jobb⁽³⁾ ragozhatatlan középfokú határozószó csak némelyik igével fordul elő, de néha tovább fokozható: (leg)jobb szeretne.

5.7. Mondatszók raggal a határozószóknál is ritkábban fordulnak elő. A ragozhatatlanság és a szintagmánkívüliség alapján könnyű felismerni a legtöbb mondatszót. Ahol homonimákon belül szófaji különbség van, ott a ragozhatatlanság nem a homonimákat, hanem a szófajokat választja szét.

5.7.1. A kukukk¹ ’kakukk’ és kukukk² ’kukucs’ egyaránt ragozhatatlan, a kukukk¹ főnév ragozható. A topp¹ ’lépés, toppantás’ főnév ragozható, ugyanennek mondatszói használata nem, a topp² (mint a top³ alakváltozata: ’áll az alku’) szintén nem.

5.7.2. Kétféle ragozás áll szemben egyetlen (esetleg két) mondatszó ragozhatatlanságával két szópárban úgy, hogy a két ragozási minta két különböző szóhoz tartozik: bá’ fn 1A^o és bá² II.fn 21A2, azaz egyik sem teljes ragozású: bá¹ ’bácsi’ többesben nem használatos, a bá² pedig a bű, bá vagy se bű, se bá kifejezés tagjaként leginkább tárgyragot vehet fel (mondjon vagy bűt, vagy bát), de előfordul -ra és -val raggal is (nem mozdult se bűre, se bára; nem köszönt se bűvel, se bával). A II.fn alapjául szolgáló bá² indulatszó teljesen ragozhatatlan. Hasonlóan a passz⁽¹⁾ (labdajátékban) 3A minta szerinti teljes ragozású, a passz⁽²⁾ fn (kártyában) 3A3, azaz majdnem ilyen, de tárgyraggal inkább passzt. Ez utóbbi mint mondatszó ragozhatatlan. – A tájnyelvi huja¹ ’pihenő’ indulatszóként ragozhatatlan, főnévként egyes számban ragozható, a huja² főnév pedig mint a hujja² ’rövid idő’ alakváltozata inkább frazeológiai kapcsolatokban él, sem többesben, sem személyraggal nem használatos.

A matt¹ ’sakkmatt’ csak mondatszóként ragozhatatlan; főnévként teljes ragozása van, de ez sokban különbözik a matt² ’fénytelen’ melléknévtől (erről bővebben: 4.3.). – A hő¹ főnévként is, melléknévként is teljes ragozású, de személyragos alakja kétféle: hője ’hőenergiája’ és heve ’hősége’. A hő² ’hű!’ indulatszó és a hő³ ’hé!’ mondatszó ragozhatatlan.

5.7.3. A három pipi – a ’csirke’ és a ’pisi’ értelmű főnév, valamint a tájnyelvi ’piros’ melléknév – majdnem egyformán ragozható (ld. még 4.3.), csak csirkehívó mondatszóként ragozhatatlan.

5.7.4. Az igen⁽¹⁾ ’nagyon’ határozószó ragozhatatlan, az igen⁽²⁾ ’úgy van’ mondatszóként és állítmány értékű határozószóként szintén (csavarogni, azt igen!), de főnévként ragozható (igent int, igennel felel).

5.8. Az ige annyira szemben áll minden más szófajjal, hogy ragozása élesen elhatárolja azonos hangalakú párjától. A vele szemben álló névszó (esetleg határozószó, mondatszó) több szófaja esetén ezek – a többnyire homonim többes 2. személyű alakot és a dativusraggal egybeeső többes 3. személyű igeragot kivéve – csak egymás közt mutatnak átfedést.

5.8.1. Az agg² igével szemben az agg¹ melléknév és főnév voltaképpen azonos ragozású. (Két névszói szófajára nem jellemző az a kötőhangbeli különbség sem, melynek homonimák közti különböztető szerepéről a 4.3. szakaszban volt szó, hiszen főnévként is, melléknévként is zárt fokú a tipikus kötőhangzója.) A fő¹ igétől természetesen eltérő paradigmájú fő² főnév és melléknév már több belső eltérést is mutat: a fője és feje jelentés szerinti különbségét, a fő melléknév fokozását és főleg alakját. A fél névszó váltakozó töve miatt csak a félnek alakja esik egybe a ragozott igéével. Az agg a többes 2. személyen kívül homonim egybeesést mutat az aggok (fn és mn többes, ill. ige egyes 1. sz.) alakban. – Érdekes az ír¹ ige alaksora, mert múlt idejű egyes 3. személyű írt alakja egybeesik mind a két ír névszó tárgyalakjával, de a többi homonim alak mély hangrendje kizárja az ír³ ’írországi’ szóval való összetéveszthetőséget, csak az ír² ’kenőcs, orvosság’ bizonyos alakjai jöhetnek szóba: írok, írunk, írnak.

5.8.2. Még jobban eltérnek az ige alakjai a névszókétól, ha igekötős igető esik egybe egységes névszóéval: beles, elég. A beles² melléknév ragozásában több alak is eltér a főnévétől: beleset csak a melléknév tárgyesete lehet, belesen [csupa nyílt e-vel] szintén a melléknév állapothatározója (akárcsak a csupa nyílt [e]-vel ejtett belesek többes szám). A beles főnévi alakjai közül csak azok nem nézhetők melléknévinek, melyek tipikusan főnévi toldalékúak (belesenként és a személyragos alakok). Az elég melléknév és főnév azonosan váltakozó tövű, de a melléknévből elegen határozó is van, a főnévnek pedig nincs többese. Az elég² III. szófajában ragozhatatlan határozószó.

5.8.3. A tébláb⁽¹⁾ ige ma már a tájnyelvben is teljesen visszaszorult (a szokottabb téblábol mellett), ragozásában még előfordul a kettősség (tébek-lábok v. téblábok stb.); ezzel szemben a tébláb⁽²⁾ melléknévként is, határozószóként is ragozhatatlan.

6. Ezek a szembenállások némi támpontot adnak ahhoz, hogy szövegbeli előfordulásukban – de az élőbeszédben is – felismerjük, melyik homonim szóval van dolgunk. Szövegen, vagy bármely más közvetlen információhordozón kívül az alaktani homonimák igen alkalmasak szójátékokra. Kellő szöveg- és helyzetismeret nélkül pedig kisebb vagy akár súlyosabb félreértéseknek lehetnek előidézői. A sok alaki egybeesés miatt ti. mégis a szövegösszefüggés, a mondatbeli, beszédbeli helyzet adja meg leginkább a besorolás kulcsát.

Elekfi László

SUMMARY

Elekfi, László

The recognisability of homonyms on the basis of their suffixed forms

A number of pairs of words whose lexical (unsuffixed) forms are identical are furthermore of the same part of speech, especially (both) nouns or (both) verbs. In the Concise Explanatory Dictionary of Hungarian there are three noun pairs that only differ in a single case form each, and three pairs of adjectives where only one can be turned into an adverb. There are more such pairs (exhibiting an opposition of surplus vs. lack) if gradability is also taken into account. Among nominal homonyms, there are five pairs where one of them cannot be pluralised. Some other deficiency as opposed to full paradigm is found in seven other pairs. There are seventeen pairs whose total paradigms are distinct. In the case of verbs, it is sometimes the case that only the causative forms are different. – In homonyms where the two lexemes belong to non-identical (but related) parts of speech, the most numerous group is that of noun/adjectives. Lacking forms or forms with different suffix shapes differentiate forty-two such pairs. – Peculiar combinations are found with pairs of homonyms where one or both members are of multiple part-of-speech affiliation. It is sometimes the case that all three or four paradigms differ; but quite frequently it is only the suffixation of the individual homonymous items that differs while that of the different part-of-speech versions is the same, or the other way round: the different parts of speech are suffixed non-identically but the homonyms of the same word class are suffixed in the same way.