Próbák és szempontok a módosítószók elhatárolásához

I. A régi-új probléma

A modalitás kifejezőeszközeinek a magyar nyelvben igen gazdag rendszerében találhatók azok szavak, amelyeket sokan sokféleképpen neveznek, például módosítószónak (H. Molnár 1968; Keszler 1992; 1995; 2000; és még sokan), módosító határozónak (H. Molnár 1968; Kiefer 1986: 15; 1990: 7), módosító határozószónak (Kiefer 1990: 3¹; 2000: 320), modális partikulának (Kiefer 1988), modális szónak (Pete 2000: 271). A valószínűleg szót és a hozzá hasonló viselkedésű szavakat (pl. alighanem, állítólag, biztosan, bizonyára, feltehetőleg, kétségkívül, kétségtelenül, látszólag, talán, természetesen) én is módosítószónak neveztem (Kugler 1998a: 341–5; 2000a), és a H. Molnár Ilona által kijelölt módszereket követve, elsősorban Keszler Borbála és a Helbig–Helbig-féle módosítószó-lexikon eredményeit felhasználva mutattam be.

A Magyar grammatika lektori munkálatai során ismét felvetődött az az elképzelés, hogy a módosítószók valahogyan mégis beilleszthetők a határozószók közé, és – ezzel összefüggésben – besorolhatók a mondatbeli határozók közé is. Ez indított arra, hogy összefoglaljam: milyen próbáink vannak a módosítószóknak más szófajoktól (illetve szintaktikai szempontból: a határozóktól) való elhatárolására; és ennek fényében mérlegeljem: ésszerű-e a módosítószót önálló szófajként számon tartani (szintaktikai szempontból: a határozóktól elkülönítve, szervetlen mondatbeli elemként) tárgyalni.

II. Próbák

1. Kérdéspróba (H. Molnár 1968; Helbig–Helbig 1993: 19; Keszler 1995).

a) A határozószók, ragos névszók a mondatban határozók, szintaktikailag szerves elemek, ezért felelnek kiegészítendő kérdésre². A módosítószók nem felelnek kiegészítendő kérdésre, mivel nem mondatrészek.

Az (1) mondatban kiemelt szó ragos melléknév vagy határozószó, a mondatban módhatározó; a (2) mondat kiemelt szava módosítószó.

b) A határozók nem felelnek olyan eldöntendő kérdésre, amelyben maguk nem szerepelnek, a módosítószók azonban válaszolhatnak ilyen kérdésre.

A (3) mondatban kiemelt szó ragos melléknév vagy határozószó, mondatrészként módhatározó; a (4) mondat kiemelt szava módosítószó.

A módosítószók egy csoportja a nyilatkozat igazsága iránti elkötelezettséget fejezi ki, ezek általában nem felelnek eldöntendő kérdésre, mivel a propozíciót nem az igen és a nem között helyezik el. Ezeken a következő próbát végezzük el!

A partikulák semmilyen kérdésre sem felelnek önmagukban.

2. Mondatpróba. A módosítószó vagy szervetlen összetevője valamely mondatnak, vagy önálló tagolatlan mondat. Önálló tagolatlan mondatként fordul elő eldöntendő kérdésre adott feleletként (vö. 1. Kérdéspróba). A módosítószók lehetnek replikák, egyszavas reagálások a társalgás előző fordulójára akkor is, ha az nem tartalmazott eldöntendő kérdést (Helbig–Helbig 1993: 73), ekkor szintén tagolatlan mondatot alkotnak.

A (5) párbeszédrészlet állító, a (6) kérdő formájú, módosítószót tartalmazó replikát mutat be.

A határozószó/határozó egyszavas mondatként nem tagolatlan, hanem hiányos szerkezetű mondatot alkot, a partikulák pedig egyáltalán nem lehetnek önálló mondatok.

3. Fókuszpróba (Bánréti 1992: 729). A határozó szerepű elemek általában fókuszba kerülhetnek, azaz lehetnek a mondat főhangsúlyos szavai³. A módosítószók nem foglalhatják el a fókuszpozíciót, így nem lehetnek főhangsúlyosak sem. Az (1) mondatban irtó hangsúly esik a biztosanra, ezért az utána következő ige már nem lesz főhangsúlyos, igekötője elválik, és az ige mögé kerül; ezzel szemben a (2) mondat azonos alakú szava nem főhangsúlyos, a szó ebben a jelentésben nem is kerülhet fókuszba, ezt a pozíciót az ige foglalja el. Másik példával (a főhangsúlyt az első szótag aláhúzásával jelöltük):

A módosítószó jellemzően hangsúlytalan („lapos határozó” Prószéky 1989: 237; Kálmán–Nádasdy 1994: 460–1), még a kötőszókra jellemző proklitikus helyzetben is előfordulhat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a módosítószó nem lehet hangsúlyos, csak azt állítjuk, hogy a szintaktikai főhangsúly nem eshet rá.

Az (8) mondatban a módosítószó hangsúlyos (de nem főhangsúlyos).

Van azonban a módosítószóknak egy csoportja, amelyben e modális szavak negatív jelentésmozzanata a hangsúly szempontjából a tagadószókhoz teszi hasonlóvá őket. Ezek irtó prozódiájú mondatokban fordulnak elő, főhangsúly esik rájuk: aligha, dehogy, dehogyis, dehogynem, korántsem (Prószéky 1989: 236).

A partikulákkal összevetve is érdekes ez a szempont, azok ugyanis részben simulók (is), részben fókuszképzők (É. Kiss 1983: 41), fókuszmódosítók (Kálmán–Nádasdy 1994: 460) vagy rémaképzők (Kiefer 1983: 238) (pl. csak). A fókuszképzésre is alkalmas partikulákat rémakiemelő partikuláknak nevezzük (Kugler 1998b: 217–8; 2000b: 279–80).

A módosítószók általános hangsúlytalanságával függ össze a törléspróba (ezért nem tekintem külön tesztnek). Lényege, hogy a módosítószó a mondatból elhagyható, törölhető a szintaktikai és a prozódiai szerkezet sérülése nélkül. A mondat jelentése természetesen megváltozik, de ez nem érinti a propozíciót, a mondatban lévő állítást, amelyen a módosítószó eredetileg műveletet végzett: a beszélői viszony szempontjából módosította.

A fókuszolhatatlansággal összefügg a (6.) tagadáspróba is. Újabb próbák is kapcsolhatók hozzá, mivel a fókuszolhatatlan szavak nem kerülhetnek rémakiemelő partikulák hatókörébe (a metanyelvi használatot természetesen kizárva): *főleg talán, *főképp/különösen biztosan, *csak/kizárólag valószínűleg stb.

4. Főmondattá alakítás (propozicionálás, parafrázisteszt) (H. Molnár 1968: 40kk.; Kiefer 1986: 28–32; Helbig–Helbig 1993: 18–9).

a) A szabad határozók főmondattá kiemelve egy tartalmatlan igét bővítenek:

Ekkor azonban már nem a módosítószó szerepel a főmondatban, hanem egy melléknév. A módosítószók egy része pedig egyáltalán nem emelhető ki főmondattá.

b) A szabad határozók főmondattá alakítva vagy vonatkozó, vagy hogy kötőszós mellékmondattal járnak együtt. Ezzel szemben a módosítószó parafrázisát tartalmazó főmondathoz mindig hogy kötőszós mellékmondat csatlakozik.

A (12) mondat határozót tartalmaz, az átalakítás során a mellékmondat hogy kötőszós lett; a (13) mondat határozót tartalmaz, a mellékmondat vonatkozó kötőszós; a (14) mondat módosítószót tartalmaz, a mellékmondat csak hogy kötőszós lehet.

5. Hozzátoldás. A szabad határozók előfordulhatnak kötőszós hozzátoldásban, rendszerint egy tartalmatlan jelentésű igét bővítve:

Ilyen hozzátoldásban a módosítószók nem szerepelhetnek:

6. Tagadás (Helbig–Helbig 1993: 19; Keszler 1995: 304). A határozók általában tagadhatók, bár a tagadás gyakorta természetesebb, ha nem tagadószóval történik, hanem képzővel, illetve lexikalizáltan (pl. nem ügyesen – ügyetlenül). A módosítószók azonban nem tagadhatók: *nem talán, *nem valószínűleg stb. Ez alól csak az evidencialitást, a nyilatkozat igazsága iránti elkötelezettséget jelölő módosítószók lehetnek kivételek (pl. nem okvetlenül, nem feltétlenül).

7. Premisszapróba (Kiefer 1986: 19; 2000: 324). A módosítószót tartalmazó mondat nem lehet következtetés premisszája, nem fordulhat elő ha…, akkor… szerkezetben feltételként:

8. Koordinálás (Bánréti 1992: 729; Helbig–Helbig 1993: 20–1; Kiefer 2000: 324). A módosítószók nem koordinálhatók egymással, azaz saját típusukba tartozó elemmel nem állhatnak együtt mellérendelésben⁴. Készülő módosítószó-lexikonunk előmunkálatai során azonban Darvasi Linda talált egy nem tisztán metanyelvi példát koordinált módosítószókra.

A mondat kizáró ellentétében (nem…, de…) szereplő pólusok maguk is halmozással jöttek létre, kapcsolatos viszonyban áll egy-egy körülmény típusú határozó (véletlenül, törvényszerűleg), amely a modalitást propozicionáltan fejezi ki, és egy-egy attitűdjelölő elem (esetleg, minden bizonnyal), amely szubjektív modalitást jelöl.

A mellérendelhetőség nem zárható ki az evidencialitást jelölő módosítószók körében sem (pl. állítólag, látszólag, valóban).

9. Mondatfajtapróba (Helbig–Helbig 1993: 19; Keszler 1995; Kiefer 2000: 324). A határozók általában nem kötődnek meghatározott mondatfajtákhoz, azaz előfordulásuk nem korlátozódik egy-egy mondatfajtára. Az azonban igaz, hogy bizonyos fokozó szerepű elemeknek szerepük van a felkiáltó mondatfajta megalkotásában (Keszler 1989; 2000: 381). A módosítószók rendszerint csak kijelentő mondatban jelennek meg. Csak kivételesen fordulnak elő kérdő mondatban, és ezek is inkább az evidenciával kapcsolatban tudakozódnak, vagy azt jelölik (példák a nagyszótári korpuszból):

Még ritkább az, amikor a módosítószó felszólító mondatban szerepel. Ekkor már nem modális szerepű, hanem inkább pragmatikai:

Eddigi (a Nagyszótár és a Magyar Nemzeti Szövegtár korpuszán végzett) elemzéseim során nem fordult elő módosítószó óhajtó mondatban.

Összefoglalva: a módosítószókat általában csak kijelentő mondatba tudjuk behelyezni, ezért a más mondatfajtába való beillesztés valószínűleg negatív eredményt hoz. Ha az eredmény pozitív, akkor a kiemelt szó funkcióját is meg kell vizsgálnunk, ugyanis a keresett szó előfordulása lehet diskurzuspartikula (társalgásjelölő és -szervező elem) (Abraham 1991; Bartha 1998: 31).

10. Névmásítás (Helbig–Helbig 1993: 20). A határozók helyettesíthetők névmással, a módosítószók nem. A próba érvényét csökkenti, hogy nem helyettesíthető minden határozó névmással, illetve a helyettesített határozók eltérhetnek abból a szempontból, hogy milyen a névmási referencia típusa (Kugler–Laczkó 2000: 157; Laczkó 2000). Például a tüstént határozószó helyettesíthető az akkor névmással, ha a referenciaidőt a mellékmondatban megadjuk:

– bár így elvész a határozószó által explicitté tett érintkezés a tagmondatok idősíkjai között.

Az ügyesen módhatározó semmilyen mondatban sem helyettesíthető konnexiós referenciájú névmással (Laczkó 2000):

A módosítószó azonban a névmási referencia típusától függetlenül sem helyettesíthető névmással.

11. Közbevetés (Helbig–Helbig 1993: 18; Keszler 1995: 304). A módosítószók rendszerint közbe- és hátravethetők. Ez a próba nem alkalmas egyértelmű elhatárolásra, mivel a szabad határozók is előfordulhatnak parentézisként. A módosítószóknak azonban a szintaktikai szervetlenségből fakadó általános jellemzője, hogy a – szintaktikailag és szemantikailag – lehetséges helyeken megszakíthatják a mondatot. Két-két példa a Nagyszótár korpuszából közbe- és hátravetésre:

12. Beágyazás a tud predikátum alá (Kiefer 1985: 141).

Mivel a módosítószók a beszélő szubjektív viszonyulását jelölik, s ezen belül a módosítószók többsége a propozíciót a beszélő tudása, vélekedése stb. alapján lehetségesnek vagy szükségszerűnek mutatja be (vagyis nem tényként ábrázolja), ezért az általuk modalizált mondat nem ágyazható be a tud predikátum alá, amely [+faktív] jegyű, azt jelöli, hogy amire vonatkozik, azt a beszélő fennállónak fogadja el.

Ez az átalakítás elvégezhető a faktív módosítószókkal.

A sajnos faktív attitudinális operátor. A beágyazás elvégezhető, de a módosítószó nem X attitűdjét jelöli, hanem a beszélőét. A beszélő vélekedik úgy, hogy p sajnálatos tény, X nem feltétlenül osztozik az attitűdben. X tudása a propozícióra vonatkozik.

A beszélő és X azonossága esetén:

A tudás és az attitűd ágense (37)-ben azonos. A ’sajnos’ attitűd azonban nem inkorporálódik a tudásba, az interpretációk lehetséges világában mutatja be a propozíciót.

A tényre vonatkozó attitűd a propozíciót (38)-ban kedvezőtlennek, (39)-ben kedvezőnek, vagyis az interpretációk különböző világaira vonatkoztatva mutatja be.

Összevetve a módosítószók viselkedését a határozókéval azt tapasztaljuk, hogy a határozós mondat beágyazásának nincs akadálya:

és X tudja, hogy a seb elfertőződött, és tudja, hogy a fertőződés csúnya (’csúnya, nagy mértékű’). Azaz a határozóra a propozíció részeként szintén érvényes X tudása.

A próba nem terjeszthető ki általában a faktív predikátumokra. Semmiképp sem alkalmasak a mondást jelentő igék, mivel ezek mellékmondata idézetszerű, s így tartalmazhat episztemikus attitűdöt is, például:

ilyenkor a kötőszó ki is maradhat:

III. Szempontok

1. Elemszerkezet, funkció. A határozóragos névszó jelentése általában morfémaszerkezetével párhuzamosan elemezhető, a toldalékolás produktív művelet, hozzá szabály rendelhető. Ezzel szemben a határozószó és a módosítószó felépítése (ha van egyáltalán felismerhető szerkezetük) nem produktív szerkesztés eredménye, jelentése nem vezethető le az építőelemek jelentésösszegéből.

A módosítószó vagy elemszilárdulással keletkezett (pl. tényleg, állítólag), vagy alaki redukcióval (pl. talán) (E. Abaffy 1979: 330–1). A módosítószók többsége ragos névszói határozószói eredetű, ezek eredetileg határozói körülményeket jelöltek, de többnyire már határozóként is metaforikusan-metonimikusan (pl. feltehetőleg, kétségtelenül, biztosan), a relativitást, a skálázás (valamilyen fokozati skálán való elhelyezés) lehetőségét magukban hordozva, az értékelést lehetővé téve. Amikor a szubjektív, értékelő tartalom előtérbe kerül, a vizsgált szó már nem körülményt jelöl, hanem nem valóságábrázolóvá alakítja a mondatot (Kiefer i. m.) rávetítve a beszélőnek a propozícióhoz fűződő viszonyát⁵.

2. Szemantikai jellemzés, belső rendszerezés. Tehát a határozószók és/vagy a mondatbeli határozók körülményt jelölnek, ha van is modális tartalmuk, akkor objektív modalitást fejeznek ki (pl. kötelezően), azaz a szükségszerűséget vagy lehetségességet a mondatban lévő állítás részeként (propozicionáltan) jelölik. Ezzel szemben a módosítószók a szubjektív modalitás jelölői. A próbák jelentős része erre a funkcióra épít, ennek következményeit hasznosítja.

A módosítószók főbb szemantikai csoportjai a következők:

a) evidencialitást jelölők, amelyek az evidencia forrását, típusát adják meg (pl. szemlátomást, állítólag, látszólag, valóban);

b) evidencialitást és/vagy szubjektív episztemikus modalitást jelölők, amelyek a beszélő tapasztalatai, ismerete, feltételezése alapján a propozíciót lehetségesnek vagy szükségszerűnek minősítik (pl. biztosan, bizonyára, kétségtelenül, feltehetőleg, valószínűleg, nyilvánvalóan, természetesen);

c) buletikus modalitást jelölők, amelyek a beszélő kívánságát fejezik ki (pl. remélhetőleg, lehetőleg);

d) szűkebb értelemben vett attitűdöt vagy érzelmi/affektív modalitást jelölők, amelyek azt mutatják meg, hogy a beszélő hogyan viszonyul a mondat tartalmához, például kedvezőnek tartja-e, örül-e neki, vagy kedvezőtlennek, szomorúnak tartja (pl. szerencsére, sajnálatosan).

Helyes lenne a módosítószók közé sorolni azokat a szavakat is, amelyek a propozíció érvényességi körét adják meg (pl. rendszerint, általában, tipikusan). Ezek – a próbák alapján – inkább az evidencialitás körébe tartozó módosítószókkal mutatnak rokonságot, mint a hagyományosan modálisnak tartott kategóriák (episztemikus, buletikus stb.) jelölőivel.

Tehát jelentéstani szempontból lényeges különbség van a módosítószók és a mondatbeli határozók között. Egyedül az úgynevezett tekintethatározó rokonítható a módosítószókkal, az ide sorolt elemek jó részét azonban a próbák alapján is helyesebb lenne módosítószónak tartani.

3. Szintaktikai viselkedés. A határozószók, határozók bővítésének nincs szintaktikai akadálya, csak szemantikai korlátai vannak. A határozószók, ragos névszók a mondatban kötött (vonzat-) vagy szabad határozók lehetnek. A módosítószók szervetlen elemek a mondatban, nem bővíthetők, és a szervetlenség miatt a kötöttség/vonzatosság szempontja náluk nem alkalmazható.

Ha a módosítószót az úgynevezett mondathatározók vagy módosító határozók egyik fajtájának tartanánk, mivel az egész mondatot módosítja, akkor nem tudnánk egységes jellemzését adni ennek a határozótípusnak. A módosítószóra ugyanis nem lehet rákérdezni, nem lehet tagadni, nem fordul elő hozzátoldásban, nem bővíthet igét (még akkor sem, ha szemantikailag az igei tartalomra vonatkozik), s ennek következtében nem alakítható főmondattá sem úgy, hogy tartalmatlan igét bővítsen.

A magyar módosítószó mondatbeli szerepe nem rokonítható az angol modális határozóéval sem. A modális határozók a modális segédigék szatellitái (Hoye 1997), vagy mondathatározók:

vagy az igei szerkezeten belül foglalnak helyet:

A példa azt is megmutatja, hogy az angol modális határozó (possibly) bekerülhet a tagadás hatókörébe, s ekkor a (44) mondatban már nem ’talán, lehetséges’ jelentésben szerepel, mint (43)-ban, hanem a tagadott modális segédige intenzitását növeli (Hoye 1997: 146), s a propozíciót így értékeli: ’nem lehetséges, semmiképp sem’.

A magyar módosítószók nem értelmezhetők szatellitákként, és a tagadás hatóköre sem terjedhet ki rájuk⁶.

A módosítószók szintaktikai viselkedésük alapján sem illeszthetők be a határozói rendszerbe.

IV. Összefoglalás

Bár azt tapasztaltuk, hogy a próbák egyike sem alkalmas arra, hogy önmagában elkülönítse a módosítószót az egyéb, hasonló felépítésű és rokon jelentésű szavaktól, összességükben azonban elegendők ahhoz, hogy a szófaji besorolásban megnyugtató eredményre jussunk. A módosítószók nem alkotnak teljesen egynemű halmazt, több szemantikai csoportra oszthatók. Kifelé, a többi szófajjal összevetve mégis egységes képet mutatnak: szervetlen elemek a mondatban vagy önálló tagolatlan mondatok; nem toldalékolhatók; a szubjektív modalitás jelölői.

A módosítószó tehát a beszélői viszonyulás (és ezzel összefüggő meghatározott modális kategóriák) jelölésére létrejött önálló szófaj, amelyet lexikalizációs-grammatikalizációs folyamatok alakítottak ki, a fent bemutatott tulajdonságok jellemeznek, és minden más szófajtól el is különítenek.

SZAKIRODALOM

E. Abaffy Erzsébet 1979. A mediális igék és a véletlenség nyelvi kifejezésmódjai. MNy. 75: 329–31.

Abraham, Werner 1991. Discourse particles in German: How does their illocutive force come about? In: Abraham, Werner (ed.): Discourse particles. Amsterdam: John Benjamins P. C. 203–52.

Bánréti Zoltán 1992. A mellérendelés. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Budapest: Akadémiai Kiadó. 715–96.

Bartha Csilla 1998. Szociolingvisztika. Magyar Nyelvészeti Továbbképzési Füzetek 2. Budapest: ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék.

Fábricz Károly 1981. Az -e kérdő partikula. Nyr. 447–51.

Fábricz Károly 1985. Az is mint kötőszó és mint partikula. MNy. 79–82.

Fábricz Károly 1985–1986. A denotatív és a pragmatikus jelentés összefüggéséről. Néprajz és Nyelvtudomány 29–30. Szeged. 107–14.

Fábricz Károly 1986. Partikulák a magyar és az orosz nyelvben. Kandidátusi értekezés. Szeged.

Fábricz Károly 1989. Where Does the Function and Meaning of Modal Particles Come From? In: Weydt, H. (Hrsg.): Sprechen mit Partikeln. Berlin. 378–87.

Fábricz Károly 1991. Capturing subjective meaning. Separatum Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae, Dissertationes Slavica Sec. Ling. XXII.

Helbig, Gerhard 1988. Lexikon deutscher Partikeln. Leipzig: VEB Verlag.

Helbig, Gerhard–Helbig, Agnes 1993. Lexikon deutscher Modalwörter. Leipzig: Langenscheidt.

Hoye, Leo 1997. Adverbs and modality in English. London–New York: Longman.

Kálmán László–Nádasdy Ádám 1994. A hangsúly. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 2. Fonológia. Budapest: Akadémiai Kiadó. 393–467.

Keszler Borbála 1989. Az összetett mondatok modalitása. In: Rácz Endre (szerk.): Fejezetek a magyar leíró nyelvtan köréből. Budapest: Tankönyvkiadó. 283–305.

Keszler Borbála 1992. A mai magyar nyelv szófaji rendszere. In: Kozocsa Sándor–Laczkó Krisztina (szerk.): Emlékkönyv Rácz Endre hetvenedik születésnapjára. Budapest: ELTE. 131–9.

Keszler Borbála 1995. A mai magyar nyelv szófaji rendszerezésének problémái. Nyr. 119: 293–308.

Keszler Borbála 2000. A mondatfajták grammatikai kifejezőeszközeinek áttekintése. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 381–3.

Kiefer Ferenc 1983. Az előfeltevések elmélete. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kiefer Ferenc 1985. A -hat/-het képző jelentéstanához. Az episztemikus -hat/-het. ÁNyT. XVI. 131–53.

Kiefer Ferenc 1986. A modalitás fogalmáról. NyK. 88. 3–37.

Kiefer Ferenc 1988. Modal particles as discourse markers in questions. Acta Linguistica Hungarica 38: 107–25.

Kiefer Ferenc 1990. Modalitás. Linguistica Ser. C, Relationis, 1. Budapest.

Kiefer Ferenc 2000. Jelentéselmélet. Budapest: Corvina.

É. Kiss Katalin 1983. A magyar mondatszerkezet generatív leírása. Nyelvtudományi Értekezések 116. sz.

Kugler Nóra 1998a. A mondatszók. Nyr. 122: 337–47. (2000a előtanulmánya.)

Kugler Nóra 1998b. A partikula. Nyr. 122: 214–9. (2000b előtanulmánya.)

Kugler Nóra 2000a. A módosítószó. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 298–302.

Kugler Nóra 2000b. A partikula. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 275–81.

Kugler Nóra–Laczkó Krisztina 2000. A névmások. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 152–74.

Laczkó Krisztina 2000. A névmási referenciáról. Magyar Nyelvjárások XXXVIII. 277–82.

H. Molnár Ilona 1961. Egy sajátos, határozó alakú mondatrészről. In: Sulán B. (szerk.): Nyelvtani tanulmányok. Budapest: Tankönyvkiadó.

H. Molnár Ilona 1968. Módosító szók és módosító mondatrészletek a mai magyar nyelvben. NytudÉrt. 60.

Pete István 2000. Szófajaink rendszere és hierarchiája. MNy. 96: 257–71.

Prószéky Gábor 1989. Határozók, szabad határozók. ÁNyT. XVII. 213–40.

Kugler Nóra

SUMMARY

Kugler, Nóra

Tests and criteria for the delimitation of modifiers

This paper suggests criteria for the delimitation of modifiers from other parts of speech. It introduces eleven different tests (the question test, focusing, negation, addition, coordination, the parenthesis test, etc.) that help us in identifying the words belonging to this part of speech. The paper characterizes modifiers from a syntactic and a semantic point of view, and explores the possibilities of an internal classification of the members of this word class.

¹ Kiefer Ferenc ezekben a tanulmányokban módosítószónak a modális használatú szavakat tartja (pl. csak, is, talán, esetleg), és ezeket elhatárolja a módosító határozószótól (pl. valószínűleg, feltehetőleg), hozzátéve, hogy „a módosító szók szófaji elkülönítése amúgyis problematikus” (1990: 3).

² Önmagukban nem feltétlenül felelnek kiegészítendő kérdésre azok a mondatrészek, amelyek szerkezettagok, azaz zárt szintaktikai szerkezetekben szereplő bővítmények. Ezek gyakran csak alaptagjukkal együtt felelnek, illetve önmagukban felelve felveszik az alaptag szintaktikai jegyeit. Például Nagyon sok almát evett. – Mennyire sok almát/sokat evett? – *Nagyon. – Nagyon sokat. Ezért a próbát akkor végezzük el, ha a szintaktikai mélység nem befolyásolhatja az eredményt.

³ Az időhatározók egy része nem fókuszolható (pl. rögtön, azonnal) (Bánréti i. h.).

⁴ A metanyelvi használatot kizárva (pl. Valószínűleg… – Nem valószínűleg, hanem feltétlenül…).

⁵ A modális partikulák közül az -e kérdő partikulán, az is, csak, már, még partikulán Fábricz Károly behatóan vizsgálta ezt a folyamatot, és megállapította, hogy az utóbbi négy partikula esetében a szubjektív tartalommal telítődés szófajváltással járt együtt (kötőszóból, illetve határozószóból így jött létre modális partikula, azaz kiinduló szó és származék homonímia) (Fábricz 1981; 1985; 1985–1986: 112; 1986; 1989; 1991).

⁶ A kivételeket a 6. próba alatt mutattuk be.