A kereszteződő szófajúságról

1. Tanári továbbképzéseken gyakran esik szó a klasszikus grammatikai kutatások legújabb eredményeiről. Ezek az eredmények – bár nagy részük már korábban is beépült az egyetemi oktatásba, hiszen tanulmánykötetekben, segédkönyvekben nyomon követhető volt – általánosan ismertté a 2000-ben kiadott új egyetemi tankönyv, a Magyar grammatika megjelenésével válhat. Ez a kiadvány – bár elsősorban az egyetemi és a főiskolai oktatásban használható – alapul szolgálhat az iskolai tankönyvek írásához, valamint ahhoz, hogy a magyar szakos kollégák újragondolják, felfrissítsék a magyar nyelvről, a nyelv szerkezetéről, a nyelvtanról szóló ismereteiket.

A továbbképzések jó alkalmat és lehetőséget adnak arra is, hogy a nyelvről szóló előadások alkalmával a tanárkollégák felvethessék elméleti és gyakorlati kérdéseiket, problémáikat. Így az előadások sokszor beszélgetéssé válnak, s így szolgálják a nyelvről való közös gondolkodás ügyét.

2. Szófajtani előadások alkalmával a hallgatóság részéről már többször felmerült az a kérdés, hogy miért nem tartjuk továbbra is számon, és miért nem említi meg a Magyar grammatika sem a kereszteződő szófajúságot a nem tiszta szófajisággal kapcsolatos esetek között a kettős (hármas) és az átmeneti szófajúság, valamint az alkalmi szófajváltás mellett. Hiszen – mint ahogy gyakran elhangzik – a vonatkozó névmások és a vonatkozó névmási határozószók nemcsak névmások, illetve határozószók, hanem kötőszók is egyben, tehát egyszerre két szófaji kategóriába is beleillenek, a névutómelléknevek a névutók és a melléknevek között is megállják a helyüket, tehát ezekre is jellemzők két szófaji osztály tulajdonságai. Valójában csak szemlélet dolga, hogy melyik szófaji csoportba soroljuk őket.

2.1. A kérdésfeltevés első pillanatban jogosnak tűnik, korábbi nyelvtanaink, az akadémiai nyelvtan, A mai magyar nyelv rendszere (vö. Temesi 1961: 199) és a korábbi egyetemi tankönyv, A mai magyar nyelv (vö. Velcsovné 1968: 15), valamint például A magyar nyelv könyve (vö. Bokor 1991: 196) valóban felveszik a kereszteződő szófajúságot a nem tiszta szófaji esetek közé, a MMNy. meghatározása szerint „kereszteződő szófajúságról akkor beszélünk, ha […] több szófaj tulajdonsága mutatkozik meg egyszerre egy-egy szócsoport tagjaiban, de bármelyik érintett szófajba külön-külön is jól beleillenek”.

2.2. Az említett tankönyvek megítélésétől eltérően azonban már korábban is merültek föl kétségek nyelvészeink körében az említett kategóriával kapcsolatban. „Berrár Jolán egyetemi előadásaiban bizonytalan, kétes kategóriának, szófaji osztályozásunk fogyatékosságának minősítette a kereszteződő szófaji csoportot” – írja G. Varga Györgyi cikkében (1974: 59–60), melyben ő is felveti kétségeit a típus létjogosultságát illetően. A Magyar grammatika megjelenésének évében pedig a grammatikabeli fejezet írója, Lengyel Klára is említést tesz egy hosszabb tanulmányában (2000: 8–9) arról, hogy az új egyetemi grammatika miért nem tárgyalja a kereszteződő szófajokat, és a kereszteződő szófajúságot. Mivel azonban a továbbképzések tanúsága szerint ezek a munkák ritkán jutnak el tanárkollégáink kezébe, úgy gondolom, talán nem fölösleges a kérdésről itt, a Nyelvőr hasábjain is szólni.

3. Ezek után nézzük meg, hogy a korábbi egyetemi (és főiskolai) tankönyvben, valamint az akadémiai nyelvtanban kereszteződőnek tartott szófajok, a vonatkozó névmások és a vonatkozó névmási határozószók, valamint a névutómelléknevek valóban mutatnak-e több szófaji osztályra jellemző tulajdonságokat, s így beleillenek-e a kérdéses szófajok mindegyikébe, vagy sem.

3.1. A vonatkozó névmások (aki, ami; amilyen, ahány) szófajukat tekintve a névmások csoportjába tartoznak. A névmások a szavaknak abba a típusába illeszkednek, amelyek részt vesznek a mondatok szintaktikai szerkezetének a felépítésében, mégpedig úgy, hogy önállóan képesek mondatrészi szerepek betöltésére, az igéhez, főnévhez, melléknévhez (számnévhez, határozószóhoz és az igenevekhez) hasonlóan. Így az alapszófajok közé soroljuk őket. Szófaji rendszerezésünkben három nagy csoportot különítettünk el egymástól, az alapszófajokat, a viszonyszókat és a mondatszók osztályát. A rendszerezés során a szófaji felosztásokban általánosan elfogadott és figyelembe vett szempontokat (a szó jelentését, alaktani viselkedését és mondatbeli szerepét) egyaránt alkalmaztuk, de közülük a szintaktikai szempontot tettük az első helyre, s elsősorban azt néztük, mely szófajok alkalmasak mondataink szintaktikai szerkezetének a felépítésére, s melyek nem tudnak ilyen pozíciókban megjelenni. A mondatrészi szerepeket betöltő szófajok természetesen bővítményeket is felvehetnek, s mondatrészi szerepeikkel összhangban általában toldalékolhatók, jelentésüket tekintve pedig önálló fogalmi, tartalmas jelentésűek szoktak lenni, a valóság dolgainak a megnevezésére, jelölésére is alkalmasak. Ezek a szófajták alkotják az alapszófajok osztályát. Velük szemben állnak a mondatrészi szerepek betöltésére nem alkalmas viszonyszók, melyek elsősorban a viszonyjelentések kifejezésére szolgálnak, valamint a mondatszók, melyek megjelenésükkel önálló tagolatlan mondatot hoznak létre. Mindkét utóbbi csoportra tipikusan a toldalékolhatatlanság és a fogalmi jelentés hiánya a jellemző.

De térjünk vissza a vonatkozó névmások szófaji jellemzésére. Mivel a névmások egyik típusát képviselik, így főnévi, melléknévi (számnévi) helyzetekben, mondatrészi szerepekben jelennek meg (mivel ezek „helyettesítésére” szolgálnak), s mondatrészi szerepeiket viszonyragok segítségével töltik be. Morfológiai szempontból tehát jellemző rájuk a ragozhatóság, valamint a jelezhetőség (bár közös tulajdonságuk, hogy képzőket nemigen kaphatnak). Jelentéstartalmukat tekintve tudjuk róluk, hogy mivel névmások, s így „helyettesítő szerepű szavak”, közvetlen jeltárgyjelentéssel ugyan nem rendelkeznek (s ezért a jelentést módosító bővítményeket is csak elvétve kaphatnak), de a szövegkörnyezetből, vagy a szituációból közvetve általában feltöltődnek jelentéstartalommal, tehát szövegkörnyezetben mégiscsak alkalmasak a valóság dolgainak, jelenségeinek a megjelölésére. Jelentésüket így közvetett (indirekt) denotatív jelentésnek nevezzük.

3.2. A vonatkozó névmási határozószókat (ahol, amikor) ugyancsak a névmások csoportjában helyezi el és tárgyalja a Magyar grammatika, határozószói vonatkozó névmások néven, bár történik róluk említés a határozószók fejezetében is (mint névmási tartalmú határozószókról). Ezek is beleillenek a névmások rendszerébe, „helyettesítő”, utaló szerepű szavak, tartalmatlan jelentésűek, konkrét valóságtartalmukat a szövegkörnyezetből nyerik. Határozószói helyzetekben jelennek meg, s a határozószókhoz hasonlóan grammatikai viszonyító elemek (ragok és névutók) nélkül töltik be a határozószóra jellemző határozói mondatrészszerepeket. Alakjuk a vonatkozó névmáshoz hasonló, rendelkeznek a vonatkozó névmásra jellemző a- (a-ki, a-mi, a-milyen, a-mekkora: a-hol, a-mikor, a-meddig) előtaggal. Egyszóval ezek is vonatkozó névmások (csakhogy nem főnéviek, melléknéviek, hanem határozószóiak, vagyis a határozószók helyettesítésére alkalmasak).

3.3. A vonatkozó névmásoknak – a főnévieknek, melléknévieknek (számnévieknek) és határozószóiaknak egyaránt – a mondatrészi (és a névmási „helyettesítő”) szerep betöltésén túl van még egy másik sajátos grammatikai funkciójuk, aminek alapján felmerülhet a kereszteződő szófajúság kérdése. Mindig az alárendelő összetett mondat mellékmondatát, az alárendelt tagmondatot kapcsolják a főmondathoz. Eszerint kötőszói funkciót töltenek be a mellékmondatban. Ez a névmások fontos szöveggrammatikai szerepével kapcsolatos, hogy tudniillik az előre és hátra utaló, forikus képességüknél fogva alkalmasak a szövegbeli kapcsolatok megteremtésére. Jelen esetben a szövegbeli kapcsolat az alárendelő összetett mondat tagmondatai közötti, tehát a mondategészen belüli kapcsolatot jelenti. Ez a kapcsolat az alárendelő mondatban kétszeresen is jelölve lehet, egyrészről a főmondatbeli utalószó segítségével (mely szófaját tekintve leginkább távolra mutató mutató névmás, és mondatrészi szerepénél fogva a főmondat-mellékmondat szintaktikai kapcsolatát, a mondatrészkifejtő jelleget mutatja); másrészről a kötőszói funkciót betöltő elem révén. A kötőszói, kapcsoló funkciót az alárendelő összetett mondatban betöltheti alárendelő kötőszó (hogy, mert, mint, ha stb.) vagy vonatkozó névmás (főnévi, melléknévi, számnévi, határozószói). A vonatkozó névmás korrelációban áll a főmondatbeli utalószóval (az – aki, olyan – amilyen, annyi – amennyi, annyira – amennyire, ott – ahol, úgy – ahogy stb.), és csak a főmondatbeli utalószóra vonatkozóan vezet be új információt, azaz az általa bevezetett mellékmondat részleges tartalomadást valósít meg (Az jöjjön el, akit már régóta várunk); szemben a hogy kötőszós mellékmondatok lényegi tartalomadásával (Az a fontos, hogy mielőbb levizsgázzatok). A kötőszói funkció tehát ezekben az esetekben nem azonos a kötőszói szófajjal, hanem tágabb értelmű annál. Ez nemcsak az alárendelő összetett mondatokban megfigyelhető jelenség, hanem tetten érhető a mellérendelő szerkezetek körében is, ahol a kötőszói szerepet, a kapcsoló funkciót a mellérendelő kötőszókon kívül betölthetik például határozószók (határozóragos névszók): majd, aztán, továbbá, ráadásul, néha…néha, olykor…olykor; egyszer…másszor, egyfelől…másfelől, nemrég…most, egyik oldalról…másik oldalról, nem annyira…inkább; módosítószók: A gyerekek, feltehetőleg (alighanem, esetleg, feltehetően, természetesen, nyilvánvalóan, kétségkívül) a fiúk (betörték az ablakot); rémakiemelő partikulák: a tanulók, főleg (különösen, kiváltképp, elsősorban, mindenekelőtt, például, legalábbis) a fiúk.

3.4. De térjünk vissza a vonatkozó névmásokhoz! Az említett kapcsoló funkciót a vonatkozó névmások úgy látják el, hogy – névmások lévén – részt vesznek az alárendelt tagmondat szintaktikai szerkezetének a felépítésében (ennek következtében kérdezni is lehet rájuk kiegészítendő kérdéssel). Ennél a tulajdonságuknál fogva semmiképpen sem válnak kötőszói szófajú szavakká, hiszen a kötőszó mint szófaj sohasem kap mondatrészi szerepet, ennek betöltésére nem alkalmas. A kötőszók a viszonyszók csoportjába tartoznak, jelentésük csak nyelvtani viszonyjelentés, szerepük alárendelő vagy mellérendelő kapcsolatok kifejezése. Mivel a kötőszó mint szófaj elsődlegesen szemantikai és szintaktikai kapcsolóelem, így a mondat szintaktikai szerkezetének nem része. A kapcsoló szerep következtében semmilyen kérdésre nem felel. Általában hangsúlytalan eleme a mondatnak, az összekötendő tagok (szavak, mondatrészek, tagmondatok, mondatok) közötti nyelvtani, illetve logikai viszonyokat jelöli, konkretizálja. A mondat más szavával nem alkot sem szintaktikai, sem morfológiai természetű szerkezetet. Alakja nem változtatható, toldalékmorfémát nem vesz fel.

3.5. Ezek szerint a vonatkozó névmások nem tartoznak, nem tartozhatnak a kötőszói szófajba is, hiszen nem lehetnek egyszerre alapszófajú szók és viszonyszók, vagyis mondatrészi szereppel rendelkező és nem rendelkező szavak, toldalékolhatók és nem toldalékolhatók, fogalmi és csak viszonyjelentésűek. Ennek megfelelően nem lehetnek kereszteződő szófajúak sem. A kereszteződő szófajúság legföljebb a határozószói vonatkozó névmás esetében merülhetne fel, de semmiképpen sem a névmás és a kötőszó között, hanem talán inkább a vonatkozó névmás és a határozószó között (hiszen ezek a névmások felől nézve határozószói névmások, a határozószók felől pedig névmási tartalmú határozószók is lehetnek). Ha azonban a határozószói vonatkozó névmást határozószónak is tekintenénk, akkor a főnévi, melléknévi (számnévi) vonatkozó névmást főnévnek, melléknévnek (és számnévnek) is lehetne, kellene tartanunk, ez a lehetőség azonban általában nem szokott felmerülni, mivel a főnevek, melléknevek (számnevek) között a nyelvtani hagyomány alapján nem tartunk számon névmási tartalmúakat.

4. A korábbiakkal ellentétben ugyancsak nem tartjuk határozószóknak a személyes névmások határozóragos és névutós alakjait helyettesítő formákat, az úgynevezett személynévmási határozószókat sem, hanem ezeket is egyértelműen a névmások közé soroljuk, mivel a személyes névmás és a személynévmási határozószó együtt alkotja a személyes névmás paradigmáját, ragozási sorát, csakhogy a határozói eseteket (és a tárgyesetet is) ezek a névmások rendhagyó módon hozzák létre (én, engem, nekem, bennem, belőlem…, alattam, fölöttem, mellettem stb.). Mivel ezek is névmások, nem pedig határozószók, így tankönyvünkben a kereszteződő szófajúság esetükben nem merül fel.

5. A névutómelléknév a névutók -i melléknévképzővel ellátott alakja, névutói származék, például: alatti, előtti, felőli, helyetti, közötti, melletti. A korábbi egyetemi tankönyv, A mai magyar nyelv kereszteződő szófajúnak tartja annak alapján, hogy „a névutó-melléknevek […] – mint a nevük mutatja – névutók is, hiszen csak egy névszóval együtt lehet funkciójuk a mondatban, de melléknevek is, mert a velük jelzett határozói viszonyt a melléknevekhez hasonlóan tulajdonságként nevezik meg: A csöngetés utáni percekben már hiába magyaráz a tanár” (Velcsovné 1968: 15).

Ezek után vizsgáljuk meg a kérdéses szófajt, a névutómelléknevet, hogy valóban tekinthető-e névutónak és melléknévnek, vagy sem.

5.1. A Magyar grammatika a névutómelléknevet a névutók között, a névutók speciális alcsoportjaként tárgyalja. Ez tűnt a legkézenfekvőbb, legegyszerűbb megoldásnak, hiszen a névutómelléknév névutói származék, s ugyanúgy kötelezően névszóhoz, főnévhez járul, mint a névutó. Önmagában nem fordul elő, névszójához szorosan és általában hangsúlytalanul kapcsolódik. Önálló hangalakkal rendelkező önálló szó, amelyre az egyalakúság jellemző. Szófaji szempontból – a névutóhoz hasonlóan – a viszonyszók közé, a viszonyszók csoportjába tartozik, mivel csak nyelvtani viszonyjelentése van, önálló fogalmi jelentése nincs. Szintaktikai szerkezetek alkotásában részt vesz ugyan, de sohasem önálló szerkezettagként, csak főnevéhez szorosan kapcsolódva, azzal segédszós szerkezetet alkotva. Így önmagában csak morfológiai természetű szerkezet létrehozására alkalmas. A névutó-mellékneves főnév a névutós főnévhez hasonlóan együtt bővítményértékű egy neki fölérendelt taghoz (mondatrészhez) képest, ezzel alárendelő szintagmát alkot (a ház melletti fa). A névutómelléknév is – ugyanúgy, mint a névutó – a névutó-mellékneves szerkezetben a szintaktikai viszonyt jelöli a szintagma alaptagja felé (a ház melletti fa, a ház mellett áll) tehát a névutóhoz hasonlóan grammatikai szerepű viszonyszó.

Csakhogy – bár a névutómelléknév a névutóhoz hasonlóan szintaktikai vonatkozású lexéma – csak annyiban tekinthető névutónak, amennyiben kötelezően névszói előtaggal jár együtt. A grammatikai funkció szempontjából már nem névutói természetű viszonyszó, hiszen a jelölt szintaktikai viszony a névutómelléknévnél már nem a névutónál természetes határozói viszony. A névutó viszonyragokhoz hasonlítható funkcióját ugyanis az -i melléknévképző megváltoztatja. Azzal, hogy a melléknévképző úgymond „melléknevesíti” a határozói viszonyjelentést hordozó névutót, a névutó-mellékneves szerkezetet jelzői szerep betöltésére teszi alkalmassá.

A névutó-mellékneves szerkezetben a névutós szerkezethez képest a „határozóból jelző” mondatrészváltás azért történhet meg, mert az -i melléknévképzővel létrejövő névutómelléknév a névutós főnév szófajában okoz változást. A névutós főnév, mivel a névutó ragértékű viszonyszó, főnévi természetű szerkezet; a névutó-mellékneves szerkezet ezzel szemben nem főnévi, hanem melléknévi értékű: a ház mellett – a ház melletti. Azzal, hogy a névutómelléknév a hozzá tartozó főnévből melléknévi értékű szókapcsolatot hoz létre, megváltoztatja a névutós főnév szófaját, így funkciója a képzői szerepre emlékeztet.

5.2. A grammatikai természetű, morféma értékű viszonyszók esetében alapvető különbség van a képző- és a ragértékűség között. Ennek alapján meggondolandó, hogy helyes-e a névutót és a névutómelléknevet azonos szófaji csoportként tárgyalni, mivel a funkcionális különbség indokolttá teszi a névutómelléknév külön szófajként való megítélését. (Erről másképp vélekedik Lengyel: 2000: 74–5.) Hiszen az igeneveket sem tartjuk igéknek, hiába igei származékok, és öröklik az igei bővítményeket, mondatbeli funkciójuk alapvetően különbözik az igeiektől, így külön szófaji csoportot alkotnak. Természetesen lehet a névutómelléknevet a névutók származékának, különleges típusának tekinteni, de mindenképpen hangsúlyozni kell a két csoport közötti lényeges grammatikai eltéréseket, ami eltérő természetűvé teszi a két szófajtát. Ehhez hozzátehető még az a szempont is, hogy a névutómelléknév-képzés nem teljesen automatikus művelet, névutóinknak csak egy része, leginkább a legősibbek kaphatják meg az -i melléknévképzőt, s válhatnak névutómelléknevekké. (Nagyjából azok, amelyek személyragos formában is élnek a nyelvünkben. E személyragos formákat sem tekintjük már névutónak, ezek személyes névmások: alattam, mellettem stb.)

5.3. A névutómelléknevet tehát csak bizonyos fenntartásokkal nevezhetjük névutónak, szerencsésebb megoldás attól külön szófajként tárgyalni. Melléknévnek azonban még fenntartásokkal sem tekinthető, mivel a névutómelléknév viszonyszó, és így csak morfológiai típusú szerkezetek alkotásában vesz részt. Ezzel szemben a melléknév az alapszófajok közé tartozik; az igékkel, főnevekkel, határozószókkal, igenevekkel, névmásokkal együtt önálló építőeleme a mondat szintaktikai szerkezetének, vagyis önálló mondatrészszereppel rendelkező szófaj. A melléknév természetesen bővítményeket is kaphat. Toldalékolható és szemantikailag is tartalmas, önálló fogalmi jelentésű szóosztály. A névutómelléknév ezzel szemben sohasem mondatrész, nem is bővíthető, és önálló fogalmi jelentése sincs. Tehát semmiképpen sem sorolható a melléknevek közé. Esetében a melléknévi jelleg csupán annyit jelent, hogy a hozzá tartozó főnévből melléknévi értékű szókapcsolatot hoz létre. A melléknévi érték tehát valójában nem is a névutómelléknév sajátja, hanem csak az egész névutó-mellékneves szerkezeté. A névutómelléknév önálló melléknévvé csak alapszavával együtt válik, a jelzői mondatrészszerepet csak az egész névutó-mellékneves szerkezet töltheti be. Az -i melléknévképző valójában nem is a névutóhoz, hanem az egész névutós szerkezethez járul, s a határozói értékű névutós szerkezetet jelzősíti: (a ház mellett)-i fa. A névutómelléknév tehát csak formailag származéka a névutónak, a névutó nem önálló szóként veszi fel a melléknévképzőt (vö. Sebestyén 1965: 235; Berrár 1982: 32).

Mivel tehát a névutómelléknév nem tipikus névutó, de nem is melléknév, ezért semmiképpen sem tekinthető kereszteződő szófajúnak a névutói és a melléknévi szóosztály között. (Berrár Jolán ennek alapján átmeneti szófajúnak tekintette említett munkájában a kérdéses kategóriát.)

6. A fentiek alapján könnyű megadni a választ tanár kollégáink kérdésére. Azért nem tárgyaljuk a kereszteződő szófajúságot a nem tiszta szófajúság esetei között, mert az érintett szófajokról időközben bebizonyosodott, hogy valójában nem illenek bele egyszerre több szófajba, azaz nem hordozzák magukon egyszerre több szófajta tulajdonságait, nem „kereszteződnek”. A kérdésben érintett szófajok (a névmások és kötőszók, illetve a névutó és a melléknév) két alapvetően eltérő szófaji típust képviselnek. A viszonyszók és az alapszófajok minden tekintetben: a mondatbeli előfordulásban, a funkcióban, a bővíthetőségben, az alaktani jellemzőkben, a jelentéstípusban is gyökeresen különböznek egymástól. Így nemigen képzelhető el még elméletileg sem olyan szófaji osztály, amely egyszerre mindkét alapvető szócsoportba beleillene, vagy akárcsak mindkét típusra jellemző tulajdonságokat is felmutathatna.

SZAKIRODALOM

Berrár Jolán 1975. Morfológiai szerkezetetek – szintaktikai szerkezetek. MNy. 71. 35–40.

Berrár Jolán 1982. Próbák és problémák A mai magyar nyelv tankönyv új kiadásához. ELTE Nyelvtudományi Dolgozatok 33. Budapest. 7–32.

Bokor József 1991. Szótan. In: A. Jászó Anna (szerk.): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó. 159–299.

Keszler Borbála (szerk.) 2000. Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Lengyel Klára 2000. Az igenevek helye a szófaji rendszerben. NytudÉrt. 146. sz. Akadémiai Kiadó.

Sebestyén Árpád 1965. A magyar nyelv névutórendszere. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Temesi Mihály 1961. A szófajok. Általános kérdések. A melléknév. A névmás. A határozószók. A névutó. A kötőszó. In: Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. Akadémiai Kiadó. Budapest. 193–200, 225–8, 237–50, 251–67, 281–7, 287–90.

G. Varga Györgyi 1974. Néhány nem tiszta szófaji kategória vizsgálati módjáról. In: Rácz Endre, Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest. 59–74.

Velcsov Mártonné 1968. A szófajok. In: Rácz Endre (szerk.): A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest. 9–83.

Balogh Judit

SUMMARY

Balogh, Judit

On overlapping parts of speech

This paper discusses the issue of overlapping parts of speech as an instance of multiple part-of-speech affiliation. At postgraduate teacher training sessions, the question often arises why the recent university textbook Magyar grammatika [Hungarian grammar] does not refer to this category with respect to relative pronouns, relative pronominal adverbials, or postposition/adjectives. The author argues that these parts of speech do not simultaneously belong to pronouns and conjunctions, respectively adjectives and postpositions, that is, to basic parts of speech (content words) and relational parts of speech (function words), hence they do not instantiate overlapping parts of speech, either.