Pierre Bayle (1647-1706), filozófus, a filozófia- és irodalomtörténet egyik legtalányosabb alakja. Thomas Lennon, kanadai filozófiatörténész találóan írja fogadtatásáról: „Ha csak a huszadik századi irodalmat vesszük, ennek alapján Bayle alapvetően pozitivista, ateista, deista, szkeptikus, fideista, szociniánus, szabadelvű kálvinista, konzervatív kálvinista, szabadgondolkodó, judaizáló keresztény, zsidókeresztény, mi több: rejtőzködő zsidó, manicheus, egzisztencialista volt..., melynek alapján már-már arra a következtetésre jutunk, hogy a magyarázók nem is ugyanarról a szerzőről szóltak, vagy legalábbis nem ugyanazokat a szövegeket tartották a kezükben” (Reading Bayle, Toronto, 1999).
A látszólagos ellentmondások nem pusztán személyiségében, termékeny irodalmi munkásságának termékeiben keresendők, hanem a korban, amelyben élt, amit Paul Hazard után „az európai lelkiismeret válságának” nevezünk. Ekkor feszül egymásnak a tekintélyelvű gondolkodás egyik kései fejlődési állomása, a barokk, illetve az emberi autonómiát, a racionális uralmát hirdető felvilágosodás. Pierre Bayle-t szokták a felvilágosodás előhírnökeként is emlegetni. S ha valóban léteznek azok az ellentmondások, amelyek a kritikusok szerint írásaiban benne vannak, azok éppen abból fakadnak, hogy Bayle csupán előhírnök, vagyis miközben minden földi dolgot az emberi ész ítélőszéke elé idéz, nem mond le ortodox kálvinizmusából táplálkozó religiozitásáról sem. Nélkülözi a felvilágosodás klasszikusainak optimizmusát is, inkább a nagy tragikusokhoz hasonlítható.
Ki hitte volna, hogy – elsősorban Történeti és kritikai szótára révén – ő volt a 18. századi Franciaország legolvasottabb írója? Népszerűségét napjainkban is munkásságával foglalkozó konferenciák, külön internetes honlap jelzik. Így van ez elsősorban angol és francia nyelvterületen, valamint Hollandiában. A magyar filozófiai és irodalmi közönség jóformán semmit nem tud róla, magyarra eddig csak néhány rövid szemelvényrészletet fordítottak tőle.
Pierre Bayle hatalmas enciklopédikus ismeretanyagát rendszerezi, (részint karteziánus kriticizmussal, mely elsősorban a kortárs Malebranche, mély pietással feloldott közvetítésével érkezik el hozzá, részint sajátos teodiceájával társuló) mély filozófiai szkepticizmusával. Szinte valamennyi elemzését annak szolgálatába állítja, hogy a történelem filozófiájáról vallott nézeteit kifejtse. Különös figyelmet szentel a vallások kritikájának, ami miatt előszeretettel sorolták a felvilágosodás századának nagy tagadóihoz. Mindazáltal leginkább Pierre Chaunu álláspontját oszthatjuk, aki szerint Bayle kritikája a vallások empirikusan érzékelhető torzulásait sújtotta a kinyilatkoztatott igazsághoz képest, melyhez olvasóit inkább visszavezetni szerette volna. „Pierre Bayle protestáns, tudjuk, hogy a világot csak azért fosztja meg hamis arisztotelész díszleteitől, hogy nagyobb helyet kaphasson benne a kinyilatkoztatás. Istene nem Socinus istene, és ezt a deisták szemére is vetik. Ateizmusa a Biblia ateizmusa. Csakhogy a XVII. század végén ez a gondolkodásmód olyan ritka a tudósok világában, hogy az könnyen megtéveszt mindenkit. [Azok számára]...akik nem tudták elválasztani a hierarchizált és mágikus világ arisztotelészi-népies elképzelésének díszleteit és a Kinyilatkoztatás transzcendens Istenét, ... azok számára Pierre Bayle a nagy romboló volt. Ez a túlontúl autentikus, óvatlan keresztény lett szemükben az első és a legdühödtebb racionalista” (A klasszikus Európa, Osiris 2001, 368. o.).
Pierre Bayle hírnevét elsősorban a mintegy egy évtizeden át készített Történeti és kritikai szótára alapozta meg, mely joggal teszi őt az enciklopédisták ősévé. Jelentős még a Pensées diverses sur la Comète (Különböző gondolatok az üstökösről), valamint a Commentaire philosophique sur ces paroles de Jésus-Christ: contrains-les d’entrer (Filozófiai kommentár Jézus Krisztus ezen szavaihoz: Kényszerítsd őket bejönni). Ezen kívül periodikát szerkesztett, levelezése pedig szintúgy irodalmi közkincs.
Jelen művének erkölcsi motivációját talán a mű egyik legtalálóbb részletével jellemezhetnénk:
„De ha nem is tudjuk megakadályozni azt, hogy a keresztény vallást e gyalázat takarja be, legalább mentsük meg alapítójának és törvényeinek a tisztességét, és ne akarjuk azt mondani, hogy mindez azért lett, mert ő a kényszerítésre adott parancsot.”