Lou Andreas-Salomét, akinek neve történetileg több jelentős alkotó egyéniség nevéhez is szorosan kötődik (a legkiemelkedőbbek ezek közül: Paul Rée, Nietzsche, Rilke és Freud), elég sajátos és bensőséges viszony fűzte az erotikához. Egyszerre volt ez számára – modern műszóval élve – „alkalmazott filozófia”, esztétikai szintre emelt életművészet, illetve az élet, az általa oly szenvedélyesen szeretett élet legplazmatikusabb, mindenben jelen lévő rész-megnyilvánulása és egysége is egyúttal. Lou Andreas-Salomé úgy szerette volna végigjárni az életet, mintha szökőkutak szikrázó permetegében járna, ahol minden megcsillanó csepp emlékként magába pergeti az ősfolyamok súlyosságát is. Ahol a létrehozandó műalkotás nem szikkasztja ki az élet csodáját, de az élet sem járja a maga útját oly banálisan, hogy ne eszmélne rá arra: már puszta létezésével s létének folytatni akarásával is alkot, „életremeket” hoz létre. Az erotika legletagadhatatlanabb, legkiapaszthatatlanabb forrása Andreas-Salomé szerint a mozgó, áramló elevenség, a teoretikus felhámja alól való örök kibújás, a titoképítésre és a titokfelfejtésre irányuló vágy. Az a praktikus képesség és ösztön, amely a megállapodottból vagy azon túllépve ered utána a változónak, s amely a maga közel-engedésében mutat fel – el nem tűnően – maradék távolságot. ő ezt nem szűkítette le a női vonzerőre, hanem a nemiség általános s egyben legkülönlegesebb életjátékának tekintette. éppen ezért, amellett hogy műveiben, s különösképp Az erotika című írásában az erotikát beágyazza, s azonnal ki is emeli egyéb összefüggésekből (szociális vonatkozások, vallásos-mitikus tartalom, történeti leágazások, művészi alkotóformák...), egyszerre járja körbe azt mind női, mind férfi oldalról. Annál is inkább, mert saját bevallása szerint s mások meglátása alapján is saját személyiségében ő maga is furcsa elegyben vegyítette ezeket a vonásokat és „lelkiségeket”.
Mivel öt fivér mellett nőtt fel, a fiús szokások és beállítódások már kora gyermekkorától kezdve ismerősek, sőt, otthonosan ismerősek voltak számára. Ez volt voltaképp a természetes közeg, amelyben az ő lánysága tetszett valamelyest idegennek, a megszokott rendet és képet megbontónak. Az édesanya olyannyira fiúpárti volt, hogy inkább szeretett volna a szó legszűkebb értelmében is „egy tucat fiút”, mint egy idegen jövevénynek tetsző lányt. Ez a majdnem fiúság később is elevenen ható emlékként maradt meg Louban. így tűnik fel későbbi kapcsolataiban hol a testvéri együttlétre redukálandó férfi-nő kapcsolat, hol pedig annak szenvedélyes vágya, hogy a másik nem képviselője a nőiséget fedezze fel és kívánja meg benne.
A fiútestvérek mellett az idős (Lou születésekor már 57 esztendős)¹ édesapa figurája játszik jelentős szerepet karakteres férfiképének megformálásában. Az édesapa, annak ellenére, hogy foglalkozását tekintve katona, egyáltalán nem a szigorú, szabály követő szellemet testesíti meg a családban. A kislány formabontó érkezése neki okozza a gyermek születésekor a legtöbb örömöt, aminek nyilvánosan és többször is hangot ad. A kapcsolat közöttük később is bensőséges. Az édesapa a hosszú és rendszeres beszélgetéseket, természetjárásokat használja fel arra, hogy átadja a lányának a hétköznapokhoz, de az egyéb csodákhoz is szükséges tudást és érzékenységet. Az apa egyébként is úgy viszonyul a női nemhez, beleértve ebbe feleségét is, ahogy azok a régi vágású úriemberek szoktak, akiknek nemcsak tanult, hanem ugyanakkor zsigereibe ivódott viselkedésformája a női nem tisztelete, már csupán azért is, mert a nők életet hoznak és dajkálnak a földre. S nem volt az a megszokottság és fásultság, amely kitörölhette volna belőle, vagy elfelejtette volna vele az illő tiszteletnyilvánítási formákat. Lou Andreas-Salomé önéletrajzi visszaemlékezéseiben leírja, hogy az édesapa – nagyrabecsülése jeléül – egy kicsit mindig megemelkedett akkor, ha Lou édesanyja belépett a szobába; még akkor is, ha ez napjában számlálhatatlan alkalommal történt. Ez a fajta viszonyulás viszont ezt a hétköznapi házassági kapcsolatot már az említett apró mozzanattal is kiemelte a megszokott kapcsolattartó formák közül. Másrészt ez a mozdulat – félig ösztönösen, félig tudatosan – az erotika jelenségét is beemelte a férj-feleség viszonyába. A férj mindig találta annyira érdekesnek, figyelemre méltónak az asszonyát, hogy a mindennapok süppedékes talaja ne süllyeszthesse le kettejük kapcsolatát a megállapodottság szokvány-gesztusainak szintjére. S Lou bevallása szerint ezek az ünnepi pillanatfelvillanások segítettek neki a legtöbbet abban, illetve ez tette természetessé számára is azt, hogy respektálja az édesanyját, még ha olyan szoros vonzalommal nem is szerette, mint az apját. S ez játszott a leginkább szerepet abban, hogy mint nő ő is igen korán megtanulta tisztelni a nőiség egyik legfontosabb irányultságát és nemi tartalmát: a gyermekszülést és a gyermekek teremtő jellegű nevelését. Az anyaságban ő később egyébként az erotika egyik átalakult, más hőfokra áttett, kevésbé izzó, de annál szívósabb eltökéltséggel és odaadással alkotó formáját látja.
Az erotikus hatások és benyomások lépcsőfokain felfelé haladva a következő hatás Lou von Salomé életében már a legszemélyesebb férfi-nő kapcsolatot modellálja, ugyanakkor ezzel együtt azt a beteljesületlenséget is szabvány értelemben, amely Lou későbbi életére is olyannyira jellemző. Az erotika szála itt egy tanító-tanítvány viszonyon húzódik végig. Lou von Salomét szoros szálak kötötték egy idősebb férfihoz, egy holland származású prédikátorhoz, név szerint Hendrik Gillot-hoz, akinek elsődleges feladata az volt, hogy a Szentpétervár kikötőibe befutó hajók legénységének biztosítsa a protestáns egyház rítusait, szolgálatait, de emellett nagyon sokat tett azért is, hogy abban a szentpétervári kolóniában, ahol Lou felnőtt, meghonosítsa a németalföldi liberális szellemet, illetve hogy a teológiai gondolatok mellett szélesebb olvasóközönséget szerezzen a filozófiai kultúrának. ő volt az, aki a maga bölcs tudásával ráirányította Lou figyelmét mind a klasszikus, mind a kortárs filozófiai művekre. Könyvtára kimeríthetetlen kincsesbányát jelentett az érdeklődő fiatal lány számára. Hendrik Gillot életbölcsessége részben abban nyilvánult meg, hogy tanítványának nem ömlesztve adott át mindent, hanem fokozatosan, összefüggéseket teremtve és láttatva. A hosszú beszélgetések pedig abban segítettek, hogy Lou ne érezze ezeket a könyveket életidegen papírépületeknek, hanem ehelyett kötni tudja az olvasottakat saját élményeihez is. Ez a kettős erő volt az, ami Lou szemében Gillot személyének egyfajta erotikus fensőbbséget is kölcsönzött, vagyis a tudásnak azt a vonzerejét, amit nem lehet élesen elválasztani a megélt élettől. Maga Gillot sem maradt érzelmileg érintetlen ettől a viszonytól, annak ellenére, hogy találkozásukkor már családos ember volt. Lou szuggesztív külseje már önmagában is elég lett volna az érdeklődés felkeltéséhez (a későbbi visszaemlékezések mindenekelőtt a lány szemének erotikus csáberejét emelik ki), de ehhez Lou esetében még erős tudásvágy, ragyogó intellektus, állandó önképzési hajlam és sok eredetiséget felmutató fantázia is társult. S bár Lou később azt írja, hogy minden később érkező hatás csak felülmúlhatatlan árnyképe volt annak, amit akkor s később egész életében – a férfira visszaemlékezve – érzett,² mégis az ő ellenállásán bukik meg az, hogy a szellemi-erotikus kapcsolat fizikailag is beteljesült viszonnyá és házassággá váljon. Ebben talán benne van az is, hogy Lout magát szinte a világ egészéhez fűzte egyfajta erotikus kapcsolat, s nehezen viselte volna az élet szelvényezettségét. Márpedig a házastársi együttlét – a lány akkori megítélése szerint – bizonyos mértékig hivatalosan szentesített különlétet jelent a többi embertől. Lou számára minden ember és lehetséges emberi kapcsolat olyan volt, mint az, amikor az ember egy eleven könyvet fedez fel és olvas át. úgy érezte, hogy a különböző embertípusokban és emberegyéniségekben az élet más és más oldalai dobódnak fel, s ha kihagyja akár egyiküket is, ha bármelyiken túllép anélkül, hogy az arcát, saját személyiségét, saját gondolatait fordítaná felé, akkor elmulasztja azt a lehetőséget, hogy az élet teljességét ismerje meg. Mintegy kimarad az életből, de tudása is csak részleges lesz.
Lou von Salomé tulajdonképpen, ez derül ki Az erotika³ című írásából, de más megjegyzéseiből is, az élet egészét érezte erotikával átitatottnak. Részben olyan értelemben, hogy az erotika létét a legősibb gyökerekre vezette vissza, részben pedig abban az értelemben, hogy úgy gondolta, az élet számos helyen csillantja meg számunkra azt a lehetőséget, hogy erotikusan éljük meg. Még ott is, ahol az erotikával látszólag szembenálló szent áhítat, az aszketikus viselkedésmód dominál. Az erotikának csupán egyik válfaját választva, s csak annak hódolva viszont sérülhet az erotika tárházának teljessége. Az ember elmulaszthatja a másik gyönyörű lehetőséget. Másrészt már magán az erotikán lendül túl akkor, ha végérvényesen befut a célba, ha „tudottként” kiiktatja a megismerhető ismeretlent. Ez ugyanis Lou von Salomé meglátása szerint már mindig az erotika utáni lépcsőfok. Az erotika másrészt olyan szeizmográf, amely elsősorban azt veszi észre, még ha az csak szemvillanásnyi időre is jelenik meg, ami érzelmi hullámokat kelthet, és amire a csak teoretikus sávokban közlekedő ember nem figyel. Vagyis kereső spektruma összehasonlíthatatlanul szélesebb, mint a tudomány gondolatilag kihegyezett pillantása.
A fiatal lány és Hendrik Gillot kapcsolata nem szakadt meg azzal, hogy a hivatalos szentesítésre Lou nemet mondott. A holland prédikátor később is folyamatosan figyelemmel kísérte a lány sorsát, mint ahogy Lou is beszámolt neki arról, hogy miképp alakul az élete. Gillot külföldi ismerőseihez, barátaihoz írott ajánlólevelekkel támogatta a lányt abban, hogy szűkebb honi közegéből kiszakadva külföldön is gyarapíthassa tudását, illetve új, meghatározó élményekre tegyen szert. A nehéz lelki szituációkban pedig a maga életbölcsességéből adott át neki annyit, amennyi elég volt ahhoz, hogy Lou újra talpra álljon, vagy hogy többféle perspektívát is mérlegelve vélekedjen a dolgokról. ő lett Lou szellemi atyja, élet-gyámolítója s egyik leghűségesebb mecénása. Ez talán szimbolikusan is kifejeződött abban, hogy azt a nevet, amely a világ szemében a lány ismert keresztnevévé vált, ő adta neki a nehezen kimondható Lola (Ljola) helyett. Emellett, hogy Lou kilépése saját egyházából ne legyen akadálya a lány későbbi tanulmányainak, segített neki a holland egyháztól beszerezni egy olyan megszentelést tanúsító okiratot, amelynek átadását a következő áldó s a lány számára szimbolikusnak tetsző, sőt, szinte már valamiféle „eljegyzésre” emlékeztető szavak kísérték: „Ne érezz félelmet, mert kiválasztottalak, s néven neveztelek: te az enyém vagy.”⁴
Lou Zürichbe utazott, de tüdőbetegsége miatt az orvosok tanácsára 1882-ben a svájci városból egy délszaki mediterrán vidékre kerül, egészen pontosan Rómába, ahol két újabb, számára meghatározó találkozás vár rá. Itt ismerkedik össze előbb Paul Rée-vel, majd röviddel ezután Nietzschével is. Paul Rée Lou számára már több vonatkozásban is az a férfi lehetne, akivel a férfi-női kapcsolat Lou számára kiteljesedhetne és lezárást nyerhetne az ún. „Erósz-szövetségben”, a házasságban. Paul Rée a lány számára bizonyos mértékig a bohémság, az életen való élvezetkívánó-átfutás szellemét testesíti meg, aki mindenhonnan markol, ha kell, vagy ha az számára szépnek tetszik, illetve aki ért ahhoz, hogy széppé varázsolja akár a leghétköznapibb pillanatot is – és nemcsak önmaga, hanem egyúttal a másik számára. Paul Rée, ha úgy adódik, koldusszegénnyé csupaszítja önmagát egyetlen éjszaka alatt akkor, amikor például elragadja a játék (a játék-erotika) szelleme. éppen Monte Carlo kaszinóiból fut kölcsönkérni Malwida von Meysenburghoz,⁵ hogy visszafizesse azt a tartozását, amellyel a vesztes kártyacsaták nyomán egy pincérnek lett adósa, amikor első ízben találkozik a lánnyal. Nincstelen, kisemmizett, örök vándor. A zsebe üres, üldözi a fennálló rend, az „adós fizess”-törvénye, s mégis övé az egész világ, mert fel tudja fedezni a szépet, a vágykeltőt akár az útszélen is. S ezt, illetve ennek erotikáját nem tudja elvenni tőle senki emberfia. Mert a világ – s ez az erotika egzisztálásának talán egyik legkülönlegesebb sajátossága – azé, akiben belül is világ van. Aki a világot önmagában hordja, s a külvilág ezt belőle tulajdonképpen csak előhívja.
Lou ebben a kapcsolatban már valóban normákat és szabályokat döntöget. A korabeli illemkódex ellenére éjszakákon keresztül sétál Róma utcáin Paul Rée társaságában – látszólag Malwida von Meysenburg lakásától Lou penziójáig visz az út – valójában azonban bejárják a lehetséges kerülőutakat is a szó tényleges és átvitt értelmében is. S Paul Rée bohémsága mintha a lány hatására megszelídülne. Házassági ajánlattal áll elő, kapcsolatukat törvényesíteni kívánja. Benne van persze ebben az is, hogy Paul Rée fizikai ösztönei oly mértékben mozdulnak meg s követelnek a maguk számára beteljesülést, hogy ezúttal még – az egyébként számára legfontosabbat –, a bohémságot is odahagyná, ha ez a maga nemében különleges lány az övé lehetne. Lou azzal hárítja a lánykérést, hogy ő a „szerelmi életet már egész életére lezárta”.⁶ E mögött Lou saját bevallása szerint ott volt a szabadsághoz való ragaszkodás is, ahhoz a szabadsághoz, melynek ízére még éppen csak ráérzett. De talán ott volt ebben az is, hogy Lou ráérzett ekkor már valami másra is: talán éppen az erotika „működési elvére”. Arra, hogy a csúcs akkor marad csúcs, ha az odaigyekvő megáll a végső pont előtt, ha van mire felnéznie, különben a csúcsra feljutó lába alá silányul minden. S ami korábban az időtlenség varázshegye volt, az a percek által megszaggatott síkvidékké válik. S Lou ekkor már játszik, talán kísérletezik is az erotikával. Előbb csak álmaiban, később nem retten vissza annak nappali „kivitelezésétől” sem. A férfinak testvéri szövetséget, látványos, a nyárspolgári kedélyeket borzoló, társasági szokásokat félresöprő szellemi együttlétet kínál, arra számítva s azt remélve, hogy ezáltal mindketten gazdagodhatnak.
Az élet-játék, az erotikus életművészet s a korabeli formai és szokáskereteket döntögető, szokatlan erotikus életélvezet másik férfi résztvevője – nem sokkal Lounak Paul Rée-vel való találkozása után – Friedrich Nietzsche lesz. Nietzsche Messinából érkezik régi barátjához, Malwidához. Már tud a testvéri szövetség létéről, amikor csatlakozik Lou és Paul Rée társaságához, s azután együtt kialakítják az ún. „Szentháromságot”.⁷ A tervezett közös tartózkodási hely Róma után előbb Bécs, majd Párizs. Az izgalmas terven azonban először még a különcségeket egyébként méltányoló Malwida is megütközik; óvni igyekszik őket, s szívesen venné azt, ha esetleg az idős édesanya, Frau Rée vagy Elisabeth Nietzsche is felügyelné ezeket az együttléteket. ők hárman azonban már tántoríthatatlanok. Most már együtt nézik Róma szökőkútjait, együtt fürdenek a tréfákban és a szellemi sziporkákban. Nietzschében viszont, akárcsak korábban Paul Rée-ben, megsúlyosbodik s utat tör magának a vágy, amelyet nem elégítenek ki a gondolati találkozások, a szellemi ölelkezések. ő a nőt kívánja egészen. Egészebben, mint amit ez a testvéri szövetség adhat. Neki az asszonytest is kell. Ha kell, akkor a házasság koronájába fogva, s ezzel a hármas szövetségen is önkéntelenül lazítva. Vágya annyira gyúlékony és mindent elsöprő, hogy kérése közvetítőjének először épp a másik érintettet, Paul Rée-t kéri fel. A válaszként elhangzó „nem”-et, amely azonban a testvéri szövetség vonatkozásában továbbra is igen, nem képes megemészteni. Azt gondolván, hogy a közvetítő hibázott el valamit akaratlanul vagy szándékosan, újra próbálkozik. Ezúttal személyesen. A válasz azonban újra: nem. A lány ereje azonban van annyira mágneses hatású, hogy Nietzsche ezután sem tud, akar kilépni a bűvköréből. Ha nem kapta meg őt a maga álmai és elképzelései szerint, akkor legalább azt akarja élvezni teljes mértékben, ami mindezek után megmaradt neki. Maradnak az erotikus feszültséggel teli együttlétek, amelyekbe azonban most már, legalábbis ami Nietzschét és Paul Rée-t illeti, érezhető fájdalom is vegyül. A boldogság, az ilyesfajta erotika boldog élvezete esetükben talán azért csorbul, mert nem ők választottak. ők csak a meglévőnek, az adottnak az elfogadására kényszerültek. Nincs meg bennük az az érzés, hogy valódi játékosok voltak. S nincs meg bennük az az érzés sem, vagy legalábbis egyre inkább halványul, hogy a megismerhetetlen egyszer talán mégis megismerhetővé válik. így az akarás is céltalanabb lesz. Márpedig a céltudat, a cél realizálásának esetleges lehetősége szerves összetevője az erotikának akkor is, amikor az erotika folyamatának – másik oldalról – alapsajátossága az, hogy valójában soha nem fut be a célba. S az, ami Lou számára diadal, önlegyőzéssel való önteremtés, a másik kettő számára a gyönyörűség mellett kín, valamiféle megvont, céljától eltántorított esély, hiányérzettel záruló chance. Lehet, nincs kizárva, hogy a megvalósulás kapujában állva ez a másik kettő esetében is ugyanolyan önlegyőzéssel való önteremtéssé alakult volna, mint ahogy például Kierkegaard és Regine Olssen kapcsolatában. De mivel az ő számukra ez a választás csak félig-meddig adatott meg, nem érezhették olyan választásnak, amelyből csak a gazdagodás és a másfajta szintre önként áttett, a maguk által vállalt szublimált boldogság érzetével jöttek volna ki. A kín, a tehetetlenség persze ugyanolyan alkotóforrássá válhat, mint az öröm. Az erotikus ennek mentén is átcsúszhat az alkotó esztétikai tevékenységbe. Sőt, talán épp azért, mert így energiájának nagyobb tömege zúdul át abba, hevesebben és maradandóbbat teremtve is alkothat, mint ahogy ezt Lou von Salomé az erotikáról szóló írásában hosszasan fejtegeti is. De maga az ember, a biológiai lény, a maga szélesebb ösztönkésztetésével és ösztöntárházával mégis sokféleképpen éli, élheti meg mindezt. Az esztétikai, a „helyettes erotikai mező” idővel mennyországgá válhat az ember számára akkor, ha végső soron egzisztenciája legfőbb céljának is ez választódik ki. Más a helyzet azonban abban az esetben, ha az adott ember – a biológiai lény és az alkotó – az élet teljességével ütközőnek, szembenállónak érzi azt, hogy az ember a maga számára olyan fő célt tűzzön ki, amelynek minden mást alárendel, illetve hogy olyan hierarchikus fellegvárrá alakítsa át az életet, ahol az egyik vágy és törekvés alárendelhető a másiknak. Ezen ember ugyanis az életet inkább olyasfajta éltető levegőhöz érzi hasonlónak, amelyben a „levegő-buborékok” hol szétválasztódnak, hol elkülöníthetetlenül összekapaszkodnak, s ahol az egyik „levegő-rend” csak ideiglenesen emelkedhet fölébe a másiknak, mert a természeti változások következtében a következő pillanatban talán már ismét alásüllyed. S aki így érez és gondolkodik, az minden megállapodott, megszilárdult, kijegecesedett hierarchiát mint természetelleneset, erőszaktevőt, illetve mint neki hiányt okozót él meg. Amikor Lou von Salomé Az erotikáról szóló már említett írásában az erotikának az esztétikaiba való átemelődését vizsgálja, akkor elsősorban a végeredménynek a szempontjából teszi ezt. Vagyis annak szemszögéből, hogy a teremtődés révén létrejön valami új teremtmény, megszületik az alkotás. Ezt ünnepli elsősorban. De talán valamivel kevesebb figyelmet szentel annak, hogy az élet a szublimáció révén nemcsak kiteljesedik, hanem más vonatkozásban biológiailag csorbul is. S főleg akkor, ha az élet-mulasztás nem saját elhatározás, hanem kényszer következménye. Az erotika életrablása ugyanis vállalt önrablás akkor, ha ezt az ember saját elhatározásából teszi. De ha kényszer folytán, akkor az inkább olyan öncsonkítás, amelynek sebei a műalkotás révén nem hegednek be, legfeljebb csak kevésbé lesznek fájdalmasak.
S a testvéri szövetség működésbe lép, a hármas együtt-egzisztálás azonban a maga hétköznapi valóságában elég hamar megszakad. Lou hol az egyikükkel, hol a másikukkal tölt el hosszabb időt, szítva ezzel bizonyos mértékig az épp jelen nem lévő féltékenységét is, s elérve azt is, hogy a kívülmaradó érzései ne lohadjanak. Az együttlétek a másik személyiségének mind teljesebb feltárulását eredményezik. Ez Lou számára biztos forrás ahhoz, hogy a megszülető művekhez mindenkoron az élő személyiséget is hozzákapcsolja, valamint azokat a kifejtett vagy töredékesen elejtett mondatokat, amelyek a találkozások alkalmával elhangoztak. Ezek az együttlétek konkrét művekben lecsapódó kölcsönhatásokat is eredményeznek. Még olyan kölcsönhatásokat is, amelyek kevésbé ismertek vagy kevésbé kerültek az elemző figyelem középpontjába. Lou verseket is ír, amelyek közül az egyiket például Nietzsche meg is zenésítette. Mivel Lou emlékezetből mondta el azt többször Nietzschének, ezért az említett versnek több variációja is létezik.⁸ Az egyik variáció ezek közül a következő:

Biztos, hogy egy barát szereti úgy a barátot,
amiként én szeretlek téged, te talányokkal teli élet.
Akár ujjongtam, akár zokogtam benned nagyon,
akár boldogságot, akár fájdalmat adtál te nékem.

Szeretlek téged én kemény bántásoddal;
ám ha engem semmivé kényszerülsz tenni,
karodból úgy kell elmennem, távolra peregnem, ahogy
baráti érzés kénytelen a barátnak távoztán üressé lenni.

Erőm egészéből járlak körbe téged,
engedd, hogy lángod lobot az én mélyemben vessen.
S engedd, hogy e harcnak felizzó hevében
talányod bennem még mélyebb gyökerekre essen.

évezredékké lenni! S gondolni évezredeket aztán!
Fogj szorosan; zárjon és öleljen magához két karod:
s ha nincs több boldogság, mit adni nekem tudnál,
ám legyen – saját kínodat bizonnyal el nem hagyhatod.

Lou ezt a verset még Nietzschével való találkozása előtt, zürichi tartózkodása idején írta. Lou versét hallva azonban Nietzsche valószínűleg Lout azonosította be az élettel, önmagát pedig a boldogság nélkül maradó baráttal.⁹ Mint ahogy, bár kiegyezett a sorsával, boldogság nélkül maradt Paul Rée is. Azt, hogy Paul Rée személyisége mennyire kettős, Lou csak Rée halála után ismerte fel és regisztrálta önmaga számára. Paul bohém viselkedése sokáig megtévesztette őt. Azt gondolta, hogy a kapcsolatuk teljesebbé tételére irányuló ajánlat visszautasítása csak egy múló, átléphető epizód lesz Paul életében, amelyet Paul úgy ráz le majd magáról, akár a vesztes kártyacsatákat. Valami olyasmi lesz ez számára, mintha a gyöngyökkel teli láncfüzérről leperegne egy szem, amelynek hiánya kicsit bosszantó, de azért nem végzetesnek bizonyuló. Hogy mennyire tévedett ezzel kapcsolatban, arra csak később jött rá. A bohém álorca, a kockáztató játékkényszer mind csak elfedő gesztus volt Paul Rée életében, hogy ilyen módon bújjon ki azokból a melankolikus alapmeghatározottságokból, amelyek személyiségét legalább ilyen mértékben jellemezték. A gyökereket Lou szerint valahol Paul Rée gyerekkorában lehetett volna megtalálni. S ha már akkor tudta volna azt, amit később a pszichoanalízissel és Freuddal való találkozása után tudott, akkor a felületi viselkedés nem téveszthette volna meg, s nem vihette volna tévutakra ítéletében. Rée-nek olyan szeretetre lett volna szüksége, amit a szellemi szublimáció teljes egészében nem helyettesíthetett. Lou később érez némi lelkifurdalást és bánatot amiatt, hogy a szeretetnek (a szerelemnek) ezt a típusát Paultól megvonta. Paul esetében ugyanis nem a félúton táncoló erotika, hanem a beteljesült szerelem lehetett volna az a korábbi melankóliát ellensúlyozó örömforrás, amelyből erőt merítve tehetsége is erőteljesebben, a töredékeket inkább készre formálva mutatkozhatott volna meg. Vagyis – mondhatjuk – a hiány lehet olyan fokú is, hogy az erotika a maga művészi hiányteremtésével nem kisarjaszt valamit, hanem épp ellenkezőleg: a hiányérzetet olyan mértékben súlyosbítja, hogy ezáltal egyúttal az alkotni vágyást is lefagyasztja.¹⁰
Rilke megjelenésével Lou életébe belép az a férfi, akinél viszont a korábban említett törekvés, vagyis az, hogy mindent egyetlen fő célnak, a műalkotás létrehozásának rendeljen alá, illetve hogy élete egyetlenegy mozzanatában se válassza el egymástól a művészt és a hétköznapi embert, valóban célként tételeződött. Ennek harmonikus összehangolása azonban csak kezdetben problémamentes, később egyre több feszültséggel jár együtt. Az első személyes találkozásra az 1890-es évek végén kerül sor Jakob Wassermann közvetítésével egy színházlátogatást elemző estén és irodalmi összejövetelen. Hamar kiderül azonban, hogy Rilke már korábban is kereste Lou Andreas-Salomé társaságát, amikor leveleket írt neki, s azokban elküldte legújabb verseit. Lou számára a legemlékezetesebbek a Krisztus-víziókról szóló költemények voltak, de – tartalmuk miatt is – benne első pillantásra nem keltettek túl kedvező benyomást. Az élő Rilkében azonban kifejezett „férfi-bájt”¹¹ fedez fel. Nem a nagy költő híre vonzza, hiszen Lou visszaemlékezései szerint Rilke ekkoriban még inkább csak ígéret, mintsem ígéretet kiteljesítő volt. Inkább szegénynek, törekvőnek látszott, mintsem kész, széles körökben nagy értékűre taksált művésznek. őt azonban izgatja Rilke személyisége. úgy érzi, hogy ő is adhatna Rilkének valami olyat, ami gazdagíthatná a költő örök keresésvágyát és az új befogadására való állandó készenlétét. Az összeismerkedés után a szokásos természetjárások mellett egészen hétköznapi szituációkban is találkoznak. Rilke szívesen segít különböző orosz ételspecialitások elkészítésében, miközben ők ketten gyakran beszélgetnek az orosz szellemiségről. Rilke, hogy eredetiben olvashassa az orosz szépirodalmat, oroszul tanul. Lou sokrétűen járul hozzá ahhoz, hogy Rilkének mind a nyelvi, mind egyéb jellegű ismeretei jelentős mértékben bővüljenek. Aztán jön a két oroszországi út (1899; 1900) előbb hármasban,¹² később csak Lou és Rilke részvételével, valamint a kétszeri találkozás Tolsztojjal. Az orosz irodalom után az orosz táj, az orosz emberek európai mentalitástól eltérő lelkisége és az orosz vallásosság sajátos jellege Rilke költészetének alakulása szempontjából is döntő fontosságú. Lou a változás egyik legfőbb gyökerét és indítóokát abban látja, hogy itt eleven körülmények között találkozott Rilke az áhítatnak azzal a fajtájával, amely a költő létmódjára (legalábbis klasszikus értelemben vett létmódja számára) évszázadokon keresztül jellemző volt, Rilkére pedig különösen és egyre kifejezettebben. Az áhítatos várás és készenléti állapot, a feszült odafigyelés arra a pillanatra, amikor beérkezik, „beúszik” az a várva várt szó, amely már felcserélhetetlenül pontosan fejezi ki azt, ami a költőben kimondásra vár. Amilyen mértékben azonban az Isten a maga égi trónusáról már sokak szemében eltűnt, és ahogy ezáltal szentesítő nélkül maradtak a fensőbb értékek, annál groteszkebbé vált minden áhítatos odafordulás a fensőbbnek deklarált értékek felé, s annál inkább veszítette el korábbi tárgyát, tárgyait és megjelenítésmódjait maga a költészet is. Rilke számára ez kezdetben tragédia volt. Ráadásul nemcsak olyan tragédia, amelyet másokon figyelt meg, s amit kortendenciaként észlelt, hanem olyan tragédia, amelyet ő maga is személyesen átélt, elsősorban a kereszténység Istenével kapcsolatban.¹³ S ha a vallás alapjait és emelvényeit veszti, akkor felmerül a kérdés, hogy nem történhet-e meg ez vajon hasonló módon a költészettel is. S nem ítéli-e maga a változó történelmi kor elkerülhetetlen halálra a költőt magát is? Az áhítat eleven gyakorlásának oroszországi látványa viszont azt az érzést ébresztette fel Rilkében, hogy túl hamar általánosított, talán nincs veszve minden, illetve van olyan talaj, amelyből az elveszettnek hitt áhítat még kisarjadhat. Az orosz utazások emlékét őrző műveiben azonban Lou szerint nemcsak ez az áhítatot keltő, az orosz nép töretlen szeretetében élő Isten jelenik meg, hanem szilánkokban ennek negatív ellenpólusa is fel-feltűnik újra és újra. Ez a negatív ellenpólus nem más, mint az emberektől elsétáló Isten, a testet, lelket, híveket veszítő Isten, a tárgyait, értékeit magára hagyó Isten. Az orosz emberek áhítata láttán viszont Rilkéből valamelyest eltűnik a korábbi kétségbeesés. Az ő Istenük azonban – a maga félreesősége, zugokba rejtettsége miatt – mégsem lehet tárgypótló a korábbi értelemben. Mivel nincs érezhető és szüntelen jelenléte az egész világban, ezért nem reprezentálhatja a jelent, az univerzális világot. Nem lehet kötődni hozzá a mindent felülmúló és magába olvasztó vallásos-erotikus kötődéssel, mert ez az Isten nem képes egyszerre felmutatni az igéző mindent, s nem képes arra, hogy mindeneket magához hívjon. Hogy a szeretet csábításával ősi, törekvő ösztönöket mozgasson meg. Ez az Isten már nem úgy van, hogy időnként eltűnik, és megfejtendő jeleket hagy hátra, hanem egészen egyszerűen: nincs már. Ha mégis megjelenik, akkor nagysága epizodikus. Akár egy utazással ki lehet lépi abból a körből, ameddig hatalma elér. Az univerzalitás megjelenítésére vágyó költő számára tehát nem lehet ő az, akire a figyelem joggal irányul. A költő lelke, szavai ebben az Istent veszített világban továbbra is üresek, mindaddig, amíg meg nem találja azt a tárgyat, amelyet egyszerre tekinthet univerzálisan jelenlévőnek, ismerős-ismeretlennek, hétköznapian megszokottnak, s mégis – a költészet által újjáteremtve – valami magasabb rendű világnak. A sorsdöntő változást Rilke életében az hozza, hogy megismerkedik Rodin művészetével. Rodin a maga újszerű alkotástechnikájával a hétköznapi tárgyaknak olyan rangot és olyan újszerű életet adott, amivel azok tradicionálisan nem rendelkeztek. Rilke rájön arra, hogy a csodát nemcsak az égben érdemes keresni, hanem a csoda sokszor éppen a lábunk előtt hever, csak mi sokszor botor módon s a magunk „hétmérföldes csizmájával”¹⁴ átlépünk rajta. A csoda és ezzel együtt az áhítat, a magasabbrendűség lehetősége ott virágzik minden tárgyban, csak meg kell adni neki a lehetőséget a kibomlásra. A tárgyak elevenné tételével nemcsak az emberi világ kúszik bele láthatóbban a tárgyakba, hanem beléjük vihetők az évszázadok által megszentelt elvek, illetve a korábban kizárólag csak mitikus-biblikus figurák által megtestesített fensőbb értékek is. A tárgy egyszerre lehet rajtunk kívül, illetve bennünk magunkban, egyszerre lehet mellettünk és fölöttünk. S előállíthatók olyan variációk is, amelyekben a legkülönbözőbb módokon egyesülhet és olvadhat össze a tárgy és az ember. S mivel a tárgy nemcsak készen talált valami, amihez viszonyulni próbálunk vagy viszonyulni kényszerülünk, hanem olyasvalami, amit mi magunk is létrehozhatunk, alakíthatunk, megalkothatunk, ezért még Isten elszivárgása az égről sem akkora sorscsapás talán, mint ahogy azt korábban hittük. Mivel Isten mindenben benne van, fellélegezhet ő a tárgyakban és a tárgyakon keresztül is. S magunk is tehetünk azért, hogy őt folyamatosan megalkossuk. Ettől a pillanattól kezdve Isten Rilke számára olyan objektum, amely létrehozásra és életben tartásra vár, s akinek lehetséges érkezését állandóan feszült figyelemmel kell várni. Istent megalkotni, őt az emberrel viszonyba hozni az ember, és különösképp a költő számára feladat. Mivel ez az Isten azonban – ellentétben a kereszténység Istenével – alulról is jöhet, nem azonosítható teljes mértékben a kereszténység Istenével s annak megjelenési formáival. Az istenszerű lényeg Rilke műveiben másképpen s gyakran más alakokban áttetsző, mint amihez a tradicionális gondolkodásmód hozzászokott. Az új feladat Rilke számára másrészt termékenységforrás és ezáltal öröm. Ugyanakkor az immár minden irányba forduló, minden tárgyat célbavevő, megfeszített figyelem, amely nem lankadhat egy percre sem, Rilke egészségére egyre inkább hatással van. Neurotikusan megviseli őt, előjönnek a régi emlékek is. Ezzel kapcsolatban Lounak a következőket írja: „Gyermekkorom mélyén, betegségek lüktető lázaiban roppant félelmeim támadtak [...], elmondhatatlan mélyen gyökerező félelmekre emlékszem; s most egyszer csak megint ugyanezek a félelmek kezdtek gyötörni, csakhogy nem az éjszaka és a láz ürügyén ... a nap kellős közepén is kirázott a hideg, amikor bátornak és egészségesnek véltem magam, és megragadták a szívem, és felbökték az üres semmibe. Bizonyára érted, mire gondolok; ilyenkor elváltozik minden, érzékeim elfásulnak, s úgy érzem, mintha kiszorítanának egy meghitt és közeli és csupa értelem világból egy másik környezetbe, amelyik bizonytalan, és tele van megnevezhetetlen borzalmakkal. Vajon hová? Ekkor úgy rémlett, nincsen ott semmi ismerősöm, aki hozzám léphetne, s mintha én magam is idegen volnék mindenkinek: valami idegenben elpusztult ember, aki magára maradt, fölöslegesen, másféle összefüggések szilánkdarabjaiként. és akkor reszkettem nagyon. Megborzadtam attól a gondolattól: lehet, hogy itt ér majd utol legsúlyosabb órám, ebben az idegen világban, amelyből senkihez nem tudok többé visszatérni.”¹⁵ Rilke olykor kifejezett halálfélelmet érez. Néha hisztérikus kitörései, rohamai vannak. A költő ezt tréfásan úgy emlegeti, hogy „Rossz helyen tört utat magának a produktivitásom.”¹⁶ Ennek egyik legfőbb oka, hogy a „hétköznapi ember” nem képes kilépni Rilkéből avégett, hogy a világot előzetes várakozások és művészi átformálni akarások nélkül is megélje, hogy a dolgokat, embereket, viszonyulásokat egyszerűen olyannak vegye és úgy élje át, ahogy azok adódnak, amilyenek azok hétköznapi kisszerűségükben. így viszont lemarad az így kínálkozó örömökről is, s tudatlanul is egyre élesebb perpatvarba keveredik benne az ember és a művész.¹⁷
S a tárgyakhoz való még oly alkotó viszonyulás is még egy jelentős területen hiányérzettel terhelődhet. Ez pedig már nemcsak az alkotó viszonyulás, hanem egyúttal a szeretetteljes viszonyulás kérdése. S tulajdonképpen ez az, ami a hűvös, hideg, számító értelemmel való teremtést leválasztja az erotikus teremtésmódról. Az erotikus alkotásmód mélyén mindig ott van valami a szeretet felszínre hozásából, s ilyen vagy olyan formában való megmutatásából. Ott, ahol ez hiányzik, tulajdonképpen csak szeretetutánzásról van szó, amelyet, mint kihagyhatatlant, a számító, manipulatív ész is megtanulhat és működtethet. így a szeretet befuthatja a maga mesterséges útját, olyan örömöt azonban, amilyet a mélyről jövő, ösztönös szeretet ad, soha nem okozhat. S hiába az ész sikere és diadala, az ember mégis kielégületlen marad. S ami Rilke számára Isten eltűnésében az egyik legproblematikusabb pont volt, az a nyilvánvaló szeretethiány. Annak a lénynek az eltűnése, aki a szeretet létét a maga személyében akkor is biztosította, amikor az minden egyéb konkrét kapcsolatból kihalni látszott. Lou Andreas-Salomé ugyanakkor ezzel kapcsolatban úgy látja, hogy azzal a megalkotott Istennel szemben, mint amilyen Rilke költői Istene, lehet odaadást tanúsítani,¹⁸ de nem lehet tőle érezhető szeretet kapni. Legalábbis olyat nem, s úgy nem, ahogy ez például a szerelmes emberek esetében jelen van, akikben a szerelem kölcsönösen, oda-vissza átadódik. Ez pedig az alkotó embert kimerítheti. Ha képes arra, hogy művészi fantáziája működésébe szüneteket iktasson be, vagyis képes arra, hogy hétköznapi emberként viselkedjen, akkor ez a teher átmenetileg letehető. De ha nem, akkor az ember olyan viszonyba kerül, amelyet inkább az egyoldalú szeretethez lehet hasonlítani. Folyton, önkéntelenül adni, s ugyanakkor soha biztosnak nem lenni abban, hogy a másik oldalról szeretetet is lehet majd kapni... Ez lehet valami olyasmi, ami befejezhetetlen, kínzó, s mégis folyton-folyvást ismétlésre ösztökélő: annak reményében, hogy egyszer valami folytán mégis csak feléled valami abból a várva vártból. De ha túl sokáig marad távol és marad bizonytalan a várva várt, akkor ez az ily módon alkotóban olyan kimerültséget, elfáradást is okozhat, amely már esetleg visszafordíthatatlan. ám az, aki beteg, ha egyébként alkotó ember, gyakran még betegségéhez is alkotó módon viszonyul. Igyekszik annak természetét megismerni, hogy az ebből adódó lehetőségeket is az alkotás javára fordítsa. S ha már ismereteket szerzett, feléled benne az a vágy is, hogy ezeket az ismereteket másoknak is átadja, másoknak is megmutassa. Ezért talán nem véletlen egybeesés az sem, hogy Paul Rée végül is a tudományok közül az orvostudományt tartotta a legfontosabbnak, s a szükséges tanulmányok elvégzése után egy elég szegényesnek mondható vidéken orvosként praktizált. S hasonlóképp mozdult meg a vágy időnként Rilkében is, hogy gyógyító orvosként tevékenykedjen, s ténylegesen is gyógyítson. Mert aki gyógyít, az minden bizonnyal olyan cselekedetet végez, ami szeretetre méltó, s amit szeretet nélkül hatásosan nem is lehet művelni.
Lou Andreas-Salomé kapcsolata Rilkével minden vonatkozásban kiteljesedik. Mindketten szerelmesek egymásba, s megtörténik¹⁹ az is, ami Lou és sok más Louba szerelmes, őt megkívánó férfi között nem történt meg. Később Lou maga erről – szavait Rilkéhez intézve – így vall: „éveken keresztül a te asszonyod voltam, mégpedig azért, mert Te voltál nekem az első Valóságos; a test és az ember elválaszthatatlanul egy volt, miként az élet legkétségbevonhatatlanabb ténye maga.”²⁰
De valóban Rilke volt-e Lou számára az igazi felszabadító? – teszi fel a kérdést H. F. Peters, egy Louról szóló biográfia szerzője. Többféle feltételezés is megfogalmazódott ezzel kapcsolatban. Az egyik nehezen bizonyítható vagy beteljesült, vagy beteljesületlen kapcsolat – még a Rilkével való találkozás előtt Lout – valószínűsíthetően egy orosz patriótához, név szerint Szavelijhez fűzte,²¹ akivel az Alpokban töltött el néhány idillikus napot és éjszakát. A másik viszonyról sokkal többet tudunk. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy Lou életében az a férfi, akivel először ténylegesen s valóban szexuális kapcsolata is volt, egy bécsi zsidó orvos volt, név szerint Dr. Friedrich Pineles. Vele Lou még 1895 őszén ismerkedett össze. ő később éveken keresztül Lou nem hivatalos férjének számított. Akárcsak Paul Rée, Pineles is egy régi és tiszteletre méltó zsidó családból származott. A család Galíciából települt át Ausztriába. Pineles széles műveltségű, olvasott ember volt, egyaránt érdekelték mind a szépirodalmi, mind a filozófiai kérdések, de a saját szakterületén is elismert tekintélynek számított. Idegrendszeri problémákkal foglalkozott, emellett már 1895-96-ban részt vett a Freud által meghirdetett szemináriumokon. Huszonhetedik életévét töltötte be akkor, amikor Louval találkozott. Férfi-nő kapcsolatban jóval, hét évvel volt fiatalabb az „asszonynál”. A nők rajongtak érte. Külseje városias, charme-os, értelmiségi ember benyomását keltette. Különösen feltűnő volt többek emlékezete szerint beszédes, vonzó szeme. A kifinomult megjelenés azonban erős, ösztönös férfiassággal társult. Lout már első látásra elbűvölte. A férfi családja a titkos liaisont nem ellenezte, kivéve Pineles (beceneve szerint: Zemek) édesanyját. Louban felmerült a válás gondolata is, de férje, Andreas – házastársi kapcsolatuk minden furcsasága²² ellenére – nem egyezett bele ebbe. A találkozásokat viszont a korábbi házastársi megállapodás alapján nem akadályozta. Dr. Pineles vonzódása Louhoz, a feljegyzések tanúsága szerint, amellett, hogy Pineles észrevette a lány intellektuális tehetségét, eredetiségét, nem a ragyogó intellektus iránti tisztelet volt. Nem ez volt az, ami őt megbabonázta. ő mindenekelőtt a nőt, a női „bájt” vette észre s akarta Louban. A csillogó tudás ezúttal csak másodlagos, akár el is hanyagolható tényezőnek bizonyult.²³ A tudás mint érték soha nem emelkedett Pineles értékhierarchiájában Lou nőiessége fölé. Neki Louból a nő kellett – mindvégig. S Pineles képesnek bizonyult arra, amire előtte hosszú éveken keresztül senki. Felkeltette Louban a fizikai vágyat is. Pedig Lou ekkor már 34. évét töltötte be. Annak ellenére, hogy ekkor már Bécs, Párizs, Berlin és más kultúrcentrumok hírességei bolondultak érte, s éreztek szerelmi vágyat az asszony iránt, a fizikai kapcsolatot ő korábban, az utolsó pillanatban mindig visszautasította. A kamaszkori erős szerelmi érzés után, amelyben Hendrik Gillot egyszerre töltötte be a mester, az apa és a kibontakozó férfiideál szerepét, s amely kapcsolatban azonban Lou még túl fiatalnak érezte magát ahhoz, hogy elveszítse a teste feletti szabadságot, hosszú időn keresztül nem jött senki, aki valódi szerelmi érzéseket ébresztett volna benne. Másrészt éveken keresztül továbbra is Gillot volt az, akihez a legerősebb érzések fűzték. Részben ezért maradt még házasságában is – F. C. Andreasszal kötött házassági megállapodása alapján – fizikailag érintetlen. Pineles fiatalabb volt Lounál, s itt bizonyos mértékig megfordult a korábbi viszony. Lou volt az, aki Gillot szerepét Pineles életében eljátszhatta volna. Pineles azonban nem akart „tanított” lenni, sőt, bizonyos vonatkozásokban, így például a szexuális élet területén ő volt az, aki gazdagabb és átadhatóbb tapasztalatokkal rendelkezett. Nem lett alárendelt, hisz férfiként övé volt a fölényesebb és igézőbb ismeret. Másrészt mint olyan ember, akinek van szakmai rálátása is a különböző pszichózisokra, értett ahhoz, hogy Louban a jelentkező gátlásokat, neurotikus emlékeket és viszolygásokat oldja, s elvezesse őt ahhoz a ponthoz, amikor az asszonyból a szexuális élet nemcsak félelmet és ellenkezést vált ki, hanem az egyesülési vágyat és ezzel együtt korábban nem ismert örömöt.
A szeretet és a szerelem öröme, másrészt a szeretethiány és a megbetegedés, az erotika normális és patologikus elemei, az erotikus és az alkotó szenvedély szélsőséges, őrült képzetekben való lecsapódásai és az ezzel kapcsolatos gyógyítótechnikák Lout is behatóbban érdekelték. S minél több konkrét megnyilvánulási formáját figyelte meg ennek egyrészt önmagán,²⁴ másrészt az általa szeretett emberek körében, annál inkább. S részben ez hozza meg számára a következő maradandó hatásokkal járó barátságot, Sigmund Freud figyelmét. A pszichoanalízis alapmeglátásait, újszerű következtetéseit Lou hamarabb ismerte, mint a tanok alapító atyját, Sigmund Freudot magát, akivel személyes kapcsolatba első ízben 1911-ben kerül. Lou a tanok alapján döntő fontosságúnak tartja azt, hogy a beteg emberek viselkedése valamiféle előkövetkeztetési modell lehet az egészséges emberek viselkedésével, illetve azok szélsőséges megnyilvánulási formáival kapcsolatban. A nyerseség, a hatalomvágy, a közönségesség, de éppúgy a melankólia, a túlhajtott alkotási vágy, a felfokozott szeretetkeresési ösztön felszíni működési alakzatai nem függetlenek a pszichikai alaptalajtól, illetve annak deformációjától. S fontos az is, hogy a „vágy-kertek” legfőbb aljnövényzete a gyerekkor. Onnan nő ki minden, s ez az aljnövényzet a kert legkiirthatatlanabb része. Különösképp izgatja Lout az is, hogy a tudatos és a tudattalan (tudatalatti) miképpen működteti a testet magát. S hogy milyen hatással van ez a szexualitásra s annak különböző megnyilvánulásaira. A kultúrember számára ez egyszerre idegesítő és érdekfeszítő kérdés volt a 20. század elején, hiszen itt egy olyan, már elfelejtett, hosszú időn keresztül peremvidékre űzött, civilizáltan „megiskolázott” jelenséggel került szembe, amely hol kétségbeesetten (betegségekbe menekülve), hol pimaszul szabálytalankodva, különböző deviáns vagy annak minősített viselkedési formákba menekülve bukkant fel újra és újra. A szexualitás az, ami a legkétségtelenebbül ősidők óta bennünk van, s amellyel – kultúremberként is – mégis a leginkább önmagunkon kívülre kerülünk. Feltűnik itt valami, amit az individuum, legyen az bármilyen magasan képzett, – lelki együtthatóit is tekintve – nem képes csupán önkörén belül normálisan elintézni. Az individuum ünnepelt, magányos csillagvilága itt ráutalódik valakire, aki rajta kívül van. S minden hódítás vagy egyesülés ellenére is rajta kívül marad. Ez az a terület, ahol így vagy úgy, de számolni kell a másikkal, nem lehet nem tudomást venni róla. így aztán minden olyan megoldási kísérlet, amely mint – korábban a satellitek – csak az individuum körül mozgott, e területen csődöt mond, zátonyra fut. Technikailag nem megold, hanem csupán elfed bizonyos problémákat. A civilizált ember szélesedő problémáinak egyik legközpontibb kérdése az, amit Freud szublimációnak nevez. Ezen mindenekelőtt azt szokás érteni, hogy a szexuális ösztön eltérül eredeti végcéljától, s rávetítődik, beledolgozódik másfajta ösztönkésztetésekbe, illetve levezető, helyettesítő tevékenységi formákba. Ezeket a helyettesítő formákat – továbbvive mármost ezt a gondolatot – szintén lehet művelni az eredeti gyökerekre emlékeztetően akár erotikusan is. Sőt, az erotika mind kifinomultabb működése, öngyönyöre, technikai átgondoltsága és cizelláltsága, az ösztönöknek a gondolatokban való megfürdetése tulajdonképpen ekkor alakulhat át igazán önfolyamattá s a végső célról leválasztható öncéllá. S ezért merülhet fel az a kérdés, hogy milyen az erotika civilizált bája. S van-e ennek a civilizált bájnak hosszú távon kártékonysága? Lou előbb láthatta ennek különböző személyiségekben való lecsapódásait, mint ahogy elméletileg szembesült volna a kérdéssel. így aztán későbbi pszichoanalitikus tanulmányai során nemcsak az orvosok által felkínált és ismertetett esetleírásokra támaszkodik, hanem mozgósítja saját becsatlakoztatható benyomásait is. Személyes emlékeit Paul Rée-vel, Nietzschével, Rilkével kapcsolatban, de érdeklik ennek azon vonatkozásai is, amelyek a zárt, a közösségeken belül szinte individuumként, individuális szokásokat érvényesítő kolóniák életével kapcsolatosak. Legyen ez, mondjuk, egy orosz kolónia Párizsban vagy egy német kolónia Oroszországban.
Nagy vonalakban ilyen jellegű élményekkel és benyomásokkal találkozik Lou Andreas-Salomé, még mielőtt 1910-ben publikált könyvét Az erotika címmel megírná, s mielőtt 1911-től kezdődően folyamatosan, levelezés és személyes beszélgetések útján módja lenne Sigmund Freuddal is megvitatni saját tapasztalatait. éppen ezért érdemes itt, e helyütt sort keríteni arra, hogy Lou Andreas-Salomé jelzett művének néhány fontosabb kérdését áttekintsük.
A bevezető részben Lou hosszasan foglalkozik a vizsgálati, módszertani kérdésekkel, rávilágítva arra, hogy az erotika esetében egy olyan komplex jelenségről van szó, amelynek bármilyen eddig ismert metodikával való kizárólagos vizsgálata óhatatlanul hiányérzetet hagy hátra az emberben, és az egyoldalúság benyomását kelti. Másrészt nyomatékosan hangsúlyozza azt, hogy jellegzetes, ugyanakkor kardinális hiba mind a szexualitásnak, mind az attól való tartózkodásnak a lebecsülése, de éppúgy szélsőséges túlértékelése is. Különböző, a szaktudományok területéről vett biológiai példákkal igyekszik emlékeztetni arra, hogy a szexualitás (ami az erotika megnyilvánulásának legeredendőbb területe) a legősibb organizmusok életének is szerves részét képezte. A legősibb azonban a maga változatlan irányultságában fokozatosan szembekerül az emberi civilizáció kiteljesedésének legmarkánsabb vonásaival. így például a racionalizált világ azon erősödő meggyőződésével, amely a szexualitást csupán csökevényként fennmaradó, a civilizált ember számára inkább takarni-, rejtegetni való jelenségnek tekinti, valami olyan alsóbb rendűnek, ami a magasabb kultúrfokra elvergődő emberben az animálist idézi meg újra és újra. Ebből adódóan azonban a modernitásnak körüljárandó kérdésként már nemcsak a szexualitás igényével, de az attól való tartózkodás, az attól való idegenkedés jelenségével, valamint az ebből származó problémákkal is számot kell vetnie. Másrészt e témakörön belül maradva részletesen taglalja L. Andreas-Salomé azt is, hogy a civilizáció korbácsütéseinek hatására a szexualitás hogyan, milyen módon tévelyedhet el vagy jut el odáig, hogy szereptévesztésben szenved. így pl. akkor, amikor eredeti célja helyett más ösztönkívánságok kielégítéséhez csatlakozik (falási ösztön). A puszta szexualitáson túli szerelem, valamint a szerelemmel átszíneződött szexualitás az, ami Lou meglátása szerint a szexualitásnak valami olyan többletet ad, amely – akár boldog a szerelem, akár boldogtalan – már a szellemileg is alkotó produktivitás irányába hat.
Az erotika című írás egyik legfajsúlyosabb és a maga korában sok vonatkozásban újszerűnek ható része az, amelyikben L. Andreas-Salomé a szerelmi és az esztétikai alkotótevékenység közötti azonosságokat és különbségeket taglalja. A hangsúly mindenekelőtt az azonos vonásokra tevődik, amennyiben Lou mindkettőt azonos gyökérből, a legősibb mélyrétegekből eredezteti. Mindkettőre jellemző szerinte az idealizálási hajlam és a „szépítő” szemlélet, a hétköznapi látásmódtól való tetten érhető eltérés. Mindkettőre jellemző az, hogy nem kérhető tőle számon rigorózusan a valósággal való tényszerű vagy logikai megegyezés. Az illúzióként alkotásra ösztönző vagy az illúziót megalkotó – ha alkotótevékenységét és alkotótevékenységének eredményét tekintjük – hatásában lehet ugyanolyan széles körű s ugyanolyan erővel bíró, mint bármely más produktív tevékenység. éppen ezért próbálják a társadalom hasznosnak nyilvánított és hivatalosan elismert tevékenységrendszerébe betagolni, s kapcsolatba hozni mindazzal, aminek pozitív értékét más vonatkozásban elismerik (barátság, felelősség- és kötelességtudat, normatisztelet...). L. Andreas-Salomé szerint az előbb felsoroltak – az erotika vonatkozásában – olyan haszonnövények, amelyek inkább gyengítik, mintsem erősítik az erotikát, még ha a társadalom a maga érdekében igyekszik is ezt másképp interpretálni. Az erotikában, annak kialakulásában és fennmaradásában, hangsúlyozza Lou, jóval meghatározóbb szerepet játszik az egyébként sokszor alábecsült őrültség, szerelmi megszállottság, amely az intellektus közreműködésével a szexusból sokkal eredendőbbet és többet képes kihozni, mint az, aki az előbb említett haszonnövények előtt hajladozni kényszerül. Másrészt az ilyen típusú alkotótevékenységek mindenekelőtt ahhoz segítik hozzá az embert, hogy a sok előírt utat bejárván rátaláljon végre a maga legsajátabb szellemi útjára is. S ez így van akkor is, ha mindehhez önbecsapási gesztusok és mozzanatok is keverednek. Az illúzió, illetve az illúziókeltés, valamint a még-azon-túl-van-valami érzésének működtetése annyira szerves része ennek a folyamatnak, hogy erre általában mind az esztétikailag alkotók, mind a szerelmesek ösztönösen ráéreznek. S anélkül hogy ebben valami tudatos szándék vagy póz működne, tevékenységükbe, viszonyulásaikba ezt az elemet is beépítik. (Az erotika egyik alapösszetevőjének tekinti ezt később G. Simmel is, amikor A kacérság lélektana című tanulmányában a szerelmesek ösztönös, illúziókeltő elemeket tartalmazó játékáról beszél.²⁵) S ahogy az esztétikai alkotótevékenység során a műalkotás médium, amelyen keresztül a világ másképpen jelentkezik be, mint egyébként, ugyanaz érvényesül a szerelem esetében. A szerelem a szemnek olyan hálójává válik, amelyen keresztül új, másfajta életre kelnek a tárgyak, a korábbi összefüggések. úgy jelennek meg, mintha a szerelmesekhez minden csak a szerelem médiumán keresztül tudna átszűrődni A szerelem mintegy köztes, lebegő állapotba helyezi a szerelmeseket, mégpedig az érzékek és a szellemiség határvonalai között. Az erotikát hajszoló szerelem és az esztétikai alkotótevékenység közötti egyik legszorosabb összekötő kapocs az, hogy mindkettő a képzelet legerősebb motorjaként működik, s fantáziateremtményekben is lecsapódhat. Ezek a fantáziaképződmények pedig szerves módon egyesítik önmagukban az ősit és a jelen pillanatot, ezeknek valami titokzatos szintézisét adják. Mind a szerelemben, mind az esztétikai alkotótevékenységben működésbe lép a „testi emlékezet”, amely elválaszthatatlanul érzéki és szellemi is egyszerre. A múltbeli ősörökség szövődik aztán össze az érintett személy legszemélyesebb emlékeivel, s lép asszociációba minden lehetséges jelen gondolattal és érzéssel. Alapkülönbség viszont a szerelem és az esztétikai alkotótevékenység között az, hogy a fizikai felindulás az esztétikai alkotótevékenység esetében csak átmeneti kísérő momentum, egyfajta lecsendesíthető, nyugalmi állapotba átbillenthető mellékkörülmény. A szerelmi alkotótevékenység elsődleges megnyilvánulásában viszont a fizikai mozzanat egyáltalán nem járulékos tényező. Közös mozzanat az is, hogy a művész, akárcsak a szerelmes ember, normákat döntöget, illetve olyan állapotba kerül, amely túllendít a normákon. S legfőképpen akkor, ha a múltbeli és jövőbeli elvárások váltakozva, feszültségkeltő módon találkoznak össze benne. Lou Andreas-Salomé egy szerinte tévesnek minősíthető közhelyre is felhívja a figyelmet. Arra, hogy a közhiedelem szerint a művész az, aki kötetlenebbül alkot, aki magában a műalkotásban látszólag könnyebben eloldhatja magát a kényszerítő, praktikus életviszonyoktól. Valójában azonban L. Andreas-Salomé szerint – a műalkotás összetevő elemeit tekintve – a művész sokkal inkább a valóságból építkezik, illetve sokkal inkább próbálja önmagát valamilyen mértéket adó és szabó elvárásnak alávetni, mint a szerelemből csapongva alkotó, aki több új és eredeti gondolattal, dologgal ajándékozhatja meg a világot, mint az esztétikai szabályokat kisebb vagy nagyobb mértékben respektáló művész. Ebben van a szerelmi érzés még átfogóbb és megfoghatatlanabb ereje, de ebben van a kínja is. A szerelem, amíg valóban szerelemnek nevezhető, s amíg erotikával telített, nem juthat el a maga nyugvópontjához olyan módon, mint az esztétikai alkotótevékenység. Szüntelen vibrál, hat, működésben van, az idegrendszert jóval tartósabban és megszüntethetetlenebbül tartja feszültségben, mint az esztétikai alkotótevékenység. éppen ezért fantáziaképződményei is szélsőségesebbek, ugyanakkor eredetibbek, egyénibbek lehetnek. Megfigyelhetünk persze olyan átcsúszásokat is, amikor az erotikus felizzás vet lobot az esztétikaiban, annak mintegy előfokát képezve. S mivel az erotikus fantáziaképződményei mindig igen erőteljesek és újszerűek, ezért van az Lou Salomé szerint, hogy a szerelmi állapot az alkotók számára tulajdonképpen az egyik leginkább kívánt állapot, hiszen ez az állapot úgy mozgósít alkotóenergiákat, s úgy tesz könnyebbé alkotó folyamatokat, ahogyan semmilyen más erő. A „normalitástól való eltérés” tehát mind az erotika, mind az esztétikai alkotó tevékenység esetében elmozdíthatatlan, a helyéből kibillenthetetlen alapkő.
A normalitás és a normálistól való eltérés jelenségeivel Lou később, más műveiben is behatóan foglalkozik. Eintragungen. Letzte Jahre című írásában ezzel kapcsolatban például a következőket írja. A normálison belül alapvetően kétféle emberi irányulás különböztethető meg: az egyik típust az képviseli, akinél túlsúlyban van az elfojtás mechanizmusa, a másikat pedig az, akinél nincsenek meghatározó jelleggel ilyen elfojtások. Az első, az elfojtó viselkedés Lou Andreas-Salomé szerint tudati fejlődésünk megkerülhetetlen része, ennek abszolút hiánya gyengeelméjűséget vagy betegséget sejtet. A túlzottan elfojtó tevékenység viszont már neurózisba csaphat át. Az elfojtás alábbhagyása – még a normalitás határain belül – nem azt jelenti viszont feltétlenül, hogy hiányzik az elfojtáshoz való képesség, csupán azt, hogy ez esetben másféle hatásokkal kell számolni. A külvilág parancsoló, formáló hatásai helyett az elfojtásra kevésbé hajlamos típust inkább saját ösztönéletének elementaritása irányítja, még akkor is, ha konfliktusba kerül a külvilág realitásával. Ez elsősorban azoknál figyelhető meg, akik kevésbé késznek mutatkoznak arra, hogy őket külsőleg megneveljék. A normalitás határait viszont már egyértelműbben lépi át a pszichotikus (Lou Adreas-Salomé itt hangsúlyozottan azokról beszél, akiknél nem diagnosztizálható semmiféle funkcionális agyi elváltozás vagy egyéb toxikus hatás), akik a normál világ szemében idegennek, olykor furcsának tűnnek. Mint ahogy a pszichotikus is idegennek érzi magát a „normál” világban. A pszichotikust könnyen félreérthetik, betegnek vagy gonosznak minősíthetik, mert veszélyeztetve érzik általa a fennálló rendet, az irányadó parancsokat és tiltásokat. Lou úgy véli, hogy az emberiség fejlődése szempontjából egyaránt szükség van mind a normalitás képviselőire, mind pedig a normalitást döntögetőkre. Nem ragaszthatunk ugyanis a hátunkra olyan plakátot, mondja, amelyre kiszögezhetnénk az örök érvényű értékek feliratait. Hiszen ezek az értékek térben és időben szüntelenül változnak. A változások „előjelzői” viszont gyakran épp azok, akik az örök érvényű értékekhez kevésbé ragaszkodnak. S közöttük minden bizonnyal jelentős hányadot tesznek ki a pszichotikusok. Egészséges embernek viszont általában – megszokottan – azt tekintik, aki úgy képes végigjárni az élet nehéz tojástáncát, úgy képes egyensúlyozni a parancsolt és a megengedett között, hogy eközben viszonylag kevés tojást tör össze. Ebből eredően azonban kevés változást is idéz elő.
Lou Andreas-Salomé az autodidakta módon folytatott előtanulmányok után 1911-ben egy weimari kongresszuson jelentette be azt a szándékát Freudnak, hogy személyesen is szeretne bekapcsolódni Freud munkakörének tevékenységébe. Freud örömmel fogadta őt. Lou mint nő üde kivételnek számított ebben a baráti társaságban, hiszen női munkatársa ennek a körnek első ízben 1910-ben akadt. Lou nem tudván a Freud és Adler között ekkor már kialakult feszült helyzetről és fokozatos eltávolodásról, beszámol Freudnak arról, hogy Adler körének tevékenységében is részt vesz. Freud erre csak annyit jegyez meg némi malíciával, hogy a két kört próbálja meg elválasztani magában, s kerülje azt is, hogy az egyik körben tapasztaltak alapján ítélje a másikat, vagy híreket vigyen ide-oda.²⁶ Lou ennek a kérésnek eleget tesz, méghozzá olyannyira, hogy csak hónapokkal később tudja meg Freud azt is, hogy Lou kivált Adler baráti köréből.
Azt, hogy Freud miben és mennyiben hatott Loura, egyrészt Lou Saloménak Freudról írott könyvéből, másrészt kettejük levelezéséből tudhatjuk meg. Freud, akárcsak a többi Lou körül feltűnő férfi, nem tudta Lout csak munkatársnak tekinteni, pedig Lou az első személyes találkozásukkor már ötvenéves volt. Szépsége és vonzereje azonban még ezekben és a későbbi években is töretlennek bizonyult. Freud szexuális tevékenysége – saját bevallása szerint – viszonylag fiatalon, már a negyvenes éveiben alábbhagyott. Akkor azonban, amikor megismerte Lou Andreas-Salomét, hosszú idő után újra megmozdult benne valami olyan érzés, amelyről korábban azt hitte, hogy már a múlté. S Freud, aki annyi mindent tudott a szexualitásról, annak elhajlásairól és gyökereiről, az új benyomások nyomán ismét nem a teoretikus érdeklődésével éli át a szexuális vonzalmat és az erotikát. érzéseit a személyes együttlétek során hol szemérmesen leplezni igyekezett, hol pedig váratlan és hirtelen gesztusokkal adta tanújelét. Egy alkalommal kezébe került Lounak az a verse, amelyet Nietzsche zenésített meg. Megdöbbentették a versben hullámzó indulati kitörések, illetve a vers zárósorai. S azonnal, feltűnő hevességgel, ugyanakkor némi iróniával tagadta, hogy őt hasonló érzések hatalmukba keríthetnék. Lou akkor nem bocsátkozott vitába vele. évekkel később azonban egy őszi közös együttsétálás alkalmával újra előhozakodott a verssel, s Freudnak – régi megjegyzésére emlékeztetve őt – azt mondta: „Azt, amit én valamikor az indulatoktól elragadva csak úgy fecsegésszerűen mondtam, ön meg is tette.” Freud ekkor már nem tiltakozott, válasz helyett átölelte Lout.
Sigmund Freud és Lou Andreas-Salomé kapcsolata kezdettől fogva igen szívélyes hangnemű volt. A kontaktust először Lou kezdeményezte, szeretett volna részt venni a szerda esti híres munkamegbeszéléseken, vagyis tanítványnak jelentkezett. Freud nem leplezett örömmel fogadta, és később egyre élénkebb érdeklődéssel osztotta meg vele gondolatait, illetve figyelte tanítványa sorsát. Az, hogy Freudot Lou külső megjelenése sem hagyta hidegen, kiderül abból az apró momentumból, hogy már kapcsolatuk legelején fényképet kért tőle, sőt, ezt többször is sürgette. Másrészt, ha Lou hiányzott a szerda esti munkamegbeszélésekről, Freud – a munkatársak visszaemlékezései szerint – kifejezetten ingerlékeny és feszült lett. A levelezés és a személyes találkozások középpontjában hosszú éveken keresztül a szakmai kérdések álltak, s ezekhez gyakran kedves, könnyed baráti gesztusok társultak. 1921. november közepétől december közepéig Lou Freud bécsi házának vendége volt, a levelek hangneme ettől kezdve lett a korábbinál még bensőségesebb. A megszólítások egészen közvetlenek, megjelenik az évődő, tréfálkozó hang, de erőteljesebben szólal meg a személyes találkozásokat sürgető vágy, s olykor az egymáshoz való kötődés hangsúlyozása. Lou már élete végén írott leveleinek egyikében Freud apa-arcáról beszél, amely mintegy fölébe hajolt az övének. Freud meghatottan köszöni ezt meg neki, s egyúttal – érezhetően némi fájdalommal is – felemlegeti saját hajlott korát. „öregnek kell már lenni ahhoz, hogy az ember ilyen levelet kaphasson...”. Freud és Lou kapcsolatába tehát ismét belevegyül az, ami a Gillot-szerelemtől kezdve Lou számára oly fontos volt. Előbb az apa-isten, majd később az apa-barát vagy talán több is, mint apa-barát megtalálása, illetve legalább a töretlen „mellette lét” tudata és érzése. S bár ez a fajta viszonyulás Freud elméleti munkásságában szintén jelentős terület volt, ők ketten erről a levelekben egymás kapcsolatát érintve nyíltan és hosszasan nem beszéltek. Inkább Lou volt az, aki ezt megfogalmazta és kimondta, de ezt is már csak a legutolsó években. Minden bizonnyal azért, mert ő is ráérzett arra, hogy Freud szemében ő nemcsak fiatalabb tanítvány, gyerek, hanem legalább annyira nő is. S talán észrevette azt is, hogy a másik számára ez olyan öröm, amitől őt nem lehet megfosztani. Meg valószínűleg benne is mocorgott az, amit kezdetben öntudatlan, később mindinkább tudatosodó szerelemnek lehet nevezni. Igen, meglehet, szerelem is volt ez. Többnyire szellemi légpályákon, néhány apró, kedves gesztussal, rajongó szavakkal, néma öleléssel. S beszélgettek ők egymással műveiken keresztül is.
Akárcsak Freud, Lou is kereste időnként a választ saját, furcsának tűnő, a megszokott formáktól eltérő viselkedésére. Azt, hogy szexuális élete így alakult, részben azzal magyarázta, hogy – mint az északi fajok általában – későn érő természet volt. Feltűnően szép és vonzó, előbb sokáig kamaszlányos, majd érettebb asszonyi külseje nem haladt párhuzamosan benső lelki életének alakulásával. Belül sokkal tovább maradt gyerek, mint kortársai. A csáberő adva volt már külső megjelenésének köszönhetően. A széles körű érdeklődés, az eredeti látásmód, olvasottsága pedig újabb nyomatékot adott a természetes vonzerőnek. A férfiakban valóban a férfit ébresztette fel. Talán tudatában is volt ennek a vonzerőnek, előbb-utóbb mindenesetre tudatára kellett hogy ébredjen. De mivel ő sokáig nem volt megkötve olyan érzések által, amelyek – szerelmes zavarában – gyengébbnek, esetlenebbnek mutatták volna annál, mint amilyen valójában, ezért az erotikát igen magas hőfokon tudta művelni. Mert őszintének őszinte volt a lelkesedésében, a rajongásában, tudnivágyásában. ő szeretett, de úgy szeretett sokáig, ahogy egy gyermek. Ahogy egy gyermek szereti az apját, a bátyjait. A többi érzéssel kísérletezett. Várta a maga számára is azt, hogy ez a vissza-visszatérő érzés mikor fordul át olyan vágyba, amelynek minden fenntartás nélkül át tudná adni magát. Talán túl sokat is várt az első meghatározó szerelemtől. Talán azt a szenvedélyt várta, amely úgy emeli ki őt meglévő állapotából, hogy az teljes kielégülést jelent nemcsak intellektusának, nemcsak emberi kötődési hajlamának, de éretté váló, szerelemmel szeretni akaró ösztöneinek is. Ehhez azonban előbb fel kellett szabadulnia lelkileg is. Valószínű ebben segített neki jelentősen sokat Pineles. S aztán már mint asszonyiságában is kiteljesült nő találta meg azt a kapcsolatot Rilkéhez fűződő viszonyában, amelyre kezdetektől fogva vágyott. A kapcsolat, az átmeneti törések ellenére is, mindig megmaradt szabad akaratból vállalt, kölcsönös vonzódáson alapuló kapcsolatnak – egészen Rilke haláláig. Lou azt is tudta, érezte, hogy mikor kell úgy háttérben maradnia, hátrébb húzódnia, hogy a szeretett Másik „totalitása”, önérvényesítő törekvése ne sérüljön. Hogy Rilke alkotni tudjon, hogy más embereknek is adhasson önmagából. Ebben valamelyest benne van a szerelmes embernek az a heroizmusa is, amelyik tudja, hogy szerelmével akkor alkot igazán, ha nem gátolja azt, hogy a Másik időnként saját erejét is kipróbálja, hogy új szituációkban is „megélje” önmagát. S Lou ezekben az években ezt már tudta, hiszen a ketrecbe zárás lehetőségének kínjait korábban már ő is átélte. Vagyis tulajdonképpen ő ebben, a szerelem esetleges birtoklássá változtatásában nem ment el a végpontig. Tudta ugyanakkor azt is, hogy a szerelem beteljesülése önmagában még nem vet véget az erotikának akkor, ha megvan a képesség és a hajlandóság bármelyik szerelmes félben arra, hogy az erotikát a parázsból újra és újra felszítsa. Az, aki nem köti meg a Másikat teljesen, nem teszi bebiztosítottan tova-nem-szökhetővé azt, amit megkapott, az tudja azt is, hogy a kapcsolat nem a birtokláson, nem a rendelkezési jogon múlik, hanem elsősorban azon, hogy ő vagy a Másik képes-e az erotikát életben tartani s varázsosan megélhetővé tenni az egyszer már végpontjáig eltáncolt kapcsolaton belül is. Tud-e úgy adni és valami olyasmit adni, amiben ő helyettesíthetetlennek bizonyul?
Az a Lou, aki oly sokat foglalkozott Ibsen drámáival, s nemcsak a nőalakokkal, hanem e drámák más vetületeivel is, például azzal, hogy mit jelent élni és élni hagyni, mit jelent a magunk és mások igazsága, megvan-e mindenkinek a maga „vadkacsája”, vagy másik oldalról a maga prófétikus igazsága mások vadkacsájának lelövéséhez, nos, ez a Lou önsorsában – kiélezett és szélsőséges – formában mintha egy új, születőfélben levő asszonytípusnak a sorsát is megélte volna. Az önmaga intellektusának függetlenségére vagy függetlenedési lehetőségére ráébredő, az iskolás évek duzzadásával hosszabb ideig gyereknek megmaradó, a konvencionális szokásokat megismerő, de abban nem szívesen megmaradó nőnek az a típusa volt ő, aki sokáig még önmagán is csodálkozva és értetlenül figyelte a másságot. Ugyanakkor elszántan kereste azt az utat, amelyen fellelhetné az élet teljességét – minden vonatkozásban.
Az anyaság – Lou véleménye szerint – fontos eleme a nő életének, ezért Lou bizonyos mértékig averzióval viseltetik az éledő feminista mozgalmak vadhajtásaival szemben. Neki magának nem volt gyereke, csak egy elvetélt terhessége, de írásai alapján arra következtethetünk, hogy nem volt ellene a gyerekvállalásnak. Talán várta is, hogy végre bekövetkezzen az életében. S nem kizárt az sem, hogy ilyen jellegű vágyait egy kicsit rávetítette a Rilkével való kapcsolatra is. Segített Rilkének költőként is a világra születni, felnevelődni, így örökítve rá azt, ami belőle is maradandó. Vagyis ő mintha már egy szűk, de mindinkább táguló határmezsgyén élt volna. állandóan kereste önmagát. Ez az állandó keresés jelenik meg többek között, hogy női párhuzamokat keressünk, Flaubert Bovarynéjának alakjában is. Bovaryné azonban, akárcsak Ibsen Nórája, sokáig csak sodródik a sorsával. Lou von Salomé viszont igen hamar választ, dönt, és határozottan akar valamit S van ereje ahhoz is, hogy sok-sok esztendőn át, amikor nem teljesül a várakozása, kitartson eredeti szándéka mellett. Ebben mindenképpen kivételesnek s éppen ezért a maga nemében egyedülálló egyéniségnek is tekinthető. Bovarynénak ugyanúgy megvan a maga természetes bája és könyveken nevelődött elképzelése az életről, mint Lounak. Mivel azonban egész életét az óhajtott szerelem vágya tölti ki, ezért amikor úgy érzi, hogy végre rátalált, oly naivan, odaadóan viselkedik, hogy elfelejtkezik arról: az erotika szürkülhet is akkor, ha ennek fenntartásán nem fáradozik. Nincs meg az az előtapasztalata, amely ezt megsúgná neki. Szépsége mellett naiv természetessége volt az, ami Rodolphe figyelmét hosszasabban irányította rá, mint más asszonyra. Vagyis mind Bovarynéban, mind Louban a gyermeki, a gyermekien más, a gyermekien asszonyi volt a férfiak számára az egyik felhívó, az érdeklődést felkeltő elem. Lou azonban ehhez hozzá tudta tenni a maga intellektuális ragyogását és a maga intellektuális másságát is. A két másság együtt már olyan erős megtartó elemnek bizonyult, amelynek köréből egyetlen olyan férfi sem tudott véglegesen kilépni, akit Lou hatása megérintett.
így lett Lou von Salomé erotikája a maga sokszálúságában – később többféle nőtípusba kiforrva – bizonyos mértékig egy egész század erotikájának előjátéka. Lou mindezt nemcsak végig tudta játszani (életjáték), de egyúttal végig is tudta gondolni önmaga és mások számára. Alakja emiatt lett élesebb kontúrokkal kirajzolódó, szélsőségesebbnek tetsző. De nem lehet elfeledkezni arról, s tulajdonképpen Lou élete, életelvei, művei is erre figyelmeztetnek, hogy nem volt egyedül már a saját korában sem. A 20. század egészében mindenképpen megszaporodtak, egyszerre sokan lettek azok a nők, akiknek hasonló problémákkal és életérzésekkel kellett szembenézniük, s akik a maguk hétköznapiságában látszólag egyszerűbben jutottak túl ezeken a problémákon. Ott belül ez az átmeneti kor azonban sokszor erősen megtépázta, megcsonkította őket. érdemes ezzel kapcsolatban zárásképpen Rilkének Louhoz intézett szavait és gondolatait idézni. „és láttam asszonyokat, akik sebesen elsuhannak az ember mellett, hosszú redőzetű bársonykabátban (a nyolcvanas évek divatja), ódon kalapjukon papírrózsák, csokorba tűzve, s hajuk, mintha összeolvadt volna, úgy csüng le a karima alól. S láttam mindannyiukat, férfiakat és asszonyokat, akik valamilyen átmenetben élnek, talán az őrület felé vánszorogva, mind-mind valami végtelen finom vonással az arcán, szeretettel és tudással, örömmel, olyasféle fénnyel, amely épp csak egy árnyalatnyit komorul el, s nyugtalan lobog, s bizonyára kitisztulhatna, ha odapillantana, és segítene rajtuk valaki... De senki nem segít azoknak, akik épp csak egy parányit ütköztek meg, csak kicsit rettegnek és vacognak; azoknak, akik éppen most kezdik másképpen olvasni a dolgokat [...]”.²⁷

Jegyzetek