Sutyák Tibor

„A lélek a test börtöne” – Foucault lélekfelfogása

Ha ugyan van ilyen. A „lélek” nem Foucault szava, nem tartozik az ismételten fel-feltűnő terminusok közé, voltaképpen alig használt kifejezés ez az életműben. Chomskyval folytatott vitája során Foucault még a módszertani behaviorizmus címkéje ellen sem tiltakozott¹ (noha akkor is, akárcsak egyébkor, agresszívan kérte ki magának az irányzatok szerinti besorolásokat). Mindazonáltal egy helyen, egy nagyon lényegi ponton igen hangsúlyosan szerepel ez a fogalom. A Felügyelet és büntetés egy sokat idézett, ám rejtvényességét konokul őrző szövegrészlete a lélekről beszél, hallatlan dolgokat mond róla, s miközben megfosztja évezredes fenségétől, egyszersmind helyreállítja pátoszát. Teljes hosszában idézem a szóban forgó szöveget, azután kommentárral látom el.

„Nincs értelme azt mondani, hogy a lélek illúzió vagy ideológiai következmény. De annak igen, hogy létezik, realitása van, hogy a test körül, a test felületén, a testen belül állandóan létrejön azon hatalom működése következtében, amely a megbüntetettekre nehezedik – illetve általánosabban azokra, akikre felügyelnek, akiket betörnek és megjavítanak, az őrültekre, a gyerekekre, az iskolásokra, a gyarmatosítottakra, azokra, akiket valamilyen termelőgépezethez rögzítenek, s életük végéig ellenőrzés alatt tartanak. E lélek történelmi realitása a keresztény teológia által bemutatott lélektől eltérően az, hogy nem eleve vétkesként és büntetendőként születik, hanem sokkal inkább a büntetés, a felügyelet, a bűnhődés és a kényszer eljárásaiból. Ez a valós és testetlen lélek egyáltalán nem szubsztancia, hanem olyan elem, amelyben a hatalom egy bizonyos típusának hatásai és a tudásra való hivatkozás illeszkednek egymásba, fogaskerékrendszer, amelynek révén a hatalmi viszonyok teret adnak a lehetséges tudásnak, a tudás meg visszakapcsol a hatalom hatásaihoz, és erősíti őket. E realitásreferenciára különböző fogalmak épültek: pszichére, szubjektivitásra, személyiségre, tudatra stb. szabdalódott fel az elemzés területe; tudományos diskurzusokat és technikákat emeltek rá; belőle kiindulva dicsérik fel a humanizmus erkölcsi igényeit. De ne hagyjuk megtéveszteni magunkat: a lelket, a teológusok álmát nem váltotta fel egy valódi ember, a tudás, a filozófiai gondolkodás vagy a technikai beavatkozás tárgya. Az ember, akiről beszélnek, és akinek felszabadítására felszólítanak minket, már önmagában is egy saját magánál mélyebb alávetettség eredménye. ’Lélek’ lakja, ez hívja létezésre, s ez a létezés csak egy része az uralomnak, amelyet a hatalom gyakorol a testre. A lélek egy politikai anatómia hatása és eszköze; a lélek a test börtöne.”²

A lélek tehát reális, létezik, nem holmi bölcselet- vagy vallástörténeti fikció, nem olyasmi, amit az emberi viselkedés módszeres feldolgozását végző megfontolt kutatás kiiktathat tárgyai sorából. A lélek fogalma nem valamiféle sanda érdekből vagy csiszolatlan naivitásból származó agyrém; ez ügyben hallgatnia kell a minden hájjal megkent ideológiakritikának csakúgy, mint a józanságával kérkedő redukcionizmusnak. Pár sorral feljebb Foucault egyenesen úgy határozza meg önnön feladatát, mint „a modern ’lélek’ genealógiája” kidolgozását.

A lélek lényünk valósága, ott van mindenütt, „a test körül, a test felületén, a testen belül”, nem a test valamely kitüntetett szelvényében, amilyen az agy vagy a szív például, még csak nem is az egész test alakjaként vagy sémájaként, hanem inkább átitatja, befonja, megdolgozza a test egészét. Maga azonban nem testi, „testetlen”, mondja Foucault hagyományhűen, csakhogy ettől még nem a szellem fészke, nem a közvetlen önátélés princípiuma, nem is res cogitans, egyáltalán nem res, nem dolog, nem szubsztancia. A lélek „elem”, talán nem a kozmoszé, mint a tűz, a víz, a föld és a levegő, hanem az emberi létezésé; az az elem, amelyben a hatalom és a tudás, vagyis az erők dinamizmusa és a diszkurzív alakulatok egymásba hatolnak, jobban mondva, hiszen soha nem különültek el egymástól, amelyben a hatalom/tudás korreláció érvényre jut. A lélek mint elem az emberlét közege, „ez hívja létezésre”, pontosabban ez juttatja egzisztenciára az embert (a francia szövegben így áll), a lélek adja meg az egzisztencialitás ama lehetőségét, amelyben az emberi lény olyan létezőként áll elő, aki számot vet saját létezésével, aki érti magát valahogyan a létezésben. „Psziché, szubjektivitás, személyiség, tudat stb.” – ezek a fogalmak az emberi egzisztencia reflexív konkréciói, a lélek megnevezései vagy inkább aspektusai. Az egzisztencia elemeként a lélek mégsem a szabadság eredendő megnyílása. A lélek már következmény, nagyon is gyakorlati, aprólékos eljárások következménye, olyan eljárásoké, amelyek a testet veszik kezelésbe, a testet munkálják meg, átalakítják, tanulmányozzák, felmérik és kiaknázzák képességeit, megnyirbálják erőinek szeszélyes elágazásait, kijelölik mozdulatainak terét és idejét, amiként majd az „engedelmes testekről” szóló fejezet ismerteti e manőverek sokaságát. Egy korábbi szöveg, a Nietzsche, a genealógia és a történelem meghatározása szerint „a test: az események lenyomatának felszíne”,³ a lélek pedig nem más, mint e nyomok elrendeződése. Talán homályos, hogy a lélek a test megmunkálása-e, vagy pedig a megmunkálásnak, a hatalom/tudás konstituáló működésének, azaz a „politikai anatómiának” az eredménye. Mindkettő. A lélek elrendező reflexív ágensként újra munkába veszi a már munkába vett testet, maga is alakítja, ezáltal folytatja és sematizálja az alakítás művét, ugyanakkor elemként feltétele is a politikai anatómia gyakorlatának.

Végezetül: „a lélek a test börtöne”. Nem pusztán retorikus ez a Szókratész vagy Platón ismert sémáját a visszájára fordító alakzat. És nem is tükörszimmetrikus ellentéte a Phaidón vonatkozó szöveghelyének (82e-83c), amely szerint a lélek a test börtönrácsain keresztül nézi a létezőket, s ha végre eloldódik tőle, igaz lesz és szabad. Ott a test megköti a lelket, korrumpálja a maga szükségleteivel, elrekeszti a tudástól, megvesztegeti gyönyöreivel, lesújtja fájdalmaival, megbabonázza érzékleteivel. A test külső erő, ami ránehezedik a lélekre, fojtogatja, terheli, „földiessé” (81c) teszi, azaz lehúzza, elnyomja éteriségét. Foucault-nál a börtön másként működik – ott van mindenütt, bezár és elfalaz, persze, de hatása korántsem pusztán negatív. Elvégre erről szól az egész Felügyelet és büntetés, arról az ismeretelméleti és intézményi mátrixról, amely az egész modern kultúra kialakulásánál bábáskodott, és amely működésének következtében a börtön lett az összes olyan intézmény implicit mintája, egyben szimbolikus megjelenítője, amely bekeretezi létezésünket. „Miért is csodálkoznánk, hogy a börtön a gyárakra hasonlít, az iskolákra, kaszárnyákra, kórházakra, s hogy ezek egytől egyig a börtönre hasonlítanak?”⁴ – kérdi Foucault. Nincs rajta mit csodálkozni, hiszen nemcsak tervrajzok, házirendek, alaki szabályzatok, ellenőrzési mechanizmusok színterei ezek, hanem annak az episztemológiai transzformációnak a végrehajtói, amely a „nyomozásnak” nevezett empirikus vagy racionális tesztelési és hitelesítési eljáráscsoport, illetve a „vizsgálat”, azaz a szakadatlan megfigyelésen, nyilvántartáson, adatelemzésen, kísérleti beavatkozáson alapuló individualizációs technológia között a klasszikus kor hajnalán végbement. A börtön (a lélek) elrendez, megszerkeszt, figyel, felügyel, beosztja az időt és a teret, átláthatóvá (pán-optikussá) tesz, tudást termel, karaktereket, igen, jellemeket és jellegeket alkot.

A lélek, a börtön, nem pusztán befalazza, meg is teremti a testet, a rabot – megteremti a megformálás értelmében. A lélek a test formája, lám, egy arisztoteliánus koncepció: a test anyag, önmagában amorf massza, s ennek megformáltsága, „teljesültsége”, vagyis kialakultsága, célra irányultsága, kidolgozottsága a lélek. Meglepő, de igazolható Arisztotelész emlegetése Foucault egyébként ízig-vérig anti-arisztotelészi antropológiájában. (Érdemes talán megemlíteni, hogy más, habár nem merőben más összefüggésben, az erkölcsi szubjektiváció mozzanatainak foucault-i elemzésében Deleuze is felfedezni vélte a sztagirita metafizikáját.)⁵ Az emberi test mint olyan csupán szubsztrátuma, feltöltője a mindenkori formázási mintázatoknak, így válik lehetségessé, hogy „az alaktalan anyagból, az alkalmatlan testből olyan gépet csinálnak, mint amilyen igény van”⁶. A történelem formázó hatása a testen, nem más, mint lélekkel való megszállása. Nincs test lélek nélkül, nincs anyag forma nélkül, legalábbis nem jelenik meg soha önmagában. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne volna a testnek saját funkciója vagy akár lényege, noha, mint láttuk, Foucault ott már nem követi Arisztotelészt, ahol a kategoriális reflexió szubsztanciaként azonosítja tárgyát. A test maga a tapasztalat, az, ami közvetlenül történik velünk, az affekciók helye, vagyis az örömök és kínok érzéki húsa, mielőtt még kezelésbe vette volna a meghatározás bármiféle aktivitása. Ezért jelöli meg később Foucault – igazán szokatlan derűlátással – a testet a nem manipulált önmegélés lehetőségeként, mondván, „a szexualitás mechanizmusával szemben nem a vágy-nemiség, hanem a test és az élvezetek alkotják az ellentámadás igazi kiindulópontját”.⁷ De a test valóban nem lehet több kiindulópontnál, hiszen a lélek formázó működése azon nyomban hatókörébe vonja az összes alternatívát. A test a nyers tapasztalat, „osztatlan öröm-valóság”, ahogy Merleau-Ponty⁸ mondaná, ám ebben a tapasztalatban soha nincs részünk, hiszen már mindig is megrostálja, kiegészíti, módosítja, értelmezi, felülírja, ráncba szedi valami, egy rácsozat- vagy rostélyszerű működés, amely fenomenológiailag csorbíthatatlanul spontán, viszont genealógiailag kimutathatóan többszörös származású, kimódolt, felépített és fortélyosan megmunkált. Ez a valami az átélés szempontjából a legközelebbi, ugyanakkor éppenséggel maga a felmérhetetlen távolság, vagy inkább minden közel és távol forrása, amely megadja a lehetőséget a tapasztalattal való egybesimulásra, mindazonáltal jó előre elrendezi a tapasztalás hogyanját. Ez a lélek: a tapasztalat megtapasztalásmódja.

* * *

Ideje hátrálni egy lépést. A lélekfilozófiának nevezett, hagyományos és méltóságteljes bölcseletfajta helyén manapság két markáns, de egymással alig kommunikáló kutatási forma van jelen. Az egyik a husserli fenomenológiai mozgalom szakadárjaiból áll, akik az önaffekció, az önátélés alapvető jelenségét igyekeznek mind szorosabb vizsgálatok segítségével evidenciára hozni. Michel Henry és Jean-Luc Marion neve említendő elsősorban. Ők a minden közvetítést megelőző, magamagát megélő élet konceptualizálásával, az affektív hús lényeganalízisével a lélek fenoménjét az érezni és mozdulni képes test sémájaként mutatják fel. Leírásaik a megélt tapasztalat megragadásai, amelyhez képest a test biokémiai tanulmányozása már csak e tapasztalat származtatott, mentalitástörténetileg motivált, filozófiailag azonban naiv módusza. Ezzel párhuzamosan hatalmas korpuszt alkot a philosophy of mind angolszász tradíciója, olyan képviselőkkel, mint Thomas Nagel, John Searle, Hilary Putnam és mások. Habár nézeteik sok ponton erőteljesen eltérnek egymáséitól, közös problematikájuk a neurológiai terminusokban feltárható mentális működés és az értelem vagy tudatosság kapcsolatának fogalmi elrendezése. További közös jellemző az introspekció iránti módszertani bizalmatlanság, a szaktudományos eredmények filozófiai relevanciájának elismerése és a lélek klasszikus tématerületének leszűkítése az „elme”, vagyis a kognitív tartalmak konceptuális terjedelmére. A kétfajta gondolkodásmód nem esetleges, hanem elvi okokból őrzi különállását. A fenomenológia tárgya maga a megélés hogyanja, ezért nem tud és nem is törekszik átkerülni az oksági magyarázatok oldalára, az elmefilozófia ellenben azzal a paradoxonnal küszködik, hogy a szubjektivitástól mentes realitás kutatásának episztemikusan egyedül érvényesnek tartott mintája szerint igyekszik megszervezni egy olyan létszféra feldolgozását, amelynek a szubjektivitás lényegi mozzanata. Nagyon egyszerűsített formában az összeférhetetlenség a következőképpen summázható: az élmények önvizsgálata soha nem vezethet el az élményszerűen meg nem jelenő neurológiai struktúrákra vonatkozó ismeretek jelentőségének felméréséhez; az axonok, szinapszisok és neurotranszmitterek rendjétől az általuk kiváltott tudatállapotok felé tájékozódó kauzális magyarázat pedig el kell tekintsen az átélésminőségek analízisétől. Ennek megfelelően mindkét kutatás szükségképpen nélkülöz valami fontosat a maga illetékességi körében. A fenomenológiából hiányzik a megfigyelhető testi működések vizsgálata során elért eredmények integrálása, valamint annak magyarázata, hogy miként fenomenalizálódhat önmaga számára az ember idegsejtek tüzelési hálózataként. Az élet és a világ XVII. századi tárgyiasításáról szóló eszmetörténeti narratíva nem számol el azzal a fundamentális lehetősséggel, hogy az ilyen módon felépített technikák nem csupán konkrét élmények kiváltására alkalmasak, de önreflexiónk közvetlenségét is átalakították. Az elmefilozófia elhallgat az ipszeitást felépítő affektusok és értelemképződmények jellegét firtató kérdések előtt, nem képes megragadni az egzisztencia minőségi oldalát (a „like to be” lényegét, ahogy Nagel előszeretettel fogalmaz), ezért látókörén kívül kerül például az önátélés belső konfliktusossága, ami a platóni és arisztotelészi lélekfilozófiának még oly nagy gonddal fürkészett témája volt. Nem valamiféle fogyatékosság, a látókörök kontingens szűkössége ez, hanem a magyarázati stílusok belső korlátozottsága. Vannak jelenségek, amelyekről az említett kutatási irányoknak egyszerűen nincs szava, sem külön-külön, sem egy nehezen végiggondolható szintézis eredményeképpen. Mi történik a tapasztalat belső konfliktusossága, ambivalenciája idején; miért éppen azokkal a terminusokkal adok számot lelki történéseimről, amelyekkel teszem; milyen konkrét gyakorlatok, tehát tapasztalatok termelik ki az önmagunkról szóló tudást, és hitelesítik annak legreduktívabb formáit is? – kérdések, amikre nem hogy válasz nincs, de fel sem bukkannak e diszkurzív mezőkben.

* * *

Vissza Foucault-hoz. A lélek különféle fogalmakkal jelöltetett meg: elem, egzisztencia, forma, olyan, mint a börtön, amely magába zár és egyszersmind alakít. Közel járunk immár Foucault egyik vezérfogalmához, ahhoz, amely oly nagy port vert fel korának metafizikai és politikaelméleti gondolkodásában. Hatalom. A lélek hatalom, a testen képződő hatalom, egyszerre belső és külső, mind származását, mind aktualitását tekintve. De amennyiben hatalom, érvényes rá mindaz, amit Foucault a hatalom témájában általában elmondott, sőt, nem lehet nem látni azt a szerkezeti hasonlóságot, ami mintegy egymásra helyezi a Felügyelet és büntetés idézett helyén a lélekről mondottakat és az ugyanebben a műben, majd a rákövetkezőben a hatalom dolgában tett megállapításokat. Lélek és hatalom: mindkettő erőket érvényesít, mindkettő mozgásba hozza a létezőket, mindkettő kitermeli a valós létezés részleteit, mindkettő tudásformákat és rivalizáló ágenseket kapcsol össze. A legismertebb Foucault-szövegek azok, amelyek felmondják a hatalom elsősorban represszív elgondolásának ügyében kialakult konszenzust. „Fel kell hagynunk azzal, hogy mindig negatív szavakkal jellemezzük a hatalom megnyilvánulásait: ’kizár’, ’elnyom’, ’elfojt’, ’cenzúráz’, ’elszigetel’, ’leplez’, ’elfed’. A hatalom valójában alkot; valóságot alkot; tárgy-területeket és igazság-rituálékat hoz létre.”⁹ És: „Hatalmon, úgy vélem, legelőször is azoknak az erőviszonyoknak a sokasága értendő, amelyek szervesen hozzátartoznak ahhoz a területhez, amelyben kifejtik tevékenységüket, és amelyek alkotórészei e terület szervezettségének; hatalmon az a játék értendő, amely – harcok és szakadatlan összetűzések révén – átalakítja, felerősíti, megfordítja ezeket az erőviszonyokat; hatalmon azok a támpontok értendők, amelyeket ezek az erőviszonyok egymásban találnak, miközben folyamatos láncolatot vagy rendszert alkotnak, vagy pedig épp ellenkezőleg, azok az eltolódások és ellentmondások, amelyek elszigetelik őket egymástól; végül hatalmon azok a stratégiák értendők, amelyekben az erőviszonyok kifejtik hatásukat, és amelyek általános körvonala vagy intézményes kikristályosodása az állami mechanizmusokban, a törvénycikkek megfogalmazásában, a társadalmi hegemóniákban ölt testet.”¹⁰ A hatalom kreativitásának vagy konstitutivitásának gondolata nem azt jelenti, hogy nincs represszió, hanem hogy az csak a hatalom egyik, s nem is a legfontosabb megnyilatkozási formája. Amennyiben komolyan vesszük hatalom és lélek izomorfizmusát, a hatalom és az elnyomás viszonya a lélek és az elfojtás viszonyaként kettőződik meg. Persze, hogy van elfojtás, van konfliktus – és korrelatíve létezik és működik a tudattalan dinamizmusa, de nem szabad megfeledkezni az egész konstelláció alkotóerejéről, hatékonyságáról, arról, hogy így együttesen teszi lehetővé az individualizáziót, az identifikációt, a szubjektivációt, azaz az Én létrejöttét és funkcionálását, hol betegen, hol egészségesen, hol elégedetten, hol nyomorultan, hol sóvárogva, hol rezignáltan, de mindenképpen egyfajta realitás ontológiai nívóján. És akkor tegyük is hozzá tüstént, hogy minderről Freud sem feledkezett meg egy pillanatra sem, bármekkora bizalmatlansággal fordult is felé Foucault jószerivel egész életművében (jószerivel, de nem kizárólag – Derrida egyik újabb szövegében éles szemmel tárja fel azt a mélységes ambivalenciát, ami Foucault pszichoanalízishez való viszonylását jellemezte, és ami olyan módon szervezte át szövegeit, hogy minden kritika közepette megtörténik mégis az „igazságszolgáltatás” Freud szellemének).¹¹

A hatalom mint a lélek folytatása, a lélek mint a hatalom folytatása. Pánpszichizmus? Bizonyos értelemben igen, ha meggondoljuk, hogy a tudás, az észlelés, a viselkedés, az érzés, az önmagunk és mások feletti uralom, az egzisztencia eleme a lélek, vagyis minden esemény benne és általa történik meg a mindenkori szubjektummal. Bármi, ami van, és ami megesik, lelket készít, mindenből lélek lesz, ha önmagában nem is minden lelki. Ebben a lélekben azonban erők csapnak össze, kijátsszák, erősítik, érvénytelenítik, megkötik vagy felszabadítják egymást; a lélek nem emelkedettség és alázat, hanem háború. Pánpolitizmus? Nem, amennyiben entitásként vagy szubsztanciaként fogjuk fel a hatalmat. „Semmi kétség, nominalistának kell lennünk: a hatalom nem intézmény, nem struktúra, nem valamiféle erő, amellyel egyesek esetleg meg vannak áldva: a hatalom az a név, amellyel egy adott társadalomban egy bonyolult stratégiai helyzetet megjelölnek.”¹² Igen, amennyiben sehol nem létezik a hatalmon-kívüliség biztonságos zónája. A lélek a hatalom fenomenalizációja, a hatalom a lélek egyik neve. Lélekrealizmus és hatalomnominalizmus. A hatalom név, amellyel a lélek látja el azt a bizonyos „bonyolult stratégiai helyzetet”, a lélek viszont realitás, némely tekintetben maga a realitás.

Az archeo-genealógia, vagy nevezzük bárminek Foucault megközelítésmódját, még inkább megközelítésmódjait, képes felvenni a kesztyűt ott is, ahol a fenomenológia és a philosophy of mind a lélek tárgyában hallgatni kénytelen. Van mondandója a lélek belső összeütközéseiről, az identifikáció diszkurzív mintázatairól, arról, ahogyan lényünk igazságát keressük megszállottan egzisztenciánk valamely dimenziójában, a józan észben, az embertudományok téziseiben, a praktikus készségekben, a szexualitásban vagy az etikai önmeghatározásban. Nem készteti meghátrálásra a ’vagy az agy, vagy az élmény’ dilemmája, minthogy meglátja azt, hogy mindkét választási lehetőség egy közvetlen és tovább nem redukálható alap igézetében él, márpedig a közvetlenség álmát egy feltárható szabályosságú álommunka alkotja meg. A lélek a számára nem valami, noha lényeghez tartozik az is, hogy olykor valamiként jelentkezik be, hanem folytonosan válik valamivé, története van, funkciója és technikája, és az mind-mind aggályos precizitással elemezhető. A lélek foucault-i vizsgálata arra törekszik, hogy megvilágítsa mind a megélt tapasztalat, mind a neuronális ember terminusainak lehetőségfeltételeit; transzcendentális előmunkálat fenomenológiához és neuro-filozófiához egyaránt. Mert a lélek nem pusztán passzív – aktívan gondozza önnön passzivitását. Nem várja tétlenül, hogy a test ellássa formázó tevékenyégének anyagával, önmagát is saját konstitutív hatékonyságának anyagává változtatja, mintegy plaszticizálja magát, önformázáson megy át. A lélek a viselkedés és a tapasztalás alanya, szubjektum, és nyomon lehet követni a szubjektivitás kimunkálódását, vagyis azt a „saját magánál mélyebb alávetettséget”, amelyről a Felügyelet és büntetés idézett helye beszélt. A szubjektiváció folyamata, annak történeti és szerkezeti átalakulása áll Foucault 80-as évekbéli munkásságának középpontjában.

Az őrület története előszava még a tapasztalat, az ész túloldala megtapasztalásának megragadásáról ábrándozott. A tudásformációk, majd a hatalmi mechanizmusok elemzése végül az emberi szubjektivitás működésmódjának vizsgálatához vezetett, s noha a kutatás 1984-ben félbeszakadt, a terv megmaradt, és kiaknázásra vár. És ez a terv egyben egy lélekfilozófia ígérete.