Kormos József (PPKE BTK Filozófiai Intézet)

“Nincs is más, ami az ember számára annyira természetes és könnyű, mint a beszéd művészete“ Cusanus a beszéd művészetéről

Nikolaus Cusanus, bár nem tartozik a nagy klasszikus rétorok közé, mégis összegző és egyensúlyra törekvő módszere miatt érdekes lehet a téma szempontjából.

Írásaiban egyházjogi tanultsága, filozófiatörténeti tájékozottsága és humanista műveltsége egyaránt megfigyelhető. Műveiben gyakran alkalmazza a szókratészi bábáskodást és a platóni dialógust. Az arisztotelészi ellentmondás elvét elfogadva, majd azt az “ellentétek egységében“ feloldva, egy összetett, a logika határán lévő elméletet hoz létre.

Ahogy az európai filozófia más területén is, úgy a beszédről, a nyelvről kialakított felfogásoknak is jelentős hagyománya van. A filozófiai örökség összetett és sokszor ellentmondásos elemeinek (platonizmus, arisztotelianizmus, ...) az összekapcsolására, szintézisére mindig történtek kísérletek. A szintéziskísérletek megvalósítását nehezítette a beszédről (a nyelvről, a meggyőzésről) a bibliai, vallási alapon kialakult nézetek megjelenése. (Gondoljunk itt a hittételekkel kapcsolatos érvelésekre, a különböző prédikációkra, a misztikus, misztériumra hivatkozó érvelésekre, sőt Jézus Krisztus személyével kapcsolatban az Ige, a Szó kifejezésre!)

A középkori keresztény filozófusok-teológusok ilyen jellegű munkáinak nehézségét jelzi már az is, hogy a keresztény hit mint fő szempont mellett az ellentmondásosság és az összetettség miatt, már nem a teljes szintézisre törekedtek, hanem inkább valamelyik filozófiai hagyomány elsődleges figyelembe vételével értelmezték a tanítást. Erre példa Szt. ágoston és Aquinói Szt. Tamás munkássága. Ezekben a szintézisekben a bibliai tanítás volt a mérvadó. Amennyiben a görög (profán) hatás volt az erőteljesebb, abban az esetben ez már ellenállásba ütközött az egyház részéről (lásd Abelárd).

A középkor végének, a reneszánsz kezdetének egy jellegzetes szintéziskísérlete Cusanus munkássága. Ő is a keresztény teológia alaptanításait elfogadva próbálja felhasználni az antik szerzőket. A nagyon erős antik gondolati elem jelenléte mellett, Cusanus tanításai nem váltottak ki konkrét szankcionális lépéseket az egyház részéről. Ennek több oka lehet: az egyház is egyre több filozófiai hatással találkozva, azt beépítve már nem tud éles határvonalat húzni a filozófiai és teológiai tanok találkozási pontjainál; az egyház “figyelme” már nem a tanítások megfogalmazására, hanem más területekre összpontosult (politikai, gazdasági, társadalmi kérdések); Cusanus az írás mellett fontos és aktív egyházpolitikai tevékenységet is folytatott a pápák oldalán; ... . Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a feltevést sem, hogy Cusanus szintéziskísérlete olyan jellegű, kiegyensúlyozottságában, dialektikusságában, egységkeresésében, hogy a világi és az egyházi megközelítés elismerését és elfogadását is kivívta.

Nikolaus Cusanus 1401-ben született német földön, a Mosel folyó melletti Cusaban, mai nevén Bernkastel-Kuesban. A Cusanus név is innen van, az eredeti neve Nicolaus Krebs. Heidelbergben, majd Páduában tanult. Kánonjogból doktori fokozatoz szerzett. 1426-ban pappá szentelik, 1448-ban bíboros, 1450-ben Brixen püspöke, 1451-52-ben pápai legátus. Egyházpolitikai tevékenységét is az egység és az öszhang keresése jellemezte. Részt vesz az egység helyreállítására törekvő 1432-es bázeli zsinaton, a római Szentszék követeként Bizáncban is jár a keleti és a nyugati egyház egységének a helyreállítása érdekében. 1464-ben hunyt el. Főbb művei: De docta ignorantia (1440), De coniecturis (1440), Idiota de sapientia (1450), Idiota de mente (1450), De beryllo (1457), De principio (1459), Trilogus de possest (1460), De ludo globi (1463), De venatione sapientia (1463), Compendium (a pontos évszám ismeretlen).

Cusanus az ellentétek egybeesése (coencidencia oppositorum) gondolatához kapcsoltan a vallási egységről is ír több művében, még az arab, a zsidó és a keresztény vallások egységének a lehetőségét is felveti. (1) Igazi humanista műveltséggel rendelkezik. Jogi és teológiai tanulmányai mellett a kor szinte minden tudományával megismerkedett. Giuliano Cesarini a klasszikus műveltségbe és a politikai ismeretekbe vezette be, Paolo Toscanelli del Pozzo révén ismerte a kor orvostudományát és természettudományát. Filozófiatörténeti ismereteit főként Diogenes Laertios műveiből merítette. Ismerte korának a reformáció szempontjából is fontos misztikus és nominalista tanításait is. Nagyra értékelte Eckhart mester munkásságát.

A beszéd, a nyelv, az érvelés témájával többek közt és kiemelten az alábbi írásaiban foglalkozik: De docta ignorantia (A tudós tudatlanság), De Deo abscondito (Az elrejtett Istenről), Compendium (Rövid összefoglalás).

Műveiben gyakran alkalmazza a szókratészi bábáskodást és a platóni dialógust. Az arisztotelészi ellentmondás elvet elfogadva majd azt az “ellentétek egységében“ feloldva, egy összetett, a logika határán lévő elméletet hoz létre.

Miért van a nyelv, miért beszélnek az emberek Cusanus szerint?

Az élőlényeknek szükségük van a fajon belüli kommunikációra. Az emberi faj esetében ezt a feladatot kiemelten a beszéd látja el. “és az egyazon fajtához tartozó élőlények kölcsönösen gondozzák és segítik egymást, hogy jobban éljenek, ezért szükséges az, hogy megismerjék a saját fajtájukat is, és hogy amilyen mértékben ezt a fajtájuk tökéletessége megkívánja, kölcsönösen hallják és megértsék egymást.” (2) Az emberek a beszéd segítségével cserélhetik ki gondolataikat, és adhatják tovább ismereteiket az utódaiknak. “Ebből következően a gyerekeknél, amint megszólalnak, láthatjuk a beszéd művészete iránti befogadóképességet, mivel a jó élethez ez az első és legszükségesebb ismeret.” (3) Ezért mondja, hogy “nincs is más, ami az ember számára annyira természetes és könnyű, mint a beszéd művészete, amely egyetlen teljes emberből sem hiányzik.” (4) A beszéd mintegy biológiai, lelki szükséglet, nélkülözhetetlen és ezért könnyű, a természetünkből adódóan könnyű.

Az embernek sok mindent kell közölni, megértetni a másik emberrel. Az embernek, ahhoz hogy jól erezze magát, sokféle ismeretre van szüksége ( kézműves, erkölcsi, művészeti …), és ezt a sokféle ismeretet kell közölnie a másik emberrel. A sokféle ismerethez tudásra van szüksége, ezt pedig a tanítás biztosítja. A tanítás, a tudás továbbadása pedig jeleken keresztül történik.

A jel jelzi a dolgokat, és kétféle lehet. Egyrészt mint természetes jel – amely által egy tárgy szembeötlik, azaz jelentkezik az érzékelés számára, ezek a dolgok ismertetőjegyei, pl. a színt jelző jel (a szín maga), a nevetés, a sóhajtás … Másrészt mint az emberek által meghatározott jel, amely önkényesen lett megadva az emberek által, pl. a szavak, a nyelvi kifejezések, az írásjelek, a betűk … “A jelek által megjelölve maradnak meg tehát a belső képzelőerőben a dolgok …” (5) és ezek a jelek az érzékeken keresztül jutnak hozzánk, mert Arisztotelészhez és Aquinói Szt. Tamáshoz hasonlóan vallja, hogy “semmi nincs a képzeletben, ami először ne lenne az érzetekben”. (6) Amikor mi megismerünk, akkor nem a dolgot ragadjuk meg (ismerjük meg), hanem annak a jelét. Tehát nincs tudásunk a dolog lényegéről, létezési módjáról, csak a dolog természetes jeléről és az általunk megalkotott jeléről.

A szó a beszéd része, “a szó ugyanis az, ami nélkül semmi sem lett és semmi nem lehet, mert benne kifejezésre jut a kifejezett és kifejezendő. Amint a beszélő beszéde és amit beszél az a szó; és a megértő megértése, és amit megért az a szó; és az író írása, és amit ír az a szó; és az alkotó alkotása, és amit alkot az a szó; és a formázó formázása, és az, amit formál az a szó; és általánosan a cselekvő cselekvése, és amit cselekszik az a szó. A szó ugyanis az, ami érzékelhetővé teszi önmagát és minden mást.” (7) A tudás megszerzése, a megismerés is valójában a szavak megszerzését és megismerését jelenti, ezért a megismerőnek, a tudni akarónak is a szavakhoz kell fordulnia. “Mivel tehát a tudó tudása és a tudott az a szó, aki a szóhoz fordul, hamarabb rátalál arra, amit tudni kíván. (8) Tehát a nyelv, a beszéd, az írás közvetítő jelek, mégpedig az ismeretet közvetítő jelek. Nélkülözhetetlenek, szükségesek.

és ha ezt gondoljuk a nyelvről, akkor valóban “nincs is más, ami az ember számára annyira természetes és könnyű, mint a beszéd művészete”. Így a nyelv segédeszközünk a megismerésben és annak továbbadásában.

Miért van az akkor, hogy Cusanus beszédét mégsem tartjuk olyan könnyűnek, természetesnek, miért használja a nyelvet úgy, hogy nem tűnik könnyűnek és természetesnek? Miért használja ezeket a nem könnyű kifejezéseket: tudós tudatlanság, ellentétek egybeesése, a legegyszerűbb végtelen forma, érintetlenül érinteni az érinthetetlent …?

Párbeszédeiben is valójában a vitapartner az Arisztotelész nyomán tárgyalt elvek megsértését kéri számon. Egyrészt az ellentmondás elvét (principium contradictionis), mely szerint: lehetetlen, hogy egy dolog ne az legyen, ami, vagy hogy az legyen, ami nem: A≠Ā. Másrészt a harmadik kizárásának elvét (tertium non datur), mely szerint bármely dolog vagy egyenlő A-val, vagy nem egyenlő A-val.

Mint például az egyik Istenről folytatott párbeszédében:

“Pogány: Válaszolj nekem: mit tudsz az Istenről, akit te imádsz?

Keresztény: én tudom, hogy minden, amit tudok róla, az nem az Isten, és hogy minden, amit megértek belőle, az nem megfelelő, és hogy ő ezt felülmúlja.

Pogány: Tehát az Isten a semmi.

Keresztény: Ő nem a semmi …

Pogány: Ha ő nem a semmi, akkor tehát ő valami.

Keresztény: Ő nem is valami …

Pogány: Csodálatos állítás ez az Istenről, akit te imádsz, ő nem a semmi és nem a valami. Ez felfoghatatlan az értelem számára.

Keresztény: Isten felette van a semminek és a valaminek, mivel neki engedelmeskedik a semmi, hogy valami legyen belőle.

Pogány: Megnevezhető akkor ő?

Keresztény: Kicsiny az, ami megnevezhető, ő, aki a felfoghatatlan nagyság. kimondhatatlan marad.

Pogány: Tehát ő kimondhatatlan?

Keresztény: Ő nem kimondhatatlan, hanem minden kimondható felett van, mivel minden megnevezhetőnek az oka. Hogy lehetne név nélkül az, aki minden másnak nevet ad?

Pogány: Tehát ő egyszerre kimondható és kimondhatatlan?

Keresztény: Még az sem. Ugyanis Isten nem az ellentmondás alapja, hanem minden alap előtt lévő egyszerűség …” (9)

Miért vannak a fontos dolgok meghatározásai a logika vagy a kimondhatatlanság határán? (és ez nemcsak az Istennel kapcsolatos kijelentéseinél van így)?

Valószínűleg az ismeretelméleti kettős álláspont miatt.

A beszéd szerinte is igazából a megismerés kifejezése, továbbadása, ilyen értelemben az ismeretelmélet által határozódik meg.

Cusanus ismeretelméletében a platóni és az arisztotelészi elemek is megtalálhatóak.

Az érzékelés, a tapasztalás az első, de a megismeréshez a tárgy is és az értelem "magából" vett ismeretei is szükségesek. A megismerés fokozatai: érzék, értelem, ész.

Az érzék: az első, ez a valóságot ismeri meg, de az értelem nélkül az érzék "vak", ismeretei zavarosak, a tapasztaláson alapul (ezek arisztotelészi jegyek).

Az értelem (ratio): megkülönböztet, állít, tagad, az állítás és a tagadás mint logikai ítélet jellemzi; alaptörvénye az ellentétek összeegyeztethetetlensége; a formákra, az univerzáliákra irányul, de a végtelent nem ismeri meg, ezt a diszkurzív (következtető) gondolkodást az ellentmondásmentesség jellemzi, ami az inkompatibilitás (össze nem egyeztethetőség) és az ellentétek kizárásának elvén alapul (ez is arisztotelészi vonás), ez a megismerésünk sem tökéletes csak approximatív (megközelítő) tudást képes szerezni a dolgokról. Erre az approximatív tudásra példa nála a sokszög és a kör hasonlata.

Az ész (intellectus) : tárgya a végtelen, ez ismeretünk, tudásunk célja; ez az emberi elme legtökéletesebb aktivitása, az intellectus együtt lát, egybe lát, képes a ratio szembenálló ellentéteinek a tagadására is, így felülemelkedik a ration; a ratio a szembenálló pólusok egyikét tagadja, a másikat állítja, az intellectus képes a szembenálló pólusokat egyszerre tagadni vagy állítani. Ez a megismerés, megragadás már intuitív jellegű (ez már platonista jelleg) erre példa nála a körív és az egyenes, itt a körív és az egyenes egybeesik, ez az ellentétek egybeesése (coincidencia oppositorum).

Az ismeretelméletében lévő kettős jelleg (vagy inkább átmenet az arisztotelésziből egy platóniba) az univerzálé kérdésében vallott véleményében is jelen van. Egyrészt a dolog természetes jele mintegy a dolog megismerése előtt létezik. “Továbbá nem tagadható, hogy egy dolog természete már a megismerése előtt megvan.” (10) (univerzalizmus) Másrészt vannak emberi meghatározáson alapuló, önkényesen megadott jelek is (nominalizmus).

Ami érdekes, hogy Cusanus nem a középkoriakra jellemző módon próbálja megoldani valamilyen köztes megoldással a kérdést (pl. Aquinói Szt. Tamás vagy Abélard), hanem együtt szerepelteti a kétféle véleményt, nem közelítve őket, hanem egyfajta határt húzva közéjük az adott territóriumban érvényesként kezelve őket. Ebben a kettősség együttlevésében már nem a skolasztikus aprólékosság, hanem egyfajta humanista vagy reneszánsz nagyvonalúság jellemzi.

Mi és az írásaiban szereplő vitapartnerek azért nem tartjuk érthetőnek vagy meggyőzőnek az érvelését – amely a logika határán vagy azon túl van –, mert amikor ő az intellectus megismerési területéről beszél, akkor mi vagy a dialógusbeli vitapartnerei a ratio megismerési területén érvényes elveket kérjük számon tőle. Ő pedig pont arra törekszik, hogy jelezze ezt az átlépést a megismerés és így a beszéd “területei” közt.

Jegyzetek

1. De pace fidei (1453)

2. “Et quoniam animalia eiusdem speciei se mutuo fovent et iuvant, ut melius vivant, oportet, ut speciem suam cognoscant et se mutuo, quantum perfectio speciei deposcit, audiant et intelligant.” Compendium II. 4, 1-4. Az idézetek helye: Nikolaus von Cues: Philosophisch-theologische Werke 1-4. (lateinisch-deutsch). Hamburg, 2002, Felix Meiner Verlag.

3. “Unde pueros, quam cito fari possunt, artis dicendi capaces videmus, quia prima et magis necessaria ad bene essendum scientia.” Compendium III. 6, 6-8.

4. “Nulla etiam naturalior ars faciliorque est homini quam dicendi, cum illa nullus perfectus homo careat.” Compendium III. 6, 18-20.

5. “In istis igitur signorum designationibus in interiori phantastica virtute manent res designatae, …” Compendium IV. 9, 1-2.

6. “Nihil enim est in phantastica, quod prius non fuit in sensu.” Compendium IV. 9, 5-6. v.ö. Arisztotelész: De anima III. 3, 428 b 11-12. és Aquinói Szt. Tamás: Summa Theologiae I. q. 78 a. 4.

7. “Est enim verbum, «sine» quo «nihil factum est» aut fieri potest; quoniam est expressio exprimentis et expressi. Sicut loquentis locutio et quod loquitur verbum est, et concipientis conceptio et quod concipit verbum est, et scribentis scriptio et quod scribit verbum est, et creantis creatio et quod creat verbum est, et formantis formatio et quod format verbum est, et generaliter facientis factio et factum verbum est. Verbum enim sensibile se et omnia sensibilia facit.” Compendium VII. 19, 17-25.

8. “Cum igitur scientis scientia et scitum verbum sit, qui ad verbum se convertit, quae scire cupit, citius invenit.” Compendium VII. 19, 28-30.

9. “Gentilis: … Responde mihi: quid scis de Deo, quem adoras?

Christianus: Scio omne id, quod scio non esse Deum et quod omne id, quod concipio non esse simile ei, sed quia ipse exsuperat.

G: Igitur nihil est Deus.

C: Nihil non est, …

G: Si non est nihil, est ergo aliquid.

C: Nec aliquid est, …

G: Mira affirmas Deum, quem adoras, nec esse nihil, nec esse aliquid? Quem nulla ratio capit.

C: Deus est supra nihil et aliquid, quia ipsi oboedit nihil, ut fiat aliquid. …

G: Potestne nominari?

C: Parvum est, quod nominatur? Cuius magnitudo concipi nequit? Ineffabilis remanet.

G: Est ergo ineffabilis?

C: Non est ineffabilis, sed supra omnia effabilis, cum sit omnium nominabilium causa. Qui igitur aliis nomen dat, quomodo ipse sine nomine?

G: Est igitur effabilis et ineffabilis.

C: Neque hoc. Nam non est radix contradictionis Deus, sed est ipsa simplicitas ante omnem radicem. …” Dialogus de Deo abscondito duorum, quorum unus Gentilis, alius Christianus. (Egy pogány és egy keresztény párbeszéde az elrejtett Istenről) In Nikolaus von Kues: Philosophisch-theologische Schriften I. (lateinisch-deutsch) Wien, 1989, Herder, 304.S.

10. “ Deinde negari nequit, quin prius natura res sit quam sit cognoscibilis.” Compendium I. 1, 8-9.