Michele Sità

Bertrand Russell és a boldogság elnyerése

Bertrand Russell egész filozófiája – mind a logika, mind a nyelvelmélet, illetve az ismeretelmélet vonatkozásában – az egyének közvetlen tapasztalataiból indul ki. Russell szerint etikai téren is alapvető jelentőségű az egyéni tapasztalat, és az emberi vágyban látja annak legközvetlenebb alkalmazását. Russell hatalmas életműve és reflexióinak sokfélesége nem teszi lehetővé, hogy egyetlen címszó alá rendeljük a Russell-féle filozófiafogalmat, mindazonáltal – ennek különféle modalitásai ellenére – úgy vélem, hogy lehetséges bizonyos egységet tulajdonítani gondolatának. Ezen egységet véleményem szerint éppen az egyéni tapasztalatra irányuló russelli megkülönböztetett figyelemben érhetjük tetten, vagyis a módban, ahogy e figyelem azon élettel és kívánságokkal szemben tételezi magát, amelyeknek az egyén a hordozója.

Anélkül, hogy Russell gondolatának felosztásába, ill. katalogizálásába bocsátkoznánk, szem előtt kell tartanunk azokat a hatásokat, amelyek őt érték: például a neoidealizmust, illetve ennek ellenkezőjét, a realizmust vagy például a klasszikus brit empiristák hatását.¹ A logikai-analitikus irányultság ellenére, amely Russell gondolatának jó részét jellemzi, jelen írásban egy másik, Russell számára ugyancsak alapvető jelentőségű kérdéskörre összpontosítok: a boldogság elnyerésére.

Russell e szövege 1930-ban keletkezett, tehát körülbelül hatvanéves korában írta, és – a bevezetéstől kezdődően – fenntartja, hogy e könyvben nem található “sem mély filozófia, sem nagy erudíció”,² bár e kijelentést meghazudtolja, amikor (nem sokkal később) kijelenti: “talán az általam kifejtendő filozófiai tézis alátámasztásának bevezetéséhez elég lesz néhány önéletrajzi megjegyzés”.³ Az átmenet itt elég világos, és világosan feltárja azt, amit kezdetben leszögeztünk: mindenekelőtt azt, hogy Russell képes kibontakoztatni egy meghatározott filozófiai tézist, ugyanakkor tudatában van annak, hogy nem valamiféle “mély filozófiáról” van szó – legalábbis nem olyan logikai-analitikus filozófiáról, amelyet korábban ő maga is művelt. Alapvetően fontos tehát Russell megnyilatkozásának azon része, amelyben azt állítja, hogy filozófiai tézise önéletrajzi utalásokból áll majd, és ennek alapján világosabban érthető az is, hogy számára különlegesen fontos az egyén közvetlen tapasztalata.

Mielőtt mondanivalóm ismertetésére térnék, röviden utalnék a Russellt megelőző boldogságkoncepciókra. Mindenekelőtt szükséges megkülönböztetni két, sokszor szinonimanként használt terminust: egyrészt a kontemplatív és vallásos értelemben vett ’boldogságot’ [beatitudine], másrészt azon másik ’boldogságot’ [felicità], amely a hétköznapi és világi élettel való konfrontálódás kontextusában jelenik meg. A boldogság ez utóbbi értelemben sohasem adhat tökéletes megelégedést; ezzel összefüggésben utalni lehet Arisztotelészre is, aki szerint míg az ember – még ha csak töredékesen is – képes elérni a kontemplatív értelemben vett ’boldogságot’, vele ellentétben az állatok (a kontempláció képességének teljes hiánya miatt) ezt egy pillanatra sem érhetnék el.⁴ Russell diskurzusa más síkon kerül kifejtésre: ő nem tesz különbséget a boldogság említett két értelme között, és az állatokkal összefüggésben nem a kontemplatív boldogság hiányát emeli ki, hanem a boldogság teljességét, mivel mint írja, “amíg az állatok egészségesek, és elegendő táplálékuk van, boldogok”.⁵ Ehhez hozzáteszi, hogy jelenkori világunkban mérhetetlen boldogtalanság van, és ennek alapján arra jut, hogy “a boldogtalanság különféle fajtáinak okait részben a társadalmi rendszerben, részben pedig az egyéni pszichében kell keresni, mely utóbbi természetesen javarészt a társadalmi rendszer eredménye”.⁶ Az ember szemben találja magát a világgal, és arra kényszerül, hogy együtt éljen vagy küzdjön a társadalmi rendszerrel, és – ennek következményeképpen – hogy megpróbálja módosítani azt a célból, hogy az végeredményben lehetővé tegye a boldogság elérését.

A boldogság Arisztotelészt követően megjelent koncepciói között kétségtelenül különleges jelentősége van Plótinosz reflexiójának (amely persze úgyszintén rendkívül távol van Russellétől): Plótinosz a bölcs ember boldogságáról beszél, akinek a boldogságához nincs szüksége semmire és senkire önmagán kívül, vagyis – Plótinosz fogalmazásának megfelelően – nincs szüksége semmiféle olyan körülményre, amely az egyén boldogság-állapotának növekedését vagy csökkenését idézné elő. Érdekes módon Russell is ír arról, hogy általában milyen képet alkotunk magunknak a bölcs emberekről: “ők azok, akik – miután megélték a múlt rajongásainak csalárdságát – megértették, hogy nincs semmi, amiért élni kellene”.⁷ Ez az álláspontjuk oly mértékben büszkévé teheti őket boldogtalanságukban, hogy – megtévesztő módon – mások boldognak tekinthetik őket. Russell szerint a boldogtalanság alapjában véve azon hibás szokásokra vezethető vissza, amelyek elrejtik, elfedik és olykor megsemmisítik az ember legtermészetesebb vágyait, azon spontán örömöket, amelyeket szorongó bűntudattal nyomnak el.

Ezidáig nem beszéltünk a boldogság és az öröm összekapcsolásáról: ezen összefüggésről már az epikureisták is beszéltek, de igazán szorossá a humanizmustól kezdve a modern világban vált. Fokozatosan a boldogság az örömök egyfajta komplexumává vált és mélyen gyökeret vetett a társadalomban: a lehető legnagyobb számú ember boldoggá tétele volt a XIX. századi angol társadalom egyik alapeszménye. Russell éppen ehhez a háttérhez kötődik, de sosem szabad szem elől téveszteni matematikai és logikai tanulmányait, valamint azt a vágyát, hogy bizonyos és megcáfolhatatlan ismeretre tegyen szert, mint ahogy a logikai empirizmusról alkotott eszményét sem; ezek mind olyan koncepciók, amelyek a filozófiának olyasfajta felfogását alakították ki benne, melynek alapján a filozófia mint diszciplína a világ megértésére és reprezentálására irányul. Russell filozófiája mindenekelőtt a külvilág megismerését tűzte ki célul, és ennek eléréséhez – felfogása szerint – nem elég sem a matematika, sem pedig a logika: helyet kell adni az etikának, az emóciók, a vágyak és az érzelmek világának is. Russell tehát számos diszciplínát művelt, de számtalan műve nem vezethető vissza egy egységes filozófiai rendszerre. Nem is állt szándékában egy koherens, szisztematikus rendszer felépítése, amely valamennyi elképzelhető és lehetséges szituációt kimeríti. A tény, hogy a boldogságról is értekezett, azt világítja meg, hogy Russell szerint a filozófiának jelentős funkciót kell ismét betöltenie a nem filozófusok életében is, vagyis olyan világi tudománnyá kell válnia, amely közel áll az emberhez, amely – érthetően és világosan – képes beszélni az emberhez. (Itt fontos megemlíteni a Filosofia per non filosofi [Filozófia nem filozófusok számára] című művet, amely éppen az említett célt hivatott teljesíteni.)

Russell számára az etika nem része a filozófiának; a filozófia alapjában véve a szükségszerűség által megalapozott és fenntartott racionális ismeret, míg az etika főleg a vágyakból, emóciókból és az akaratból épül fel, vagyis olyan elemekből, amelyekről a tudomány nem tud nyilatkozni, hanem kizárólag az okait képes kutatni. Russell 1922-től kezdve már nem foglalkozik matematikai logikával, vagyis azzal a kutatási területtel, amelynek addig az életét szentelte. Ezzel kapcsolatban vissza lehet utalni arra az önéletrajzi elemre, amely – mint mondtuk – a boldogságról szóló művének alapja. Russell világosan és ünnepélyesen nyilvánította ki, hogy “én boldognak születtem. Kisgyermekként a mottóm az volt: »fáradt vagyok a földi élettől és bűneimtől«. Ötéves koromban azt mondtam magamban, hogy amennyiben hetven évig kellene élnem, akkor addig még csak életem tizennegyed részét viseltem el, és előre látva a halálos unalmat, amely egy ilyen hosszú úton várhat rám, ezt elviselhetetlennek ítéltem meg. Serdülőkoromban az életem gyűlöletes volt, és folytonosan az öngyilkosságra gondoltam; de ezt a vágyamat a matematikai ismereteim elmélyítésének vágya fékezte meg. Most, éppen ellenkezőleg: örülök az életnek; majdnem azt mondhatnám, hogy minden évben egyre jobban örülök az életnek”.⁸ Az individuumtól és a személyes véleménytől az ’egyetemes’ szintjére lépünk át fokozatosan, különösen abban a pillanatban, amikor észrevesszük, hogy az igazi vágy etikai szempontból abban áll, hogy egy minden emberi lény számára közös vágyra irányult az egyén. Az erkölcs feladata tehát az, hogy a vágyak olyan közösségét legyen képes létrehozni, amelyben e vágyak – az ellentétek kiküszöbölésével – a kölcsönös megvalósulásban összeegyeztethetők; ez olyan komoly feladat, amely (a bizonyosságoktól eltávolodva) a kétség és a bizonytalanság talaján jelenik meg. A ’jó’ és a ’rossz’ eszméjét tehát a vágy eszméjével kötjük össze, és így a ’jó’ világos kapcsolódást mutat az örömben és a boldogságban, és Russell szerint ennek alapján éppen a külsődlegesség az, amely a boldog megnyugváshoz vezet. Bizonyos esetekben a túlzott introspekció nem a jobb önismerethez, hanem – ellenkezőleg – olyan zavarhoz vezet, amely a boldogság ellenében hat, és ennek világos példái a bűnös, a nárcisztikus és a megalomán.

Ami a bűnöst illeti, nem egyszerűen olyan egyénről van szó, aki bűnt követ el, hanem aki elutasítólag töpreng saját bűnein; olyan egyénről van szó tehát, aki észreveszi, hogy “az önmagáról alkotott ideális kép folyamatosan konfliktusban van valódi énjével”.⁹ Hasonló kiábránduláshoz jut (bár ellenkező irányból) a nárcisztikus, tehát az, aki saját énjére rajongással tekint, és cselekvései arra irányulnak, hogy e rajongás ne csak őbenne, hanem másokban is növekedjen. E vágy, amint túlzott méretet ölt, elkerülhetetlenül a boldogtalanság érzéséhez vezet: nem képes az érintett személy örülni sem annak, amivel rendelkezik, sem pedig annak, ami megnyugvást jelenthetne számára, és ez oda vezet, hogy kielégíthetetlen vágya elvakítja, és minden személyt és tárgyat olyan eszközzé degradál, amellyel – felfogása szerint – képes mások elismerését (mint célt) elérni. Más természetű a megalomán, vagyis a túlzott hatalom mániájának esete: a hatalom elérése számára olyan cél, amely a megalománt közömbössé teszi mindazok iránt, akik őközé és a hatalom közé állnak.

Összegzésképpen Russell-lel azt mondhatnánk, hogy “a tipikusan boldogtalan ember az, aki – miután fiatalkorában megfosztották valamiféle normális megelégedéstől – egy bizonyosfajta kielégülést többre tart bármi másnál, és miáltal az elérendő cél függvényében irreálisan fontosnak tart bizonyos, azon céllal összefüggő tevékenységeket, élete egyoldalúvá válik”.¹⁰ Megfigyelhető, hogy a gondolamenet nyilvánvaló pszichológiai szempontjain túlmenően e műben Russell különös jelentőséget tulajdonít a korabeli társadalomnak: utal a boldogság keresésének inadekvát módjaira, a kábítószerre, az alkoholizmusra, amelyeket egyenesen “átmeneti öngyilkosságnak” tart.¹¹

Etikai téren az egyéniről az általános szintre való átmenet nem újszerű: elég Kantra gondolni, aki a morális normák univerzalizását kezdeményezte. Russellnél – Kanttól eltérően – a morális normák univerzalizálása a vágyak univerzalizálását jelenti. Továbbá Kant számára a boldogság – legalábbis a természeti világban – megvalósíthatatlan volt, ti. ennek egyetlen megvalósítási módja az intelligibilis világban lehetséges. Ezzel összefüggésben világos az Ítélőerő kritikájának az a kijelentése, amelyben Kant, miután leszögezte, hogy “a természet első célja az ember boldogsága”, megállapítja, hogy “a boldogság fogalma nem olyan, amelyet az ember mintegy ösztöneiből absztrahál, és így a benne rejlő állatiságból merít, hanem egy állapot puszta eszméje, amellyel az ember ezt az állapotot adekváttá akarja tenni puszta empirikus feltételek közepette (ami lehetetlen)”.¹²

Ezen egybevetés mentén fontos megemlíteni azt is, hogy maga Kant a vágyak beteljesületlenségét a boldogtalanság egyik legfontosabb okaként tartja számon, és míg Russell számára elég volna azt feltárni, hogy mik is az egyén vágyai, azt követően pedig fokozatosan megvalósítani azokat (és lemondani az elérhetetlen vágyakról); Kant számára, még ha lehetséges is volna a boldogság fogalmát lealacsonyítani “arra a valóságos természeti szükségletre, amelyben nemünk (Gattung) általánosan összhangban van önmagával, vagy másfelől akármilyen magasra is fejlesszük azt az ügyességet, hogy magunknak elképzelt célokat teremtsünk, akkor sem lehet soha elérni azt, amit az ember boldogságon ért […], hiszen természete nem olyan, hogy valaha is lemondjon tulajdonáról, valamint az élvezetről, és valaha is ki tudjon elégülni”.¹³ Látható tehát, hogy a nárcisztikus és a megalomán alakja már Kantnál is jelen van: gondoljunk csak arra, amikor “maga által kieszelt szenvedések”-ről, illetve a “saját neme okozta egyéb bajok”-ról beszél, mint amilyen például “a zsarnokság elnyomása, a háború barbársága”.¹⁴

A boldogságról szóló diskurzus a politikai és társadalmi gondolkodásra is kiterjed: a cél a lehető legnagyobb boldogság elérése a lehető legnagyobb számú emberre vonatkozólag; ez a Russell által is osztott gondolat lényegében Cesare Beccaria híres formuláját visszhangozza. Russell újítása abban áll, hogy különösen nagy figyelmet fordít az ember és a világ aktuális helyzetére, illetve napjaink embere és világa boldogtalanságának okaira, mégpedig egy olyan aktuális és pontos diskurzus keretein belül, amely éles megfigyelőképességre utal. Maga Russell ösztönzi arra olvasóit, hogy figyeljék meg embertársaikat, hogy vegyék észre a tekintetekben és a szemekben azokat az érzéseket, amelyeket hordoznak. Gondoljunk csak a versengés okozta félelemre, ami “az embertársainkkal folytatott versengés pozitív kimenetelének tulajdonított túlzott jelentőség”-re vezethető vissza,¹⁵ vagyis azon üzletember filozófiájára, aki az anyagi siker hajhászásában túlzott szorongást teremt önmagának.

A boldogtalanságnak számos oka lehet: például az unalomtól való félelem olyan cselekvést válthat ki belőlünk, amely – ahelyett, hogy el tudnánk azt kerülni – egyenesen a boldogtalansághoz vezet. Létünk mozgalmassá tételéhez hozzászokhatunk a túlzásokhoz, és szó szerint érzéketlenné válhatunk az élet örömei iránt, nem beszélve az irigységről, a féltékenységről és mindazon negatív érzelmekről, amelyek megzavarják az embert, és amelyek – elkerülhetetlenül – bűntudatot váltanak ki, “olyasmit, amelynek gyökerei a tudattalanban vannak – írja Russell –, és nem jelenik meg a tudatos én számára úgy, mint a mások helytelenítésétől való félelem”.¹⁶ Ez a mechanizmus komoly zavart idéz elő az emberben, miáltal nem képes mindennek feltárni az okait, és amelyhez olyan feltartóztathatatlan boldogtalanság társul, amely az azzal kapcsolatos félelemhez kötődik, hogy vajon mit gondolnak rólunk a többiek, vagy ahhoz a meggyőződéshez, hogy mások üldöznek minket.

Russell újítása nemcsak abban áll, hogy képes volt kielemezni a modern társadalmat, hanem abban is, hogy figyelembe vette az emberi lény sokrétű érdeklődését, az emberek közti viszonyokat, valamint azt a világot is, amely az embert körülveszi. Másképpen kifejezve Russell azt sugallta, hogy a boldogság felé vezető út az, amely egyben eltávolít minket az egocentrizmus bármiféle fajtájától, a magunkba zárkózástól, illetve a másoktól való elzárkózástól. Russell számára a boldogság még lehetséges, és nem a szenvedélyek szükségszerű megsemmisítését, hanem némely szenvedély konszolidálását és – ennek függvényében – más szenvedélyek gyengítését jelenti. E gyógymód szinte banális: mintha arról volna szó, hogy elég megelégedni a kis dolgokkal, elég értékelni az élet örömét, az érzelmeket, a családot. “Boldog az az ember, aki objektíven él – állítja Russell –, akinek szabad érzelmei és mély érdeklődése vannak, aki a boldogságot ezen érdeklődésen és érzelmeken keresztül, valamint azáltal biztosítja magának, hogy éppen ezek másnak az érdeklődése és érzelme tárgyává teszik őt. A szeretet tárgyává lenni a boldogság meghatározó alapja, de az ember, aki szeretetet kér, nem szükségszerűen azonos azzal, akinek ez megadatik. Az ember, aki szeretetben részesül, általában az, aki adja is azt”.¹⁷

Ezzel zárom a Boldogság elnyeréséről szóló reflexióimat, annak ellenére, hogy ez olyan szöveg, amelynek nincsenek nagy filozófiai célkitűzései, annak ellenére sem, hogy tartalmaz inkoherenciákat is. Függetlenül attól, hogy e mű a tudomány és a vallás között bizonyos ellentéteket nyilvánít ki, végeredményben egy matematikus-filozófus gondolatainak – talán szokatlan – aspektusait világítja meg, de mindenek előtt egy olyan ritka emberét, aki korunkban (egyebek mellett) a boldogság fogalmának védelme mellett állt ki, és aki, mint mindenki más, a boldogságot kereste.

A fordítás Nagy József munkája.