A cinikus ész kritikája

A filozófia egy évszázada haldoklik, és képtelen meghalni, mivel nem teljesítette feladatát. Így búcsúja szükségképpen kínosan hosszúra nyúlik. Ahol nem ment tönkre a puszta gondolatigazgatástól, ott fényes agóniában vonszolja magát, amelyben eszébe jut az, amit élete során elfeledett kimondani. A vég láttán őszinte szeretne lenni, és fel szeretné fedni végső titkát. Bevallja: a nagy témák kibúvók voltak és féligazságok. E hiábavalóan szépséges, magasröptű gondolatok - Isten, univerzum, elmélet, gyakorlat, szubjektum, objektum, test, szellem, értelem, semmi - mindez nem a végső titok. Ezek csupán főnevek fiatalok, kívülállók, egyházatyák, szociológusok számára. "Szavak, szavak - főnevek. Csak ki kell bontaniuk szárnyaikat, és évezredek hullnak ki röptükből." (Gottfried Benn: Epilógus és lírai én)

A vallomásra hajlandó végső filozófia mindezt a történelmi rubrikában tárgyalja - a fiatalkori bűnökkel együtt. Ezek ideje lejárt. A mi gondolkodásunkban a fogalmak fellendülésének és a megértés eksztázisainak egy szikrája sincs jelen. Felvilágosodtunk, közönyösek vagyunk. A bölcsesség szeretetéről immár nincs szó. Nincs már olyan tudás, amelynek barátja (philos) lehetnénk. Ha valamit tudunk, eszünkbe sem jut szeretni azt, hanem csak azt kérdezzük magunktól, miként leszünk képesek együtt élni vele anélkül, hogy megkövesednénk.

Az, amit a fenti, nagy hagyományokra utaló cím alatt értünk, meditáció a következő mondaton: "a tudás hatalom"; ez az, ami a 19. században a filozófia sírásója lett. Összegzi a filozófiát, és annak egyszersmind első vallomása, amivel elkezdődik az évszázados agónia. E mondattal végződik egy olyan tudás hagyománya, amely, mint neve is utal rá, erotikus elmélet volt - az igazság szeretete és a szeretet igazsága. A filozófia hullájából keltek életre a 19. században a modern tudományok és a hatalom elméletei - mint politológia, mint az osztályharcok elmélete, mint technokrácia, mint vitalizmus - minden formájukban állig felfegyverkezve. "A tudás hatalom." Ez tett pontot a gondolkodás elkerülhetetlen politizálódása végére. Aki e mondatot kimondja, egyrészt az igazságot árulja el. Ám a kimondással többet akar elérni, mint igazságot: a hatalom játékába akar beavatkozni.

Akkoriban, amikor Nietzsche a tudás mindennemű akarása mögött húzódó hatalomakarásra kezdett fényt deríteni, a német szociáldemokrácia felszólította tagjait arra, hogy vegyenek részt a tudásért mint hatalomért való versenyben. Ahol Nietzsche nézetei "veszélyesek", ridegek és illúziómentesek kívántak lenni, ott a szociáldemokrácia pragmatikusnak akart tűnni - és a műveltség biedermeieri öröméről tett tanúbizonyságot. Mindkettő a hatalomról beszélt - Nietzsche, amennyiben a polgári idealizmust vitalizmusával ásta alá; a szociáldemokraták, amennyiben a műveltséggel a polgárság hatalomesélyeihez való felzárkózást keresték. Nietzsche már egy olyan realizmust tanított, mely az eljövendő polgárok és kispolgárok generációi számára megkönnyítette a búcsút a hatalomakarás útjában álló idealista hazudozástól; a szociáldemokrácia egy olyan idealizmusból igyekezett kivenni a részét, mely addig a hatalom ígéretét hordozta magában. A polgárság Nietzschén már egy eszményektől megfosztott hatalomakarás finomságait és okos gorombaságait tanulmányozhatta, amikor a munkásmozgalom egy olyan idealizmusra kacsingatott, mely a még naiv hatalomakarásához jobban illeszkedett.

Úgy 1900 körül a baloldaliak radikális szárnya utolérte a jobboldali úri cinizmust. A régi hatalombirtokosok cinikus-defenzív és az újak utópikus-offenzív tudatának versenyfutása teremtette meg a 20. század politikai-morális drámáját. A kemény tények legkeményebb tudatáért való versenyben az ördög és Belzebub egymástól tanult. A tudatok konkurenciájából keletkezett a jelenre jellemző félhomály - az ideológiák kölcsönös kiszimatolása, az ellentétek asszimilációja, a csalás modernizálása -, röviden az a filozófust légüres térbe küldő állapot, amelyben a hazugok a hazugokat hazugoknak nevezik.

Nietzsche második aktualitását érezzük most, miután az első, a fasiszta Nietzsche-hullám elsimult. Újfent világos lesz, hogy miként vetette le a nyugati civilizáció keresztény jelmezét. Az újjáépítés és az utópiák valamint "alternatívák" évtizedei után olybá tűnik, mintha egy naiv elán hirtelen alábbhagyott volna. Növekszik a katasztrófáktól való félelem, új értékek válnak kelendővé, mint minden fájdalomcsillapító. Csakhogy a kor cinikus, és tudja: az új értékeknek rövid a lejárati idejük. Sorsközösség, polgárközelség, békebiztosítás, életminőség, felelősségtudat, környezetbarátság - mindez sántít. Ki kell várni a végét. A cinizmus készen áll a háttérben - amíg a fecsegés elmúlik és a dolgok visszatérnek a megszokott kerékvágásba. Erőtlen modernitásunk ugyan kiválóan tud "történelemben gondolkodni", ám már rég kételkedik abban, hogy olyan történelemben élne, amelynek értelme volna. "Nincs szükség világtörténelemre."

Az örök visszatérés, Nietzsche legszubverzívebb gondolata - mely kozmológiailag ugyan tarthatatlan, ám kultúrmorfológiai szempontból gyümölcsöző - a künikus motívumok újabb előrenyomulását éri tetten, mely motívumok legutóbb a római császárkorban, némileg a reneszánsz idején is, váltak az élet tudatos részeivé. A visszatérés: nem egyéb, mint egy józan, élvhajhász élet beköszöntő jelei, amely megtanulta megragadni az alkalmakat. Mindenre elkészülni - ez tévedhetetlenül okossá tesz. Élet a történelem dacára; egzisztenciális redukció; felemás szocializálódás; irónia a politika ellen; bizalmatlanság a "tervek" iránt. Egy újpogány kultúra, mely nem hisz az életben a halál után, ennélfogva emez előtt kell keresnie azt.

Nietzsche egyik jellemző önmegjelölése, ami gyakran elkerüli a figyelmet, a "cinikus" (Cyniker): ezzel lett Marx mellett a század legbefolyásosabb gondolkodójává. Nietzsche "cinizmusában" egy megváltozott viszony lép fel az "igazságmondáshoz": a stratégia és taktika, a gyanú és gátlástalanság, a pragmatika és instrumentalizmus viszonya - mindez egy mindenekelőtt és mindenekután önmagára gondoló politikai én markában, mely belül lavíroz, kívül pedig páncélba burkolózik.

A heves rációellenes impulzus a nyugati országokban egy olyan szellemi állapotra reagál, amelyben minden gondolkodás stratégia lett; az önfenntartás bizonyos formájával szembeni undort fejezi ki. Érzékeny összerezdülés egy olyan realitás hideg fuvallatától, amelyben a tudás hatalom, a hatalom pedig tudás. (...)

A hajdani szociáldemokrácia "a tudás hatalom" jelszavát mint gyakorlati, ésszerű receptet hirdette. Nem sok mindent értett alatta. Arra gondolt, hogy valamit igazából meg kell tanulni, hogy az embernek később jól menjen a sora. A mondatot az iskolába vetett kispolgári hit diktálta. E hit mára semmivé foszlott. Már csak cinikus orvostanhallgatóinknál vezet egy világos egyenes vonal a tanulmánytól az életszínvonalig. Szinte mindenki más azzal a kockázattal él, hogy a levegőbe tanul. Aki nem keresi a hatalmat, az annak tudását és tudásépítményeit sem akarja, és aki mindkettőt elutasítja, az titokban már nem polgára ennek a civilizációnak. Már nincsenek sokan, akik azt hiszik, hogy előbb "meg kell tanulni valamit", hogy egyszer majd jobban menjen a soruk. Bennük, úgy hiszem, növekszik egy sejtelem, mely az antik künizmusban bizonyosság volt: hogy az embernek előbb jobb életet kell folytatnia ahhoz, hogy később valami ésszerűt tanulhasson meg. Az iskoláztatás általi szocializáció, ahogy az errefelé történik, maga az apriori elbutítás, s ezt követően aligha van kilátás bármiféle tanulással is arra, hogy a dolgok valamikor jobbra forduljanak. Az élet és tanulás viszonyának megfordulása a levegőben lebeg: ez a nevelésbe vetett hit vége, az európai skolasztika vége. Ez az, ami konzervatívak és pragmatikusok, hanyatláslátnokok és jóakaratúak számára egyformán kísérteties. Alapjában véve egyetlen ember sem hiszi már azt, hogy a mai tanulás holnapi "problémákat" old meg; sokkal inkább bizonyosra vehető, hogy kiváltja azokat. (...)

Ha a kultúra szorongató érzése az, ami kritikára sarkall, akkor nincs olyan kor, melynek nagyobb kedve volna kritikát gyakorolni, mint a miénk. Csakhogy sohasem volt hajlamosabb a kritikai impulzus arra, hogy hagyja felülkerekedni magán a tompa lehangoltságot. A feszültség a között, ami "kritizálni" akar és amit "kritizálni kellene", olyannyira megnőtt, hogy gondolkodásunk százszor kedveszegettebb, mint precíz. Semmilyen gondolkodóképesség nem tart lépést a problémás dolgokkal. Innen a kritika leköszönése. A minden problémával szembeni közömbösségben rejlik a végső sejtelme annak, hogy milyen is volna felnőni e problémákhoz. Mivel minden problematikus lett, valahol minden közömbös is. E nyomot kell követnünk. Oda vezet, ahol cinizmusról és "cinikus észről" lehet szó.

Cinizmusról beszélni annyit tesz, mint egy szellemi, morális botrányt a kritikának kitenni; ezt követheti a botrány lehetőségeinek a kibontása. A "kritika" egy olyan folyamatot jelent, mely először kiéli a dologgal kapcsolatos pozitív és negatív érdekeit, hogy végül a morális tudat elemi struktúráira bukkanjon, amelyek "túl jón és rosszon" kerülnek megfogalmazásra. A kor minden ízében cinikus, és a koron múlik az, hogy a cinizmus és realizmus közti összefüggést alapjaiban feltárja. Mit értett vajon Oscar Wilde ama blazírt állításával: "Egyáltalán nem vagyok cinikus, csupán tapasztalataim vannak - ami nagyjából ugyanaz"? Vagy Anton Csehov, aki komoran kijelentette: "Semmiféle cinizmus nem múlja felül az életet"?

A fejtegetések során feloldódik a kritika fogalmának közismert kettőssége; először ítéletek meghozatalát és megindoklását, megítélést, elítélést jelent; aztán pedig: az ítéletképzés alapjainak vizsgálatát. Ha azonban cinikus "észről" van szó, akkor e formula legelőször teljességgel az irónia védelme alá kerül.

Mi az, amit egy kritika még elérhet? Mi keresnivalója lehet egy ilyen elméletekbe belefáradt korban? Hallgassuk meg először Walter Benjamin válaszát:

"Bolond, aki a kritika hanyatlását panaszolja. Hiszen ennek ideje már rég lejárt. A kritika a megfelelő távolságtartás dolga. Olyan világban van otthon, ahol minden perspektívákon és kilátásokon múlik, és ahol egy álláspont elfoglalása még lehetséges. A dolgok eközben sokkal égetőbb közelségbe kerültek az emberi társadalom számára. Az ťelfogulatlanságŤ, a ťszabad pillantásŤ hazugság, ha nem éppen a puszta illetéktelenség egészen naiv kifejezése lett..." (Einbahnstraße 1928/1969., 95.o.)

Egy olyan rendszerben, amely a börtön és a káosz közti dolognak érzi magát, a leírásnak nincs álláspontja, a kényszerítő kritikának nincs központi perspektívája.

A poliperspektivikusan szétrepedt világban az egészre vetett "nagy pillantások" valójában inkább az egyszerű jellemek sajátjai, nem a felvilágosultaké, a meglévő dolgok által nevelteké. Semmiféle felvilágosodás nem történik meg anélkül, hogy hatása szét ne rombolná az álláspontgondolkodást, és fel ne oldaná a perspektivikus-konvencionális morálokat; lélektanilag ez az én szétrombolásával jár együtt, irodalmilag és bölcseletileg pedig a kritika szétesésével.

Ám mivel magyarázható amaz ellentmondás, hogy a 20. század legfontosabb kritika-reneszánsza Walter Benjamin nevéhez fűződik, aki egyrészt csattanósan leszögezte, hogy a kritika ideje lejárt, másrészt azonban beláthatatlan következményekkel járó kezdeményezésekkel vette ki részét a Kritikai elmélet iskolájából? Lehetetlen, mondja, egy "álláspontot" választani, mivel a dolgok égető közelségbe kerültek. Ám az álláspont-nélküliség közelebbről meghatározandó álláspontjából a kritika figyelemreméltó formákban haladt előre. Honnan szól tehát a kritika? Milyen perspektívából? Kinek a nevében?

Úgy vélem, a Kritikai elmélet a kritika provizórikus én-jét és egy olyan "álláspontot" talált meg, mely lehetővé tette számára egy valóban lényegbevágó kritika perspektíváját - egy álláspontot, amellyel a hagyományos ismeretelmélet nem számol. Fájdalom-apriorinak kívánom nevezni. Nem az emelkedett distanciakritika alapja ez, mely a nagy áttekintésig jut el, hanem a roppant közelség pozíciója - mikrológia.

Amikor a dolgok égető közelségbe kerülnek hozzánk, akkor olyan kritikának kell létrejönnie, mely kifejezésre juttatja az égést. Ez nem a megfelelő distancia dolga, hanem a megfelelő közelségé. Az "érintettség" szó sikere e talajon terem; a Kritikai elmélet vetése ez, mely ma újabb formákra sarjad, olyan emberek körében is, akik alig hallottak róla. Az "érintettek": nem volna vajon izgalmas megtudni, hogy honnan veszik kritikai mintájukat? Egyébiránt az "érintettség" manierizmusában az elfeledett forrás okozta hiányok is visszatérnek.

Mivel a gondolkodók szuverenitása mindig hamis, a kritika elkezd a fejekből a testbe bújni. A felvilágosodás fentről lefelé akar haladni - úgy művelődés-politikailag mint pszichoszomatikusan. Az élő testet mint a világ vezetőjét felfedezni annyit tesz, mint a filozófiai világismeret számára realisztikus alapot biztosítani. Ez az, amit a Kritikai elmélet elkezdett, tétován, gyakran esztéticisztikusan elzárkózva, kényes kérdésekbe burkolózva.

A Kritikai elmélet azon az előfeltevésen alapult, hogy e világról "világfájdalmunkban" apriori tudunk. Amit észlelünk belőle, a fájdalom és kedvtelés pszichoszomatikus koordináta-rendszerébe illeszkedik. A kritika annyiban lehetséges, amennyiben a fájdalom megmondja nekünk, hogy "mi igaz és mi hamis". Eközben a Kritikai elmélet továbbra is a töretlen érzékenység "elit" feltevéséhez ragaszkodik. Ez jellemzi erősségét és gyengeségét egyaránt; megalapozza igazságát, és behatárolja érvényességi körét. Valóban fel kell tudni mutatni ennyi elit érzéket, amely a normalitás hullamérge iránti undorból táplálkozik a kemény koponyák és páncéllelkek országában. Bizonyos ellenfeleket nem kell mindenáron meggyőzni; létezik egy olyan "igazság" általánossága, mely nem más, mint az értetlenség alibije; ahol az ész képessége nem érzékeny önreflexión alapszik, ott egy még oly szilárd kommunikációelmélet érvelése sem fogja létrehozni azt.

Ezen az "érzékeny" ponton a Kritikai elmélet összes ellenfele közül a logika képviselőivel nem értette meg magát soha. Minden bizonnyal akadnak olyan gondolkodók, akiknek koponyája olyannyira tele van energiával, akiknek idegrendszere olyannyira megedződött, hogy számukra a Kritikai elmélet egész megközelítése óhatatlanul siránkozásnak tűnik. Az "érzékeny" elmélet valami gyanús. Megalapítói, elsősorban Adorno számára az érzékenység valójában kizárólagos, szűk értelmű fogalom volt - a legmagasabb lelki ingerelhetőség és esztétikai iskolázottság sohasem racionalizálható előfeltevése. Az elmélet esztétikája súrolta a mindennel és mindenkivel szembeni undor küszöbét. Alig akadt olyasvalami, főként a "gyakorlati" világban, ami ne okozott volna fájdalmat neki, vagy elkerülte volna a brutalitás gyanúját. Számára valahogy minden cinkosként kötődött a "hamis élethez", amelyben nincs helye a "helyes életnek". Kiváltképpen a jókedv és egyetértés láttán gyanított szemfényvesztést, hanyatlást és "hamis" könnyedséget. Így elkerülhetetlen volt, hogy túlzásainak visszahatásai érezhetővé váljanak, főként Adorno számára. Az ész megtestesülése, amit a legnagyobb érzékenységgel készített elő, nem maradhatott ama hátárokon belül, amelyeket kezdeményezői szabtak ki neki. Ami ma történik, világosan mutatja, hogy hány arcot vehet fel a kritika testi elevenségéből adódóan.

Adorno egy olyan megújult megismerés-kritika úttörői közé tartozott, amely egy emocionális apriorival számol. Elméletében egy kripto-buddhisztikus szellem motívumai hatnak. Aki szenved anélkül, hogy megkeményedne, képes lesz megérteni; aki képes hallani a zenét, az a világos pillanatokban átláthat a másik világba. E filozófia világmegközelítését az a bizonyosság képezte, miszerint ami valós, az a szenvedés, hidegség és keménység kézírásában íródott. Noha nem hitt a jobbra történő változásban, mégsem engedett annak a kísértésnek, hogy eltompuljon, és hozzászokjon a meglévőhöz. Érzékenynek maradni mintegy utópikus magatartásnak számított - megőrizni az éles érzéket egy boldogság iránt, mely ugyan nem jön el, ám készenlétünkben megóv a legfenyegetőbb veszélyektől.

Politikailag és idegileg az esztétikai, "érzékeny" elmélet egy szenvedésből, megvetésből és dühből keveredett szemrehányó magatartáson alapul mindennel szemben, aminek hatalma van. A világgonosz, a polgári hidegség, az uralom elve, a piszkos üzlet és profit motívumainak tükrévé stilizálja magát. A férfiasság világa az, amitől kategorikusan vonakodik. Az apák, törvényhozók és üzletcsinálók világára mondott archaikus Nem-ből inspirálódik. Előítélete úgy hangzik, miszerint e világból csak az elevennel szembeni gonosz hatalom származhat. Ebben rejlik a Kritikai elmélet stagnációja. A vonakodás offenzív hatása már rég kimerült. A mazochista elem túlszárnyalta a kreatívat. A Kritikai elmélet impulzusa megérik arra, hogy a negativizmus kereteit szétfeszítse. A negatívizmus idején azok között talált követőkre, akik ösztönösen készek voltak megosztani vele fájdalom-apriorijukat. Mindamellett sokan osztoztak ebben egy olyan generációból, mely kezdte felfedezni, hogy mit tettek, és mit helyeseltek a szülők. És mivel sokan voltak, így létezett Németországban a hatvanas évek közepétől a politikai kultúrának egy vékony fonala - egy nyilvános vita a helyes életről.

A nagy impulzus újraélesztése az egyszer már általa inspirált értelmiség önreflexiójától függ. Az érzékeny kritikában egy bénító ressentiment érhető tetten. A vonakodás a "férfiasság" iránti ősdühből táplálkozik, mely ama tényérzék ellen irányul, amelyet a pozitivisták, politikai és tudományos téren egyaránt, mutatnak. Adorno elmélete a cinkos vonások ellen lázadt, amelyek a "gyakorlati gondolkodáshoz" tapadnak. Fogalmi egyensúlyművészettel próbált egy olyan tudást konstruálni, mely nem azonos a hatalommal. Az anyák birodalmában talált menedékre, a művészeteknél és rejtett vágyaknál. "Képtilalom" - csak óvatosan fellépni. Defenzív gondolkodás jellemzi stílusát - az a próbálkozás, hogy egy rezervátumot őrizzen meg, ahol a boldogság emlékezete kizárólag a nőiesség utópiájával kapcsolódott össze. Egy korai írásában Adorno egyszer csaknem minden leplezés nélkül felfedte emocionális-ismeretelméleti titkát. Néhány szívet tépő sorban számol be Schubert zenéje hallatán történt sírvafakadásáról, arról, hogy miként függnek össze a könnyek a megismeréssel. Sírunk e zene hallatán, mert nem vagyunk olyanok, mint e muzsika: valami tökéletes, mely az élet elvesztett édes ízéről szól, mint valami távoli idézet.

A boldogság mindig csak mint valami elvesztett gondolható el, csupán mint szép idegenség. Nem lehet több, mint sejtelem, mely felé könnyes szemmel közeledünk anélkül, hogy megérkeznénk. Minden egyéb amúgy is a "hamis élethez" tartozik. Ami uralkodik, az az apák világa, akik szörnyű módon mindig egyetértenek az absztrakciók rendszerré szilárduló gránitjával. Adorno oly messzire ment a férfiasság tagadásával, hogy apja nevéből csak egyetlen betűt őrzött meg: a W. A Wiesengrundhoz vezető út azonban nem szükségképpen kell, hogy holt ösvény (Holzweg) legyen.

A diákmozgalmak feloszlása óta az elméletek szélcsendjét éljük; noha a tanultság foka és a "nívó" nagyobb, mint valaha, a sugallatok elnémultak. A "hajdani" optimizmus, miszerint az életérdekek társadalomelméleti törekvésekkel közvetíthetők lennének, messzemenőleg kihalt. Enélkül hirtelen megmutatkozik az, hogy milyen unalmas lehet a szociológia. A felvilágosult tábor számára a "baloldali" akcionizmus, a terror és ennek megsokszorosodása, az antiterror bukása után körben forgott a világ. A német történelem fölötti gyászt akarta lehetővé tenni mindenki számára és tulajdon melankóliájánál kötött ki. Úgy tűnt, hogy a kritika még inkább ellehetetlenült, mint azt Benjamin vélte. A kritikai "hangulat" nosztalgikusan befelé fordul egy filológiai kertészkedés irányába, ahol benjamini kardliliomok, Pasolini-féle romlásvirágok és freudi nadragulyák teremnek.

A kritika, a szó minden értelmében, szomorú napokat él. Ismét beköszöntött a jelmezkritika kora, ahol a kritikai magatartások alárendelődnek a hivatásszerepeknek. Korlátolt felelősségű kriticizmus, felvilágosítósdi mint sikertényező - az új konformizmusok és régi ambíciók metszéspontján. Már Tucholskynál érződött "akkoriban" a kritika üressége, mely túl akarja harsogni önnön kiábrándultságát. Ez a kritika tudja, hogy a siker még korántsem jelent hatást. Bár ragyogóan ír, semmit sem segít, és ez kihallatszik belőle. Ebből a csaknem általánossá lett tapasztalatból táplálkoznak a jelenkori felvilágosítók látens cinizmusai.

Némi színt vitt az elnyűtt jelmezkritikába Pasolini, amennyiben ő legalább egy világos jelmezt vázolt fel: a kalózét, mint arról Kalózírásai tanúskodnak. Az értelmiségi mint kalóz - nem éppen rossz álom. Így még aligha láttuk magunkat. Egy homoszexuális adta meg a jelet a kritika effeminálódása ellen. Mint Douglas Fairbanks a kultúrkötélzeten ugrálva, kivont karddal, hol győztesként, hol vesztesként, kiszámíthatatlanul sodródva a szociális elidegenedés világtengerein. A csapások minden irányban lesújtanak. Mivel a jelmez amorális, morálisan úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna. Szilárd álláspontot a kalóz nem foglalhat el, mivel félúton van változó frontok között. A kalóz-értelmiségi Pasolini vázolta képe talán Brechtre is visszatekint - a fiatal, gonosz Brechtre gondolok, nem arra, aki úgy gondolta, hogy iskolai órákat kell tartania a kommunista gályán.

A kalózmítoszban az offenzív elem tűnik üdvözölhetőnek. Csupán az az illúzió meggondolandó, miszerint az értelmiségi lét alapja a torzsalkodás volna. Valójában Pasolini is egy legyőzött, mint Adorno. A fájdalom-apriori az - miszerint az élet legegyszerűbb dolgait is megnehezítik az ember számára -, ami kritikára ösztönzi. Nincs nagy kritika nagy hiányosságok nélkül. A kultúra súlyos sebesültjei azok, akik, valami gyógyító dolog érdekében tett nagy erőfeszítéseik során, tovább forgatják a kritika kerekét. Adorno egy ismert tanulmányt szentelt Heinének, A Heine-seb (Die Wunde Heine) címen. A modern kor kritikai teljesítményei között mindenütt sebek tátonganak: Rousseau-seb, Schelling-seb, Heine-seb, Marx-seb, Kierkegaard-seb, Nietzsche-seb, Spengler-seb, Heidegger-seb, Theodor Lessing-seb, Freud-seb, Adorno-seb. A nagy sebek öngyógyulásából keletkeznek a kritikák, amelyek az önmegtapasztalás gyűjtőpontjaiként szolgálnak a korok számára. Minden kritika úttörő munka a korfájdalomban, s egyszersmind egy adag mintaszerű gyógyulás. (...)

Az európai neurózis a boldogságot célnak, az ész erőfeszítését pedig az ehhez vezető útnak tekinti. Ennek kényszerét kell megtörni. Fel kell oldani a jobbítás kritikai keresését, mégpedig a jó érdekében, amelytől az ember a hosszas menetelések során oly könnyen eltávolodik. A helyzet iróniája, hogy a kritikai erőfeszítés célja a legelfogulatlanabb elernyedés.

Nem sokkal azelőtt, hogy Adorno meghalt, egy olyan jelenet zajlott le a Frankfurti Egyetem egyik előadótermében, mely a cinizmus elemzésébe kulcsként illeszkedik. A filozófus éppen azon volt, hogy elkezdje előadását, amikor a demonstrálók egy csoportja megakadályozta őt a pódiumra való fellépésben. Az ilyesmi 1969-ben nem volt szokatlan. Ez esetben azonban valami felkeltette a figyelmet. A zavargók között diáklányok tűntek fel, akik a gondolkodó előtt tiltakozásuk jeléül felfedték keblüket. Itt a pőre hús volt az, amely "kritikát" gyakorolt, ott a keserűen csalódott ember, aki nélkül aligha tudhatta volna meg a jelenlévők bármelyike is, hogy mit jelent a kritika - a cinizmus akcióban. Nem a leplezetlen erőszak volt az, ami a filozófust elnémította, hanem a pőreség hatalma. A helyes és téves, igaz és hamis e jelenetben kibogozhatatlanul összekuszálódott, oly módon, ahogy az a cinizmusokra teljességgel jellemző. A cinizmus csupasz igazságokkal merészkedik elő, amelyek abban, ahogy előhozakodnak velük, valami valótlant tartalmaznak.

Ahol az elleplezések egy kultúrában konstitutívak, ahol az élet egy társadalomban a hazugság kényszerének van kitéve, az igazság valódi kimondásában egy agresszív momentum jelenik meg, egy nem várt kitárulkozás. Ám a leleplezés ösztöne hosszabb távon erősebb. Csak a dolgok radikális csupaszsága és el-nem-rejtettsége szabadít meg bennünket a bizalmatlan vádaskodás kényszerétől. "Leplezetlen igazságot" akarni a kétségbeesett érzékiség motívuma, mely szét akarja szaggatni a konvenciók, hazugságok, absztrakciók és diszkréciók leplét, hogy a dologhoz jusson el. (...) A cinizmus, szexizmus, "tárgyilagosság" és pszichologizmus egyvelege szabja meg a hangulatot a Nyugat felépítményében - a félhomály hangulatát, mely kedvez a csodabogaraknak és a filozófiának.