Bereczkei Tamás

"Aha"-élmény és emlékezés; a déja vu kognitív alapjai

1. Nem ritka az európai tudományok történetében, hogy egy-egy felmerülõ probléma kapcsán a mindennapi gondolkodás - legalábbis egy ideig - többet tud a tudományos magyarázatoknál. A déja vu esetében valami ilyesfélérõl van szó. Szokás ezt a kifejezést olyan tartalmakkal felruházni mint az ember múltbeli önmagával való találkozása, önmaga felismerése egy megtörtént élménnyel való öszefüggés keretében, és így tovább. A legtöbben abban is egyetértenek, hogy a déja vu viszonylag ritka jelenség, az emlékezet pillanatnyi "játéka", amely hirtelen érzelmi hullámokat kelt bennünk. Miközben a kifejezést valamennyien alapvetõen azonos vagy legalábbis nagyon hasonló értelemben használjuk, a mögötte álló kognitív folyamatokról meglehetõsen keveset tudunk. A magunk részérõl az alábbiakban arra teszünk kisérletet, hogy e komplex kognitív apparátus néhány vonását bemutassuk, és közben ráismerjünk a jelenségkör néhány új elemére. Ellentétben azzal a közkeletû nézettel, amely a déja vu-t az elme valamifajta kreatív ugrásának, váratlan és pillanatnyi reakciójának tekinti, a mi felfogásunk átfogóbb és mélyebb megoldást javasol. Eszerint a déja vu kognitív folyamatai az emberi gondolkodás alapvetô mûveletei, amely nélkül egyáltalában nincs intelligens problémamegoldás.

2. Az elsõ világháború idején Wolfgang Köhler néhány csimpánzzal folytatott kisérletet Tenerife szigetén. Számos probléma helyzet elé állította õket, amelyek nagy részét az állatok az ún.próba- szerencse tanulás révén sikeresen megoldották. Ennek során a kisérleti állatok a táplálékhoz való jutás vagy a ketrecbõl való kijutás reményében különbözõ mûveleteket végeztek, amelyek közül néhány sikeresnek bizonyult, így például nyitotta a ketrec zárját vagy üzembe helyezte az ételadagolót. A véletlenszerû próbálkozások közûl sikerre vezetõ cselekvések rögzültek és e tanulás következtében az állatoknak egyre kevesebb idõre volt szükségük a helyes megoldások véghezvitelére. Más szóval, tanulásuk a megerõsítések következtében fokozatosan javult, végül meghatározott viselkedési formák kialakulásához (kondicionálásához) vezetett.
        A behaviorista kutatók már korábbi kisérleteikkel tisztázták hogy ez a fajta tanulás általános módja a feladatmegoldásnak és az alacsonyabbrendû állatok között is végbemegy. Köhler azonban kimutatta, hogy a csimpánzok más, bonyolultabb típusú feladatokat is képesek megoldani, amelyekre - mint késõbb kiderült - más állatok nem képesek. Úgy helyezte el a táplálékot, hogy az állatok jól lássák, de ne tudják elérni. Botokat kellett használniuk, hogy a ketrecen kívûlre rakott banánhoz hozzájussanak, és ládákat kellett egymásra helyezniük, hogy a mennyezetrõl lelógó gyümölcsöt elérjék. A csimpánzok sikeresen oldották meg ezeket a feleadatokat. Elõször karjuk kinyújtásával vagy felfelé nyújtózkodással és ugrálással próbálkoztak, majd miután ezek a törekvések sikertelennek bizonyultak - hiszen a táplálék túlságosan messze volt tõlük - abbahagyták próbálkozásaikat és látszólag ügyet sem vetettek többé a dologra. Majd hirtelen a ketrecben található botokhoz illetve ládákhoz léptek és eszközként használva ezeket hozájutottak a táplálékhoz. Sõt, a Szultánnak nevezett csimpánz arra is képes volt, hogy két, erre alkalmas botot összeilllesszen és azzal kotorja be azt a táplálékot, amelyet messze a rácson túl helyeztek el.
        Köhler ezt a fajta problémamegoldást belátásos tanulásnak nevezte el, utalva arra, hogy a csimpánzok valahogyan átlátják a céltárgy (banán) és az eszköz (bot illetve láda) viszonyát és ez a hirtelen "beugró" összefüggés a helyes, célirányos tevékenységet váltja ki bennük. Itt tehát nem a behaviorizmus próba-szerencse tanulásával van dolgunk; az állatok a látóterükbe kerülõ tárgyak fizikai tulajdonságai alapján képesek voltak agyukban kialakítani egy újszerû megoldás formát és azt alkalmazni. Mentálisan, de novo hozzák létre a táplálék megszerzésének adaptív módját, nem pedig a próbálkozások során válogatnak a cél elérése szempontjából hatékony mûveletek között.

3. Az újabb kutatások azonban arra mutattak, hogy Köhler értelmezése több ponton is támadható és az állatok tanulása nem szükségképpen a hirtelen belátáson és a tárgyak mechanikájából kiinduló mentális alkotáson alapul. Azt vették észre, hogy fiatal csimpánzok idõnként akkor is összerakták a botokat és felhalmozták a ládákat, ha ezzel semmilyen táplálékhoz nem jutottak. Ez a tevékenység része volt a játékuknak, amelyet semmilyen megerõsítés nem követett. A vadon született csimpánzok gyorsabban tanulják meg, hogy a botot "gereblyének" használják, mert változatosabb módon használják a tárgyakat mint fogságban nevelkedett társaik. Akik viszont kezdetben nem voltak képesek megtanulni a botok helyes használatát a táplálék élérésére, késõbb lényeges javulást értek el ezekben a feladatokban, ha botokat adtak nekik játék céljára. A javulást nyilvánvalóan az okozza, hogy amennyiben az állat elõzetesen megismerkedik a bot sajátos tulajdonságaival és a vele végzett mûveletekkel, rájön ara, hogy különbözõ tárgyak mozgatására is használhatja õket.
        Ezek a kisérletek és megfigyelések arra mutatnak, hogy az új ismeret és manipulatív készség nem annyira az adott tárgyak fizikai tulajdonságai alapján létrejövõ hirtelen felismerés következtében áll elõ, hanem bizonyos múltbeli tapasztalatok felhasználása útján. Az állat felidézi, hogy korábban már tapasztalt hasonló dolgokat saját viselkedése - pl. játéka - során és ezt most egy új szituációra alkalmazza. .Más szóval, a múltbeli emlékeit mûködteti hasonló szituációban, azért hogy képes legyen megoldani az elõtte álló, még soha nem tapasztalt feladatot.         Azt is feltételezhetjük, hogy az állat fejében többféle megoldási terv van, amelyek közül a legalkalmasabbat választja ki, anélkül hogy sorra kipróbálná a gyakorlatban ezeket az akcióterveket. A kísérletek azt mutatják, hogy ez valóban így van. Videofilmet mutattak egy csimpánznak, amelyben egy embernek bizonyos feladatokat kellett megoldania. Ki kellett jutnia egy zárt szobából, el kellett érnie egy nagy magasságban a falon lévõ tárgyat, stb. A filmen szereplõ személy próbálkozásai sikertelennek bizonyultak. Ekkor a csimpánznak képeket mutattak, amelyek olyan tárgyakat ábrázoltak, amikkel a feladatot meg lehet oldani: kulcsot, létrát, dobozt, stb. Kiderült, hogy viszonylag gyorsan és meglepõen nagy biztonsággal képes a megfelelõ eszköz kiválasztására, amely azt jelzi, hogy megelõzõ tapasztalataiból már ismerte e tárgyak felhasználási lehetõségeit és a velük való bánás módjait.
        A csimpánzok - valószínûleg más emberszabásúak is, bár erre egyelõre nincs bizonyíték - tehát képesek arra, hogy a jelenlegi helyzetet összehasonlítsák a múltbeli szituációkkal, és kiválasszák azokat a cselekvéseket, amelyekrõl úgy tartják hogy beváltak hasonló helyzetekben. Amikor környezetük valamely újszerû kihívására válaszolnak, lényegében a múlt elemeit idézik fel és "illesztik össze" a hasonló tapasztalatok megfelelõ kombinációjával.

4. Az emberi probléma-megoldás általában szintén nem a hirtelen belátásokon alapszik, hanem a múltbeli élmények kreatív felhasználásán. Ennek látszólag ellentmond az a körülmény, hogy idõnként úgy érezzük, valahonnan az "ismeretlenbõl" jön elõ a megoldás egy rövidebb-hosszabb lappangási periódus végén. Olykor átélünk ún. "aha" élményeket, amikor hirtelen eszünkbe jut egy kézenfekvõ válasz vagy megoldás egy korábbi, sokszor már el is felejtett problémára. A retrospekción alapuló kisérletek azonban azt mutatják, hogy az aha-élmény minden egyes esetében jelen van egy olyan gondolatsor, amely végsõ soron a hirtelen belatáshoz vezet. A bennünket feszítõ probléma váratlanul sikeres megoldása felett érzett izgalom úgy tûnik elég ahhoz, hogy elfelejtsük a megoldáshoz vezetõ gondolati lépéseket és a továbbiakban ne lássuk a közöttük lévõ kapcsolatokat. Ilyenkor mintegy "észrevesszük" a mentális mûveletek egymásutánja révén léterehozott megoldást, és nem egyszerûen logikai úton kalkuláljuk azt. Köhler kísérleti csimpánzai hasonlóképpen jártak el; ahhoz hogy a helyes megoldáshoz jussanak, a már ismert fizikai tárgyakakkal végzett mentális mûveletek közül kellett felismerniük a célravezetõt.

5. Az intelligens probléma-megoldás tehát nem annyira egy lappangási idõszak végén váratlanul elõugró logikai mûvelet eredményeként jön létre, hanem azon mentális folyamatok láncolatán keresztül, amelyek a múltbeli tapasztalatokat folyamatosan összehasonlítják a jelenlegi problémával és megoldási javaslatokat hoznak létre. Rendkívül érdekesen mutatkozik ez meg abban a híressé vált kisérletben, ahol arra voltak kíváncsiak, hogy mi tesz valakit jártassá a sakkban. Mibõl fakadnak a sakknagymesterek gyors, sokszor váratlan "húzásai" és kreatív kombinációi? Kiderült, hogy nem egyszerûen a memóriáról van szó, hiszen amikor a bábukat teljesen véletlenszerûen helyezték el a táblán - bár természetesen a sakk szabályainak megfelelõen - a mesterek éppoly rosszul emlékeztek az állásra mint a kezdõ sakkozók. Amikor azonban valódi, megtörtént játszmák pillanatnyi állásait mutatták meg, különösen a híres felállásokat, a mesterek lényegesen könnyebben és pontosabban emlékeztek vissza ezekre a konfigurációkra - akár egyetlen rövid pillantás után. A valódi játékok ugyanis az együttálások olyan emlékezetbe idézhetõ mintázatait tartalmazzák, amelyek már nagyrészt ismertek voltak abból a széleskörû tapasztalatból, amely - úgy tûnik - a sakk mesteri tudásának lényeges komponensét alkotja. Ezek szerint a mesterek fölénye abban áll, hogy másoknál jobban képesek felidézni a múltbeli játszmák mintázatait és azt összevetni egy jelenlegi állásból fakadó probléma-helyzettel.

6. A probléma-megoldás sok esetben a jelenlegi feladat és az újra átélt múltbeli tapasztalat hasonlóságának a felismerésén alapul. Nem annyira egy új megoldás logikai komputációja történik, hanem a múltbeli élethelyzet átélése és újszerû átvitele. Az emberi gondolkodás és intelligencia olyan alapelvekre épül, amelyek legtisztábban és legpregnánsabban a déja vu élményben ragadhatók meg. Életünk minden pillanatában pásztázzuk a múltat - használható útmutatók, sillabuszok után kutatva. Az ember Homo deja vu-ensis, aki úgy hoz létre jövôt hogy a múlt emlékeit a jelenre vonatkoztatja. Egyik lábunkkal a jelenben óvatoskodunk, miközben a másik lábunkat szilárdan vetjük a múltba.