Oskar W. - Politikai beáll...

Az általános nyelvhasználat „Európán” nem csupán földrajzi egységet ért, hanem azt a kulturális térséget is, melyre főként a kereszténység, a polgári-liberális felvilágosodás és a demokratikus szocializmus értékei nyomták rá bélyegüket (vö. mások mellett Reichel 1984: 1. skk. o.). Az újkor kezdete óta végbement politikai, társadalmi, gazdasági változásokkal és válságokkal kapcsolatos, az összes európai államra tipikusan jellemző tapasztalatokban további egységteremtő mozzanat rejlik. Nem utolsósorban a közös történelemből és kultúrából adódnak az Európai Közösség államai közötti megfelelések a politikai és gazdasági struktúrákban. Ugyanakkor e megfelelésekkel markáns különbségek is szembeállíthatók, amelyek a közös európai politikai kultúráról szőtt elképzeléseket problematikusként tüntetik fel. E különbségekhez olyan jelenségek tartoznak, mint az Európai Közösség északi és déli részei közti jóléti szintkülönbség, valamint a tradíciókban gazdag, berendezkedett demokráciák együttélése olyan országokkal, amelyekben a liberális demokrácia csak az utóbbi húsz évben jutott érvényre.
Nemzeti sajátosságokra már a nyugati demokráciák politikai kultúrájára vonatkozó első összehasonlító elemzésben is történtek utalások. „Comparative Political Systems” c. tanulmányában (1956) Almond az Európai Közösség magját képező országok (Németország, Franciaország és Olaszország) politikai kultúráját meghasonlottként és ideologikusként jellemezte, és az anglo-amerikai demokráciák homogén-szekularizált, kompromisszumokra kész és pragmatikus kultúráját állította vele szembe. Az európai kontinensen érvényesülő kulturális feltételek kritikus megítélése alól a szerző csak Svájcot, a Benelux-államokat, valamint a skandináviai országokat vonta ki, mely országok politikai kultúráját az anglo-amerikai és a kontinentális modell keverékeként írta le (vö. még: Almond és Verba 1965: 6. sk. o.). Az Európai Közösség kialakításának, azaz az európai államok gazdasági összefonódása intenzívebbé válásának, a lakosság fokozódó mobilitásának, valamint az egész Nyugat-Európát átfogó tömegkommunikációs rendszer kifejlődésének láttán értelmes vállalkozásnak tűnik, hogy a háború utáni első évtizedből származó adatok aktualitását megvizsgáljuk és – az immár jelentős mértékben feljavított adatbázis segítségével – empirikus elemzés alá vessük az Európai Közösség országaiban élő polgárok jelenlegi viszonyait.

2. Politikai beállítódások és politikai kultúra – e fogalmak és politikatudományos jelentőségük tisztázása

2.1. A „politikai beállítódások” és a „politikai kultúra” fogalma

     Bár a politika szubjektív aspektusai iránti érdeklődés egészen az antikvitásig nyúlik vissza (vö.: Almond 1980), a politikai beállítódások és az alapjukul szolgáló kultúrák rendszeres, elmélettől vezérelt empirikus elemzése csak a második világháború után kezdődött el. Az új kutatási ág meggyökeresedése azonban nem kapcsolódott össze a „politikai kultúra” fogalmának egységes értelmezésével. Inkább az történt, hogy a „politikai beállítódások” és a „politikai kultúra” fogalmai, melyeket az első tanulmányok egyértelműen definiáltak, növekvő mértékű elterjedésük nyomán elszakadtak eredeti elméleti összefüggésüktől, és meglehetős önkényességgel alkalmazták őket. Ráadásul még a megfelelő kutatási stratégia tekintetében sem uralkodik közmegegyezés. Ezért aztán a „politikai kultúra” tárgyával való foglalatosság kifejezetten egyenetlen és diffúz maradt (vö. a versengő kezdeményezések alapos áttekintését Patricknél, 1984).
      Az Almond és Verba (1965) által képviselt tradíciót követve a jelen tanulmány elméleti alapfogalomként használja a beállítódás fogalmát. Beállítódáson olyan tapasztalatok által szervezett szellemi hozzáállást értünk, amely befolyásolja egy személy bármely objektummal vagy szituációval kapcsolatos reakcióját. A politikai beállítódások politikai tényállásokra való vonatkozásuk révén különböztethetők meg más orientációktól. Az individuális beállítódás rendszerének struktúrájával kapcsolatosan a pszichológiában egy e helyütt tovább nem részletezhető vita bontakozott ki. A bennünket foglalkoztató célkitűzés keretei között elegendő csupán annyit leszögezni, hogy modern társadalmakban minden individuum olyan beállítódásokat alakít ki a politikával kapcsolatban, amelyek az individuális orientációs rendszer más aspektusaival, így pl. a vallási meggyőződésekkel vagy a gazdasági érdekekkel összefüggésben állnak.
      Ezen az alapon definiálta Almond és Verba (1965: 13) a nemzeti politikai kultúra fogalmát mint „a politikai objektumokkal kapcsolatos orientációs mintáknak az egy nemzethez tartozók közötti különös eloszlását”. Eszerint a szerzők a politikai beállítódásokat individuumok tulajdonságainak tekintették, ezzel szemben a politikai kultúrát kollektívumok, elsősorban államok vagy nemzetek ismérveiként. Egy nemzet politikai kultúrája polgárai individuális beállítódásainak eloszlásából adódik. Ezek jellegéről az empirikus kutatások – elsősorban a kérdőíves felmérések – adnak felvilágosítást.

2.2. A politikai-kulturális adatok jelentősége a rendszerek összehasonlításában

Az első idevágó vizsgálatok középpontjában annak kutatása állott, hogy hogyan függ össze egy ország politikai kultúrája és a demokratikus rend stabilitása. Ez a kutatási érdeklődés a két háború közötti azon tapasztalatokból adódott, melyek szerint önmagában sem egy demokratikus alkotmány, sem magasfokú társadalmi-gazdasági fejlettségi szint nem szavatolja a demokrácia fennmaradását. Főként Anglia és Németország újabb politikai fejlődésének összehasonlítása nyomán vált világossá a kulturális tényezők jelentősége a demokratikus rend létrejötte és túlélési képessége tekintetében. Miközben a 20. század kezdetén mindkét állam a társadalmi-gazdasági fejlődés magas fokán állott, működő jogállammal és teljesítőképes bürokráciával, addig politikai kultúrájukban jelentősen különböztek egymástól. Míg Angliában az alattvalói orientációk és a participatív beállítódások lépésről lépésre modern állampolgári kultúrává olvadtak össze, addig Németország az alattvalói kultúra prototípusát képviselte. Mivel ezek az orientációs minták a császárság kora után sem tűntek el, a weimari alkotmány demokratikus elvei és struktúrái ellentmondásba kerültek az uralkodó politikai kultúrával. Az empirikus demokrácia-kutatás a Weimari Köztársaság tekintélyelvű, meghasonlott politikai kultúrájában fedte fel az első német demokrácia bukásának és a nemzetiszocializmus sikerének döntő okát (Almond és Verba 1965: 5. skk. o.).
Ezek a tapasztalatok tették szükségszerűvé, hogy az empirikus demokráciakutatás az intézményi és a társadalmi-gazdasági tényezők mellett kulturális adatokat is bevonjon a vizsgálódás homlokterébe. Korábban megfogalmazott magyarázatkísérletek továbbfejlesztésének tudható be, hogy azóta a társadalmi-gazdasági fejlettség szintjének magas foka a demokratikus struktúrák kialakulásának és fennmaradásának fontos, de nem elégséges előfeltételének számít. A demokratikus rend fennmaradásának hosszú távon is kedvező előfeltételei csak akkor adottak, ha a fentiekhez még demokratikus politikai kultúra is járul. Eközben a demokratikus politikai kultúra tekintetében tipikus beállítódások nem utolsósorban a tömeges jólétből, a lakosság magasfokú képzettségéből és a hatékony tömegkommunikációs rendszerből erednek. A modern társadalomnak ezek a vívmányai hozzájárulnak a politikai feszültségek leépítéséhez, valamint a demokratikus értékek és normák elterjedéséhez a társadalomban. Ezen túlmenően a szülői házban és a baráti csoportokban végbemenő szocializációs folyamatok befolyásolják a politikai értékek és normák továbbadását. A szakirodalom a politikai kultúrát egy ország történelme, társadalomszerkezete és politikai intézményei közötti jelentős közvetítő tényezőnek tekinti (Lipset 1981; Inglehart 1990: 15. skk. o.).

     Amint azt a politikai kultúrának a politikai beállítódások eloszlásaként való meghatározása is mutatja, minden politikai kultúra bizonyos fokig heterogén. Ugyanakkor nem minden beállítódásbeli különbség azonos jelentőségű a politikai rendszer működése szempontjából. Easton (1979: 190. skk. o.) kulcsfontosságú funkciót tulajdonít a politikai rezsimhez és a politikai közösséghez fűződő beállítódásoknak (fogalmilag ugyan eltérően, de magát a dolgot illetően hasonlóan vélekedik Almond és Verba [1965: 14., 192.; v.ö. még: Almond 1980: 28). A szerző a „politikai rezsim” fogalma alá sorolja be az intézményes rend alapvető ismérveit, azaz az alapjogok szavatolását, a népszuverenitást, a hatalmi ágak szétválasztását és a jogállamiság elvét. Ezek alapján azonosítható egy politikai rendszer demokratikusként, és határolható el a tekintélyelvű és totalitariánus rezsimektől. Emellett a politikai közösség mint az az egység, amelyhez tartozónak érzik magukat az individuumok, és amellyel szemben lojálisak, jelentős funkciót tölt be a rendszer fenntartásában. Modern társadalmakban rendszerint a nemzet veszi át ezt a szerepet, megtörténhet viszont, hogy egy szűkebben meghatározható territoriális vagy etnikai csoport. Almond és Verba, valamint Easton a politikai rezsimre és a politikai közösségre irányuló pozitív beállítódások egy minimális mértékét megkerülhetetlen követelménynek tekintik a rendszer fenntartásához, anélkül azonban, hogy pontosabban meghatároznák a rendszer támogatottságának szükséges mértékét.
      Az orientációk egy másik komplexuma a politika output-szempontjaira, azaz a kötelező erejű politikai döntésekkel foglalkozó cselekvésekre, intézményekre és cselekvőkre irányul. Nyugati demokráciákban ezeket a feladatokat mindenekelőtt a kormányzat, a közigazgatás, a bíróságok és a hadsereg vállalja fel. Ez nem zárja ki ugyanakkor, hogy ezek a szervezetek még további funkciókat is ellássanak, illetve hogy azok a szervezetek és aktorok, amelyeknek, illetve akiknek a funkciói nem elsődlegesen az output-tartományba esnek, így például a politikai pártok, részt vegyenek a kötelező érvényű politika kidolgozásában és végrehajtásában.
      Politikai célkitűzéseikkel és intézkedéseikkel a döntéshozók gyakran azokra a társadalomból eredő követelésekre reagálnak, amelyekkel konfrontálódnak. Easton (1979: 37. skk. o.) a környezetből eredő impulzusokat a politika input-oldalaként jellemzi és követelésekre, ill. támogatásokra osztja fel őket. Ezen a területen is vannak speciális szervezetek és eljárások, amelyek segítségével mozgósítható valamely politikai támogatás, és megfogalmazhatók követelések. Az ötvenes években Almond és Verba (1965) éppen a politikai kultúra ezen aspektusában óriási különbségeket állapított meg az anglo-amerikai demokráciák és a kontinentális Európa államai között.
      A nyugati demokráciák politikai kultúrájának Almond és Verba (1965: 16. skk. o.) általi leírása a beállítódások objektumai közti megkülönböztetéssel kialakított tipológián alapult. Mivel a szakirodalom kimerítően tárgyalta megfontolásaikat (vö.: Gabriel 1986: 28. skk. o.), e helyütt elegendő, ha néhány rövid megjegyzést fűzünk az egyes kultúra-típusokhoz. A modernség előtti politikai rendszernek megfeleltethető típust Almond és Verba parokiális politikai kultúrának nevezi. E kultúra keretei között a politika nem önálló cselekvési tartomány a lakosság életében. Ez érvényes a politikai rezsimre és a politikai közösségre, azaz a politikai rendszer regulatív és participatórikus komponensére egyaránt. A társadalom előrehaladó modernizációja nyomán a parokiális kultúra alattvalói kultúrává alakul át, amelyben a lakosság pozitív viszonyt alakít ki a politikához mint a teljesítmény és a rend tényezőjéhez, és érzelmileg azonosul a politikai rezsimmel és a politikai közösséggel. Az újkor kezdetétől a 19. század végéig a legtöbb európai állam ezen a fejlődési fokon állott. A politikai struktúrák demokratizálódásával, különösképpen a demokratikus választójog bevezetésével végül létrejött a participatív politikai kultúra, amely az alattvalói kultúra minden tulajdonságát felmutatja, kiegészülve a polgároknak a politika participatív aspektusaihoz való pozitív viszonyulásával. A politikai kultúrának ez a típusa képezi a demokratikus rend alapját.
      A politikai rendszer stabilitásának szempontjából nemcsak az a fontos, hogy az állampolgári kultúra tekintetében tipikus beállítódások mennyire elterjedtek a lakosság körében, hanem az is, hogy vajon a politikai orientációk uralkodó mintája minden fontos társadalmi részcsoportban megtalálható-e. A homogén politikai kultúrákban nincs szoros összefüggés a politikai beállítódások és hordozóik szociális eredete, illetve társadalmi értékorientációi között. Főként a politikai rezsimmel és a politikai közösséggel kapcsolatos beállítódások viszonylag függetlenek az efféle ismérvektől. Ezzel szemben a fragmentált politikai kultúrák a szociális rétegek, nemzedékek vagy politikai pártok közt húzódó határok mentén ellenséges táborokra esnek szét, amelyeknek a politikai rezsimhez és a politikai közösséghez fűződő viszonya korántsem jellemezhető diffúz támogatásként. A politikai kultúra homogenitása kedvez a rendszer stabilitásának, míg szubkultúrákká történő szétforgácsolódása veszélyezteti azt.
      Tanulmányunk itt következő részei az Európai Közösség politikai kultúrája legfontosabb ismérveinek összehasonlító empirikus elemzését tartalmazzák. Az Almond és Verba által kidolgozott kiindulópont alapján először a politikának a lakosság életében játszott szerepével foglalkozunk. Ezt a rendszer-orientációk, valamint a politika regulatív és participatív aspektusaival kapcsolatos beállítódások elemzése követi. Ezen elemzések alapján végezetül a tizenkét állam politikai kultúrájának homogenitását, valamint a demokratikus állampolgári kultúra modelljéhez való közelítését vizsgáljuk meg.

     A lakosság bevonása a politikába mind a normatív demokráciaelméletben, mind pedig az empirikus beállítódás-kutatásban a demokratikus, alkotmányos politikai rendszer legfontosabb ismérvének számít. E megfontolások középpontjában a politikailag érdeklődő, informált és tettrekész állampolgár példaképe áll, aki a politika vezető csoportjaival kialakított érintkezése során öntudatosan képviseli elképzeléseit, és őrködik ezek figyelembevételén. Dalton (1988: 13) szerint a demokrácia számos teoretikusa azt a nézetet képviseli, miszerint a demokrácia csak akkor működik, ha az állampolgárokat erőteljes politikai érdeklődés, az informáltság magas foka és kifinomult ítélőképesség jellemzi. Ehhez kapcsolódva Van Deth (1990) kulcsszerepet tulajdonít a politikai érdeklődésnek. Felfogása szerint csak azok a személyek eléggé motiváltak arra, hogy politikailag informálódjanak és tevékenyen bekapcsolódjanak a politikába, akik legalább minimális mértékű érdeklődést tanúsítanak politikai folyamatok iránt. Ezen túlmenően több empirikus kutatásból kiderült, hogy a politika iránt érdeklődő személyek átlag feletti mértékben jól strukturált, önmagában viszonylag összeegyeztethető politikai beállítódásokkal rendelkeznek (vö.: Van Deth 1990: 276. sk. o.).
      A demokráciaelméletből levezethető elvárásokhoz képest az empirikus kutatások meglehetősen kiábrándító eredményeket hoztak. A lakosságnak a politikában való intenzív részvételéről a nyugati demokráciákban az adatok szerint szó sem lehet (vö.: Almond és Verba 1965: 45. skk. o.; Dalton 1988: 155. sk. o.; Van Deth 1990: 281. skk. o. utalásaival). Ezt a képet támasztják alá az Európai Közösség államaiban jelentkező politikai érdeklődéssel kapcsolatban 1983 és 1990 között nyert adatok (vö.: az 1. táblázattal).
      A táblázat azok részarányát tünteti fel, akik az 1. vagy a 2. számú választ adták.
      Az összes felmérésben átlagosan nem egészen minden második ember nyilatkozott úgy, hogy érdeklődik politikai ügyek iránt. Míg a politikai érdeklődés Franciaországban és Írországban közel volt az Európai Közösség átlagához, addig a többi országban megállapított beállítódások jelentős mértékben eltérnek attól. A politika iránti legélénkebb érdeklődésről a dánok tanúskodnak, akiket a Szövetségi Köztársaság,1 Nagy-Britannia, Görögország, Luxemburg és Hollandia megkérdezettjei követnek. Viszonylag csekély érdeklődés jellemzi e téren Olaszországot, Belgiumot és Spanyolországot. Portugália lett a maga tíz százalékos arányszámával a sereghajtó.
      A politikai érdeklődés szintje mellett annak fejlődése is figyelmet érdemel, mégpedig nem utolsósorban azért, mert a második világháború befejezése óta jelentős társadalmi hajtóerők vitték előbbre a lakosság politikai mozgósítását. Ezen erők között az állami tevékenység expanziója, az oktatási forradalom és a tömegkommunikációs eszközök fejlődése játszott mértékadó szerepet (vö.: Dalton 1988: 18. skk. o.; Van Deth 1990: 301. skk. o.; Inglehart 1990: 3. skk.o., 335. skk. o.). A rendelkezésre álló adatok alapján csak kevés az Európai Közösséghez tartozó ország tekintetében fogalmazhatók meg kijelentések a politikai kultúra ezen aspektusának hosszú távú változásaival kapcsolatban. Emellett a nemzeti kutatásokban alkalmazott eltérő kérdések is megnehezítik az eredmények nemzetközi összehasonlítását.
      A politikai involválódást mérő első, országok közötti összehasonlításra alkalmas adatokat a Civic Culture-tanulmány (vö.: Almond és Verba 1965: 53. skk. o.) tartalmazta. Az e vizsgálatba bevont három Európai Közösség-beli ország közül a Szövetségi Köztársaság mutatta a legmagasabb, míg Olaszország a legalacsonyabb arányszámot a politikailag involvált polgárok tekintetében. Ez a sorrend újabb kutatások szerint is megmaradt (Political Action 1979: 16. sk. o.). Az eltérő kutatási kérdések használata miatt a kapott válaszokból nem vezethetők le állítások arra vonatkozóan, hogy hogyan alakul a lakosság politikai részvétele. Ugyanakkor a rendelkezésre álló, a nemzetekre vonatkozó hosszmetszeti elemzések a politikai érdeklődés határozott növekedését dokumentálják (vö.: Dalton 1988: 22. sk. o.; Van Deth és Horstmann 1989: 53. skk. o.; Gabriel 1986: 182. skk. o.). Ez a folyamat főként 1950-től a hetvenes évek közepéig játszódott le, de az utóbbi tíz év során csak Belgiumban, Nagy-Britanniában és Olaszországban folytatódott. A többi országban jelentkező ingadozások itt közelebbről ki nem fejthető napi politikai feltételekre vezethetők vissza.
      A politikai involváltságban megmutatkozik, hogy valamely ország lakossága mennyire tapad parokiális képzetmintákhoz. Amennyiben ez a feltételezés helyes, akkor a nemzeti különbségek egy részének visszavezethetőnek kellene lennie az Európai Közösségen belüli társadalmi-gazdasági fejlettség szintkülönbségeire (vö.: Almond és Verba 1965: 45. skk. o.; Van Deth 1990: 301. skk. o.; Inglehart 1990: 15. skk. o.). E feltevést empirikus bizonyítékok támasztják alá. A belföldi össztermék növekedésével, a szolgáltatóiparban foglalkoztatottak, valamint a kvalifikált oktatási intézményeket elvégzők részarányával nő a politika iránti érdeklődés. A makroelemzés szintjén megragadott ezen összefüggést individuális szinten végzett elemzések is igazolják: a formálisan jól képzett, posztmateriális értékképzetekkel bíró megkérdezettek mind a tizenkét Európai Közösség-beli országban élénk politikai érdeklődésűnek mutatkoztak. Emellett tradicionális szocializációs minták is befolyásolják a politikai eseményekben való részvételt. A szerepspecifikus szocializációs folyamatokból adódóan a nők kevésbé érdeklődnek a politika iránt, mint a férfiak. A szocio-demográfiai tényezők ellenőrzés alá vonása nem szünteti meg a nemzetek közti különbségeket. Az involválódási szint nemzeti mintái az illető társadalom társadalmi struktúrájától függetlenül léteznek, ugyanakkor a nemzet tényezője más beállítódásokhoz képest csak gyenge befolyást gyakorol a politikai érdeklődésre.2

A politikai involválódástól eltérően, amely egyfajta szűrőfunkciót tölt be a lakosságnak a politikához fűződő viszonyában, a politikai rendszerrel kapcsolatos beállítódások közvetlen jelentőségűek a demokratikus rend stabilitása tekintetében. Lipset szerint (1981: 64. skk. o.) a demokrácia tartóssága hosszú távon attól függ, hogy az állampolgárok hatékonynak és legitimnek ítélik-e meg a politikai rendszert. A támogatás e két indítéka közül a legitimitással kapcsolatos meggyőződéseknek van nagyobb jelentőségük a rendszer fennmaradása szempontjából. Azok a politikai rendszerek, amelyek legitimitása alapvetően megkérdőjeleződik, aligha képesek a teljesítmények súlyos vagy huzamosabb ideig tartó válságainak áthidalására. Ezzel szemben a biztos alapokon nyugvó legitimitással rendelkező politikai rezsimek még a teljesítmények súlyos megroppanásán is a fennálló struktúrák keretei között tudnak úrrá lenni. Legalábbis e feltevés mellett szólnak a világgazdasági válság idején Német-országban, Angliában és az USA-ban szerzett tapasztalatok.
A politikai rendszer támogatásának szempontjából mérvadó indítékok mellett Easton (1979) a rendszer fennmaradása tekintetében nagy jelentőséget tulajdonít azoknak az objektumoknak, amelyekre a nyilvánosság támogatása irányul. Az eddigi kutatások különleges figyelmet fordítottak a politikai rezsim támogatottságának szempontjára. E fogalmon a rendszert hordozó értékek, intézmények és eljárások elismertségét értik. Eltérő politikai hagyományaik miatt az Európai Közösség tagországai különösen alkalmasak arra, hogy a rezsimek támogatottságát összehasonlító módon elemezzük, hiszen vannak köztük hosszú demokratikus tradíciókkal rendelkező országok csakúgy, mint olyanok, amelyekben csak az utóbbi húsz évben rendezkedtek be demokratikus rezsimek. A demokratikus struktúrák fennállásának tartósságával együtt változik feltehetőleg a demokrácia tekintetében tipikus értékorientációk és beállítódások elsajátításának esélye is. Ezen túlmenően az Európai Közösség egyes tagországai mintegy demonstrációs objektumokként kínálkoznak a hatékonyság és a legitimitás viszonyát firtató elemzés számára. A Német Szövetségi Köztársaság a szakirodalomban olyan ország mintapéldájának számít, amelynek társadalmi-gazdasági teljesítőképessége vonta maga után a demokratikus rendszer legitimálódását. Az ellenpéldát Anglia jelenti. Számos, a „What’s wrong with Britain?” [Mi a baj Nagy-Britanniával] témájában készült publikáció foglalkozott azzal, hogyan hatott Nagy-Britannia gazdasági hanyatlásának, valamint világhatalmi helyzetének elvesztése a lakosságnak a politikai rezsimhez és a politikai közösséghez való viszonyára. Főként az ország nem angolok lakta területein tűnik olybá, hogy a tradicionális intézmények és szimbólumok elfogadási válságba kerültek (a rendszertámogatottságnak a Német Szövetségi Köztársaságban és Nagy-Britanniában végbemenő ellentétes irányú fejleményeiről lásd a különböző országokkal kapcsolatos vizsgálódásokat Almond és Verba 1980; Reichel 1984 tanulmánygyűjteményeiben; valamint Baker–Dalton–Hilde-brandt 1981: 22. sk. o. és Topf 1989).

4.1. A demokráciával való elégedettség és a demokratikus rend preferálása

     A lakosságnak a demokrácia működésével kapcsolatos elégedettsége az Európai Közösségen belül a legjobban dokumentált politikai beállítódások közé tartozik. Ezt a beállítódást első ízben 1973-ban vizsgálták a European Community Study keretei között, s az ezzel kapcsolatos kérdések 1976 óta minden évben legalább egy Eurobarometer-felmérésben szerepelnek. A rendszerrel kapcsolatos orientációk ezen indikátorának információs értéke (Aussagekraft) ugyanakkor vitatott. Míg Merkl (1988: 22) a demokráciával való elégedettséget a politikai legitimitással kapcsolatos meggyőződések indikátoraként kezeli, addig Kaase (1985: 107) a specifikus és diffúz támogatás elemeinek a felmérés során feltett kérdésben rejlő keveredésére hívja fel a figyelmet. Némely szerző még tovább mélyíti kritikáját, és kétségbe vonja, hogy a lakosság képes volna a politikai rendszer és a hivatalban lévő kormányzat közti – elméletileg egyébként plauzibilis – különbségtevésre (vö.: Gabriel 1986: 234. skk. o. utalásaival). E különböző álláspontok horderejére vonatkozóan azonban megbízható ítélet aligha lehetséges, mivel hiányzik a demokráciával kapcsolatos elégedettségnek a lakosság szemében való fontosságát firtató kérdés szisztematikus és empirikus ellenőrzése.
      Az 1976 és 1990 között végzett felmérések kétségbe vonják az államból való – a nyugati világban állítólag széles körben elterjedt – kiábrándulás (Staatsverdrossen-heit) tézisét. Ebben az összefüggésben a tizenkét Európai Közösség-beli állam megkérdezettjeinek átlagosan több mint a fele azt állította, hogy saját hazájában nagyon vagy meglehetősen elégedett a demokrácia működésével (vö.: a 2. táblázattal).3 Az elégedetlenek aránya az Európai Közösségben 40 százalék alatt van. Az államból való kiábrándultság tézisével szemben találóbb tehát, ha a politikai status quóval kapcsolatos beállítódásokat ambivalensként jellemezzük. Az átlagérték jelentősnek mondható nemzetek közötti különbségeket fed el. A demokráciával kapcsolatos elégedettség tekintetében a Német Szövetségi Köztársaság foglalja el a vezető helyet.4 Õt követi Luxemburg, Dánia és Hollandia. Míg a három újkeletű demokráciában (Görögország, Spanyolország, Portugália), valamint Írországban, Nagy-Britanniában és Belgiumban átlagos értékeket mértek, addig Franciaország, de főként Olaszország messze az Európai Közösség átlaga alatt foglal helyet: csak minden negyedik olasz jelentette ki, hogy elégedett a demokrácia működésével. Ez az adat arra késztette Merkl-t (1988: 44), hogy Olaszországot a nyugati világon belül a „the low legitimacy wonder” [az alacsony legitimitás csodája] kifejezéssel illesse.
      Az, hogy az egyes országokban a válaszok ezen eloszlásának milyen jelentősége van a demokrácia stabilitásának és működőképességének szempontjából, csak további adatokkal való összefüggésben állapítható meg. Egy 1988-ban végzett felmérés keretében a rendszer támogatottságát egy további kérdés segítségével vizsgálták, amely a demokratikus rend iránti preferenciát, illetőleg a diktatúra bizonyos feltételek melletti elfogadási hajlandóságát firtatta. A demokráciával való elégedettséggel öszszevetve ennél az indikátornál az aktuális működési problémák háttérbe szorulnak a politikai rend minőségének általános értékelése mögött. Ez a megkérdezettek válaszaiból is kitűnt. Habár a demokráciával való elégedettség és a rendszerpreferencia viszonylag szorosan összefügg, a demokráciával mint rendmodellel kapcsolatban sokkal szélesebb körű konszenzus uralkodik, mint a rendszer aktuális állapotának megítélésében. A tizenkét ország átlagában öt megkérdezett közül négy a demokrácia mellett és a diktatúra ellen foglalt állást. A demokráciával való elégedettség szintje ezzel szemben 25 százalékponttal alacsonyabb. S ha a lakosság nem minden fenntartás nélkül fogadja is el a politikai status quót, a nagy többség nem lát alternatívát a demokráciával szemben (hasonló eredményre jutott Kaase 1985; Merkl 1988). Ezen interpretáció mellett szólnak a társadalom megváltoztatásának igényével kapcsolatos beállítódások is. Eszerint a demokrácia működésével kapcsolatos kritika túlnyomórészt a társadalmi reformok kívánalmán, nem pedig forradalmi várakozásokon alapul. Csak Görögországban, Olaszországban és Franciaországban létezik jelentős számú forradalmi kisebbség. a rendszer forradalmi megváltoztatásának követelése azonban ezekben az országokban sem képes arra, hogy többségi óhajt fejezzen ki (vö.: a 3. táblázattal).
      A politikai támogatottság szintje mellett Easton annak stabilitását is fontos mérőszámnak tekinti a demokráciaelmélet szempontjából. Ha a vizsgálat teljes időszakában figyelemmel kísérjük a demokráciával való elégedettség alakulását, akkor megmutatkozik, hogy a tizenkét Európai Közösség-beli ország lakossága eltérő módon reagál a politikai keretfeltételek megváltozására. A demokráciával való elégedettség főként Belgiumban, Írországban és Portugáliában tűnik különösen szituációfüggőnek; viszonylag stabilnak tűnik ugyanakkor Olaszországban, Spanyolországban, Nagy-Britanniában és a Német Szövetségi Köztársaságban. Mivel e tanulmány keretei között nincs arra lehetőség, hogy részletekbe menően megrajzoljuk a rendszerrel kapcsolatos elégedettség alakulását az egyes országokban, így csupán azt szeretném néhány példával szemléltetni, hogy hogyan hatnak különleges politikai események a rendszerrel kapcsolatos elégedettségre. Nagy-Britanniában a Falkland-háború átmenetileg megállította a rendszer 1977 és 1981 között bekövetkezett hanyatlását: három év alatt 14 százalékponttal nőtt a demokráciával kapcsolatos elégedettség. Ez a hatás ugyanakkor nem volt tartós, mivel utána ismét erőteljes csökkenésnek indult a rendszerrel való elégedettség. Még drasztikusabban változott meg a rendszerrel kapcsolatos elégedettség Franciaországban, amikor is a baloldali pártoknak a köztársaságielnök -választás során elért sikerét követően 1981-ben 35-ről 55 százalékra emelkedett. Akárcsak Nagy-Britanniában a Falkland-konfliktus után, az eufóriát nemsokára az illúziók elvesztése követte. Végül a Német Szövetségi Köztársaságban az 1980-tól 1982-ig tartó recesszió és az (amerikai) rakéták állomásoztatása körül kibontakozott vita a politikai rendszerbe vetett bizalom elvesztésével járt együtt, aminek a kormányváltás és a gazdasági helyzetnek a nyolcvanas évek második felétől elkezdődött javulása vetett véget. Ha kombináljuk egymással a rendszertámogatás „szintjét” és „stabilitását”, akkor úgy tűnik, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban a háború utáni korszak demokráciája különösen szilárd alapokon nyugszik, legalábbis akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk az 1973-ból származó – atipikus – értéket.
      Németország ellentétpárját Olaszország jelenti. Itt a politikai rend működésével – s nem feltétlenül a demokratikus rend elveivel – való elégedetlenség nyilvánvalóan a politikai kultúra tartós ismérvei közé tartozik. Az összes többi állam e két ismérv legalább egyike tekintetében az Európai Közösség átlagához közelít.
      A rendszerrel való elégedetlenség terén tapasztalható ingadozások egy része a rendszer hatékonyságában – főként a gazdasági tényezők szintjén – bekövetkező változásokra vezethető vissza. A gazdasági keretfeltételek rosz-szabbodásával süllyed a rendszerrel kapcsolatos elégedettség. Ha az inflációs ráta, a munkanélküliségi kvóta és a gazdasági növekedés befolyását egyidejűleg vesszük figyelembe, akkor a gazdasági növekedés szempontja nem mutatkozik jelentősnek, az inflációs ráta viszont a legfontosabb paraméternek bizonyul. Összefüggés van a gazdasági tényezők és a rendszer támogatottsága között az individuumok szintjén is. Az individuális gazdasági helyzet, illetőleg az összgazdasági feltételek észlelése Görögországban, Portugáliában és a Német Szövetségi Köztársaságban viszonylag erősen, Írországban, Nagy-Britanniában és Luxemburgban viszont gyakorlatilag nem befolyásolja a demokráciával kapcsolatos elégedettséget. A legtöbb országban az összgazdasági helyzet megítélése fontosabb a rendszer támogatottsága szempontjából, mint az individuális életfeltételekkel való elégedettség. Amint azt a két országcsoport összetétele mutatja, az objektív gazdasági adottságok nem játszanak fontos szerepet közvetítő tényezőként a gazdasági és a politikai beállítódások között. Mind az első, mind a második csoportban egyaránt találhatók gazdag és szegény, gazdaságilag hatékony és gyenge teljesítményt felmutató országok.
      A rendszer stabilitása még egy harmadik tényezőtől is függ, ti. a politikai rendszernek az összes releváns társadalmi és politikai csoportosulás általi elismertségétől. A politikai érdekkel összehasonlítva a különböző szociális rétegekhez, nemzedéki egységekhez és más kate-góriákhoz tartozóknak a politikai rendszerrel kapcsolatos beállítódása, főként a demokratikus rend preferálása erőteljesen homogén. Amennyiben megállapíthatók a rendszer támogatottságát meghatározó strukturális tényezők, úgy azok a pártok versengésének dinamikájából erednek. Az ellenzéki pártok követői általában elégedetlenebbek a demokrácia működésével saját hazájukban, mint a kormányzópártok választói. Az elvárásokkal ellentétben a választók ideológiai diszpozíciói – főként Nagy-Britanniában – viszonylag jelentősen befolyásolják a demokráciával kapcsolatos elégedettséget. Egyébként csak Görög-országban állapítható meg lényegi összefüggés az ideológiai orientációk és a rendszerrel való elégedettség között. Az angolszász demokráciák homogén-szekularizált politikai kultúrái és a kontinentális Európa átideologizált, meghasonlott kultúrái közti, korábbi munkákban megfogalmazott megkülönböztetés megfelelőjét a hetvenes és a nyolcvanas évek feltételei között már nem lelhetjük fel.
      A nemzeti tényezők, amelyek nem vezethetők vissza a polgárok meghatározott szociális és politikai kontextusokhoz való kötődésére, tekintélyes szerepet játszanak a demokráciával kapcsolatos elégedetlenségben. A szocio-demográfiai, illetve az ideologikus-értékorientált kontextusok tényezőinek vizsgálatakor csak Görögország közelített erőteljesebben az Európai Közösség átlagához. Mindezekben az esetekben vagy fennmaradtak a nemzetspecifikus struktúrák, vagy pedig a kérdezett személy hátterének ellenőrzésekor csekély mértékben még fel is erősödtek. Úgy tűnik, hogy nemzeti események, struktúrák és tradíciók jelentős mértékű befolyást gyakorolnak az Európai Közösség államaiban a rendszerrel való elégedettség szintjére.

     A politikai rezsim támogatottsága semmi esetre sem korlátozható a politikai status quó-val való elégedettségre. Gamson (1968: 50) a „politikai filozófiát”, azaz a demokratikus értékek és normák elismertségét nevezte meg a rendszertámogatottság egyik fontos dimenziójaként. A demokratikus értékrendszer konkrét sajátosságai a szakirodalomban éppúgy vitatottak, mint a napi politikai csatározásokban. Bár a szabadság és az egyenlőség demokratikus alapértékeinek, továbbá bizonyos eljárási szabályoknak (többségi elv, szabad verseny, ellenzék legitim volta, demokratikus kormányválasztás) az elismerését az általánosan elfogadott demok-ratikus rend elvének státusa illeti meg, ezek tartalmi jelentésével és egymás közti értéksorrendjével kapcsolatban sem szakmai körökben, sem a nyilvánosságban nem alakult ki konszenzus. Ráadásul az elvont demokratikus elvek széles körű egyetértésre találnak ugyan a nyilvánosságban, de ez nyomban szertefoszlik, amint a demokratikus értékeknek és eljárási normáknak konkrét cselekvéshelyzetekben való alkalmazására kerül sor, vagy amint célok között konfliktusok pattannak ki (vö.: ehhez Erikson – Luttberg – Tedin 1988: 102. skk. o. néhány utalását).
      A demokratikus értékeknek Európában való támogatottságáról számos bizonyítatlan spekuláció van forgalomban, empirikus ismeretünk viszont csak kevés van róla. A németekről és az olaszokról hosszú ideig azt állították, hogy a demokrácia értékeihez és normáihoz fűződő viszonyuk ellentmondásos. Franciaország sokáig a fragmentált politikai kultúra mintapéldájának számított, ahol a lakosság egy része liberális és egalitariánus értékeket fogad el, míg másik része valamilyen tekintélyelvű renddel kapcsolatos elképzelések elkötelezettje. Állítólag még kevésbé szilárd a demokratikus értékek és normák kulturális lehorgonyzottsága az új demokráciákban, ahol a liberális, plurális demokrácia értékei csak néhány éve alkotják a politikai együttélés normatív alapját. Ezzel szemben viszonylag problémátlannak számít a britek, dánok és hollandok viszonya a demokrácia értékeihez és normáihoz. Sok megfigyelő szerint a tolerancia, a nyitottság, valamint a politikai konfliktusok racionális kezelésének ismérvei ezen országokban politikai kultúra tipikus tulajdonságai. A kutatás mai állása szerint azonban az effajta kijelentések legfeljebb csak plauzibilis feltevéseknek tekinthetők. További kérdés, hogy a tipikus klisészerű elképzelések nem túlságosan múlthoz kötöttek-e, s hogy a megváltozott politikai feltételek folytán nincs-e szükség felülvizsgálatukra.
      Az egyetlen részletes helyzetfelmérés az Európai Közösségbe tartozó állampolgároknak a demokratikus értékekkel kapcsolatos beállítódásáról 1988-ban történt. Ebben a felmérésben a „politikai filozófiát” azzal mérték, hogy a megkérdezett hajlamos-e elfogadni tizenegy, az alkotmány által szavatolt alapjogot. Az értékek katalógusa a szabad véleménynyilvánítás jogától kezdve a menedékjogon át egészen a tulajdonhoz, a munkához és a művelődéshez való jogig terjedt (vö. az 5. táblázattal). Mivel e tanulmány keretei között lehetetlen a nagyszámú egyedi információ bemutatása, a következőkben a szóban forgó felmérés strukturálisan legjelentősebb eredményeiről számolok be.
      Az Európai Közösség országai lakosságának az alapjogokkal kapcsolatos felfogása két, illetve három alapdimenzió segítségével képezhető le. Ezek összetétele ugyan nemzetről nemzetre változik, mégis találhatók közöttük közös vonások is. A szociális és gazdasági alapjogokkal (munka, művelődés, részben a tulajdon) szemben támasztott követelés önálló értékdimenziót képez, amelyet a lakosság nagy többsége politikailag érinthetetlen társadalmi tulajdon státusával ruház fel. Emellett mind a tizenkét országban megtalálható egy másik értékkomplexum, amelyhez olyan liberális alapjogok tartoznak, mint a vélemény és az egyesülés szabadsága. A lakosság ezen alapjogok korlátozásait inkább elfogadja, mint a szociális és gazdasági igényekbe történő beavatkozást. Ez a megállapítás éppúgy érvényes a berendezkedett, mint az új demokráciákra. A liberális alapjogok másodrangúsága abban is megmutatkozik, hogy az állampolgárok hajlandóak elfogadni bizonyos könyvek cenzúrázását, vagy hogy csak korlátozott mértékben toleránsak a radikális politikai felfogások képviselőivel szemben (vö.: a 6. és a 7. táblázattal). Az Európai Közösség tizenkét országának egyikében sem uralkodik közmegegyezés a tradicionális szabadságértékek sérthetetlenségével kapcsolatban.
      Dánián, Franciaországon, Nagy-Britannián és Portugálián kívül egy harmadik, kulturális kibontakozásként jellemezhető értékdimenzió egészíti ki a szociális és a liberális alapjogokat. E dimenzió a saját nyelvre és kultúrára, valamint a vallás- és lelkiismereti szabadságra vonatkozó követeléseket fogja át. Ezek a követelések a nyilvánosság értékítélete szerint a szociális és a liberális alapjogok között foglalnak helyet. Elgondolkodtató, hogy a jog előtti egyenlőségre vonatkozó követelés, amelyet mind a tizenkét államban rendkívül nagyra értékelnek, nem áll szisztematikus összefüggésben a többi alapérték egyikével sem.
      Mivel az alapjogokkal kapcsolatos elképzelések nemzetről nemzetre változnak, aligha kínálkozik lehetőség messzemenő nemzetközi összehasonlító elemzésekre. Első eredményként mégis leszögezhetjük, hogy az egalitariánus és a szocio-ökonómiai alapjogok a tizenkét Európai Közösség-beli állam lakosságának értékhierarchiájában előkelőbb helyet foglalnak el, mint a liberális elvek. E kép korrekciója abból adódhat, ha tekintetbe veszszük a szabadság és a szociális igazságosság értékei közti lehetséges konfliktusokat, és megvizsgáljuk, hogy hogyan dönt a lakosság többsége ezekben a konfliktushelyzetekben. Ennek a kérdésnek nem utolsósorban a modern alkotmányos és szociális állam szempontjából két fontos elv szellemtörténeti háttere tekintetében van jelentősége. A szabadság elveinek primátusa a polgári liberalizmus politikai-filozófiai tradíciójából adódik, míg az egalitárius célok a demokratikus szocializmusból erednek.
      A lakosság többségi preferenciái alapján az Európai Közösség legtöbb államában a politikai kultúra viszonylag egyértelműen hozzárendelhető az egalitariánus, illetve a liberális pólushoz. Kivétel ez alól a Német Szövetségi Köztársaság, Franciaország és Portugália, amely országokban a két érték nagyjából azonosan erős támogatottságú. Luxemburgtól és Írországtól eltekintve a berendezkedett európai demokráciákban, továbbá Görögországban a liberális értékek dominálnak. Ezzel szemben az egalitariánus politikai kultúra típusa – Írországot és Luxemburgot kivéve – Spanyolországban és Olaszországban uralkodó. Konfliktusos esetekben éppen a klasszikus demokráciákban mutatkozik meg a szabadelvű értékek átlag feletti elfogadottsága. Feltűnő, hogy Belgiumon kívül egyetlen katolikus országban sem dominánsak a liberális értékek. (lásd a Merkl 1988: 34. sk. o. által közzétett eredményeket is). A szocio-demográfiai és ideológiai tényezőknek nincs jelentőségük a nemzeti értékprofilok kialakulásában. De nem járulnak hozzá a tizenkét állam közt fennálló különbségek csökkentéséhez sem.

     A hosszabb időt átfogó vizsgálódás számára a demokrácia a rend olyan modelljeként jelenik meg, amelyhez Nyugat-Európa legtöbb polgára csak a 20. század során alakított ki pozitív érzelmi viszonyt. Sokkal korábbi időpontra tehető a nemzethez fűződő lojalitás kialakulása. A nemzetállam virágkorában, a 19. században és a 20. század elején a liberális demokrácia struktúrái a mai Európai Közösség államai egyikében sem fejlődtek még ki tökéletesen. ezen országok némelyikének – így Németországnak és a dél-európai országoknak – a demokratikus rend berendezkedését megelőzően még át kellett menniük egy tekintélyelvű vagy totalitariánus szakaszon.
      Időbeli egymásra következésüktől eltekintve a nemzetállam és a demokrácia szimbólumai az újabb kori európai történelem során különböző viszonylatokban állottak egymással. A régebbi európai demokráciákban már a 19. század folyamán kibontakozott a nemzetállami és a liberális-demokratikus értékek egyfajta szintézise. Más államokban – elsősorban Németországban – a demokrácia és a nemzetállam szimbólumai között feszült viszony jött létre. Az 1848-as forradalom bukása nyomán széthullott a nemzeti és a konstitucionális mozgalom egysége. A porosz államvezetés a tekintélyelvű nemzetállamot mint a Nyugat-Európa demokratizálódó rezsimeivel szemben érvényesítendő német ellenmodellt propagálta. A nemzeti értékeknek a nemzeti szocializmus általi diszkreditálása, Németország elbukása a második világháborúban, valamint az azt követő nemzeti szétválás a nemzetnek mint integrációs szimbólumnak az elvetéséhez vezetett. A második világháború után a Német Szövetségi Köztársaság kulturális integrációja a nyugati veretű demokratikus, alkotmányos államok körében ment végbe. E folyamat előrehaladtával a demokrácia értékei és normái vették át a korábban a nemzetállam által betöltött integratív funkciót. Habár Olaszország politikai fejlődése némely tekintetben hasonlít Németországéra, mégis úgy tűnik, hogy ebben az országban sem a demokratikus alkotmányos állam, sem a nemzeteszme nem gyökeresedett meg tartósan integráló erőként. Spanyolországban és Portugáliában a tekintélyelvű és a nemzetállami elvek összekapcsolódása még hosszabb ideig tartott, mint Németországban és Olaszországban. Végezetül Belgium azok közé az államok közé tartozik, amelyekben ugyan viszonylag korán kialakultak demokratikus struktúrák, azonban a flamandok és a vallonok konfliktusa miatt a nemzeteszme aligha képes integratív hatás kifejtésére. Ezen eltérő nemzetfejlődési minták láttán állítható, hogy a lakosság nemzethez fűződő viszonyának elemzése a beállítódás-kutatás különlegesen érdekfeszítő problémái közé tartozik.
      Az 1981 és 1988 közti időszakból több kutatás létezik a polgároknak nemzetükhöz fűződő viszonyát illetően, amelyekben ugyanakkor kivétel nélkül a nemzeti büszkeség vitatott kérdését fogalmazták meg. A tizenkét ország átlagában öt megkérdezett közül négyen nyilatkoztak úgy, hogy büszkék nemzeti hovatartozásukra (vö.: a 8. táblázattal). Az a körülmény, hogy ez a részarány jelentősen a demokráciával kapcsolatos elégedettség arányszáma fölött van, alátámasztja Westle (1989: 201. skk. o.) azon feltevését, miszerint a politikai közösség a támogatott objektumok hierarchiájában a legmagasabb helyen áll. Az elvárásoknak megfelelően a Német Szövetségi Köztársaságban és Belgiumban a polgárok affektív kötődése a nemzetállami szimbólumokhoz igen gyengének mutatkozott. Azon országok csoportja, amelyeket az átlagot meghaladóan erős nemzeti büszkeség jellemez, kifejezetten heterogénnek bizonyult. A csúcson Görögország foglal helyet, őt követi Spanyolország, Portugália, Nagy-Britannia, Írország és Luxemburg. A spanyolok és portugálok erős nemzeti büszkesége – meglehet – tekintélyelvű-nacionalista rezsimjeik perzisztenciájára vezethető vissza. Az Angliát illető adat egybevág korábbi tanulmányok eredményeivel. A többi ország viszonylag szorosan közel áll az Európai Közösség átlagához (vö.: még Merkl 1988: 26. skk.o.).
      Az Európai Közösség államainak eltérő fejlődése a 19. század során alátámasztja azt a következtetést, miszerint a „nemzet” mint szimbólum nem minden országban alkalmas egyöntetűen a lakosságnak a politikai közösségbe való integrálására. Emellett szólnak a nemzeti büszkeség és a meggyőződések más individuális rendszerei közt található, részben igen határozott összefüggések. Az Európai Közösség államaiban mindenekelőtt olyan személyek azonosulnak az átlag felett a nemzeti szimbólumokkal, akik ideológiailag jobboldalra sorolják be magukat, erős vallási kötődéssel és materiális értékorientációkkal jellemezhetők. Eszerint a nemzettudat viszonylag szilárd alkotórészét képezi a konzervatív világképnek. Belgium kivételével, ahol a nemzeti büszkeség együtt nő a műveltségi szinttel, az összes Európai Közösség-beli államban az ellenkező összefüggés figyelhető meg. Ez az eredmény ráirányítja a figyelmet Belgium különleges helyzetére. A többi európai államtól eltérően itt a nemzet helyett a flamandok és a vallonok nyelvi közösségei veszik át a modernség előtti lojalitások hordozójának funkcióit. A britek, spanyolok, a Szövetségi Köztársaság-beliek és a görögök nemzetállami identifikációi igen erősen összefüggnek a tradicionális értékekkel, valamint az alacsony formális iskolai végzettséggel, habár ezek a kapcsolati minták – legalábbbis kezdeményeiben – más államok esetében is megállapíthatók.
      Akárcsak a demokráciával kapcsolatos elégedettség, a nemzeti büszkeség is a nemzeti kötöttségek által erősen befolyásolt beállítódások körébe tartozik. Az ismert háttérváltozók vizsgálata alapján kiderül, hogy a nemzeti hovatartozás csak Görögországban és Írországban veszít valamelyest relevanciájából a nemzethez való érzelmi kötődést meghatározó tényezőként. Az összes többi államban gyakorlatilag változatlanul megmaradnak a leírt nemzeti minták.

     Az Európai Közösség államainak kulturális és politikai tradíciói tekintetében nem mérhetjük a lakosságnak a politikai közösséghez fűződő kapcsolatait kizárólag a nemzeti büszkeséggel. Azokban az országokban, ahol a nemzet nem működik integrációs szimbólumként, más szimbólumok is átvehetik ezt a funkciót. Ennek megfelelően Almond és Verba (1965: 227. o.) a nemzeti büszkeség mellett további indikátorokat vezetett be a lakosságnak a politikai közösséghez fűződő kapcsolatára, ti. a polgártársakba vetett bizalmat. Ez a beállítódás már Almondnak (1956) a homogén és a fragmentált politikai kultúrák között tett megkülönböztetésében is fontos szerepet játszott. A stabil demokráciának a fragmentált társadalmakban meglévő esélyeit számba vevő munkáiban Lijphart (1977) újra felvette e megfontolások fonalát. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a kulturálisan heterogén társadalmaknak különleges eljárásokra van szükségük a társadalmi és politikai csoportok politikai közösséggé integrálásához.
      A személyközi bizalmat két, 1981-ben és 1985-ben elvégzett felmérés vizsgálta (lásd a 9. táblázatot). Ezek alapján – úgy tűnik – még nagyvonalú mércék alkalmazása esetén sem lehet a tizenkét Európai Közösség-beli állam egyikét sem homogén kultúrájú országként leírni. A tizenkét állam átlagában csak minden harmadik megkérdezett nyilatkozott úgy, hogy megbízik embertársaiban. Egyedül Dániában volt erősebb a személyek közötti bizalom, mint a polgártársakkal szembeni bizalmatlanság. Az Európai Közösség mércéjéhez képest emberek közötti átlag feletti bizalomról csak a hollandok, a britek és a görögök tettek tanúbizonyságot. Jelentősen az Európai Közösség átlaga alatt maradt Belgium, Olaszország, Franciaország és Portugália. A két felmérés közötti, részint erős fluktuáció azonban kételyeket ébreszt az indikátor használhatóságával szemben.
      A polgártársakba vetett bizalom terén nem állapíthatóak meg jelentős különbségek a társadalmak között. A polgártársak iránti bizalom, illetve a velük szemben megnyilvánuló bizalmatlanság így tehát egy ország politikai kultúrájának általános, a különös nemzeti tradíciókban gyökerező, de konkrét szituációk által is befolyásolt aspektusaihoz tartozik. A szociális származás és a lakosság politikai-ideológiai diszpozíciói Franciaországban, Dániában és Hollandiában befolyásolják a legerősebben az emberek közti bizalmat, ám e viszonylatok még ezekben az országokban is gyengének mondhatók. Más államokban egyedül a műveltségi szint változója áll szisztematikus viszonyban a polgártársakkal szemben tanúsított bizalommal. A formális képzettséggel nő a személyközi bizalom. A környezettel szembeni bizalmatlanság főként a formálisan kevésbé képzettekre jellemző.

     Sajnos csak a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország és Nagy-Britannia esetében kínálkozik lehetőség arra, hogy a hetvenes és a nyolcvanas évekből származó adatokat összehasonlítsuk régebbi vizsgálatok eredményeivel. A Civic Culture-tanulmányok keretében Al-mond és Verba (1965: 64. skk. o.) a rendszerhez való érzelmi kötődést a polgároknak saját nemzetük egyes tulajdonságaira való büszkeségét firtató nyitott kérdéssel vizsgálta. Az ezzel kapcsolatos beállítódás vélhetőleg jelzi a politikai rezsimhez és a politikai közösséghez való kötődést egyaránt.
      Az eredmény messzemenőkig megfelelt a várakozásoknak. Nagy-Britanniában, a demokrácia anyaországában a polgároknak a politikai rendszerrel való azonosulása viszonylag erősnek mutatkozott. 46 százalék állította, hogy büszke a politikai intézményekre, illetőleg a kormányzati rendszerre; további 39 százalék (legalább) egy, közvetve politikai vonatkozású identifikációs objektumot (szociális törvényhozás, gazdasági rendszer, az ország nemzetek közt elfoglalt helye) nevezett meg. Csupán tíz százaléknál nem voltak felismerhetők a politikai rendszerhez fűződő, tartalmilag definiálható érzelmi kötődések. Ezzel ellentétes az olaszok politikai beállítódása, akik nagy többsége kijelentette, hogy „semmire” sem büszke. A politikai intézményekre a megnevezések csupán három százaléka vonatkozott, míg további hat százalék árult el a rendszerhez fűződő, gazdasági illetve szociális teljesítmények által közvetített instrumentális kötődést. Olaszországtól eltérően, az ötvenes évek Szövetségi Köztársaságában az instrumentális motívumoknak fontos szerepük volt a rendszer támogatásában (44%), ám a politikai rezsimhez való érzelmi kötődés nem volt lényegesen erősebb, mint Olaszországban (7%). A Szövetségi Köztársaságban is létezett egy erős kisebbség (15%), amelynél minden, a politikával és a társadalommal kapcsolatos, tartalmilag definiálható érzelmi viszonyulás hiányzott. A polgártársakkal szembeni bizalom tekintetében is megerősítették a Civic Culture-adatok a várakozásokat. E tekintetben Nagy-Britannia jelentős mértékben különbözött Németországtól és Olaszországtól (Almond és Verba 1965: 227. skk. o.).
      Ezen adatok alapján Almond és Verba a briteknek a rendszerrel kapcsolatos orientációját a demokrácia működésével szemben támasztott követelések tekintetében kongruensként értelmezte. Ezzel szemben Németországban és Olaszországban feszültséget vélt felfedezni a rendszerorientációk és a politikai struktúrák között. S habár a Szövetségi Köztársaság állampolgárai körében instrumentális kötődés nyilvánult meg a politikai rendszerhez, a demokráciának válságok túléléséhez szükséges „tűzön-vízen” keresztüli támogatottságát nem tudták felismerni az akkori Szövetségi Köztársaságban. Kézenfekvőnek tűnt tehát, hogy a Szövetségi Köztársaságot „napsugaras demokráciának” aposztrofálják. Olaszországban Almond és Verba sem affektív, sem instrumentális kötődést nem tudott megállapítani a politikai rendszerrel kapcsolatban, hanem a lakosság széles körű elidegenedését a demokratikus struktúráktól és folyamatoktól (vö.: Almond és Verba 1965: 192. skk. o.).
      Ha összehasonlítjuk a politikai orientációknak ezt a háború utáni első évtizedben elvégzett állapotfelmérését az újabb adatokkal, akkor Olaszországban a folyamatosság, a Szövetségi Köztársaságban és Nagy-Britanniában pedig a változás a hangsúlyosabb. Az olaszok a nyolcvanas években is roppant kritikusan állnak szemben politikai rendszerük bizonyos aspektusaival. A rendszerrel szemben megfogalmazódó kritika részletekbe menő ellenőrzése nélkül azonban megengedhetetlen, hogy ebben a demokrácia működőképességének veszélyeztetését lássuk. Sani (1980: 309) ebben az értelemben jellemzi realista pesszimizmusként az olaszok viszonyulását a politikához. „Egyszerűen szólva a polgárok kevésbé kedvelik a rendszert, mert többet tudnak róla,” (Vö.: még La Palombara 1987: 98. skk. o.; 259. skk. o.).
      A Szövetségi Köztársaságban és Nagy-Britanniában végbement változások ellenkező előjelűek. Míg Almond és Verba az ötvenes évek végén Nagy-Britanniát még a „Civic Culture” egyik mintapéldájának tekintette, addig a nyolcvanas években már nem tartozik azon európai országok közé, amelyekben a lakosság a politikai rendszerhez fűződő különösen szoros, stabil és szituációktól független kötődésről tesz tanúbizonyságot. Nyilvánvalóan a brit politika hosszú ideje tartó teljesítménybeli deficitjei hagytak nyomot a lakosságnak a politikai rezsimmel és a politikai közösséggel kapcsolatos beállítódásain (lásd még: Kavanagh 1980; Topf 1989). A Német Szövetségi Köztársaság más utat választott. A tartósan magas társadalmi-gazdasági teljesítményszint megteremtette az előfeltételeit annak, hogy a lakosság kiegyezzen egy nyugati típusú, liberális demokrácia struktúráival és folyamataival (vö.: Baker–Dalton–Hildebrandt 1981; Gabriel 1986: 279. skk. o.).
      Az e munka számára rendelkezésre álló adatok természetesen csak ideiglenes érvényű kijelentéseket tesznek lehetővé a politikai rezsim, valamint a politikai közösségek lakossági és egyes társadalmi csoportok általi támogatottságával kapcsolatban. Az itt felhasznált mutatók mellett egy elméletileg kielégítő elemzés számára további információkra volna szükség az egyes politikai objektumok megítélésére és az egyes társadalmi csoportok közti bizalomra vonatkozóan. Ilyenek azonban nincsenek birtokunkban. A rendszer kultúrájának megváltozásával kapcsolatos megbízható információk érdekében kívánatos volna továbbá, hogy hosszabb időszakon átnyúló összehasonlítható adatok álljanak rendelkezésünkre. De ilyen adatokkal sem rendelkezünk.

     Eddigi elemzéseink a lakosság köznapi észlelésétől és értékeléseitől viszonylag távol fekvő politikai tényállá-sokra vonatkoztak. Sok ember számára a politikai rend, a politikai alapértékek és a nemzet elvont minőségeket jelentenek. A politikával kapcsolatos konkrét tapasztalatokat leggyakrabban specifikus politikai aktorok, struktúrák, folyamatok, szervezetek és teljesítmények közvetítik, amelyek vélhetően befolyásolják a politikai rendszerhez fűződő általános viszonyulást is. Amennyiben ez a feltevés helytálló, akkor célszerű az eddig elvégzett elemzéseket kiegészíteni a politikai kultúrának a hétköznapi politikai tapasztalatokban gyökerező aspektusaival.
      E cél eléréséhez az intézményekkel és az alkotmányos eljárásokkal kapcsolatos beállítódások vizsgálata kínálkozik. Bár az ilyen jellegű elemzést nagyon megnehezítik az Európai Közösség államainak intézményes rendjében meghúzódó – részben jelentős – különbségek, mégis van egy sor közös struktúrájuk, amelyek kiindulópontul szolgálhatnak a politikai beállítódások összehasonlító elemzéséhez. Mind a tizenkét országban a parlament tölti be a törvényhozói funkciókat, független bíróságok ítélkeznek, és egy a végrehajtói feladatokat ellátó, a kormányzat vezetése alatt álló állami közigazgatás jelenik meg a lakosság előtt az állami teljesítmények hordozójaként. Mivel a lakosság ezen intézményekkel kapcsolatos beállítódásai nemcsak napi politikai adottságokat tükröznek, hanem a vizsgált országok politikai tradícióit is, értelmes vállalkozásnak tűnik annak a bizalmi hitelnek a vizsgálata, amellyel a nyilvánosság előtt sáfárkodnak. Már Almond és Verba (1965: 182. skk. o.) utalt rá, hogy milyen fontos szerepet játszott Porosz-Németország jogi és közigazgatási állami tradíciója a második világháború utáni Szövetségi Köztársaságban megfigyelt alattvalói kultúra kialakulásában. Feltehetően Franciaország politikai kultúráját is nagymértékben alakították adminisztratív-legalista tradíciók, valamint a közigazgatás és a bíróságok ennek megfelelően magas bizalmi hitele a lakosság körében. Ezzel szemben a parlament uralmának Nagy-Britannia szempontjából tipikus korai megszilárdulása nem került szembe a bürokratikus-jogállami struktúrákkal, sőt, viszonylag korán kapcsolat jött létre a modern politikai rend ezen strukturális elvei között (vö. ehhez még: Almond és Verba 1965: 177. skk. o.; Jessop 1975). A Benelux-államok és Dánia politikai kultúrája e tekintetben hasonlít a nagy-britanniaira. Olaszország esetében felmerül a kérdés, hogy vajon a lakosságnak a demokrácia működésével kapcsolatos negatív beállítódásának megfelel-e a sajátosan politikai intézmények hasonló előjelű megítélése (v.ö. ehhez még: Almond és Verba 1965: 283. skk. o.; La Polombara 1965: 282. skk. o.). Végül az intézményekbe vetett bizalomról az új demokráciák esetében csak találgatásokra hagyatkozhatunk. Leginkább talán az a sejtés igazolható, hogy ezekben az országokban – akárcsak Németországban – lassú fejlődés megy végbe a fensőbbségi-állami politikai kultúrától az állampolgári-demokratikus politikai kultúra irányába, de jelenleg még a fensőbbségi-állami komponens az uralkodó.
      Bár a polgároknak a központi jelentőségű politikai intézményekhez fűződő bizalmi viszonya országról országra változik, mégis megállapítható egy közös vonás. Minden államban, amelyről megfelelő adatokkal rendelkezünk, a bíróságok (jogrend) kerültek a bizalmi hierarchia csúcsára, megelőzve a közigazgatást és a parlamentet (lásd a 10. táblázatot). A Német Szövetségi Köztársaságban, Spanyolországban és Hollandiában a parlamentbe vetett bizalom erősebbnek bizonyult, mint a közigazgatással szembeni. Belgiumban, Dániában, Írországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában és Olaszországban megfordult ez a sorrend. A bizalom szintje ezekben az országokban egészen különbözőképpen alakult. A dánok több mint háromnegyede, a Szövetségi Köztársaság polgárainak pedig több mint 60 százaléka bizalmat szavazott a bíróságoknak. Ezzel szemben a szóbanforgó arány Nagy-Britanniában, Hollandiában, Olaszországban és Spanyolországban 50 százalék alá csúszott. A parlamentet Írországban és a Német Szövetségi Köztársaságban ítélték meg a legkedvezőbben, és Olaszországban valamint Belgiumban a legkedvezőtlenebbül. A közigagatásba vetett bizalom tekintetében Írország és Franciaország került az élre, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország pedig a skála végére. Ha összehasonlítjuk ezeket az eredményeket az országok tradícióiból levezethető várakozásokkal, akkor bizony meglepetések érnek minket. Ilyen például a németeknek a közigazgatásba vetett csekély bizalma és a briteknek a parlamenttel szembeni, legfeljebb enyhén pozitívnak nevezhető beállítódása. Sajnos nem állnak rendelkezésre használható, összehasonlítást lehetővé tevő adatok, amelyek segítségével ellenőrizhetnénk, hogy vajon ezek az eredmények szituációfüggőek, vagy pedig általános természetűek.
      Spanyolország, Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország és Nagy-Britannia vonatkozásában további adatok állnak rendelkezésre a hivatalban lévő kormányzatba vetett bizalommal kapcsolatban. 1985-ben a polgárok viszonyulását a hivatalban lévő kormányzathoz mind az öt országban erős bizalmatlanság jellemezte (lásd a 11. táblázatot). A kormányzattal kapcsolatosan megállapított pozitív beállítódás 37 százalékos aránya a Szövetségi Köztársaságban alacsonyabb, mint bármely más általam ismert felmérésben. Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban körülbelül minden harmadik, Nagy-Britan-niában minden negyedik állampolgár bízott a kormányzatban. Csak fenntartásokkal értelmezhetőek a kormányzatba vetett bizalom indikátoraiként azok a válaszok, amelyeket a megkérdezettek azzal az 1986-ban és 1988-ban feltett további kérdéssel kapcsolatban fogalmaztak meg, hogy nincs-e olyan érzésük, hogy „nagyhatalmú személyek” kihasználják őket. Bár e kérdés megítélése nem kifejezetten a kormányzatra vonatkozik, az mégis fontos részcsoportja a társadalom hatalmi elitjének. A vezető csoportok megítélése tekintetében mérvadó kritériumot a kormányzatba vetett bizalommal mint stimuláló objektummal kapcsolatos kérdések is tartalmazzák (vö.: Gamson 1968: 42. skk. o.).
      Az empirikus adatok jól illeszkednek az eddig felvázolt képbe. A két vizsgálat átlagában a társadalom vezető csoportjai Portugáliában és Dániában élvezik a legnagyobb, Olaszországban pedig a legcsekélyebb bizalmat. A vizsgált időszakban öt országban határozottan megváltozott a lakosság és az elitek bizalmon alapuló viszonya (lásd a 12. táblázatot). E tekintetben Luxemburgban, Portugáliában és Dániában pozitív, a Német Szövetségi Köztársaságban és Spanyolországban negatív trend érvényesül.
      Sajnálatos módon csak kevés ország esetében van meg annak lehetősége, hogy a nyolcvanas évek közepén nyert adatokat korábbi vizsgálatok eredményeivel hasonlítsuk össze. Az arra vonatkozó kérdéssel, hogy az országot az összlakosság vagy csak néhány, hatalommal rendelkező érdekcsoport javára kormányozzák, a Political Action-tanulmány az Eurobaro-meter-féle felmérésekkel összevethető indikátort tartalmazott. Az újabb adatok annyiban egyeznek meg a hetvenes évekből származó adatokkal, hogy a kormányzatba vetett bizalom sokkal erősebb volt a Német Szövetségi Köztársaságban és Hollandiában, mint Olasz-országban és Nagy-Britanniában. A Szövetségi Köztársaság és Hollandia között az újabb felmérések csak csekély különbséget mutattak ki; tíz, illetve tizenöt évvel ezelőtt a Szövetségi Köztársaság polgárainak bizalmi szintje még határozottan szomszédaié fölé magasodott. Nagy-Britanniát mind 1973/76-ban, mind 1986/88-ban jelentős bizalmi szintkülönbség választotta el Olaszországtól. S mégis: Nagy-Britanniában már a hetvenes évektől kezdve megállapíthatóak voltak a lakosság és a politikai elitek közti bizalmi viszony eróziójának jelei, amely tényt Kavanagh (1980: 156. skk. o.) Nagy-Britannia politikai kultúrájának alapvető változásaként interpretált (vö. ehhez még: Topf 1989: 59. sk. o.). További adatok a lakosság és a politikai vezető elit bizalmi viszonyának középtávú fejleményeiről nyújtanak felvilágosítást. Amint az az 1985-ből származó Eurobarometer-adatoknak a Political Action-kutatás adataival való összehasonlításából kiderül, a Német Szövetségi Köztársaságban és Nagy-Britanniában a kormányzatba vetett bizalom egyenesen drámai mértékű hanyatlása játszódott le, ami a választásoktól való növekvő mértékű távolmaradásban és a korábban népszerű pártokra adott megcsappanó szavazatokban nyilvánult meg. Olaszország viszont egy ezzel ellentétes irányú fejlődésen ment keresztül. Míg 1976-ban az olaszok csupán tizenkét százaléka nyilatkozott úgy, hogy bízik a kormányzatban, ez az arány 1985-re csaknem megháromszorozódott. Meglepő módon a vezető csoportokkal kapcsolatos beállítódás a tizenkét ország egyikében sem mutat szoros összefüggést a jobboldali/baloldali kontinuumon való önbesorolással, a vallásossággal, a materializmus/posztmaterializmus-jelenséggel vagy szocio-demográfiai jellemzőkkel. Legfeljebb egyedi esetekben mutatkozik összefüggés a társadalmi elitekkel kapcsolatos beállítódás és az imént említett háttérváltozók között. E kapcsolatok azonban gyengék, rendszertelenek és elméletileg alig értelmezhetők. E tényezők ellenőrzésekor ennyiben tehát korlátlanul megőrződnek a lakosság esetében a nemzeti sajátosságok.

6. Participatív orientációk: a polgári öntudat és a politikai vezetésben való részvétellel kapcsolatos beállítódások

     Az eddig elvégzett elemzések során figyelmen kívül hagytuk a liberális demokráciák politikai kultúrájának egy fontos aspektusát: a politika participatív alkotórészét. Az ezzel kapcsolatos orientációk egyfelől a polgároknak ahhoz az önértelmezéséhez kapcsolódnak, ami őket a politikai folyamat aktív résztvevőiként láttatja (belső hatékonyság), másfelől pedig ahhoz a meggyőződéshez, hogy a politikai vezetés nyitott és felelős magatartást tanúsít a lakossággal szemben (külső hatékonyság). A „politikai hatékonyság érzése” megjelölés alatt Campbell és mások (1971: 218. skk. o.) már az ötvenes évek amerikai választásaira vonatkozó kutatások alapján vizsgálták ezeket a beállítódásokat. A Civic Culture-kutatásban Almond és Verba (1965: 136. skk. o.) ugyancsak foglalkozott az állampolgári kompetencia-tudattal, melynek során jelentős különbségeket állapítottak meg az anglo-amerikai és a kontinentál-európai államok között, főként a nemzeti politikára irányuló befolyásolási lehetőségek felfogásában. A Német Szövetségi Köztársaságnak az alattvalói kultúrák közé sorolása mindenekelőtt az „alattvalói” és az „állampolgári kompetencia” közti jelentős diszkrepanciára támaszkodott. Ezzel szemben Nagy-Britannia participatív politikai kultúraként való leírását Almond és Verba az input- és az output-orientációk egyensúlyával igazolta. A két ország közelmúltjának története bizonyos plauzibilitást kölcsönöz ezeknek az állításoknak. Mind Németország, mind Anglia a 19. század és a korai 20. század során hatékony közigazgatással és működő jogállammal rendelkezett. A két ország között a lakosság participációs lehetőségei tekintetében volt lényeges különbség. Németországban a részvételhez való – formálisan fennálló – jog gyakorlatilag hatástalan maradt, míg Nagy-Britanniában már a múlt század közepére kialakult a pártok jól működő versengése, ami bizonyos mértékű befolyást tett lehetővé a választójoggal rendelkező lakosság számára a politikai vezetés megválasztására és az általa működtetett politikára.
      Kétségbe vonható azonban, hogy még jelenleg is fennáll a háború utáni első évtizedben megállapított szintkülönbség a kompetencia tekintetében. Az Almond és Verba (1965: 3) által előrejelzett „participációs forradalom” nyomán valószínűleg csökkent a kompetencia-szintkülönbség a tradíciókban gazdag demokráciák és a kontinentális Európa államai között. Emellett szól az a tény is, hogy Németországban és Olaszországban a Civic Culture-kutatás idején még meglehetősen érezhetőek voltak a két háború közti totalitariánus rezsimekkel kapcsolatos tapasztalatok. A második világháború vége óta lezajlott társadalmi és politikai változások valószínűleg kedveztek a politikai kompetencia-tudat megerősödésének a nyugati világ minden országában. Ez már a Political Action-kutatásban is leképeződött: 1973/76-ban ugyan Hollandia foglalja el a belső és külső hatékonyság érzete tekintetében az első helyet a négy vizsgált Európai Közösség-beli állam közül, csakhogy Hollandia, Nagy-Britannia, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország között nem volt jelentős a kompetencia-lejtő (lásd a 13. táblázatot).
      Az egész Európai Közösséggel kapcsolatban rendelkezésre álló felmérési adatok hasonló képet nyújtanak. Az azt firtató kérdésre, hogy hozzájárulhatunk-e valamivel a helyzet javításához, ha a dolgok rosszul alakulnának saját országunkban, 1973 és 1982 között a Német Szövetségi Köztársaságban több megkérdezett válaszolt pozitívan, mint Nagy-Britanniában. Az Európai Közösség államainak élére Dánia került, a végére Belgium (lásd a 14. táblázatot). Az Írországban kapott érték határozottan az Európai Közösség átlaga fölött állapodott meg. A belgák mellett – európai közösségi mércével mérve – a franciák és a luxemburgiak esetében gyenge a politikai kompetenciának az érzése. A többi országban mért beállítódások csak csekély mértékben térnek el az átlagértéktől.
      Két, 1986-ban és 1988-ban bevezetett indikátor hasonlít a hatékonyság-tudat méréséhez használatos szokványos eszközökhöz. Itt arról a felfogásról van szó, miszerint a saját vélemény számít valamit (belső hatékonyság), valamint arról a meggyőződésről is, hogy a kormányon lévők törődnek az átlagpolgárral (külső hatékonyság). A legtöbb Európai Közösség-beli államban ez a két beállítódás szorosan összefügg egymással és egyetlen indexszé kapcsolható össze (lásd a 15. és a 16. táblázatot).
      Más vizsgálatok (vö.: Van Deth – Horstmann 1989: 72. skk. o.; Gabriel 1986: 201. skk. o.; Topf 1989: 55. skk. o.) eredményeivel összevetve az állampolgári kompetencia a nyolcvanas évek közepén nagyon alacsony szintű. Az Európai Közösség-beli államok átlagában nem egészen minden ötödik ember volt meggyőződve befolyási lehetőségeiről. Viszonylag pozitívan alakult a kép Portugália és Dánia esetében. Messze az Európai Közösség átlaga alá került Belgium és Hollandia, míg a többi országban átlagos értékeket mértek. Ezek az adatok nem csupán az alacsony kompetencia-szint miatt meglepőek, hanem egyes országok pozíciója miatt is. Portugália hosszú „fennsőbbségi állam„ tradíciója, valamint öszszehasonlíthatatlanul alacsony társadalmi-gazdasági fejlettségi szintje ismeretében az ország első helyezése egyáltalán nem plauzibilis. Megfordított előjellel ugyanezek a fenntartások fogalmazhatók meg a Hollandiában mért eredménnyel kapcsolatban. Az eredmények eltérése a várakozásoktól és más kutatások adataitól kételyt ébreszt a felmérés eszköztárának használhatóságával szemben. Csakhogy ennek bizonyos, más kutatásokból származó eredményekkel való megegyezései ellene szólnak. Így pl. minden országban (Luxemburg és a három új európai demokrácia kivételével) pozitív összefüggés mutatkozott a politikai hatékonyság és a műveltségi szint között, ami a kvalifikált iskolai képzés szocializációs funkciójára utal (lásd hasonlóan már Almond és Verba 1965: 159. skk. o.).
      A társadalom strukturális és ideológiai tényezői általában nem gyengítik a hatékonyságtudat nemzetspecifikus alakulását. Az egyetlen kivételt e szabály alól Írország képezi, ahol a képzettség, a nem, a vallásosság stb. ellenőrzésénél a „nemzet” változó jelentősége a nemzetközi összehasonlító elemzésben még fel is erősödött. Írországban a participatív orientáció minden szociális csoportban lényegesen gyengébb, mint a többi ország velük összehasonlítható lakossági csoportjainál. Az adatok nem kielégítő volta miatt alig lehet megbízható kijelentéseket tenni az állampolgári kompetenciatudat struktúrájáról, még kevésbé fejlődéséről. Ha csak a nyolcvanas évek második felében gyűjtött adatokra támaszkodnánk, akkor tekintélyes szakadék tátongana a participatív politikai kultúra és a tényleges adottságok között. Ez a benyomásunk azonban az adatbázis kiterjesztésével, ami legalábbis néhány ország tekintetében lehetséges, gyengülhet. Bár ebben az esetben is a polgároknak csak kisebb hányada sorolja magát a politikailag befolyásos emberek közé, az értékek jelentős mértékben az Eurobarometer által mértek alá esnek. Problematikus továbbá a politikailag kompetenseknek a magasabb műveltséggel rendelkező rétegekből történő rekrutációja. Ennek ellenére minden rendelkezésre álló adat arra utal, hogy a politikai kultúra participatív komponense az Európai Közösség tagállamaiban erősödik.

     Egyes megfigyelők felfogása szerint a lakosság politikai önbizalmának megerősödése együtt jár az érdekközvetítés tradicionális szervezeteinek és intézményeinek új látásmódjával. A közvetítő szervezetek, különösen a politikai pártok és érdekszövetségek elvesztik domináns összekötő szerepüket a lakosság és a vezető politikai csoportok között. A polgárok egyre inkább áttértek arra, hogy érdekeiket önállóan artikulálják és érvényesítsék a vezető politikai csoportokkal szemben. Inglehart (1990: 335. skk. o.) ezt a politikai cselekvés stílusában végbement változást az elitek által vezérelt politikai aktivitástól az eliteket kihívó politikai aktivitási forma felé történő átmenetként jellemzi.
      Az állampolgári szerep megváltozott értelmezésének háttere előtt kell szemlélni a pártokra és érdekszövetségekre támaszkodó állam jövőjével kapcsolatban kibontakozott vitát is. Az Egyesült Államokban csakúgy, mint Nyugat-Európában egy ideje intenzív vita folyik a pártokra támaszkodó állam válságáról, amely válság a csökkenő választási részvételnek és az új pártok létrejöttének, röviden: a választói magatartás növekvő instabilitásának jelenségeiben érhető tetten (vö. a tanulmányokkal in: Crewe – Denver 1985).
      A lakosságnak a politikai pártokhoz fűződő viszonyával foglalkozó elemzésekben kitüntetett szerepet játszik a pártokkal való azonosulás fogalma. Eredetileg a választáskutatásban vezették be, hogy változó politikai kontextusokban megmagyarázható legyen a választói magatartás stabilitása. A párttal való azonosulást az egy meghatározott párthoz való, hosszú távon stabil, konkrét politikai eseményektől, tartalmaktól és aktoroktól messzemenően független kötődésként, egyfajta „pszichológiai párttagságként” jellemezték. A választói döntésben megnyilvánuló jelentőségétől függetlenül ennek a beállítódásnak további funkciókat tulajdonítanak mind a politikai rendszer, mind az egyes politikai cselekvők esetében. E megközelítés szerint a párttal való azonosulás ösztönzi az individuális véleményalkotást és a politikai ítélőképességet, politikai részvételre sarkall, megvédi a politikai rendszert új politikai csoportok felemelkedésétől – ennyiben tehát hozzájárul a stabilitás megőrzéséhez (vö.: Abramson 1983: 72. skk. o.). Ezek szerint a pártokkal való azonosulás hanyatlása destabilizálhatja a nyugati demokráciák politikai rendjét.
      A pártokkal való azonosulás széthullásának hordereje nyilván országról országra változik. Míg a politikai pártok Nagy-Britanniában, Hollandiában és Dániában régóta meghatározó szerepet játszanak a lakosságnak a politikai rendszerbe történő integrálásában, addig Németország és Franciaország politikai fejlődésének elemzői egy hagyományos, máig ható pártellenes érzületre hívják fel a figyelmet. A pártkötődések jelentősége Dél-Európa új demokráciáiban gyaníthatóan különbözik a pártokra támaszkodó, berendezkedett államoktól, s kérdéses, hogy a demokratikus rezsimek fennállásának rövid ideje alatt máris kialakult volna a pártokkal való, hosszú távon is stabil azonosulás.
      Az eltérő pártállami tradíció mellett feltehetően a pártrendszer struktúrája is befolyásolja a pártokkal való azonosulás megváltozásának a rendszerre gyakorolt hatását. Az egyesült államok-beli helyzettel ellentétben néhány európai párt, így a kommunisták, a nacionalisták és a jobboldali radikálisok, ambivalensen viszonyulnak a demokratikus rezsimhez. Az e csoportosulásokhoz való szoros kötődés nem feltétlenül járul hozzá a liberális demokrácia stabilizálásához. A kulturálisan fragmentált társadalmakban (Belgium, Hollandia) sem hat a párttal való azonosulás rendszert integráló módon (lásd erről kimerítően Lijphart 1977).
      A párttal való azonosulást 1975 óta az Eurobarometer keretében folyamatosan ugyanazon kérdés segítségével kutatják (lásd a 17. táblázatot). Ha egyelőre figyelmen kívül hagyjuk ennek a beállítódásnak a vizsgált időszakban végbement fejlődését, és annak átlagos eloszlására összpontosítunk, akkor mind a tizenkét országban a pártokkal szembeni távolságtartás jellemzőbb. Míg a megkérdezettek egynegyede érezte úgy, hogy erősen vagy meglehetősen kötődik egy párthoz, addig 37 százalékuk arról számolt be, hogy egyik párthoz sem áll közel. Hollandiában kedvező arány alakult ki a valamely párttal azonosulók és az azokkal nem azonosulók között. Emellett Olaszország és Görögország azon országokhoz tartozott, amelyekben a párttal azonosulók csoportja számszerűleg nagyobb volt, mint az azzal nem azonosulók csoportja. Míg a Német Szövetségi Köztársaságban és Dániában a két csoport között nagyjából kiegyensúlyozott arány alakult ki, addig a pártokhoz való kötődés a többi országban, főként Spanyolországban és Portugáliában, roppant gyengén fejlett volt. Ez az eredmény éppúgy megfelel a várakozásoknak, mint a franciák gyenge pártkötődése. Azonban mostanában már Nagy-Britannia is – az Európai Közösség mércéjével mérve – az átlag alatti pártkötődésű országokhoz tartozik.
      Az Európai Közösség tizenkét tagállamában a polgároknak a politikai pártokhoz való kötődése a vizsgált időszakban igen különbözőképpen alakult. Három kivételtől eltekintve a pártkötődések hosszabb távon erőteljes, vélhetően napi politikai események által meghatározott ingadozásoknak vannak kitéve. A pártkötődéseknek Hollandiában megállapítható viszszaesése nyilván a pártszociológiában több ízben leírt támpontvesztési tendenciát (Entsäu-lungstendenz) tükrözi. Eszerint a holland társadalom hagyományosan erős politikai szubkultúrákra osztottsága – önálló, a pártokat is magába foglaló szervezeti hálózattal – a legutóbbi időkben fellazult. (Vö. az idevágó tanulmányokkal in: Reichel 1984: Creuwe – Denver 1985). Olaszországban és Luxemburgban a párttal való azonosulás egy fordított U-görbének feleltethető meg: először erőteljes növekedésnek indult, hogy aztán ismét visszaessen. E folyamat magyarázata nem lehetséges az ezen országokban zajló belpolitikai fejlemények vizsgálata nélkül.
      A pártokkal való azonosulás és a társadalmi csoporthovatartozás között általában csak gyenge és rendszertelen kapcsolódások vannak. Csupán két olyan változó van, amely csaknem minden országban befolyásolja a politikai pártokkal kapcsolatos beállítódást: az életkor és a jobboldali/baloldali kontinuumon való önbesorolás. Converse (1969) azon feltevésével összhangban, amely szerint minden választás egy bizonyos párthoz való kötődés stabilizálásának esélyén alapul, a Német Szövetségi Köztársaságban, Spanyolországban, Franciaországban, Luxemburgban és Hollandiában a párthoz való kötődés az életkorral növekszik. Ezzel a tendenciával Dániában, Írországban, Nagy-Britanniában, Olaszországban és Portugáliában az e változók közti, nem lineáris összefüggés áll szemben, amely a párttal való azonosulás participatív komponensére utal. Ismeretes, hogy középső korcsoportokhoz tartozók politikailag különösen aktívak, legalábbis ami a konvencionális participációt illeti (közelebbit erről lásd Westle 1992).
      A jobboldali/baloldali kontinuumon való önbesorolás ugyancsak releváns a párttal való azonosulás intenzitása szempontjából. Azok a megkérdezettek, akik erősen bal- vagy jobboldalon állóként sorolták be magukat, általában egy bizonyos párthoz való szorosabb kötődésről tettek tanúbizonyságot, mint a mérsékelt ideológiai orientációjú személyek. Ez a legtöbb európai államban a pártok közötti versengés kialakulásával magyarázható. Ma a nagy politikai pártok késztetve érzik magukat, hogy politikájukkal az ideológiailag kevésbé rögzült, a bal/jobb-kontinuum közepén elhelyezkedő más és más pártokkal próbálkozó választókért (Wechselwähler) versengjenek, és hogy programjaik bizonyos fokig konvergáljanak. Ez ismét oda vezet, hogy a mérsékelt választók nem látnak nagyobb különbségeket a pártok között, ezért aztán nem is alakítanak ki irányukban nagyon szoros kötődést. Extrémebb beállítottságú személyek ezzel szemben valószínűleg ideológiai alapon kötnek ki egy párt közelében, minden más párttól nagy távolságra. Ezen az úton létrejöhet erős kötődés a párthoz. Az ideológiai extremizmusnak és a párttal való azonosulásnak ebben az empirikusan igazolható összefüggésében a demokrácia stabilitásának veszélyeztetését láthatjuk. Ugyanakkor a párttal való azonosulás és a demokráciával való elégedettség közti pozitív összefüggés ezen értelmezés ellen szól.
      Akárcsak a többi, e tanulmányban vizsgált beállítódás, a politikai pártokhoz való kötődés intenzitása is a nemzeti politikai kultúra specifikumai közé tartozik, amelyek az ismert háttérváltozók felülvizsgálata során is megőrződnek.
      A hossz-, illetve a keresztmetszeti vizsgálódások látószögéből kiderült, hogy a polgároknak a politikai pártokkal szemben kialakult bizalmi válságára vonatkozó elképzelés túlságosan differenciálatlan. Az Európai Közösség egyes államaiban erős fenntartásokat fogalmaznak meg a politikai pártokkal szemben; másokban a beállítódások inkább ambivalensnek nevezhetők; csak kivételes esetben uralkodók a polgároknak a pártokhoz való pozitív viszonyulásai. Hogy a polgárok politikai pártokkal szembeni tagadhatatlan távolsága közömbösségként vagy elutasításként értelmezhető-e, az a meglévő adatok alapján csak nehezen ítélhető meg.

8. A politikai kultúra homogenitása és a szubkultúrák kialakulásának problémája az Európai Közösség államaiban

A korábban a néplélektanban és a nemzeti karakter-kutatásban szokásos elképzelésekkel ellentétben már maga a politikai kultúra fogalma – „individuális orientációk politikai objektumokra történő eloszlása” – is az egy politikai közösségen belül kialakuló beállítódásbeli különbségekre utal. Ezek lehetnek véletlenszerűek, származhatnak mérési hibákból, függhetnek napi politikai eseményektől, de szisztematikusan együtt is járhatnak bizonyos társadalmi vagy politikai csoport-hovatartozásokkal. Az egyének szocio-politikai lehorgonyzásának jelentősége politikai beállítódásuk szempontjából az empirikus demokráciakutatás legérdekfeszítőbb problémái közé tartozik, hiszen a politikai rendszer stabilitása tekintetében nemcsak az fontos, hogy egy ország lakosságának többségére jellemzők-e a demokratikus politikai kultúra tipikus beállítódásai, hanem az is, hogy ez így van-e az öszszes társadalmi és politikai részcsoportban. Ha egy társadalomban erős, csoportképződések által lényegében nem befolyásolt egyetértés uralkodik a politikai együttélés legalapvetőbb kérdéseiben, akkor homogén politikai kultúráról beszélünk. Ezzel szemben a politikával kapcsolatos erőteljes különbségek a csoportspecifikus beállítódásokban a politikai közösség több, egymással versengő, lehetőség szerint akár ellenséges szubkultúrára való széthasadására utalnak. Számos kontinentáleurópai állam kulturális fragmentálódásában fedezték fel megfigyelők az illető országok demokráciája instabilitásának egyik mérvadó okát (lásd pl. Almond és Verba 1956; Lijphart 1977). Mivel az egyes társadalmi csoportokhoz való hovatartozás és a politikai rendszerrel kapcsolatos beállítódások közti összefüggéseket korábban már tárgyaltuk, e helyütt az összefoglalás szándékával csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy mely területeken mutatkoznak meg leginkább a politikai kultúra fragmentálódásának jelei.
A demokrácia stabilitása szempontjából legfontosabb változónak a politikai rezsim és a politikai közösség minden társadalmi részcsoport általi támogatottságát kell tekintenünk. A 18. táblázatban található információk szerint ez a feltétel az Európai Közösség mind a tizenkét tagállamában adott. Különös hangsúly illeti meg azt a megállapítást, miszerint minden képzettségi és korcsoport, továbbá a legkülönbözőbb értékképzetek és ideológiák képviselői megegyeznek a demokratikus rend preferálását illetően. Még a rendszerteljesítményektől kissé erőteljesebben befolyásolt demokráciával való elégedettség is alig változik a megkérdezettek származásával és ideológiai orientációival. Ugyanezek a megállapítások érvényesek a polgártársakkal szembeni bizalom tekintetében. A meglévő különbségek inkább fokozati, mint elvi jellegűek.
A politikai kultúra más jegyei erősebben változnak együtt a megkérdezettek hátterével. Ez főként a politikai érdeklődésre, de részint a párttal való azonosulásra és a hatékonyságtudatra is vonatkozik. Kétségesnek tűnik azonban, hogy ezt a politikai kultúra hasadására való utalásként lehetne értelmezni. A megnevezett beállítódások legfontosabb meghatározó tényezőinek ugyanis nem a társadalom konfliktusstruktúrái szempontjából döntő változók mutatkoznak, hanem olyan szocializációs tényezők, mint a nemhez való tartozás és a képzettségi szint. A kvalifikált iskolai képzettség a politikai életben való aktív részvételre és a befolyás érvényesítésére ösztönöz. Hasonló hatást váltanak ki a hagyományos nem specifikus szocializációs minták is, amelyek a férfiakat a politikában való aktívabb szerepvállalásra bátorítják. A képzettségi szint emelkedésével és a nem specifikus szocializációs minták leépülésével ezek a különbségek várhatóan csökkenni fognak.

     Azért, hogy elkerülhessük, hogy a nagyszámú egyedi adat elvonja a figyelmet az Európai Közösség államai politikai kultúrájának alapvető mintáitól, befejezésül az egyedi adatokat szisztematikusan viszonyítani fogjuk a demokratikus állampolgári kultúra elöljáróban bevezetett típusához. Ez a helyzetfeltárás Almond és Verba (1965: 13. skk. o.) koncepciójára támaszkodik, különbséget tesz tehát input-, output- és rendszerorientációk között. E három részdimenzióhoz, amelyek empirikusan az Európai Közösség államai politikai kultúrájának fő dimenzióival azonosíthatók, minden eddig tárgyalt beállítódás hozzárendelhető.5
      A nyugati demokráciák politikai viszonyainak leírásához és értékeléséhez Almond és Verba (1965: 337. skk. o.) kritikai mércéül vezette be az állampolgári kultúra mintaszerű képét, melyet azonban csak elnagyoltan írt le. Az összes vonatkozó munkában található állítás a liberális demokráciának megfelelő politikai kultúra típusáról a következőkben foglalható össze.
      1. A demokratikus állampolgári kultúra vegyes politikai kultúra. Egyes polgárok pozitív, mások negatív beállítódással viseltetnek a politikai rezsimmel és a politikai közösséggel kapcsolatosan; egyesek bíznak a politikai vezetésben, mások bizalmatlanok vele szemben; egyesek érdeklődést mutatnak a politika iránt, részt is vesznek benne, és politikailag kompetensnek érzik magukat, míg mások nem.
      2. Ezek a beállítódások nem függenek össze szisztematikusan bizonyos társadalmi csoportokhoz vagy politikai szekértáborokhoz való hovatartozással. A beállítódásokban meghúzódó különbségek elsősorban szituációfüggők.
      3. Még ha nem is minden aktor alakít ki pozitív beállítódást a politika összes aspektusával kapcsolatban, a pozitív orientációk mégis gyakoribbak a negatívaknál. Ha a kritikai beállítódások gyakoribbak, akkor nincs egyensúly a politikai kultúra és a politikai struktúra között, ami veszélyezteti a rendszer fennmaradását. Ez főként arra az esetre érvényes, ha az inkongruencia a politikai rendszert mint általános objektumot érinti.
      4. Az input- és output-orientációk igen kiegyensúlyozott viszonyban vannak egymással. Amint azt Gamson (1968: 42. skk. o.) kimutatta, a politikai vezetésbe vetett bizalom, összekapcsolódva a fejlett politikai öntudattal, a rendszerkonform-aktivitásoknak kedvez.
      Ha az intenzív politikai involválódást, valamint a polgárok többségének az összes politikai cselekvővel, szervezettel, intézménnyel és értékkel kapcsolatos pozitív beállítódását az állampolgári kultúra szükségszerű attribútumainak tekintjük, akkor ennek a típusnak a tizenkét ország egyike sem felel meg. A normatív modell és a politikai valóság közti szakadék főként a pártokhoz való gyenge intenzitású kötődésben, az alacsony szintű állampolgári kompetenciatudatban, a politikai vezetéssel szembeni túlnyomórészt kritikai beállítódásban, valamint a polgártársakkal szembeni igen kiterjedt bizalmatlanságban nyilvánul meg, viszont kevésbé a politikai érdeklődésben és a rendszer támogatottságában. A demokratikus rend viszonylag erős preferálása vélhetően korlátozza a politikai beállítódások ezen eloszlásának lehetséges negatív kihatásait. Ahelyett, hogy megállnánk a demokráciaelmélet által dédelgetett eszmény és a politikai valóság diszkrepanciájának megállapításánál, a tizenkét ország összehasonlításával azt akarjuk megvizsgálni, hogy mely országok felelnek meg leginkább az állampolgári kultúra fogalmának, és melyek nem.
      Hosszú ideig Nagy-Britannia számított a demokratikus állampolgári kultúra modelljének (vö.: Almond és Verba 1965; Rose 1965). A hetvenes és nyolcvanas években ez már nem érvényes. A demokratikus kultúra e tanulmányban vizsgált összes ismérve sokkal inkább Dániában fejlődött ki átlag feletti mértékben. Az állampolgári kultúra ideáltípusától a dánok csak annyiban térnek el, hogy pártokkal való azonosulásuk, valamint állampolgári kompetenciatudatuk meghaladja ugyan az Európai Közösség átlagát, mégis gyengén fejlett. Dánia különleges pozíciója aligha meglepő, hiszen ez az ország magas társadalmi-gazdasági fejlettségi színvonalat és kulturálisan homogén társadalmat mondhat magáénak. A demokratikus politikai kultúra berendezkedéséhez tehát itt kifejezetten kedvezőek az előfeltételek. Amint azonban a jobboldali populista Haladáspártnak a hetvenes évek első felében elért sikerei mutatják, még a stabil demokráciák sincsenek biztosítva múlékony feszültségek ellen.
      Egész Európát átfogó összehasonlításban az országok egy további csoportja is megfelel az állampolgári kultúra legtöbb, ha nem is az összes aspektusának. Ebbe a csoportba tartozik a Német Szövetségi Köztársaság, Hollandia és Luxemburg. Amint azt a németek és a luxemburgiak polgártársaikba vetett – az Európai Közösség mércéje szerint legfeljebb átlagosnak mondható – bizalma jelzi, e két ország politikai közössége elégtelen integrációs teljesítményt mondhat csak magáénak. Ugyanakkor a politikai rezsim átlag feletti támogatottsága kompenzálja ezt a hiányosságot. Hollandiában a politikai kultúra participatív komponense átlag alatt marad. Almond és Verba (1965) tipológiája szerint ez az alattvalói kultúra maradványaira látszik utalni. Mivel ez az adat ellentmond más empirikus felmérések eredményeinek és történeti perspektívában sem tűnik plauzibilisnek, kézenfekvőnek tűnik a következtetés, hogy az Eurobarometerben alkalmazott mérőeszközök elégtelenek.
      Első pillantásra az e csoporthoz tartozó országok között jelentős mértékű hasonlóságok fedezhetők fel. Akárcsak Dánia, ezek az országok is az északnyugat-európai kultúrkörhöz számítanak és magas társadalmi-gazdasági fejlettségi szinttel dicsekedhetnek. Egyik-másik további ismérv tekintetében különböznek, másokban hasonlítanak. Míg a Német Szövetségi Köztársaság és Hollandia vallásfelekezetileg vegyes társadalmak, addig a luxemburgiak túlnyomó többsége a katolikus egyházhoz tartozik. Politikai fejlődése alapján Hollandia és Luxemburg a demokratizálódási folyamat kezdete óta „régi” demokráciaként áll a Szövetségi Köztársasággal mint viszonylag „fiatal” demokráciával szemben.
      Az állampolgári kultúra kialakultsági foka tekintetében Görögország köztes helyet foglal el a négy északnyugat-európai ország és egy további csoport között, amelyben e típus legalább néhány ismérve átlagos vagy átlag feletti mértékben megtalálható. Ide tartozik Nagy-Britannia, Írország és Portugália. Az e csoportban fellépő eltérések a demokratikus politikai kultúra modelltípusától nem egységesek. Almond és Verba tipológiájának vonatkoztatási keretében Nagy-Britannia és Görögország a modern, Írország és Portugália a parokiális kultúra jegyeit mutatja. Az első két országban található rendszerorientációk ráadásul kedveznek a demokrácia stabilitásának, mivel a lakosság körében vagy a politikai rezsim, vagy a politikai közösség átlag feletti támogatást élvez. Ez a feltétel sem Portugáliában, sem Írországban nem adott. Az állampolgári kultúra Nagy-Britanniában végbemenő felbomlásáról szóló tézis ezért nem vethető el teljességgel, habár a tétel nem annyira a politikai rezsimmel és a politikai közösséggel, mint inkább a hivatalban lévő vezetéssel és az állampolgári kompetencia-tudattal kapcsolatos beállítódásokra vonatkozik. Csak kevés vagy hiányzó megfelelést találhatunk az állampolgári kultúra modelljéhez képest a harmadik, Belgiumból, Olaszországból, Franciaországból és Spanyol-országból álló csoportban. Mind a négy országban a gyanakvás nyomja rá bélyegét a lakosságnak a társadalmi-politikai elitekhez fűződő viszonyára; a politikai involváltság, a politikai rezsim támogatottsága és a politikai közösséggel való azonosulás legfeljebb csak átlagosan fejlett. Olaszországban a polgároknak a környezetükkel kapcsolatos nagyon is kritikai beállítottsága viszonylag magasan fejlett állampolgári kompetenciatudattal kapcsolódik össze. Ezáltal itt a többi három országhoz képest nagyobb az esélye annak, hogy az elégedetlenség tiltakozásban törjön utat magának. Hasonló empirikus adatok alapján jellemezte Almond és Verba (1965) Olaszország politikai kultúráját a parokiális és az elidegenült politikai kultúra elemeiből álló keverékformának. A stabil demokrácia fennmaradásának kulturális előfeltételei az e csoporthoz tartozó négy országban kedvezőtlenebbek, mint a többi Európai Közösség-beli országban. A Görögországban, Nagy-Britanniában, Írországban és Portugáliában még fellelhető integrációs potenciálok itt messzemenően hiányoznak. (19. táblázat)
      Strukturális tekintetben e harmadik csoport négy országa között csak kevés hasonlóság fedezhető fel. Bár a lakosság mind a négy államban a katolikus egyházhoz tartozik, társadalmi-gazdasági fejlettségük szintje és demokratikus hagyományaik tekintetében különböznek egymástól. Belgium mint viszonylag magasan fejlett, töretlen demokratikus tradíciókkal rendelkező ország szembeállítható Spanyolországgal mint kevésbé fejlett országgal, amely fiatal demokratikus renddel büszkélkedhet. Ugyanakkor mindkét állam az erős kulturális-etnikai fragmentáltság jeleit mutatja. Amint azt a három csoport összetétele elárulja, egy ország politikai kultúrájában önálló tényezőt kell látni, amely nem vezethető vissza társadalmi-gazdasági tényekre.6

     Vizsgálódásaink kezdetén abból a kérdésből indultunk ki, hogy vajon az Európai Közösség tagállamaiban kialakult-e valamilyen közös politikai kultúra. Az, hogy pozitív vagy negatív értelemben válaszolunk-e erre a kérdésre, nem utolsósorban a vonatkoztatási pont megválasztásától függ. Feltételezhető, hogy az Európai Közösség tagállamai polgárainak politikai beállítódásai és értékekhez való viszonyulásai meglehetősen hasonlítanak egymásra, ha más földrajzi régiókkal hasonlítjuk össze őket. Ez a megállapítás elsősorban a politikai kultúra központi területére: a demokratikus rezsim preferálására és a szabadelvű, valamint szociális állami értékek támogatására vonatkozik.
      S mégis erőteljes nemzeti sajátosságok maradnak meg a lakosságnak a politikához fűződő viszonyában, amelyek nem kizárólag ezen országok társadalmi struktúrájának különbségeiből fakadnak, és különböző politikai magatartásmintákban csapódnak le. E nemzeti sajátosságok a jövőben valószínűleg befolyásolni fogják a társadalmi-gazdasági és politikai integrációs folyamat sebességét és irányát – annál is inkább, mivel további államok belépésével az Európai Közösségen belüli különbségek inkább fokozódni, mint csökkenni fognak. A kulturális tényezők formáló erejét a gazdasági és a politikai fejlődésben, amire e század elején Max Weber hívta fel a figyelmet, a jövőben is számításba kell vennünk.
      Az Európai Közösség államainak egy közös kulturális tradícióba való tartozása ellenére, amit elöljáróban hangsúlyoztunk, jelenleg mégsem beszélhetünk a nemzeti politikai kultúráknak Európa közös politikai kultúrája irányába mutató konvergenciájáról. A nemzeti tradíciók máig tovább hatnak a polgároknak a politikai rendszerrel kapcsolatos beállítódásaiban, s ezek a különbségek akkor is fennállnak, ha változatlanok maradnak a szocio-strukturális ismertetőjegyek, értékorientációk és ideológiai preferenciák. Az európai integráció folyamata a közös európai piac megteremtése után is ráeszmél majd határaira a tagországok kulturális sajátosságainak alakjában, s várható, hogy ezek a nemzeti hagyományok fogják meghatározni viszonyunkat is Európához mint politikai szimbólumhoz és az Európai Közösség intézményeihez.

1. Ez a kijelentés a Szövetségi Köztársasággal kapcsolatban az öt új tartomány nélkül értendő. Az Eurobarometer adatai szerint 1990 őszén az egykori NDK politikai érdeklődése határozottan erősebb volt, mint a Szövetségi Köztársaságban (69%, ill. 54%).

2. Ha nem jelezzük külön, akkor az individuális szinten készült elemzések mindig az Eurobarometer 26 adatain alapulnak. A többszörös variancia-analízis segítségével minden tényező befolyását egyidejűleg ellenőriztük. A szóban forgó táblázatok közlésétől helyszűke miatt le kellett mondanunk.

3. Mivel a felmérés 1973-ban választott formája eltér a későbbiektől, figyelmen kívül hagyjuk ennek az évnek az eredményeit az átlag kiszámításánál.

4. Ez az érték a régi szövetségi tartományokra vonatkozik. 1990-ben a Szövetségi Köztársaság nyugati (81%) és keleti részei között (49%) az elégedettség tekintetében jelentős szintkülönbség mutatkozott.

5. Ezt a struktúrát egyedi adatok faktoranalízisének alapján, ill. a beállítódások aggregált adatai segítségével tártuk fel. Ezen elemzésekbe a politikai érdeklődést, a párttal való azonosulást, a politikai kompetencia és a társadalmat vezető csoportokba vetett bizalom mutatóit, a demokráciával kapcsolatos elégedettséget, a demokratikus rend preferálását, valamint a társadalom változásra való rászorultságával kapcsolatos beállítódást vontuk be. Az egyedi adatok elemzését az Eurobarometer 26 és 30 segítségével végeztük el, míg a makroelemzésekben ugyanezeket a változókat, továbbá a polgártársakkal szembeni bizalmat vettük figyelembe. Ezen elemzések eredményei között nemcsak figyelemre méltó megegyezés mutatkozott, hanem a változók csoportosítása ezen túlmenően általában megfelelt az elméletileg megalapozott elvárásoknak. Az idevágó táblázatok bemutatásáról e tanulmány keretei között el kell tekintenünk.

6. Az Európai Közösség-beli államoknak politikai kultúrájuk alapján történő csoportosítását clusteranalízissel lehet alátámasztani. Az idevágó táblázatok bemutatásától el kell tekintenünk.

Abramson, Paul R., 1983: Political Attitudes in America. Formation and Change, San Francisco: Freeman.

Almond, Gabriel A., 1956: Comparative Poltical System, in: Journal of Politics 18,391–409. old.

Almond, Gabriel A., 1980: The Intellectual History of the Civic Culture Concept, in: Almond, Gabriel A./Verba, Sidney (Hrsg.): The Civic Culture Revisited. An Analytic Study. Boston: Littler, Brown and Company, 1–36. old.

Almond, Gabriel A.,/Verba, Sidney, 1965: The Civic Culture. Political Attitudes and Democracy in Five Nations, Boston: Little, Brown and Company.

Almond, Gabriel A./Verba, Sidney (Hrsg.), 1980: The Civic Culture Revisited. An Analytic Study, Boston: Little, Brown and Company.

Baker, Kendall L./Dalton, Russel J./Hildebrandt, Kai, 1981: Germany Transformed. Political Culture and the New Politics, Cambridge, Mass./London: Harvard University Press.

Campbell, Angus et al., 1971: The Voter Decides, Neuaufl., Westport, Conn.: Greenwood Press.

Converse, Philip E., 1969: Of Time and Partisan Stability, in: Comparative Political Studies 2, 139–171. old.

Crewe, Ian/Denver, David (Hrsg.), 1985: Electoral Change in Western Democracies: Patterns and Sources of Electoral Volatility, London: Croom Helm.

Dalton, Russel J., 1988: Citizen Politics in Western Democracies. Public Opinion and Political Parties in the United States., Great Britain, West Germany, and France, Chatham, N. J.: Chatham House.

Van Deth, Jan W., 1990: Interest in Politics, in: Jennings, M. Kent/Van Deth, Jan (Hrsg.): Continuities in Political Action: A Longitudinal Study of Political Orientations in Three Western Democracies. Berlin: de Gruyter, 275–312. old.

Van Deth, Jan W./Horstmann, Raymond (Hrsg.), 1989: Dutch Parliamentary Election Studies Data Source Book 1971–1986, Amsterdam: Steinmetz Archive.

Easton, David, 1979: A Systems Analysis of Political Life, New York et al.,: Wiley and Sons.

Erikson, Robert S./Luttbeg, Norman R./Tedin, Kent L., 1988: American Public Opinion. Its Origins, Content, and Impact, New York/London: Collier, Macmillan.

Gabriel, Oscar W., 1986: Politische Kultur, Postmaterialismus und Materialismus in der Bundesrepublik Deutschland, Opladen: Westdeutscher Verlag.

Inglehart, Ronald, 1990: Culture Shift in Advanced Industrial Society, Princeton, N. J.: Princeton University Press.

Jessop, Robert D., 1975: Civility and Traditionalism in English Political Culture, in: British Journal of Political Science 1, 1–24. old.

Kaase, Max, 1985: Systemakzeptanz in den westlichen Demokratien, in: Matz, Ulrich (Hrsg.): Aktuelle Herausforderungen der repräsentativen Demokratie, Köln u.a.: Heymanns; Sonderheft der Zeitschrift für Politik, 99–125. old.

Kavanagh, Dennis, 1980: Political Culture in Britain. The Decline of the Civic Culture, in: Almond, Gabriel A./Verba, Sidney (Hrsg.): The Civic Culture Revisited. An Analytic Study, Boston: Little, Brown and Company, 124–176. old.

Lijphart, Arend, 1977: Democracy in Plural Societies. A Comparative Exploration, New Haven/London: Yale University Press.

Lipset, Seymour M., 1981: Political Man. The Social Bases of Politics. Expanded Edition, Baltimore, Md.: The John Hopkins University Press.

Merkl, Peter, H., 1988: Comparing Legitimacy and Values Among Advanced Industrial Countries, in: Dogan, Mattei (Hrsg.): Comparing Pluralist Democracies. Strains on Legitimacy, Booulder, Colorado, London: Westview Press, 19–63. old.

La Palombara, Joseph, 1965: Italy: Fregmentation, Isolation, Alienation, in: Pye, Lucian W./Verba, Sidney (Hrsg.): Political Culture and Political Development, Princeton, N. J.: Princeton University Press, 282–329. old.

La Palombara, Joseph, 1987: Democracy Italian Style, New Haven/London: Yale University Press.

Patrick, Glenda, 1984: Political Culture, in: Sartori, Giovanni (Hrsg.): Social Science Concepts: A Systematic Analysis. London: Sage, old. 264–314.

Political Action, 1979: Political Action. An Eight Nation Study. Codebook, Köln: Zentralarchiv für empirische Sozialforschung an der Universität zu Köln.

Reichel, Peter, 1984: Einleitung, in: ders. (Hrsg.): Politische Kultur in Westeuropa. Bürger und Staaten in der Europäischen Gemeinschaft, Frankfurt/New York: Campus-Verlag, 9–33. old.

Reichel, Peter (Hrsg.), 1984: Politische Kultur in Westeuropa. Bürger und Staaten in der Europäischen Gemeinschaft, Frankfurt/New York: Campus-Verlag.

Rose, Richard, 1965: England: A Traditionally Modern Political Culture, in: Pye, Lucian W./Verba, Sidney (Hrsg.) Political Culture and Political Development, Priceton, N. J.: Princeton Univeristy Press, 83–129. old.

Sani, Giacomo, 1980: The Political Culture of Italy. Continuity and Change, in: Almond, Gabriel A./Verba, Sidney (Hrsg.): The Civic Culture Revisited. And Analytic Study, Boston: Little, Brown and Company, 273–324. old.

Topf, Richard, 1989: Political Change and Political Culture in Britain, 1959–1987, in: Gibbings, John (Hrsg.): Contemporary Political Culture. Poliltics in a Postmodern Age, London u.a.: Sage, 52–80. old.

Westle, Bettina, 1989: Politische Legtimität – Theorien, Konzepte, empirische Befunde, Baden-Baden: Nomos.

1. táblázat
A politika iránt érdeklődők részaránya 1983-ban, valamint 1988 és 1990 között (százalékban)
Kérdés: Mennyire érdekli a politika?*

* Választási lehetőségek voltak: 1 – nagyon; 2 – meglehetősen; 3 – nem különösebben; 4 – egyáltalában nem; 5 – nem tudja, nincs válasz.

4. táblázat
A demokráciával kapcsolatos elégedettség szintje és stabilitása az Európai Közösség tagállamaiban

Szintstabilitás	alacsony	közepes	magas

alacsony	Belgium	Írország	Portugália
közepes	Franciaország	Görögország	Hollandia, Dánia, Luxemburg
magas	Olaszország	Nagy-Britannia, Spanyolország	Német Szövetségi Köztársaság

(vissza)

7. táblázat
A szabadság jelentése 1981–1983, 1988

Az 1981–1983-ban feltett kérdés: Melyik állásponttal ért inkább egyet a kettő közül?
A.: Véleményem szerint mind a szabadság, mind az egyenlőség fontos. De ha döntenem kellene, akkor a személyes szabadságot fontosabbnak tekinteném, azt tehát, hogy minden ember békében éljen, és akadályok nélkül fejlődhessen.
B.: Természetesen mind a béke, mind a szabadság fontos. De ha döntenem kellene a kettő között, akkor az egyenlőséget fontosabbnak tartanám, azt tehát, hogy senki sem alulprivilegizált, és hogy a különbségek a szociális rétegek között nem túlságosan nagyok.*
Kérdés 1988-ban: Két ember beszélget arról, hogy végső soron melyik a fontosabb: a szabadság vagy az igazságosság. Mi erről az Ön véleménye?

	1981–1983		1988

Belgium	szabadság	45,9	szabadság	49,2
Belgium	egyenlőség	26,3	igazságosság	38,5
Dánia	szabadság	49,5	szabadság	65,6
Dánia	egyenlőség	32,6	igazságosság	24,0
NSZK	szabadság	37,5	szabadság	37,7
NSZK	egyenlőség	38,9	igazságosság	38,9
Franciaország	szabadság	54,0	szabadság	45,0
Franciaország	egyenlőség	33,0	igazságosság	48,0
Görögország	szabadság	–	szabadság	56,5
Görögország	egyenlőség	–	igazságosság	28,3
Nagy-Britannia	szabadság	68,3	szabadság	57,7
Nagy-Britannia	egyenlőség	24,0	igazságosság	34,7
Írország	szabadság	45,6	szabadság	42,8
Írország	egyenlőség	38,3	igazságosság	47,5
Olaszország	szabadság	42,7	szabadság	36,0
Olaszország	egyenlőség	46,4	igazságosság	56,2
Luxemburg	szabadság		szabadság	40,0
Luxemburg	egyenlőség	– –	igazságosság	51,3
Hollandia	szabadság	55,6	szabadság	53,8
Hollandia	egyenlőség	33,9	igazságosság	36,5
Portugália	szabadság		szabadság	42,8
Portugália	egyenlőség	– –	igaszágosság	41,5
Spanyolország	szabadság	36,5	szabadság	–
Spanyolország	egyenlőség	38,2	igazságosság	– –

	szabadság x	48,4	szabadság x	47,9
	szabadság s	9,4	szabadság s	9,0
	egyenlőség x	34,6	igazságosság x	40,5
	egyenlőség s	6,4	igazságosság s	9,3

* Eredeti válaszlehetőségek 1981–1983:	1 – egyetértek A-val;
	2 – egyetértek B-vel;
	3 – egyikkel sem értek egyet;
	4 – nem tudom.

A táblázatban a „szabadságnak” az 1. válasz, az „egyenlőségnek” pedig a 2. válasz felel meg.

Eredeti választási lehetőségek 1988-ban:	1 – a szabadság fontosabb;
	2 – az igazságosság fontosabb;
	3 – döntetlen;
	0 – nem tudom, nincs válasz.

A táblázatban a „szabadságnak” az 1. válasz, az „igazságosságnak” a 2. felel meg.
Források: World Value Survey 1981–83; Eurobarometer EB30; saját számítások.

(vissza)

8. táblázat
A nemzeti büszkeség 1982–1988 (százalékban)
Kérdés: Kérem, mondja meg, hogy – nagyon büszke – nem túlzottan büszke – meglehetősen büszke – vagy egyáltalán nem büszke arra, hogy [a mindenkori országhoz tartozik].*

		1982	1983	1984	1985	1986	1988	x	s

Belgium	büszke	56,3	68,0	–	73,3	62,0	67,6	65,4	5,8
Belgium	nem büszke	31,3	21,6	–	23,2	31,8	27,6	27,1	4,1
Dánia	büszke	76,1	76,1	–	78,2	79,7	74,8	77,0	1,7
Dánia	nem büszke	14,3	14,3	–	13,6	12,3	20,7	15,0	2,9
NSZK	büszke	57,2	59,5	62,2	58,1	58,3	63,9	59,9	2,4
NSZK	nem büszke	31,6	29,8	30,3	34,7	32,8	30,0	31,5	1,8
Franciaország	büszke	75,2	75,2	82,4	81,9	81,1	76,7	78,8	3,1
Franciaország	nem büszke	15,9	18,4	13,6	14,8	15,0	19,0	16,1	2,0
Görögország	büszke	89,2	92,3	–	90,7	89,6	90,7	90,5	1,1
Görögország	nem büszke	7,5	5,6	–	7,7	8,5	7,4	7,3	1,0
Nagy-Britannia	büszke	88,0	91,8	89,0	87,3	87,6	82,2	87,7	2,9
Nagy-Britannia	nem büszke	10,0	7,1	9,3	11,6	11,3	15,7	10,8	2,6
Írország	büszke	82,6	86,1	–	90,3	91,3	93,4	88,7	3,9
Írország	nem büszke	9,6	10,3	–	8,7	6,2	5,9	8,1	1,8
Olaszország	büszke	76,3	84,1	85,0	86,6	86,2	83,5	83,6	3,4
Olaszország	nem büszke	20,5	13,8	11,8	11,3	11,6	14,4	13,9	3,2
Luxemburg	büszke	85,0	88,0	–	89,3	93,4	84,3	88,0	3,3
Luxemburg	nem büszke	10,4	6,3	–	6,7	5,3	11,7	8,1	2,5
Hollandia	büszke	73,8	79,4	75,8	79,2	76,3	78,8	77,2	2,1
Hollandia	nem büszke	20,1	15,7	19,3	14,9	18,4	15,2	17,3	2,1
Portugália	büszke	–	–	–	85,7	86,5	86,9	86,4	0,5
Portugália	nem büszke	–	–	–	12,1	11,1	12,4	11,9	0,6
Spanyolország	büszke	–	–	–	89,7	84,8	85,0	86,5	2,3
Spanyolország	nem büszke	–	–	–	7,2	8,2	11,5	9,0	1,8

	x büszke	76,0	80,1	78,9	82,5	81,4	80,7
	s büszke	10,9	10,1	9,4	9,1	10,6	8,4
	x nem büszke	17,1	14,3	16,9	13,9	14,4	16,0
	s nem büszke	8,3	7,2	7,5	7,6	8,7	7,0

* Eredeti válaszlehetőségek: 1 – nagyon büszke; 2 – meglehetősen büszke; 3 –. nem túlzottan büszke; 4 – egyáltalán nem büszke; 0 – nem tudja, nincs válasz.
A táblázatban az 1. és a 2. választ foglaltuk össze a „büszke” kategóriája alatt, míg a 3. és a 4. választ együttesen a „nem büszke” megjelöléssel illettük.

(vissza)

9. táblázat
Más emberekbe vetett bizalom 1959, 1981–1983, 1985 (százalékban)
Kérdés: Egészen általánosan megmondaná, hogy a legtöbb emberben meg lehet-e bízni vagy nem?*

		1959	1981-83	1985

Belgium	A legtöbb emberben meg lehet bízni	–	25,5	28,3
	Ez attól függ	–	–	–
	Sosem lehetünk elég óvatosak	–	61,9	67,8
Dánia	A legtöbb emberben meg lehet bízni	–	47,2	59,4
	Ez attól függ	–	–	–
	Sosem lehetünk elég óvatosak	–	42,4	35,4
NSZK	A legtöbb emberben meg lehet bízni	19,0	26,8	39,0
	Ez attól függ	18,1	–	–
	Sosem lehetünk elég óvatosak	59,1	56,2	51,3
Franciaország	A legtöbb emberben meg lehet bízni	–	23,1	20,4
	Ez attól függ	–	–	–
	Sosem lehetünk elég óvatosak	–	70,0	76,3
Görögország	A legtöbb emberben meg lehet bízni	–	–	39,8
	Ez attól függ	–	–	–
	Sosem lehetünk elég óvatosak	–	–	40,1
Nagy-Britannia	A legtöbb emberben meg lehet bízni	49,2	41,8	38,1
	Ez attól függ	9,4	–	–
	Sosem lehetünk elég óvatosak	39,0
Írország	A legtöbb emberben meg lehet bízni	–	39,5	31,7
	Ez attól függ	–	–	–
	Sosem lehetünk elég óvatosak	–	56,6	65,6
Olaszország	A legtöbb emberben meg lehet bízni	7,3	25,9	29,5
	Ez attól függ	7,3	–	–
	Sosem lehetünk elég óvatosak	81,6	70,7	67,9
Luxemburg	A legtöbb emberben meg lehet bízni	–	–	30,4
	Ez attól függ	–	–	–
	Sosem lehetünk elég óvatosak	–	–	68,2
Hollandia	A legtöbb emberben meg lehet bízni	–	39,3	46,9
	Ez attól függ	–	–	–
	Sosem lehetünk elég óvatosak	–	48,5	46,1
Portugália	A legtöbb emberben meg lehet bízni	–	–	27,3
	Ez attól függ	–	–	–
	Sosem lehetünk elég óvatosak	–	–	68,6
Spanyolország	A legtöbb emberben meg lehet bízni	–	32,9	31,9
	Ez attól függ	–	–	–
	Sosem lehetünk elég óvatosak	–	60,7	61,5

* A kérdést 1959-ben így fogalmazták meg: Némelyek azt mondják, hogy a legtöbb emberben meg lehet bízni.
Mások úgy gondolják, hogy nem lehetünk eléggé elővigyázatosak a más emberekkel való érintkezésben. Mi az Ön véleménye erről?
Eredeti válaszlehetőségek: 1 – A legtöbb emberben meg lehet bízni. 3 – Ez attól függ. 5 – Nem lehetünk eléggé elővigyázatosak. 7 – Egyéb; mi? 8 – nem tudom. 9 – nincs válasz. A táblázatban az 1.,3. és 5. választ vettük figyelembe. A kérdés megfogalmazása 1981-83-ban: Általában azt mondaná, hogy a legtöbb emberben meg lehet bízni, vagy pedig hogy nem lehetünk eléggé elővigyázatosak a másokkal való érintkezés során? Eredeti válaszlehetőségek:1 – A legtöbb emberben meg lehet bízni. 2 – Nem lehetünk elég elővigyázatosak. V. Nem tudja. A táblázatban az 1. és a 2. válaszokat vettük figyelembe. A kérdés megfogalmazása 1985-ben: Egészen általánosan azt állítaná-e, hogy a legtöbb emberben meg lehet bízni, vagy pedig hogy nem lehetünk eléggé elővigyázatosak? Eredeti válaszlehetőségek: 1– A legtöbb emberben meg lehet bízni. 2 – Nem lehetünk eléggé elővigyázatosak. 0 – Nem tudja, nincs válasz.
Források: Civic Culture Study 1959; World Value Survey 1981–1983; Eurobarometer EB25.

(vissza)

10. táblázat
Az intézményekbe vetett bizalom 1981-1983 (százalékban)
Kérdés: Kérem, mondja el nekem, hogy mennyire bízik meg a következő intézményekben: nagyon; meglehetősen; egyáltalán nem.*

		Rendőrség	Oktatási rendszer	Jog- rendszer	Hadsereg	Egyház	Parlament	Köz- igazgatás	Szak- szervezet	Sajtó

Belgium	nagyon	59,8	74,2	53,5	39,0	57,8	33,7	41,3	29,5	33,3
Belgium	nem nagyon	34,5	19,7	39,0	52,4	33,6	54,5	47,8	59,7	60,6
Dánia	nagyon	83,8	64,6	78,4	38,9	45,4	35,8	46,1	51,3	29,6
Dánia	nem nagyon	15,4	34,3	20,6	60,1	53,3	62,9	52,1	45,5	69,4
NSZK	nagyon	68,4	43,1	66,0	51,0	42,9	51,0	32,1	38,5	30,1
NSZK	nem nagyon	31,0	56,5	33,2	48,4	56,8	48,1	67,4	60,6	69,4
Franciaország	nagyon	62,2	54,2	55,1	51,4	50,7	47,1	49,1	37,6	31,5
Franciaország	nem nagyon	35,8	41,4	42,5	43,8	44,8	38,8	45,1	55,3	65,0
Nagy-Britannia	nagyon	84,5	58,2	64,6	80,0	45,7	39,0	45,7	24,6	28,0
Nagy-Britannia	nem nagyon	14,5	40,2	33,7	18,8	53,2	59,3	51,4	73,1	70,6
Írország	nagyon	85,4	66,0	56,7	74,4	77,4	51,4	53,9	36,6	42,6
Írország	nem nagyon	14,2	33,0	42,0	25,3	22,1	47,6	45,1	62,2	56,4
Olaszország	nagyon	64,6	53,9	42,4	54,3	57,1	30,0	26,8	28,8	31,7
Olaszország	nem nagyon	35,5	46,0	57,6	45,7	43,0	69,9	73,3	71,2	38,4
Hollandia	nagyon	70,8	71,2	63,1	40,8	38,2	43,1	42,6	38,1	27,5
Hollandia	nem nagyon	27,1	26,3	33,9	56,6	60,4	53,8	53,4	58,0	70,1
Spanyolország	nagyon	61,9	49,2	47,4	60,4	49,2	46,7	38,0	31,2	46,2
Spanyolország	nem nagyon	36,1	48,5	49,5	37,9	50,0	50,7	59,2	65,0	51,5

	x nagyon	71,3	59,4	58,6	54,5	51,6	42,0	41,7	35,1	33,4
	s nagyon	9,9	9,8	10,2	14,0	10,9	7,3	7,9	7,4	6,2
	x nem nagyon	27,1	38,4	39,1	43,2	46,4	54,0	55,0	61,2	64,6
	s nem nagyon	9,2	10,8	10,0	13,0	11,4	8,7	9,3	7,8	6,5

* Eredeti válaszlehetőségek: 1 – nagyon; 2 – meglehetősen; 3 – nem nagyon; 4 – egyáltalán nem; v. nem tudja. A táblázatban az 1. és a 2. választ a „nagyon” kategóriája, míg a 3. és a 4. választ a „nem nagyon” fogalma alatt foglaltuk össze.
Források: World Value Survey 1981–1983; saját számítások.

(vissza)

11. táblázat
A kormányzatba vetett bizalom 1973 és 1976 között, valamint 1985-ben (százalékban)
Kérdés: Mennyire bízik Ön abban, hogy [a megkérdezett országában] a kormány úgy cselekszik, ahogy kellene? Vajon a kormány csaknem mindig – legtöbbször – néha – vagy csak nagyon ritkán – cselekszik úgy, ahogy kellene?*

		1973-76	1985

NSzK	csaknem mindig	9,7	5,5
	legtöbbször	39,4	31,4
	néha	38,1	37,2
	csaknem soha	6,9	20,9
Franciaország	csaknem mindig	–	6,3
	legtöbbször	–	27,0
	néha	–	39,8
	csaknem soha	–	19,4
Nagy-Britannia	csaknem mindig	6,8	4,8
	legtöbbször	31,7	24,2
	néha	47,3	43,7
	csaknem soha	9,8	25,7
Olaszország	csaknem mindig	2,7	8,0
	legtöbbször	9,7	24,6
	néha	40,8	36,8
	csaknem soha	37,3	26,1
Hollandia	csaknem mindig	6,2	–
	legtöbbször	37,0	–
	néha	42,9	–
	csaknem soha	8,4	–
Spanyolország	csaknem mindig	–	6,2
	legtöbbször	–	22,6
	néha	–	37,9
	csaknem soha	–	19,6

* A kérdés megfogalmazása 1973–1976 között: Mennyire bízik abban, hogy a kormányzat [a mindenkori államé] helyesen cselekszik?
Eredeti válaszlehetőségek: 1– csaknem mindig; 2 – legtöbbször; 3 – csak ritkán; 4 – csaknem soha; 8 – nem tudom; 9 – nincs válasz.
A táblázatban az 1.-től 4.-ig tartó válaszokat vettük figyelembe.
A kérdés megfogalmazása 1985-ben: Mennyire bízik Ön abban, hogy [a megkérdezett országában] a kormány úgy cselekszik, ahogy kellene? Vajon a kormány csaknem mindig – legtöbbször – néha vagy csak nagyon ritkán – cselekszik úgy, ahogy kellene.
Eredeti válaszlehetőségek: 1. – tulajdonképpen mindig; 2. – legtöbbször; néha; 3. – ritkán; 4. – nagyon ritkán; 9. – nincs válasz.
A táblázatban az 1.-től 4.-ig tartó válaszokat vettük figyelembe.
Források: Political Action 1973-1976; Eurobarometer EB24.

(vissza)

12. táblázat
Azon megkérdezettek részaránya, akiknek az az érzésük, hogy a hatalommal rendelkező emberek többnyire egoisták (1986, 1988) (százalékban)
Kérdés: Volt-e már olyan érzése Önnek, hogy a legtöbb, hatalommal rendelkező ember megpróbál előnyöket kicsikarni az olyan emberekből, mint Ön?*

	1986	1988

Belgium	62,5	61,3
Dánia	30,3	30,9
NSZK	48,4	52,0
Franciaország	57,5	58,0
Görögország	73,5	68,5
Nagy-Britannia	66,1	66,3
Írország	62,0	61,6
Olaszország	80,0	80,8
Luxemburg	55,5	45,3
Hollandia	52,0	49,8
Portugália	37,5	29,0
Spanyolország	64,6	71,8
x	57,5	56,3
s	13,5	15,0

*Eredeti válaszlehetőségek: 1– igen; 2 – nem; 0 – nem tudja, nincs válasz. A táblázatban azoknak a számarányát adtuk meg, akik az 1. válaszlehetőséget választották.
Források: Eurobarometer EB26; EB30; saját számítások.

(vissza)

13. táblázat
A kormányzati cselekvésre gyakorolt befolyás (1959, 1973–1976, 1988) (százalékban)
Kérdés: Az olyan embereknek, mint amilyen én vagyok, nincs befolyásuk arra, amit a kormányzat tesz. Egyetért ezzel a kijelentéssel, vagy nem?*

		1959	1973-76	1988v

NSZK	egyetértés	68,2	72,3	69,8
NSZK	elutasítás	24,9	26,3	29,1
Nagy-Britannia	egyetértés	56,9	61,0	–
Nagy-Britannia	elutasítás	39,8	35,1	–
Olaszország	egyetértés	69,2	62,0	–
Olaszország	elutasítás	13,3	23,7	–
Hollandia	egyetértés	–	54,1	59,9
Hollandia	elutasítás	–	42,4	38,3

	x egyetértés	64,8	62,4	64,9
	s egyetértés	5,6	6,5	5,0
	x elutasítás	26,0	31,9	33,7
	s elutasítás	10,8	7,4	4,6

* 1959: csekély mértékben eltérő megfogalmazás: Olyan embereknek, mint én, voltaképpen nincs beleszólásuk abba, amit a kormányzat tesz.
Eredeti válaszlehetőségek 1959-ből: 1– egyetértek; 5 – nem értek egyet; 8 – nem tudom; 9 – nincs válasz.
A táblázatban az 1. és az 5. választ vettük figyelembe.
Eredeti válaszlehetőségek 1973–76-ból: 1 – nagyon egyetértek; 2 – egyetértek; 3 – nem értek egyet; 4 – egyáltalán nem értek egyet; 6 – nem értem a kérdést (Olaszország). A táblázatban az 1. és a 2. választ az „egyetértés”, a 3. és a 4. választ az „elutasítás” kategóriája alatt foglaltuk össze.
Források: Civic Culture Study 1959; Political Action 1973-1976; Political Action II. 1988; saját számítások.

(vissza)

14. táblázat
A saját befolyás lehetőségének megítélése válságok idején (1973-1982) (százalékban)
Kérdés: Gondolja-e, hogy ha a dolgok rosszabbul mennek [a megkérdezett országában], akkor az olyan emberek, mint Ön, hozzájárulhatnak ahhoz, hogy bekövetkezzen a helyzet jobbra fordulása, vagy nem?*

		1973	1975	1976	1982	x	s

Belgium	igen	26,5	16,7	20,7	20,7	21,2	3,5
Belgium	nem	65,8	71,8	70,6	67,5	68,9	2,4
Dánia	igen	64,2	54,9	57,9	57,8	58,7	3,4
Dánia	nem	26,5	28,4	29,5	31,5	29,0	1,8
NSZK	igen	44,4	38,0	35,5	35,2	38,3	3,7
NSZK	nem	36,8	48,6	51,7	42,7	45,0	5,7
Franciaország	igen	41,3	36,1	33,8	34,4	36,4	3,0
Franciaország	nem	51,1	57,9	60,7	60,6	57,6	3,9
Görögország	igen	–	–	–	62,7	–	–
Görögország	nem	–	–	–	26,4	–	–
Nagy-Britannia	igen	41,4	45,5	42,5	42,5	43,0	1,5
Nagy-Britannia	nem	46,4	43,1	50,7	52,0	48,1	3,5
Írország	igen	51,9	45,3	45,7	34,4	44,3	6,3
Írország	nem	37,5	44,6	42,2	48,9	43,3	4,1
Olaszország	igen	39,0	37,1	42,0	39,8	39,5	1,8
Olaszország	nem	47,2	50,9	43,6	49,8	47,9	2,8
Luxemburg	igen	38,5	23,5	31,0	43,1	34,0	7,5
Luxemburg	nem	54,2	58,3	53,0	51,1	54,2	2,6
Hollandia	igen	47,3	29,3	40,7	37,9	38,8	6,5
Hollandia	nem	41,0	46,8	49,6	54,8	48,1	5,0
Portugália	igen	–	–	–	–
Portugália	nem	–	–	–	–
Spanyolország	igen	–	–	–	–
Spanyolország	nem	–	–	–	–

	x igen	43,8	36,3	38,9	40,9
	s igen	9,8	11,1	9,8	11,4
	x nem	45,2	50,0	50,2	48,5
	s nem	10,8	11,4	10,9	11,7

* Eredeti válaszlehetőségek: 1 – igen, képesek rá; 2 – nem, nem képesek rá; 0 – nem tudja, nincs válasz.
Források: Eurobarometer ECS73; EB03; EB04; EB05; EB17; saját számítások.

(vissza)

15. táblázat
Azon megkérdezettek részaránya, akiknek az az érzésük, hogy véleményük nem sokat számít (1986, 1988) (százalékban)
Kérdés: Volt-e már olyan érzése, hogy nem sokat számít, mit gondol?*

	1986	1988

Belgium	75,5	65,5
Dánia	39,6	44,3
NSZK	50,5	52,4
Franciaország	59,6	57,4
Görögország	47,6	48,4
Nagy-Britannia	57,0	62,9
Írország	51,3	56,9
Olaszország	55,7	54,1
Luxemburg	54,2	53,3
Hollandia	48,7	52,8
Portugália	30,6	27,1
Spanyolország	49,6	54,3

x	51,7	52,4
s	10,4	9,3

* Eredeti válaszlehetőségek: 1– igen; 2 –nem; 0 – nem tudja, nincs válasz. A táblázatban azok részarányát foglaltuk össze, akik az 1. válaszlehetőséget választották.
Források: Eurobarometer EB26; EB30; saját számítások

(vissza)

16. táblázat
Azon megkérdezettek aránya, akiknek az az érzésük, hogy a kormányon lévők nem törődnek velük (1986, 1988) (százalékban)
Kérdés: Volt-e már olyan érzése, hogy azok az emberek, akik ezt az országot kormányozzák, nem törődnek azzal, hogy mi lesz az olyan emberekkel, mint Ön?*

	1986	1988

Belgium	64,7	69,0
Dánia	41,5	52,1
NSZK	50,0	64,3
Franciaország	62,0	65,0
Görögország	59,1	67,9
Nagy-Britannia	59,9	62,1
Írország	69,5	68,2
Olaszország	69,8	79,5
Luxemburg	49,5	45,1
Hollandia	64,1	70,6
Portugália	53,5	54,7
Spanyolország	57,5	62,9

x	58,4	63,5
s	8,2	8,8

* Eredeti válaszlehetőségek: 1 – igen; 2 – nem; 0 – nem tudja, nincs válasz.
A táblázat azoknak az arányát tartalmazza, akik az 1. válaszlehetőséget választották.
Források: Eurobarometer EB26; EB 30; saját számítások.

(vissza)

	1983	1988	1989	1990	x	s

Belgium	23,5	35,4	36,6	38,3	33,5	5,8
Dánia	56,8	71,8	71,0	68,5	67,0	6,0
NSZK	52,1	53,3	61,8	58,0	56,3	3,9
Franciaország	44,5	49,3	48,3	39,6	45,4	3,8
Görögország	44,3	43,0	53,7	57,1	49,5	6,0
Nagy-Britannia	50,8	57,7	58,8	59,8	56,8	3,5
Írország	35,4	47,6	45,0	46,9	43,7	4,9
Olaszország	21,1	25,1	29,4	32,1	26,9	4,2
Luxemburg	47,3	43,8	56,1	54,0	50,3	5,0
Hollandia	50,7	52,7	58,1	55,0	54,1	2,8
Portugália	–	7,5	12,6	10,5	10,2	2,1
Spanyolország	–	29,2	37,6	35,6	24,1	3,6

x	42,7	43,0	47,4	46,3
s	11,5	16,2	15,5	15,2