Körösényi András

Politikai kultúra Magyarországon

1. Mi a politikai kultúra?

     A politikai kultúra a politika szubjektív oldala. Mint sok más fogalom, többféleképpen is megközelíthető. Az egyik megközelítés szerint a politikai kultúra a politikai közösség kollektív kulturális, magatartásbeli és viselkedési mintáit, problémamegoldással és konfliktuskezeléssel kapcsolatos kollektív megoldási módjait jelenti (Bibó 1986–1990; Dahl 1971; Kende 1994). Politikai észjárásunk, mentalitásunk”...soha nem a közvetlen tapasztalat, vagy valamely megszerzett tudás közvetlen függvénye, hanem tapasztalatok közös értelmezésének egymásra rakódó, nemzedékek által hagyományozódó folyamata. Az eközben fellelhető észjárások, attitűdök igen makacs képződmények, s az ezekkel kapcsolatos ismeretek, értékek, érzelmek, szimbólumok együttesét szokás politikai kultúrának nevezni.” (Gombár 1989, 62.)
      A politikai kultúra egy másik megközelítés szerint nem a politikai közösség kollektív élményeit, hanem – s ezt teszik a modern survey-módszer alkalmazói – az egyének politikával, politikai rendszerrel, politikai közösséggel kapcsolatos attitűd-együttesét, beállítottságát, érték- és normarendjét, preferenciáit, információit és készségeit jelenti. Ilyen módon egy politikai közösséget mindig az jellemez, hogy a különböző politikai értékek, normák, attitűdök miként oszlanak meg tagjai között. A nemzetközi politikatudományi irodalomban mégsem teljesen tisztázott kérdés, hogy a survey-módszer „véleménykutatás” jellegű alkalmazása menynyiben alkalmas a politikai kultúra kutatására.
      A politikai kultúra részének tekinthetjük továbbá – és ez jobban illeszkedik az első, mint a második megközelítéshez – a politikai közérzületet, a politikai viselkedésmódokat és viselkedési stílust, valamint a politikai szimbólumokat is. Ugyanígy, a politikai és társadalmi elitek, illetve a nagyobb társadalmi csoportok politikai gondolkodása, politikai tudatformái is a politikai kultúrához tartoznak.

1.1. Miként formálódik a politikai kultúra?

     A politikai kultúra formálódásában kollektív szinten a történelmi tradíciók, a politikai közösséget ért kollektív élmények – Magyarország esetében pl. Trianon, a második világháború vagy az 1956-os forradalom – játszanak hosszú távon is maradandó szerepet. Az egyén szintjén a politikai beállítottság formálódásában a politikai szocializáció különböző intézményei, a család, a kortárs-csoport és más primer közösségek, az iskola, a munkahely és a politikai egyesületek, pártok szerepe meghatározó. Magyarországon, a kommunista rendszerbe integráltak kivételével (párttagok, munkásőrök stb.) az intézményekkel szemben nagyobb volt a család és a kortárs-csoportok szerepe a politikai szocializációban.
      A tradíciók és a kollektív élmények dimenziójában a magyarországi örökség talán úgy jellemezhető röviden, hogy az állam szerepe a gazdasági-társadalmi modernizációban – miként az európai kontinens nagy részén – nagy, de a politikai integráció alacsony foka miatt az állammal kapcsolatos attitűdök ambivalensek; egyszerre jellemzi őket a várakozások magas foka és a bizalom alacsony szintje. A társadalmi atomizálódás és a politikai neutralizálódás következménye az alacsony politikai integráltság. A politikai tömegmobilizáció alacsony fokú volt. A rendszerstabilitás inkább az adminisztratív kontroll és a tömeglojalitás s kevésbé a legitimáció eredménye, még akkor is, ha a nemzeti legitimációs elv szerepe a két háború között jelentős volt. A politikai integráció problémája öszszefügg a társadalmi integráció kérdésével is.

2. Az örökség

     Ha a politikai kultúrát a politikai közösség kollektív történeti élményei, valamint az intézmények mindennapi működési módja – mint hosszú távon ható tényezők – formálják, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen örökséggel rendelkeznek a magyarok az 1990-es években, amikor már demokratikus kormányzati rendszer működik. Az előző fejezetben szóltunk a magyar politikai – elsősorban intézményi – tradíciókról, valamint a politikai integráció problémáiról. A következőkben ehhez kapcsolódva, de most már szűkebben, a politikai mentalitásokra, politikai kultúrára koncentrálunk. Először a demokratikus rendszerváltást megelőző közel fél évszázadot, a kommunizmus örökségét vesszük számba; azokét az évtizedeket, amelyek az 1990-es évek népességének életét meghatározták. Utána a kommunizmust megelőző egy-másfél évszázad örökségét tekintjük át.

2.1. A kommunizmus öröksége

     A kommunista rendszer Magyarországon totalitárius diktatúraként jött létre: nem pusztán a politikai hatalmat monopolizálta, hanem szétzúzta a társadalmi autonómia szinte valamennyi intézményét: az egyesületeket, érdekképviseleti szervezeteket, ifjúsági és vallásos-hitbuzgalmi szervezeteket, államosította az egyházi iskolákat, a magángazdaság és a polgári szövetkezés intézményeit, s a gazdaság magántulajdonra épülő szervezeteit. Minden, még fennmaradó szervezet és a közélet egésze a kommunista párt és az állam szigorú politikai-ideológiai ellenőrzése alá került. Az emberek, akik nem hittek a kommunista eszmékben, vagy nem kívántak megalkuvásból, karrierizmusból a kommunista pártba, és/vagy annak szatellita szervezeteibe belépni – bár azok száma sem volt kevés, akik azt megtették, visszahúzódtak a magánélet sáncai mögé. A család maradt szinte az egyetlen közösség, amely többé-kevésbé autonóm maradt.1 A közösségek szétestek, a társadalom individualizálódott és atomizálódott. A hatvanas évek végétől létrejövő féllegális-megtűrt „második gazdaság” munkaszervezete is elsősorban a családra épült. A közélet sokak szemében gyanússá vált, a közéleti karrierhez pedig sokáig a megalkuvást társították. A magánélet, a család politikamentes szféra maradt. A politikai azonosságtudat intézményeinek a szétzúzása utáni évtizedekben fokozatosan maga az azonosságtudat is veszített erejéből, vagy egyenesen elhalt. Magyarországon az 1970–80-as évek fordulójára Európa egyik legindividualizáltabb társadalma jött létre (1. táblázat).
      Az egyéni életstratégiák lehetőségei – politikamentes karrier, szakmai presztízs – a hatvanas évektől fokozatosan bővülni kezdtek, s a politikai lojalitás, vagy legalábbis az elfogadás bizonyos alkalmankénti rituális/ünnepélyes kinyilvánítása, illetve megerősítése mellett lehetőség nyílt a szakmai előmenetelre. Továbbá, a gazdaság és társadalom feletti kontroll lazításával kialakult az állami intézményrendszerrel inkább csak informálisan összekötött ún. második gazdaság szférája,2 amely keretében tér nyílt az egyéni/családi fogyasztási és felhalmozási ambíciók nagyobb kielégítésére.
      Mivel a gazdasági életet érintő óvatos „liberalizáció” nem a marxizmus hivatalos tételeinek vagy a hivatalos párthatározatoknak, ötéves terveknek, vagy akár csak a hatályos jogszabályoknak a nyílt revíziójával, hanem sokszor csak hallgatólagos megkerülésével ment végbe, továbbá, ahogyan erősödött a gazdaság (nem államilag szervezett) szférája és a benne részt vevő csoportok száma, úgy jött létre egy kettős morál, illetve egy „kettős társadalom” (Hankiss 1989, 134). A hivatalos mellett létrejövő, azzal szimbiózisban lévő második (és részben fekete-) gazdaság és második társadalom normarendszere, viselkedési szabályai és érintkezési viszonyai – de még a használt nyelve, fogalomkészlete is – eltértek a hivatalostól. A „második társadalom” tehát nem az 1948/49 után a magánszférába, illetve „belső emigrációba” kényszerített polgári-középosztályi értékrend regenerálódása, hanem egy újonnan kialakult értékrendet jelentett.
      A kommunista évtizedek legfontosabb hatása a politikai kultúrára az atomizáltság, politikai passzivitás és állami paternalizmus mellett a kettős értékrend, amely az életviszonyok egy jelentős területén nem a hivatalos/állami/jogi szabályok betartására, hanem megszegésére és kikerülésére ösztönöz. A kettős értékrend része nemcsak a normaszegés (jogi normáké is), a közhivatalokba beszivárgó korrupció, hanem a politikai cinizmus és a politikai közösségtől való elidegenedés amelyek öröksége az 1990-ben létrejött demokratikus rendszerben is a politikai kultúra része maradt.
      A paternalista rendszer politikai kultúráját az 1970–80-as években kezdődő empirikus survey-kutatások a politikai infantilizmus kategóriájával jellemezték. Ez azt jelenti, hogy bár az állampolgárok igen csekély aránya vélte úgy, hogy bele tud szólni a döntéshozatalba, s csak kevesen (10–15 százalék) bíztak abban, hogy a döntéshozókkal szemben meg tudják védeni a saját érdekeiket, mégis, ezzel egyidejűleg, sokan (68–70 százalék) vélték úgy, hogy a döntéshozók az ő érdekeiket is figyelembe veszik, s így elégedettek a dolgok folyásával (Hankiss 1989, 83). S bár itt feltehetően az utóbbi igen magas arányszámok részben inkább konformista, mint őszinte válaszokra utalnak, mégis, ezek is mutatnak valamit a kádárista paternalizmus „érdekbeszámításos” rendszerének más téren is megfigyelhető hatásáról. Indirekt módon igazolja ezt később, az 1990-es években a Kádár-rendszernek a rendszerváltás éve utáni gyors imázs-növekedése, az iránta való nosztalgia (Vásárhelyi 1995).

2.2. Szubjektív kompetencia, politikai cinizmus

     A Kádár-rendszerben Magyarországon rendkívül alacsony volt azoknak az aránya, akik úgy érezték, hogy meg tudják valahogy védeni a maguk érdekeit (Hankiss 1989, 84), s ez az arány a demokratikus rendszerváltás után is csak átmenetileg nőtt. A szubjektív politikai kompetenciának ez az értéke 1991–92-re a korábbi 9–10% szintről 17%-ra nőtt, de 1993-ban már alig haladta meg a 10%-ot (Bruszt–Simon 1994, 779).3 A nyugat-európai országok legtöbbjében ez az érték 20-40% között mozog (Gabriel 1994, 546), ami jóval magasabb ugyan, de egyben az is látszik, hogy egy meglehetősen relatív értékű indexszel van dolgunk.
      A magyar politikai kultúra esetében nem egyszerűen arról van szó, hogy az – Almond és Verba fogalomrend-szerének megfelelően – inkább alattvalói, mint résztvevői kultúra (Almond–Verba 1963). Erről is szó van, hiszen az emberek többsége az államot inkább hatalmi intézménynek, hatóságnak, mintsem a „népszuverenitás” eszközének, érdekeik, illetve a közérdek képviselőjének és megvalósítójának tekinti. Talán még fontosabb jellegzetessége azonban a magyar politikai kultúrának az, hogy igen magas az elidegenedés az állam egészétől – azaz nemcsak annak politikai akaratképzési „input”, de „output” intézményeitől is. Az állam szerepe és tekintélye inkább az olasz, mint a francia, német vagy brit mintához hasonlítható.
      A magyar társadalom az ún. civil szféra gyors regenerálódása ellenére igen kevéssé alkot politikai közösséget, alacsony az egyének politikai integráltsága. A politikai közösség kötőerőinek gyengeségét mutatja – mint majd később látni fogjuk – a nemzeti büszkeség indexének alacsony szintje is. Nagymértékű a politikai cinizmus is (lásd a 2. táblázatot); nemcsak saját érdekérvényesítési képességükben, de választott vezetőikben is csak kis mértékben bíznak az emberek. A politikai intézmények köréből az akaratképzési és képviseleti intézmények (parlament, pártok, szakszervezetek) iránt a legalacsonyabb a bizalom. S bár a pártok jelentős politikai integrációs szerepre tettek szert,4 presztizsük összességében – a pártpolitikusokéval együtt – alacsony.
      A 2. táblázat a politikai elidegenedés és apátia magas szintjét mutatja. Az Európai Unió országaiban ennél átlagosan 10-20 százalékponttal alacsonyabb a cinizmus/elégedetlenség szintje az ilyen vagy ehhez hasonló kérdésekre adott válaszoknál. A politikai cinizmus tehát a modern demokráciákban a politikai kultúra általános jelensége. A magyarországi adatokban ezért inkább az a figyelemre méltó, hogy a politikai cinizmus, az elidegenedés mértéke a demokratikus rendszerváltás éveiben is igen magas volt, és az 1990-es években még tovább nőtt.

2.3. A 19–20. század öröksége

     A politikai öntudat s az erős politikai akarat hiánya, a pesszimizmus azonban nem egyszerűen a kommunista rendszer hatása. Már a két világháború közti – elsősorban szellemtörténeti indíttatású – nemzetkarakterológia is, de a 19. századi eszmefuttatások is úgy jellemezték a magyar nemzeti karaktert, ahogyan sokszor – más fogalmakkal – a mai szociológia vagy szociálpszichológia. Széchenyi vagy később Szekfű is a magyarok szalmaláng-természetét, illuzionizmusát, a közrestséget, valamint a pártviszályt említette, mint a magyarok „ősi rossz tulajdonságait”. Prohászka A vándor és a bújdosó-ban (1941) a magyarság ősi finitizmusáról írt, ami egy rejtőzködésre és elzárkózásra, a szűkös, de biztos és állandó élet puszta megőrzésére és fenntartására való hajlamot, a védekezésre, határoltságra, lezártságra való törekvést jelenti. A „lusta és álmos” elrejtőzést csak a reménytelen kitörések és kilátástalan harcok sorozata szakítja meg. Prohászka pesszimista magyarságképét Babits megfordította; az ázsiai eredetűnek tartott passzív, kontemplatív magatartásban a józanságot, az irracionalizmus és nacionalizmus elutasítását, óvatos bölcsességet és realista világszemléletet látott (Lackó 1988).5
      A pesszimizmussal áthatott magyarságkép már a 19. századtól kezdődően általános volt, de osztották ezt a magyar mentalitás 1945 utáni elemzői is. A nemzetkarakterológia szellemtörténeti bázisát elhagyva már tudatosabban a magyar alkat történelmi „megformáltságáról” szóltak (Bibó 1986-1990; Gombár 1989), sőt, az 1980-as évektől a társadalomtudomány modern, empirikus kutatási módszereit is bevetették (Hankiss et al. 1982), de a magyar (politikai) mentalitás leírásának, jellemzésének szintjén sokszor hasonló vagy azonos eredményre jutottak. A szociológusok által – más országokkal összehasonlítva – kimutatott magas individualizmus, atomizáltság, a szolidaritás gyengesége, politikai közösségtől való elidegenedés, politikai cinizmus, bár más fogalmi rendben, de ismerősen cseng. A borúlátó mentalitás például a magyar jellem már több mint egy évszázadot átívelően megfigyelt, megfogalmazott jellegzetessége. Szűkebben, a politikai akarat hazai természetét vizsgálva Gombár Csaba „velleitás”-ról, azaz az „erőtlen vágyak és bágyadt akarat” együtteséről írt (Gombár 1989, 166). Ezt ő ugyan a kádárizmus politikai rendszerének működési módjával, a politikai cselekvés beszűkített lehetőségeivel hozta összefüggésbe, de bizony ez is rímel a már fél-, illetve egy évszázaddal korábban megfogalmazott magyar szalmaláng-természetre, illuzionizmusra, közrestségre és finitizmusra. Olyan karaktervonásokról van tehát szó, amelyek tartósan, s – mint a következőkben látni fogjuk – az 1990-es években is részei a magyar politikai kultúrának. A „Ne politizálj, hanem építkezz!” Móricz Zsigmond-i jelszava is például egy politikával kapcsolatos, máig ható tömegattitűd kifejeződése.
      A magyar politikai kultúrának egy másik, a politikai gondolkodásban már szintén régóta reflektált témája a (nemzeti) egység és széthúzás kérdése. A pártviszály, a folytonos és hiábavaló pártoskodás, a széthúzás már Széchenyinél, Szekfűnél, Prohászkánál éppúgy, mint az 1980-as évek végét követő években értelmiségi közíróknál és a tömegattitűdökben is valami negatívumot jelent; erőink hiábavaló, terméketlen küzdelemben való elpazarlását. A pártoskodásnak, pontosabban a pártoknak az 1990-es években mért feltűnően alacsony presztízse persze legfeljebb a politikai gondolkodás, s nem a tömegattitűdök szintjén hozható távoli összefüggésbe a „nemzeti jelleg” ezen egykori szellemtörténetben fogant ábrázolásával, de – s ez figyelemre méltó – rímel a 20. századi magyar politikai fejlődés azon jellegzetességére, hogy a politikai pártok nem váltak tartósan a demokratikus politikai integráció (tömegintegráció) keretévé. Ebben az 1990-es demokratikus átmenet, s az azt követő pártfejlődés sem hozott lényeges változást, a rendszerváltás „elitista” jellege, illetve a politikai mobilizáció strukturális feltételeinek az átalakulása miatt.

3. Politikai kultúra és demokratikus stabilitás

     A második világháború után, amikor a politológusok magyarázatot kerestek arra, minek köszönhető, hogy a századelőn kialakult demokrácia a két világháború közti időszakban egyes országokban stabilnak, máshol törékenynek bizonyult, akkor az egyik vezető irányzat – elsősorban Almond és Verba Civic Culture című híres könyve nyomán – éppen a politikai kultúra különbségeiben kereste a magyarázatot (Kavanagh 1972, 12). Almond és Verba az ún. „állampolgári kultúrában” (civic culture) látta a politikai beállítottságok azon együttesét, amely a demokrácia stabilitását elősegítő politikai kultúrát jelenti (Almond–Verba 1963). Az állampolgári kultúra, vagy másképpen fogalmazva a demokratikus politikai kultúra hiánya a weimari köztársaság összeomlásának s a nácizmus hatalomra jutásának is az egyik magyarázatává vált a politikatudományban. A politikai kultúra, a rendszer-legitimitás, valamint a politikai rendszernek a krízistúlélési képessége és stabilitása közti összefüggés a politikatudományi irodalom egyik alapdogmájává vált (vö. Gabriel 1994, 103).
      Amikor az 1989 utáni demokratikus rendszerváltással összeomlottak a kelet- és közép-európai kommunista diktatúrák, akkor hazai és külföldi politológusok egyaránt feltették a kérdést, hogy vajon a demokratikus politikai tradíció és politikai kultúra hiánya vagy gyengesége nem válik-e az új demokráciák – s így a magyar demokrácia – stabilitását gyengítő tényezővé? Több évtizedes politikai diktatúra után – amely előtt demokratikus tapasztalatok szintén csak részlegesen jelentek meg a magyar politikai fejlődésben – fennmaradhat-e a demokrácia, különösen, ha egyidejűleg még a kapitalista piacgazdaságba való átmenet nehézségeivel is szembe kell nézni (Bruszt– Simon). Ezt a szkeptikus megközelítést erősítették azok az elemzések, amelyek az első szabad parlamenti választások után a választási részvétel alacsony szintjéről panaszkodtak, valamint azon közvéleménykutatások és szociológiai felmérések, amelyek az új demokratikus politikai intézmények és politikusok iránti alacsony bizalom szintjéről, a kormányzati teljesítmény negatív megítéléséről s nagyfokú politikai cinizmusról számoltak be.
      Magyarországon az 1990-es demokratikus rendszerváltás után politikai és politológiai közhellyé vált az a tétel, amely szerint a demokrácia tényleges működése nemcsak a demokratikus politikai intézmények meglétének vagy hiányának a kérdése, hanem éppúgy függ a társadalom demokratikus politikai kultúrájától és az állampolgárok politikai részvételi hajlamától. Ehhez gyakran társult egy további, a nemzetközi politikatudományból átvett tétel, amely szerint a demokratikus politikai kultúra – továbbá a „civil társadalom”, valamint a demokratikus kormányzati rendszer legitimitásának – megléte pozitív, hiánya negatív hatású a demokratikus rendszer hosszabb távú stabilitására (Simon 1990).6 A politikai kultúra fejletlensége gyengíti az új demokratikus rendszer stabilitását. A magyarországi demokratikus politikai kultúra gyengesége mellett olyan érveket hoztak fel, mint:

• a demokratikus politikai tradíció hiánya (hosszú autoriter tradíció);
• az érdekképviseletek és a civil társadalom gyengesége;
• intoleráns társadalmi és politikai attitűdök (pl. faji és etnikai előítéletek);
• a politikai (választási) részvétel alacsony szintje, illetve általános politikai apátia;
• a politika túlságosan erős „átideologizáltsága”, a pragmatizmus hiánya;
• a politikai elit ideologikus volta és tapasztalatlansága a demokratikus konfliktuskezelési technikák alkalmazásában.

Mindezek, miként látni fogjuk, csak részben helytállóak,de még akkor sem hozhatók közvetlen összefüggésbe (vagy ha igen, más előjellel) a rendszer-stabilitás kérdésével.

4. A politikai kultúra dimenziói

4.1. Rendszertámogatás

     A politikai kultúra egyik fontos jellemzője, hogy az állampolgárok milyen mértékben azonosulnak a politikai rendszerrel és a politikai közösséggel. A politikai rendszer általános, diffúz támogatottsága, valamint a politikai közösséggel való azonosulás nem függ közvetlenül a kormányzat és az egyes intézmények teljesítményétől, ezért ez igen fontos erőforrás lehet a demokratikus rendszer legitimitása és zökkenőmentes működése szempontjából. Különösen akkor van ez így, amikor egy országnak súlyos gazdasági nehézséggel és – ezzel összefüggésben – politikai feszültséggel kell szembenéznie.
      A demokrácia intézményeinek, absztrakt értékeinek és eszméinek (népszuverenitás, jogállamiság, szabad választások, többpártrendszer stb.) támogatottsága Magyar-országon, miként más kelet-európai országokban is, a rendszerváltás után igen magas. A közvéleménykutatások válaszaiban a magyarok döntő többsége (85-90%-a) elfogadta a demokrácia intézményeit és játékszabályait. 1991-ben az olyan általános állításokkal, mint hogy „szükségünk van parlamentre”, a megkérdezettek 88%-a, azzal, hogy „a kormányzat és a vezetők kiválasztásának legjobb rendszerét a szabad választások jelentik”, a válaszadók 90 %-a, azzal, hogy „a demokráciához szükség van a pártokra”, 91%-uk értett egyet (Bruszt–Simon 1992, 81–82). Absztrakt szinten a demokrácia és kapitalizmus együttes támogatottsága is igen magas szintről indult: 1990-ben: a megkérdezettek 65%-a egyetértett azzal, hogy a demokratikus kapitalizmus a legjobb az országnak. Magyarországon, miként 1990-91-ben Kelet-Európában szinte mindenhol, a kapitalizmus verbális elutasítása alacsonyabb, mint az NSZK-ban vagy Spanyolországban, arányuk azonban 1990 és 1993 között 18-ról 31%-ra nőtt (Bruszt 1995, 53–55).
      Mindez arra utal, hogy az empirikus felmérésekből és a „véleménykutatásból„ nem lehet egyértelmű következtetésekre jutni a demokratikus rezsim stabilitását illetően. A vélemény-kutatási adatok és a rendszerstabilitás között összefüggést keresők (Bruszt 1995, 53) szerint ugyanis Ukrajnában stabilabb kellene, hogy legyen a demokratikus kapitalizmus, mint az NSZK-ban vagy Spanyolországban. Valószínűleg arról van inkább szó, hogy a survey-k – legalábbis ezen az absztrakt szinten – részben az emberek vágyait, részben a politikai közvéleményt (pontosabban a közvéleményformálókat, sajtót, stb.) uraló kliséket adják viszsza. Valószínűleg többet mondanak a konkrét intézményekkel, illetve politikákkal kapcsolatos vélekedések az emberek beállítottságáról, de lehet, hogy az is csak a mindenkori véleményükről árulkodik. Felfogásunk szerint a politikai kultúra megközelítésében a vélemények, a verbális reakciók mérése révén csak keveset jutunk előre. A politikai kultúra inkább megfogható a politikai viselkedésben, az intézmények működésében, mint a közvéleményformálók kliséit és a domináns kultúra elvárásait visszatükröző verbális véleményekben. Mivel az indexek változásait könnyebb értelmezni, mint abszolút értékeiket, e véleménykutatások elsősorban a hangulati változások mérésére alkalmasak.
      Az új demokratikus rendszer működésével való elégedettség például Magyarországon az 1989–90-es rendszerváltás óta folyamatosan csökkent; míg a rendszerváltás utáni évben még minden harmadik, addig 1993-ban és 1994-ben már csak minden ötödik polgár elégedett a demokrácia fejlődésével (3. táblázat). Ez kelet-európai összehasonlításban az egyik legalacsonyabb szint (Vecernik 1996, 27–28), és a nyugat-európai országok elégedettség-szintjének átlagánál is lényegesen alacsonyabb. Ott csak Olaszországban volt ilyen nagy az elégedetlenség az 1970–80-as években (Gabriel 1994, 549), s az olasz köztársaság politikai rendszere és politikai elitje az 1980–90-es évek fordulóját követően súlyos politikai válságon ment keresztül.
      Az elégedettségi index értelmezése azonban nem könnyű; ebben ugyanis nem válik el a kormányzati teljesítménnyel és a rendszerrel való általános elégedettség fogalma. Valószínűleg akkor járunk el helyesen, ha a diffúz támogatottság indexét a kormánnyal és a rendszerrel szembeni kombinált elégedettség mutatójának tekintjük. Annál is inkább, mert a kétféle elégedettség nemcsak fogalmilag, de – hosszabb távon – tartalmilag is összekapcsolódik. A nyugat-európai országokban, ahol már évtizedek óta mérik és hasonlítják össze a kormányzati teljesítményt, illetve a gazdasági teljesítmény reáladatait a demokráciával való elégedettség indexével, bebizonyosodott, hogy a gazdasági hanyatlás hosszabb, de már középtávon is negatívan hat a diffúz támogatás mutatóira is. A kormány hatékonysága és a rendszer legitimitása között tehát összefüggés van (Gabriel 1994, 103).7 Míg például az NSZK politkai rendszerének legitimitását – a kezdeti igen alacsony színvonal után – a „gazdasági csoda” életszínvonalra való hatása teremtette meg, addig Angliának, amely Almond és Verba ötvenes évek végi kutatása szerint még az „állampolgári kultúra” mintaországaként a legitimitás magas fokával büszkélkedhetett, az 1960–70-es évek folyamatossá váló gazdasági krízisei következtében az elégedetlenség és a tiltakozások növekedésével kellett szembenéznie.
      A diffúz elégedettség/elégedetlenség indexének e két rétegét a magyar esetben mutatja, hogy a „rossz irányba haladnak a dolgok”-típusú vélekedések folyamatosan növekvő aránya az 1994-es választások kormányváltást eredményező évében egy időre megtört, utána azonban tovább növekedett (Lengyel– Molnár–Tóth 1996, 630). A nemzetközi összehasonlító adatokból látható, hogy a demokrácia működésével való elégedettségi index Magyar-országon igen alacsony, a magyar idősoros adatok pedig azt mutatják, hogy ez a szint is folyamatosan csökken.
      Maga a demokrácia fogalma is átértelmeződött, illetve átértékelődött az 1990-es évek első felében. Míg a rendszerváltáskor a demokrácia fogalma a magyarok túlnyomó többsége számára pozitív értéktartalma hordozott, addig az első kormányzati ciklus végére már igen vegyes asszociációkat keltett (Simon 1995, 46). Az új, demokratikus rendszerrel szemben felértékelődött a Kádár-rendszernek (Vásárhelyi 1995, 23) ha nem is a kormányzati rendszere, de politikai stílusa és a magyar politikai kultúrában magasra értékelt „szakértői” kormányzással való azonosítása miatt. A Kádár-rendszer iránti növekvő nosztalgia nagyban hozzájárult a jobbközép kormánykoalíció 1994-es választási vereségéhez; az új rendszernek ez a leértékelődése tartósnak, azaz a kormányzati ciklustól függetlennek bizonyult; nemcsak az akkori kormányt, de az egész politikai – valamint, tegyük hozzá, az új társadalmi-gazdasági – rendszert érintette. Az új, demokratikus rezsimet 1995-ben már csak a magyarok negyede tartotta jobbnak az előzőnél, míg fele a korábbi, Kádár-rendszert tartotta jobbnak a jelenleginél (Vecernik 1996, 247; SOCO Survey 1995).8 Ennek egyik magyarázata az a – survey-k által is kimutatott – jelenség (Simon 1995, 48 és 50), hogy a demokráciát sokan a jóléttel azonosították; így a saját egyéni gazdasági helyzet romlása értelemszerűen vezetett a demokratikus rendszerből való kiábránduláshoz. A demokrácia gazdasági jóléttel való azonosításában – a nemzetközi összehasonlítások szerint – nincs semmi rendkívüli: több régi demokráciában is sokkal magasabb a jólét, mint a szabadság iránti igény (Anglia, Olaszország), s vannak ugyan kiegyensúlyozottabb országok (NSZK, Franciaország), de ellenpélda – ahol a szabadságigény a jólét iránti igénynél magasabb lenne – nincsen a régi európai demokráciák között (Simon 1995, 57).9

4.2. A politikai közösséghez való viszonyulás

     A politikai rendszerhez való viszonynak a diffúz rendszertámogatás mellett a másik összetevője a politikai közösséghez való viszony. Mennyire érzik magukat az egyének egy politikai közösség tagjának? Mennyire lojálisak irányában? Mivel Európában a 19. század óta a politikai közösség egységévé általában a nemzet vált, ezért a politikai közösséggel – a nemzettel – kapcsolatos pozitív beállítottságot, csakúgy, mint a diffúz rendszertámogatást, a legitimitás és a rendszerstabilitás fontos összetevőjének tekintik a politikatudományban (Gabriel 1994, 99).10
      A nemzet történetileg kialakult politikai közösséget generáló szerepe miatt az egyéni politikai attitűd-vizsgálatokban a politikai közösség iránti lojalitás egyik mércéjévé a „nemzeti büszkeség” mutatója vált. Az emellett alkalmazott másik mutató a politikai közösség tagjainak egymással szembeni bizalmi indexe, amiből következtetni lehet a közösség összetartó erejére (Gabriel 1994, 112-113). Míg a nemzeti büszkeség mutatója a nyugat-európai államokban általában igen magas, 70-90 százalék között van, addig a polgártársak iránti bizalom indexe igen alacsony, 25-35 százalékos szinten mozog (Gabriel 1994, 559-560).
      Magyarországon a politikai közösséggel való azonosulás alacsony szintjének fontos összetevője a nemzettudattal kapcsolatos zavar, elsősorban a nemzettudat gyengülése. Magyarországon – Európa más országaihoz hasonlóan – a 19. századtól a nemzet vált a politikai közösség alanyává; a nemzeti identitás egészen a 20. század közepéig a politikai integráció egyik legfontosabb tényezője. Trianon után a nemzeti elv lesz az egész politikai rendszer talán legfontosabb legitimációs elve. A kommunista korszak internacionalista ideológiája, a háború után kialakított nemzeti bűntudat és kollektív bűnösség politikája, valamint a nemzeti függetlenség és a nemzeti érdekek kérdéseinek (magyar érdek, határokon túli magyar kisebbségek, külpolitika stb.) tabuvá tétele – még ha e politika hatékonyságának erős korlátaira is utalnunk kell – szintén hozzájárult a nemzeti identitás gyengüléséhez.

4.3. Bizalom az egyes intézményekben, a kormányzati teljesítmény megítélése

     A politikai rendszer absztrakt eszméivel és a politikai közösséggel szembeni diffúz elégedettség és azonosulás nincsen közvetlen összefüggésben az emberek mindennapi tapasztalataival, amint már a demokrácia teljesítményével való elégedetlenség mutatói is jelezték. Ez még inkább így van a politikai rendszer egyes konkrét intézményeinek működésével kapcsolatos vélekedések terén. Az egyes intézményekkel kapcsolatos ítéleteket a mindennapos tapasztalatok formálják, s ezek hatására az egyes intézményekkel kapcsolatban eltérő bizalmi szint alakul ki. A politikai rendszer teljesítményét is mutatja, hogy milyen mértékben bíznak az állampolgárok azokban az intézményekben – közigazgatás, bíróságok, rendőrség – amelyek az egész politikai közösséget szolgálják, amelyek az ügyeiket intézik, illetve a törvényeket végrehajtják. Mennyire tekintik őket részrehajlásmentesnek (vagy korruptnak), reflektívnek? Mennyire bíznak ezen intézmények tisztviselőiben, azok korrektségében?
      Magyarországon az egyes politikai intézményekbe vetett bizalom a rendszerváltás óta folyamatosan csökken (lásd. 4. táblázat). Az egyes intézmények iránti bizalom mértéke, illetve annak változása igen eltérő képet mutat. A legfeltűnőbb, hogy minél inkább „direkt” politikai intézményről van szó, annál alacsonyabb a bizalom szintje (s annál nagyobb az 1990 óta bekövetkezett bizalomvesztés is). Minél kevésbé közvetlenül kapcsolódik valamely intézmény a direkt politikához, annál jobban bíznak benne az emberek. A legmagasabb a köztársasági elnök és az alkotmánybíróság iránti bizalom (60-80 között ingadozik), viszonylag magas a bíróságok, az önkormányzatok és az erőszakszervezetek iránt (50-60 között), míg a legalacsonyabb a politikai akaratképzés és képviselet intézményei, elsősorban a pártok, szakszervezetek (25-45 között) iránti bizalom. A parlament és a kormány iránti bizalom a parlamenti-kormányzati ciklusok elején, azaz 1990–91-ben, majd 1994-ben rövid időre közepes szintre szökött (50-65), majd gyorsan visszaesett, s alig haladja meg a pártok és szakszervezetek iránti bizalom szintjét.

4.4. A politikai részvétel

     Ha a magyar politikai kultúrát az empirikus kutatások – azaz az egyének politikai beállítottságai – felől közelítjük meg, akkor nemzetközi összehasonlításban nem a demokrácia absztrakt elfogadottsági szintje vagy a demokratikus kormányzati rendszer egyes állami intézményei iránti bizalom szintje az, ami a nyugat-, de akár a kelet-közép-európai országok értékeitől nagy eltérést mutat. Az elégedettség és a bizalom szintje különösen a demokrácia teljesítményének értékelése, a politikai részvétel értelmébe vetett hit, valamint a politikai akaratképzési és a képviseleti intézmények működése tekintetében süllyedt le (4. táblázat).
      A politikai akaratképzés „input” intézményei – pártok, szakszervezetek, parlament – iránti bizalom hiánya illeszkedik a magyar politikai kultúrának abba a tradíciójába, amelyben az állampolgári részvételnek viszonylag csekély szerepe alakult ki. A megkérdezettek többsége a demokrácia politikai akaratképzési (input) intézményeit (pártok, szakszervezetek) kevésbé tartja fontosnak, mint a végrehajtás intézményeit (Lázár 1992, 597). A demokráciának a részvétellel való azonosítása, asszociációja is csökken (Simon 1995, 48).
      Magyarországon a választási részvétel szintje alatta maradt a legtöbb nyugat-európai ország választási részvételi szintjének, s nem érte el a legtöbb kelet-közép-európai új demokrácia részvételi szintjét sem. A politikai részvétel közepes-alacsony szintje azonban nem korlátozódik a választási részvételre; a részvétel egyéb formáinál méginkább megfigyelhető volt (Lásd 5. táblázat; ill. Angelusz–Tardos 1996). Ez utóbbi egyáltalán nem abból következik, hogy a „részvételt”, illetve annak különböző formáit nem tekintenék legitim demokratikus viselkedésnek. A survey-adatok szerint a magyarok igen toleránsak még a politikai részvétel, illetve tiltakozás nem konvencionális módjai iránt is. A politikai tiltakozás és részvétel formáinak állampolgári elfogadása, de még a potenciális részvételi hajlandóság is – nemzetközi összehasonlításban is – igen magas (Gerentsér–Tóth 1996, 640–641). Ezzel szemben viszont a tényleges politikai aktivitás más országokhoz képest alacsony szinten maradt (5. és 6. táblázat). Ezt a képet az 1989–97 között évente előforduló – s később, az érdekcsoportokról és mozgalmakról szóló fejezetben tárgyalt – népszavazási kezdeményezések sem változtatják meg lényegesen.

Mi a magyarázat a politikai részvétel alacsony szintjére?

1. A politika iránti érdeklődés hiánya önmagában nem magyarázza az alacsony részvételt, ugyanis ez a magyarok körében éppúgy alacsony-közepes, a megkérdezettek 40-50%-a között mozog, mint a régi demokráciákban (Hann 1996, 604; Gabriel 1994, 544). A politikai ismeretek szintje, a politikai „hírfogyasztás”, stb. is ennek megfelelően korlátozott,11 miként máshol is.
2. A (szubjektív) állampolgári kompetencia alacsony, illetve a politikai cinizmus magas szintje, amit korábban tárgyaltunk (lásd a 2. táblázatot) nemcsak a részvétel egyik motivációja, de a politikai kultúra önálló ismérve, s egyik magyarázó tényezője lehet az alacsony választási részvételnek.12 Hiszen, az állammal szembeni várakozások magasak ugyan, de cinizmussal párosulnak, azaz az emberek maguk sem hisznek igazán elvárásaik teljesülésében. Ugyanakkor az állammal kapcsolatos lojalitás alacsony az állam mint végrehajtó hatalom esetében is, amit mutat például az adómorál alacsony szintje (Varga 1994).
3. Az általánosabb, tágabb értelmű magyarázatok közül az első a rendszerváltás „elitista” jellegében látja az alacsony részvétel okát. Abban, hogy a magyarok milliói a rendszerváltásnak nem aktív résztvevői, hanem, bár egyetértő, de passzív szemlélői voltak. Míg Lengyelországban, Kelet-Németországban, Csehszlovákiában, Bulgáriában vagy Romániában a kommunista pártok egyeduralma százezres-milliós tömegmozgalom vagy felkelés nyomására omlott össze, addig Magyarországon az események nem az „utcán„ dőltek el. A magyarországi rendszerváltás a belső bomlás, a reformkommunista pártellenzék tevékenységének és a formálódó politikai ellenzék által kifejtett nyomásnak, továbbá a külső politikai feltételek kedvező változásának az eredménye. A nagy tömegdemonstrációk valamilyen történelmi dátumhoz kapcsolódtak, mint 1989. március 15-e, vagy egyéb, nem közvetlenül a rendszer ellen irányuló demonstrációk voltak, mint például a Ceaucescu falurombolási terve vagy a dunai vízlépcső elleni tüntetés. Nem a tömegek a rendszerváltáshoz vezető folyamat előrelendítői, hanem szűk értelmiségi-politikai elitcsoportok, a rendszer belső és külső ellenzéke. A tömegek legfeljebb a politikai elitek által már kiharcolt, „felszabadított„ politikai teret vehetnék birtokukba, de ezt sem teszik nagy számban; nem tódulnak az új politikai pártokba. A politikai részvétel egyéb formáit sem veszik tömegesen igénybe, s ennek megfelelően a választási részvételi arány is csak közepesnek mondható. A demokráciába való magyar átmenet fokozatos, békés jellege és a tömegek csekély szerepe összetartozó jelenségek, s ezek adják a magyar átmenet sajátosságát. A kommunista rendszer megdöntésében való személyes részvétel és annak katarzisa megadatott Prága, Varsó, Berlin, Lipcse és Szófia lakóinak, de nem a budapestieknek. Tömegmozgalom hiányában a rendszerváltással való pszichológiai azonosulás Magyarországon így szükségképpen gyengébb, amit már a parlamenti választások alacsonyabb részvételi aránya is kifejezett. Míg Magyarországon ez 1990-ben a márciusi első fordulóban 65 százalék, az áprilisi második fordulóban pedig már csak 45 százalék, addig a környező országok első szabad választásai rendre magasabb részvételi arányt hoztak: Csehszlovákiában 95 százalék, Bulgáriában 91 (a második fordulóban 74) százalék, Szlovéniában 77 százalék, Kelet-Németországban 90 (a helyhatósági választásokon 80) százalék, Horvátországban 66 százalék.
4. Egy másik magyarázat az alacsony részvételre az általános pártellenes érzület, amit mutat a „pártosodás”alacsony szintje. Ha a szavazóknak az új pártokkal szembeni tartózkodásáról vagy egyenesen bizalmatlanságáról beszélünk, akkor ezt nem magyarázhatjuk (egyedül) a pártok között kiéleződő és terméketlennek tűnő vitákkal, hiszen itt sem egy új keletű jelenségről van szó. Az 1988 őszétől újonnan alakuló politikai pártok taglétszáma kezdettől fogva igen alacsony. Nincs olyan új politikai párt, amelynek taglétszáma egy év elteltével, 1989. november végéig meghaladná a 30 ezret. A parlamenti pártok összesített taglétszáma még a választások után, 1990 májusára – amikor a párttagságnak már nyilvánvalóan nincs személyes politikai kockázata – sem éri el a 200 ezret, a népesség 2, a választói közösség 3 százalékát. A társadalom pártosodása tehát igen lassú, ami méginkább szembe ötlő, ha felidézzük az 1945-ös rendszerváltás időszakát. Akkor 1945 őszére, azaz 8-10 hónap alatt a parlamenti pártok összesen mintegy 2 millió tagot toboroznak, ami a lakosság 20 százalékának felel meg.
5. További magyarázó tényező a társadalmi individualizáltság, az atomizáltság öröksége. A magyaroknak a rendszerváltás során megmutatkozó politikai passzivitása a megelőző korszak sajátosságaiból következik. A Kádár-rendszer „liberális„ jellege – ellentétben a környező országokkal – lehetővé tette a politikamentes magánszférák és életterek újjászerveződését. A társadalom individualizálódott, atomizálódott (Hankiss 1989, 55; Bruszt–Simon 1994, 781), s az emberek nem viselkednek „homo politicus„-ként. A politikai ellenzékké szerveződő értelmiségi elit küzdelmét a magánszféra védett bástyái mögül kitekintő milliók szimpátiával figyelték, de nem éreztek elegendő késztetést az aktivizálódásra. Az elitcsoportok által megvalósított „tárgyalásos forradalom„, azaz a békés átmenet és az alacsony részvétel egyazon érem két különböző oldalát alkotják.
6. Végül magyarázó tényezőként vehető számba a demobilizáció öröksége. Ennek okairól a politikai tradíciókról szóló fejezetben szóltunk, most csak visszautalunk arra, hogy az 1867 utáni magyar parlamentarizmus története egészen 1939-ig a demokratikus jogok (általános és titkos választójog), valamint a verseny – azaz az állampolgári részvétel – erős korlátozásával fonódott össze. Az 1918–19 fordulójának, majd 1956 őszének spontán és szervezetlen tömegmegmozdulásai mellett a 20. századi magyar politikatörténetben a szervezett tömegmobilizáció a második világháborút követő évtizedre korlátozódik, s az első három év után az is állami kényszermobilizációba torkollott. A politikai mozgósítás 1945–56 közti évtizede után a Kádár-korszak bő három évtizedes demobilizáló, depolitizáló korszaka következett.

5. Politikai kultúra: demokratikus vagy „fejletlen”?

     A kommunizmus modernizációs, illetve azon belül a Kádár-rendszer materiális legitimációs igénye abba az irányba hatott, hogy Magyarországon a demokratikus átmenet utáni rezsim legitimációjában, miként Nyugat-Európában, a procedurális legitimáció mellett a materiális legitimációnak (azaz a kormányzati teljesítménynek, az output-nak) nagy szerepe lett; a kormányzati teljesítmény negatív megítélése nemcsak a mindenkori kormánnyal szembeni bizalmi/elégedettségi indexet, de a demokratikus rendszerrel való elégedettséget is csökkentette.
      Az elégedettségi szint és bizalmi indexek csökkenése nem párosult a politikai tiltakozás és a politikai részvétel növekedésével. Éppen ezért fontos szerepe van a rendszerstabilitás fenntartásában az állampolgári passzivitásnak, a „stabilizáló apátiának”, még ha általános politikai apátiáról – miként a politikai részvétel adatai mutatják – korántsem beszélhetünk.13
      Az átmenet ellentmondásaiból, a politikai kultúra „fejletlenségéből” közvetlenül a demokratikus rendszer instabilitására való következtetés elhamarkodott volt. Ez a felfogás egyrészt túlértékelte a tömegek közvetlen politikaformáló szerepét (Bruszt–Simon 1992, 77); illetve a feszültségekből, nehézségekből (pl. munkanélküliség, reálbércsökkenés) származó tiltakozási- illetve mobilizációs-potenciált, másrészt alulértékelte a politikai elit(ek) autonómiáját és szerepét a demokratikus kormányzati rendszer kialakításában és működésében. A politikai kultúra racionalista-aktivista modellje alulértékelte az alattvalói politikai kultúra pozitív szerepét a rendszerstabilitás fenntartása és a politikai integráció szempontjából. Az állampolgári aktivizmus szerepét túlhangsúlyozó – Magyarországon is igen elterjedt – felfogás inkább az állampolgári nevelés-tankönyvekhez (civic textbook-ok), mint Almond és Verba civic culture-felfogásához hasonlít. Az állampolgári nevelés-tankönyvek14 előírják, milyennek kell lennie az állampolgárnak a demokráciában; egy participatív politikai kultúrát állítanak normaként, mint a demokratikus rendszer működésének előfeltételét. A politikai kultúrának ebben a „racionalista-aktivista” modelljében a demokratikus állampolgár politikailag aktív és tudatos; politikaszemlélete racionális; az ész, s nem az érzelmek vezérlik; jól informált, politikai preferenciáit (pl. pártválasztása, szavazata) gondos mérlegeléssel alakítja ki, érdekeinek és elveinek megfelelően. Ezt tekintik „fejlett”, demokratikus politikai kultúrának, és ennek hiányát vagy gyengeségét a politikai kultúra „fejletlensége” jelének tartják.
      Amit azonban Almond és Verba klasszikusá vált munkájukban civic culture-nek neveztek – amit mi állampolgári vagy demokratikus politikai kultúraként fordíthatunk – ehhez képest egy vegyes politikai kultúra. Az állampolgári részvétel mellett a politikai közösség, az állam és intézményei iránti állampolgári hűség, tekintélytisztelet és engedelmesség kultúrája is egyben, azaz a résztvevői, „alattvalói” (subject) és a parokiális politikai orientációk keveréke. A tradicionálisabb, nem résztvevői politikai orientációk korlátozzák, gyengítik az egyén politika iránti elkötelezettségét, és mérséklő hatással vannak pl. más csoportokkal, illetve az állammal szembeni követelésekre, elvárásokra. A tradicionális és a participatív attitűdök fúziója kiegyensúlyozott politikai kultúrát teremt, s – Almond és Verba klasszikussá vált könyvének érvelése szerint – éppen ez az, ami a demokratikus rendszer stabilitását elősegíti (Almond–Verba 1963, 31–32).
      Almond és Verba szerint a politikai autoritás iránti ezen dualista, illetve vegyes orientáció – a participatív és a passzív, elfogadó attitűd keveréke – alkotja a demokrácia stabilitását elősegítő civic culture-t. Ezen vegyes politikai kultúrában az állampolgárok alattvalói orientációja biztosítja a politikai elit számára a döntéshozatalhoz szükséges autonómiát, participatív orientációja pedig biztosítja, hogy az elit érzékenysége megmaradjon a választók politikai preferenciái iránt (Kavanagh 1972, 14).

Jelen írás az Osiris Kiadó egyetemi tankönyvsorozatába készülő Politika és kormányzati rendszer Magyarországon c. könyv egyik fejezeteként készült.

JEGYZETEK

1. A nők munkába állításával stb. a hagyományos család-modell felbomlása is megkezdődött.

2. Valójában a mezőgazdaságban az ötvenes évek elejének néhány évét leszámítva a kolhozosítás mellett is szinte folyamatos volt egy magánjellegű gazdasági szféra működése (háztáji, zöldség-gyümölcs piac stb.). A mezőgazdaságban, azon belül is elsősorban az élelmiszer-termelésben, a gazdaság államosítása és állami monopol-intézményekkel való ellenőrzése sosem vált teljessé. Ez persze biztosította az élelmiszerpiac egyensúlyát, s hozzájárult a rendszerstabilitás szempontjából fontos materiális legitimáció érvényesüléséhez.

3. Azok számarányáról van szó, akik úgy gondolják, hogy képesek lennének tenni valamit egy számukra sérelmes döntés ellen.

4. A pártot választók körében e bizalmi indexek rendre magasabbak, mint a pártot nem választók, a nem szavazók (valamint a kisgazdapárti szavazók) körében.

5. A korabeli magyar és nemzetközi nemzetijellem-kutatás ideológiai funkciójáról szólva Lackó Miklós megjegyzi, hogy a „nemzeti karakter” kérdése különösen azokat a népeket – pl. németeket, magyarokat – foglalkoztatta erősen, amelyek társadalmi integrációja gyenge volt.

6. E két kijelentés első hallásra kézenfekvőnek tűnik. Hiszen, ha pl. az állampolgárok nagy része nem vesz részt a politikai folyamatban, akkor a demokrácia „népuralom” helyett „elituralommá” válik; ha a döntéshozatal nem az alkotmányos intézményekben, hanem azok („a színfalak”) mögött megy végbe, akkor a demokrácia puszta látszat marad. Épp ilyen kézenfekvőnek tűnik a második tétel: ha az állampolgárok nem bíznak az alkotmányos intézményekben, választott vezetőikben, s azokon kívül keresik az érdekérvényesítés lehetőségeit, akkor a demokrácia nemcsak díszletté válik, de nehezen állja ki a nagyobb belső és külső konflikusok szakítópróbáit. A „civil társadalom” hiánya vagy gyengesége az etatizmussal, valamint autoriter politikai törekvésekkel szemben jelenti a „társadalmi önvédelem” gyengeségét. Különösen a hoszszabb autoriter, illetve totalitárius politikai múltat maguk mögött hagyott új demokráciák – így Magyarország – esetében kerültek ezek a szempontok a nemzetközi és hazai politikatudomány figyelmének középpontjába, gyakran érvényesnek tekintve őket a rendszerváltás utáni magyar politikai fejlődésre is. Véleményünk szerint a történelmi tradíciók vagy akár a politikai viselkedés és az intézmények működésének tanulmányozása közelebb visz a kérdés megoldásához, mint a mai véleménykutatók eredményei.

7. Ez az összefüggés feltételezi, hogy a rendszerlegitimitás fogalma empirikusan megközelíthető.

8. Ennek okai:
- K.A.: Valóság, 1994:10.
- (Pol.Évk, 1994, 770);

9. lsd. Simon, 1993. -> posztszocialista katolikus etika...? vagy poszt-paternalista politikai kultúra...?

10. Mindazonáltal, mivel a demokrácia és a nemzetállam eszménye között nem mindenhol alakult ki feszültségmentes viszony a 19–20. századi európai történelemben, a nemzet ma sem minden politikai rendszerben egyformán integrációs kerete a politikai közösségnek (Belgiumban és az NSZK-ban kevésbé, mint máshol), másrészt a nyugat-európai országokban is inkább a konzervatív, mint a liberális vagy szociáldemokrata-baloldali világképben tölt be ilyen szerepet (Gabriel 1994, 110–113).

11. Pl. újságolvasás gyakorisága. (Gabriel 1994, 541–543.)
Pol.Évkönyv, 1996: 602–04. – tudja-e ki a miniszterelnök, mely párt van benne a parlamentben, kormányban, stb.;
Pol. Évk, 1994, 740-42.

12. (Pol Évk, 1994, 779, 781-...; Bruszt–Simon Codebook, J: 2.; vö. Gabriel, 546; ....Topf, stb.)

13. Almond és Verba a résztvevői kultúra mellett az alattvalói kultúra szerepét hangsúlyozta az állampolgári politikai kultúra második összetevőjeként; Berelson „stabilizáló apátiáról” írt.

14. Ennek első hazai kísérlete A jó polgár című ‘demokráciaoktatási’ tankönyv (Drahos et al. 1994).

Irodalom

Adorno, W. 1973: Studien zum autoritaren Charakter. Frankfurt, Suhrkamp.

Almond, G. A. – Verba, S. 1963: The Civic Culture. Political Attitudes and Democracy in Five Nations. Princeton, NJ, Princeton University Press.

Almond, G. A. – Verba, S. (ed.) 1989: The Civic Culture Revisited. Newbury Park–London–New Delhi, SAGE Publications.

Almond, G. A. – Powell, G. B. (szerk.) 1996: Összehasonlító politológia. Budapest, Osiris.

Angelusz Róbert – Tardos Róbert 1996: Választási részvétel Magyarországon, 1990-1994. Politikatudományi Szemle, 4. szám.

Berg-Schlosser, D. 1989: Politische Kultur. In: Nohlen, D. (Hrsg.): Pipers Wörterbuch zur Politik. München–Zürich, Piper.

Beyme, K. von 1993: Das politische System der Bundesrepublik. München, Piper.

Bibó István 1986: Válogatott tanulmányok. 1–4 köt. Budapest, Magvető.

Bozóki András 1995: Konfrontáció és konszenzus. A politikai integráció formáiról. In: uő: Konfrontáció és konszenzus. A demokratizálás stratégiái. Szombathely, Savaria University Press, 29–62. o.

Bruszt László 1995: Miért támogatnák a kapitalizmust a kelet-európaiak? Politikatudományi Szemle, 3. szám.

Bruszt László – Simon János 1992: A Nagy Átalakulás. Elméleti megközelítések és állampolgári vélemények a demokráciáról és a kapitalizmusról. Politikatudományi Szemle, l. szám.

Bruszt László – Simon János 1994: Az Antall-korszak után, a választások előtt avagy demokráciánk és pártjaink az állampolgárok szemével. In Kurtán Sándor – Sándor Péter és Vass László (szerk.): Magyarország Politikai Évkönyve 1994. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 774–802. o.

Csepeli György–Kéri László–Stumpf István (szerk.) 1992: Állam és polgár. Változás és folyamatosság a politikai szocializációban Magyarországon. MTA Politikai Tudományok Intézete–Magyarországi Politikai Képzési Központ, Budapest.

Dahl, R.1971: Polyarchy. Participation and Opposition. New Haven és London, Yale University Press.

Drahos Péter–Setényi János–Varga Kristóf (szerk.) 1994: A jó polgár. Budapest.

Enyedi Zsolt 1996: Tekintélyelvűség és politikai tagolódás. Századvég, 2. szám.

Füstös László – Szakolczay Árpád 1994: Értékek változásai Magyarországon, 1978–1993. Szociológiai Szemle, 1. szám.

Gabriel, W. O. 1994: Politische Einstellung und politische Kultur. In: Gabriel, W. O. – Brettschneider, F. (Hrsg.): Die EU-Staaten im Vergleich. Opladen, Westdeutscher Verlag, 96–136. o.

Gabriel, W. O. – Brettschneider, F. (Hrsg.): Die EU-Staaten im Vergleich. Opladen, Westdeutscher Verlag.

Gerentsér Imre – Tóth Antal 1996: Az egyes tiltakozási fajták megítélése és a lakosság részvételi hajlandósága. In: Kurtán Sándor – Sándor Péter és Vass László (szerk.): Magyarország Politikai Évkönyve 1996. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 638-644. o.

Gibbins, J. R. 1989: Contemporary Political Culture. An Introduction. In: uő (ed.): Contemporary Political Culture. London és egyebütt, SAGE, 1–30.o.

Gombár Csaba 1982: A magyar politikai kultúra megismerésének lehetőségeiért. In: Bihari Mihály: Politika és politikatudomány. Budapest, Gondolat, 612–661.o.

Gombár Csaba 1984: Egy állampolgár gondolatai. Budapest, Kossuth.

Gombár Csaba 1989: Mentalitás, érték és politikai intézmény; Velleitásaink. In: uő: Borítékolt politika. Budapest, Pénzügykutató Rt, 62–71., ill. 166–191. o.

Hankiss Elemér et.al.1982: Kényszerpályán? A magyar társadalom értékrendszerének alakulása 1930 és 1980 között. 1–2 köt. Budapest, MTA Szociológiai Kutató Intézet.

Hankiss Elemér 1989: Kelet-európai alternatívák. Budapest, Közgazdasági és Jogi.

Hann Endre 1996: A politikai közvélemény a Medián kutatásainak tükrében. In: Kurtán Sándor – Sándor Péter és Vass László (szerk.): Magyarország Politikai Évkönyve 1996. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 602–622. o.

Juhász Gyula 1983: Uralkodó eszmék Magyarországon (1939-1944). Budapest, Kossuth.

Kavanagh, D. 1972: Political Culture. London, Basingstoke, Macmillan.

Kende Péter 1994: Politikai kultúra, civil társadalom, elit. In: Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? Budapest, Századvég, 233–261. o.

Kende Péter 1994: Miért nincs rend Kelet-Közép-Európában? Budapest, Osiris–Századvég.

Kurtán Sándor et al. 1995: Magyarország politikai évkönyve 1995. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.

Lackó Miklós 1988: Korszellem és tudomány. Budapest, Gondolat.

Lázár Guy (összeáll.) 1992: A politikai közvélemény a Medián kutatásainak tükrében. In: Kurtán Sándor – Sándor Péter és Vass László (szerk.): Magyarország Politikai Évkönyve 1992. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Economix Rt., 575–603. o.

Lengyel Emőke – Molnár Zoltán – Tóth Antal 1994: Magyar lakossági vélemények gazdaságról, politikáról és az európai együttműködésről 1991–1993. In: Kurtán Sándor – Sándor Péter és Vass László (szerk.): Magyarország Politikai Évkönyve 1994. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 757–773. o.

Lengyel Emőke – Molnár Zoltán – Tóth Antal 1996: Közép- és kelet-európai vélemények gazdaságról, politikáról és az európai együttműködésről 1995-ben. In: Kurtán Sándor – Sándor Péter és Vass László (szerk.): Magyarország Politikai Évkönyve 1996. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 623–637. o.

Macridis, C.R. (ed.)1990: Modern Political Systems. Europe. Englewood Cliffs, NJ, Prentice Hall.

Marián Béla 1997: A politikai közvélemény a Szokai-Tocsik-ügy évében. In: Kurtán et al. Magyarország Politikai Évkönyve 1997. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 532–567.

Prohászka Lajos 1941: A vándor és a bujdosó. Budapest, Danubia.

Reichel, P. (Hrsg.) 1984: Politische Kultur in Westeuropa. Frankfurt–New York, Campus.

Simon János 1995: Mit jelent a demokrácia a magyarok számára? Politikatudományi Szemle, 1. szám. SOCO Survey 1995.

Szabó Miklós 1989: Politikai kultúra Magyarországon, 1896–1986. Budapest, Medvetánc Könyvek.

Tóka Gábor 1994: Who is satisfied with democracy? In: Bozóki, András (ed.): Democratic Legitimacy in Post-Communist Societies. Budapest, T-Twins Publishing House, 242–266.o.

Topf, R. 1989: Political Change and Political Culture in Britain, 1959–87. In Gibbins, J.R. (ed.): Contemporary Political Culture. London és egyebütt, SAGE, 52–80. o.

Varga Károly 1994.: Adózási szokásaink. Valóság, 10. szám.

Vásárhelyi Mária 1995: Rendszerváltás alulnézetben. Domináns véleményáramlatok, közkeletű ideológiák a rendszerváltás néhány sarkalatos társadalmi-gazdasági kérdéséről. 1994 novemberéig folytatott vizsgálatok... Budapest, Pesti Szalon.

Vecernik, J. 1996: Gazdasági nehézségek és politikai attitűdök. Századvég, 3. szám. (Tél).

1. táblázat
Individualizáltság és privatizáltság az értékekben, egy-egy kérdésre adott válaszok gyakorisága, százalékban.
1. kérdés: Kivel tölti Ön a legszívesebben a szabadidejét: a családjával, a barátaival, egyedül vagy egyebekkel?
2. kérdés: Van-e a családján kívül az Ön számára olyan érték, melyért hajlandó lenne az életét áldozni?

Forrás: Bruszt-Simon 1994, 780-781.

(vissza)

2. táblázat
Politikai cinizmus (az adott állítással egyetértők aránya, százalékban)

Forrás: Bruszt–Simon 1994, 781.

(vissza)

3. táblázat
Elégedettség a demokrácia működésével

Megjegyzés: * az új tartományok nélkül;
Forrás: Az EU országokra az Eurobarométer, 1976-92-es évek átlaga: Gabriel-Brettschneider 1994, 549; USA: Tóka 1994, 248; illetve Magyarország 1991-93: Lengyel-Molnár-Tóth 1994, 770; Magyarország 1994-95, valamint Csehország, Szlovákia, Lengyelország 1994: Lengyel-Molnár-Tóth 1996, 631; Csehország, Szlovákia, Lengyelország 1992-re Tóka 1994, 248.

(vissza)

4. táblázat
A politikai intézmények iránti bizalom (százfokú skálán való értékelés)

Megjegyzés: *-gal jelöltek 1995 december, a többi az 1995-ös év átlaga. Az 1996-os adatok negyedéves mérések átlagai.
Forrás: Lázár 1992, 597; Hann 1996, 606–607; Marián 1997, 551.

(vissza)

5. táblázat
Politikai részvétel (különböző részvételi formákban, százalékban)

Megjegyzés: Csehország és Szlovákia esetében az 1. és 2. parlamenti választási részvételi arányánál a csehszlovák adat szerepel. Minden esetben az első forduló adatai szerepelnek.
A *-gal jelölt választási részvételi arányok az 1981–90 közti évtized választásaira vonatkoznak, s forrásuk Gabriel–Brettschneider 1994, 587.
Forrás: Vecernik 1996, 36.

(vissza)

6. táblázat
Választási részvétel Magyarországon

Forrás: Angelusz-Tardos 1996; Kurtán et al. 1995, 446.

(vissza)