Váriné Szilágyi Ibolya

A metaforák szerepe és hatalma a két nemről való gondolkodásban
Recenzió

Helen Haste:
The Sexual Metaphor
(Harvester Wheatsheaf, 1993.)

A szerző

     A szerzőt pár szóban illik bemutatnom, minthogy magyarul még nem jelent meg egyik könyve sem, bár neve és munkássága jól ismert a fejlődéslélektani, szociálpszichológiai és politikai pszichológiai szakirodalomból. Helen Haste az angliai bathi egyetem szociálpszichológus professzora, időről időre a Harvard egyetem vendégprofesszora, számos, az itt ismertetettnél nem kevésbé érdekes és provokatív módon megírt könyv szerzője. Munkái közül kiemelkedik az 1983-ban megjelent Morality in the Making című eredeti kérdésfeltevésű tanulmánykötet és a Jerome Brunerral közösen írt, 1987-ben kiadott Making sense. The child’s construction of the world című kötet. Már a címekből is látható, hogy a szerző témaválasztásaiban nagyon is életközeli; a mindennapi életben történő racionális és látens tanulást, jelentéselsajátítást és konstruálást elemzi. Ettől az elemzésmódtól vár választ olyan alapvető kérdésekre például, mint hogy vannak-e az erkölcsnek univerzális tartományai és fejlődési szakaszai, vagy hogy mi a szerepe az értelemnek és az érzelemnek az erkölcsi ítéletalkotás és viselkedés alakulásában, vagy – hogy témánknál maradjunk – van-e lényegi különbség abban a módban, ahogyan a férfiak és nők az erkölcsi problémákat és dilemmákat megközelítik és ezek megoldását keresik (lásd még Váriné 1994).

A kérdés

     A könyv kérdésfelvetése – több mint negyedszázaddal a feminizmus megjelenése után – kézenfekvő, természetes, és mégis abban az egyenes, rámenős módban, ahogyan a szerző, Helen Haste megfogalmazza, meglepő és sokkoló. Így szól: a feminizmus mint szellemi, politikai és gyakorlati mozgalom, számos irányzatra való bokrosodása ellenére láthatóan megerősödött az elmúlt évtizedek alatt, de voltaképpen meddig és hova jutottunk el a feminizmussal? Ugyanazok-e vagy mások lettek a férfiak és nők a feminizmus közel harminc éves kibontakozása után? Vagyis mit változtatott – ha változtatott egyáltalán – e mozgalom színrelépése a férfiasság és a nőiség megítélésében, a férfiak és nők önmagukról s a nemek egymáshoz való viszonyáról való gondolkodásában?
      A változást megkérdőjelezni kockázatos vállalkozás volna, amint azt Edit Kurzweil amerikai szociológusnak az amerikai feminizmus első korszakáról adott, nemrégiben magyarul az Új Mandátum Kiadónál megjelent összegzése is mutatja: „A női felszabadítási mozgalom a hetvenes években megerősödött. Az amerikai nők újonnan ébredt öntudatuk eredményeként mind többen értek el sikereket szakmai téren és magánéletükben. Betörtek a politikai szférába, befolyásra tettek szert, megkérdőjelezték és fellazították a magától értetődőnek vélt közerkölcsöket... részt vállaltak a demonstrációs politika új technikái és a munkahelyi esélyegyenlőségért folyó küzdelem fejlesztésében..., megtanulták, hogyan éljenek a Kongresszus által jóváhagyott akciópolitikával; stratégiákat dolgoztak ki az uralkodó vaskalapos WASP (fehér, angolszász, protestáns) elit és old boys-hálózataik kiszorítására az üléstermekből, a hálószobákból, a klubhelyiségekből; működni kezdtek saját bankjaik és nagy példányszámú magazinjaik. Alapvetően pragmatisták voltak, akik harcoltak az összes gazdasági, politikai és személyes szférában való részvételért és előmenetelért. 1980-ban az amerikai feminizmus megfordította a főáramot; ...a nőkérdés fontos szerepet kapott az ország politikájában.” (Kurzweil, 1997:64.) Kurzweil jól érzékelteti azt a lendületet és elszántságot, amellyel ez a mozgalom felszínre tört, valamint azt is, hogy a nők helyzetén való javítási szándékában milyen közel volt baloldali mozgalmakhoz, vagyis hogy az első hullám a szociális feminizmus retorikájában jelentkezett és ért el kétségtelen sikereket.
      A szocialista vagy baloldali feminizmus a legkorábbi változata a feminizmusnak, amely a nemek közötti diszkriminációt a társadalmi-gazdasági rendszeren belül értelmezi, mert fő problémának a társadalmi rétegek, csoportok közötti hatalmi viszonyokat tartja. Ezzel együtt a munkaerkölcs termékének tartja a férfi mivoltra és a nőiségre vonatkozó sztereotípiákat, amelyek megakadályozzák a nőket abban, hogy megfelelő teret és szerepet kapjanak a nyilvánosságban és a közéletben. A férfiakat pedig attól fosztja meg, hogy élvezzék a családi élet teljes gazdagságát. Kurzweil hívei szerint csak értelmes belátás kérdése e helyzet javítása, az esélyegyenlőség biztosítása, s akkor az egyéb különbségek, például a két nem közötti szexuális és érzelmi különbségek nem nagyítódnak fel oly hihetetlenül. A szociális feminizmus már a század elején jelen volt, újabb és győztesebb hulláma a hatvanas években alakult ki. A kultúra és a művészet számos képviselője kiállt mellette, s voltaképpen Haste is innen indult.
      De ma már Helen Haste nem erre, vagy nem csak erre kíváncsi. Távol áll tőle, hogy tagadja ezeket a kétségtelen eredményeket, mert voltaképpen nem az érdekli, hogy hány nőnek sikerült az elitbe bekerülni. Sikerként könyveli el, hogy ma már aligha létezhet társadalomtudomány vagy társadalomtudós anélkül, hogy számot ne vetne a feminista mozgalom jelenleg szaporodó és sokszor ellentmondásos formáinak törekvéseivel és üzeneteivel, de még ezzel sem elégedett. Valójában Haste kérdése mélyebb. Azt célozza, hogy vizsgáljuk meg, mi változott ezen idő alatt a férfi és női mivoltról, a nőiségről, s a két nem (a társadalmilag konstruált, kidolgozott nem-fogalmat használva, a két gender) közötti viszonyról való gondolkodásban? Ha változott, miért és milyen irányban, s ha nem, mi az akadálya a változásnak?

A metaforákról általában

     Haste úgy vélte, közelebb vezet a válaszhoz, ha szemügyre vesszük magát a gondolkodásmódot, a szellemi beállítódást, amely jellemző az európai kultúrára, ha a nemekről és viszonyuk alakulásáról van szó. Sok mindent megvilágíthat, ha kinagyítjuk azokat a sztereotípiákat, szimbólumokat, sőt az ezeket nagyobb egységekben hordozó-sűrítő metaforákat, amelyekkel a mindennapi tudat is, de nemcsak az, a művészet, az irodalom, a film, sőt gyakran a tudomány is ábrázolja a férfiasságot és nőiséget. Ezt tette Haste The sexual metaphor című könyvében. Szerinte a mindennapi gondolkodás fejlődésének olyan követése, amely tisztán csak a racionalitásra és a logikára figyel, nem ad elégséges választ arra, hogy az hogyan orientálja, hogyan és milyen sémákban formálja, rögzíti a dolgok jelentését, következésképpen a további megítélést és döntést. Ezért érdemes azokat a kognitív formákat is követni, amelyek kulturálisan örökítettek és hidat képeznek az egyéni és a társadalmi tapasztalat és megismerés között.
      A metafora a költészetben és a mindennapi nyelvben szóképet vagy szóképegyüttest jelent, amely két fogalom, dolog, állapot, cselekvés tartalmi vagy hangulati azonosságán alapul. A metafora az analógiával együtt a gondolkodás hatékony eszköze. A metaforák többnyire forgatókönyvek és szimbólumok egész sorát tartalmazzák, míg más szimbólumokat mozgósítanak és előhívják az ezekhez kapcsolódó sztereotípiákat. A metafora az analógiával együtt eszköz a látottak, átéltek, tapasztaltak leírására, közlésekbeni kifejezésére, kivált az érzelmileg és értelmileg befolyásolni szándékozó, retorikai célzatú kommunikációkban, amikor érzelmileg is érintetté kívánjuk tenni azt, akivel élményünket megosztani akarjuk és akit meggyőzni óhajtunk. Leggyakrabban az esztétikai elemzések hívják fel az olvasók figyelmét a leginkább találónak ítélt vagy szerencsétlennek és alkalmatlannak talált metaforára. Tudományos szövegben a metaforák elemzése kevésbé fordul elő, vagy ha igen, akkor a kritikusok külön is megfigyelik, hogy a szerző képes-e a metaforákkal történő leíráson kívül tényleges összefüggésekre is rávilágítani, avagy a metaforák csupán az igazi oksági vagy egyéb természetű magyarázatot helyettesítik. A tudománynak a felvilágosodástól örökölt, racionális okfejtésre és magyarázatokra épülő modellje mostohán kezelte a metaforákat, érthető okokból.
      Az utóbbi 10–15 évben viszont előtérbe került a metaforák központi szerepe az ún. laikus társadalmi elméletekben. Ez több ismeretelméleti és pszichológiai fejlemény hatására történt. Szerepet játszott benne, hogy fény derült a tisztán racionális megismerés-modell problematikus voltára, hogy világossá vált az implicit teóriák és beépült kognitív sémák szűrő-kanalizáló szerepe az újabb ismeretek, tapasztalatok dekódolásában, végül hogy a nyelv nemcsak a logikai premisszák és következtetések közvetítése miatt bizonyult fontosnak, hanem a nyelvhasználatban rejlő közös jelentéskonstruáló, tárgyalásos interaktív folyamat lehetősége és valósága miatt is. A retorika kutatása, fontosságának felismerése is egyre fontosabb szerepet kap a kommunikációban. A retorikát vizsgálva a természetes nyelv párbeszédes, dialogikus természetét hangsúlyozzák és tanulmányozzák a kutatók, rámutatva arra is, hogy a kommunikáció függ attól, hogy mi a magátólértetődő és mi a problematikus az adott társalgási-érvelési kontextusban. (Billig 1987; Haste 1993). Ha valami magától értetődő, természetes, az éppen attól az, hogy „közös tudás” (shared meaning), hogy többek által osztott véleményt tartalmaz, ezért elég gyakran csak metaforákkal utalni rá. Ha valami problematikus, magyarázatot, érvelést és igazolást igényel. Ha ez még nem kidolgozott, nem tisztázott és valamivel hidat kell képezni a megértéshez, gyakran ugyancsak ebben a hídszerepben feltűnő metaforákkal nyer megvilágítást (gondoljunk csak például az „agy mint számítógép”, a „technika mint áldás” vagy „a technika mint ördög” című metaforákra).
      A metaforák és képek egyre fontosabbá válnak a nyelv, a gondolat megértésében és a kapcsolatok alakításában. Susan Sontag A betegség mint metafora című könyvében hallatlanul plasztikusan mutatja be a metafora szívósságát és magyarázó erejét a tuberkulózis és a rák köztudatbeli leírásában. „A tbc-t a született áldozatok betegségeként ünnepelték, az érzékeny, passzív emberek betegségeként, akik nem szeretik eléggé az életet ahhoz, hogy életben maradjanak... A tbc az idő betegsége...” (Sontag, 1983: 30.) – míg a rák a rezignáltsággal, lemondással, a végzetességgel, a térbeli növekedéssel függ össze. Kérdezhetnénk, miért egyáltalán az értelmezés, a magyarázat. Honnan van? Az ember nem bírja az ismeretlenség bizonytalanságát. Kivált tartósan nem. A metaforák nagyon gyakran központi magját képezik az un. laikus társadalmi elméleteknek, amelyekkel az emberek élnek és orientálódnak a mindennapi életben, s mint ilyenek, hidat képeznek az egyéni és társadalmi élményfeldolgozás és megismerés, a régi és új ismeretek között.
      Helen Haste könyve nem költői mű és nem is esztétikai elemzés, noha helyenként nem áll távol tőle az esztétikai műélvezet és a líraiság. Tudományos igényű munkáról van szó, amely új perspektívából kívánja láttatni, hogy hogyan alakult ki és hogyan formálódik napjainkban is a két nem, a férfi és nő létének és mineműségének specifikusan emberi-társadalmi látásmódja. Ezt az új perspektívát azáltal alakítja ki, hogy sokoldalúan bemutatja a metaforák szerepét abban, ahogyan a nőiségről, a férfiasságról és a szexualitásról az európai kulturában gondolkodunk, ahogyan ezeket e kultúrán belül mintázzák, ábrázolják és örökítik, ahogyan a közlések és a szokások és szoktatások napi rítusaiban e mintákat a gyermekek tapasztalják és tanulják. Amihez Haste közelebb visz a metaforák elemzése révén, az a nemek minőségének és viszonyuk értelmezésének a laikus emberek fejében élő-alakuló magyarázatformája vagy sémája, nevezhetjük akár hétköznapi filozófiának is. Az angol tudományos kifejezésnek: lay theory of gender – nincs magyar megfelelője. Még leginkább a nemek „laikus elméletének” nevezhetnénk, de – enyhén szólva – ez is furcsa a magyar fülnek.
      Induljunk ki abból, hogy létezni csak úgy tudunk, hogy az életben az eseményeket és tapasztalatainkat valamilyen módon felfogjuk, dekódoljuk, elrendezzük, értelmet adunk nekik vagy nyerünk belőlük. „Hogy mi számít értelemnek, az függ a bennünk lévő implicit teóriáktól arról, hogy milyenek és hogyan is léteznek a bennünket körülvevő dolgok, milyenek kell hogy legyenek, mi az, ami megfelelő vagy helyes. Fogalmakat és sémákat őrzünk, tárolunk arról, hogyan működnek a dolgok, forgatókönyveink vannak a viselkedéshez. Valójában személyes könyvtárral vagy kéznél lévő, kész repertoárral rendelkezünk a cselekvési alternatívák, az események, saját magunk és mások magatartása/viselkedése értelmezéséhez és értékeléséhez. A sémák és forgatókönyvek, amelyek laikus társadalmi teóriáinkat alkotják, nem az elszigetelt egyén által konstruáltak; ezek a (mindenkori) kultúra részei. A felnövekvő gyermekben tudatosodnak azok a magyarázatok és értelmezések, amelyek a kultúra repertoárját alkotják. A kultúra ugyanakkor különböző módokon befolyásolja, provokálja és korlátozza a választások skáláját. Néhány magyarázat annyira kézenfekvő, hogy automatikusan esik rá a választás. Néhány más lehetséges magyarázat nem hozzáférhető, mert ismeretlen. Megint más magyarázatok nem felelnek meg a racionálisról már kialakult konvencióknak, vagy más hiedelmekkel, nézetekkel szembesítve megbuknak.
      A laikus társadalmi elméletek csak a kultúra kontextusában értelmezhetők.
      „... A nyelv nemcsak azért fontos, mert eszköz a logikai premisszák és következtetések közlésére. A nyelvhasználat révén az emberek közös megoldásokhoz jutnak, de úgy tetszik ezeket, hogy bizonyos közös feltételezésekből és hiedelmekből indulnak ki, majd a meghatározásokat és a magyarázatokat újradefiniálják és ily módon jutnak el a közös konklúzióhoz. A meggyőzést célzó interakcióban az egyik fél szándékosan használ közös előfelvetéseket és jelentéseket, és hivatkozik közös értékekre, hogy megváltoztassa a másik fél, a hallgató perspektíváját. Ez retorikai folyamat. Vagyis a tudás/ismeret, a megértés és a nézet az egyénhez tartozik, de az a mechanizmus, amelynek révén ezek formálódtak és közlésekben átadódtak, a közös nyelvtől, a közösség által formált és birtokolt metafóráktól és képektől függ.” (Haste, 1993: 25–26.)

A dualizmus metaforája a nemek viszonylatában

     A gender-problematika és a szexualitás valóban olyan terület, amely át- meg át van szőve metaforákkal. Az ezekben sűrített vagy hozzájuk kapcsolódó forgatókönyveket, szimbólumokat, elvárásokat és sztereotípiákat szinte a legkorábbi gyermekkortól kezdve fogják fel és tanulják el az utódok. Nemcsak a játékok különbözőségéről van szó, hanem például az érzelmek kifejezésének és/vagy elfojtásának eltérő gyakorlatairól. Ezekről a tanulási utakról és szakaszokról Haste saját és mások vizsgálataiból és megfigyeléseiből számos frappáns példát sorakoztat fel illusztrációképpen.
      A férfi mivolt (a maszkulinitás) és a nőiség meghatározásában, a Másság hangsúlyozásában, a szexualitásban óriási szerepe volt, van és még jó ideig lesz a dualizmusnak és a polaritásnak. A dualizmus e témakör visszatérő és leküzdhetetlennek tűnő metaforája, amely Haste szerint az európai kulturkörben (a „nyugati gondolkodásban”) gyökerezik, arra jellemző. A dualista megközelítést mintegy aládúcolja a racionalitás és a logika kultusza, amelyre jellemző a dolgok ellentétpárokkal történő leírása: aktív–passzív, kemény–lágy, önálló–függő stb. Ez valóban igaz, de valószínűleg nem csak az európai kultúrára jellemző a két nem dualista megközelítése, ábrázolása. Talán inkább csak a forgatókönyvek, szimbólumok, sztereotípiák európai kultúrspecifikusságáról beszélhetnénk, amelyek érvényre juttatják a dualista látásmódot, bár azok között is nyilván vannak univerzálisabb jelentésűek.
      A dualizmus és a polaritás következtében a Másság, a két nem Mássága egyenlővé válik az Ellentéttel, a nő egyenlő lesz a „nem férfi”-val, így egyik félnek sem, de kivált a mindig a férfihoz viszonyított nő „nőiességének” nem lehet saját autentikus önmeghatározása.
      Ehelyett gyakran mutatják be az életben, az irodalomban, a művészetben, a szexualitásban gyengének, érzékenynek, irracionálisnak, engedelmesnek és függőnek, kevésbé ambiciózusnak és intelligensnek, szemben a kemény, objektív, racionális, önálló, ambiciózus férfival.
      Haste fel akarta mutatni egy ilyen férfi elődjének prototípusát és ezt a washingtoni Nemzeti Galériában lévő képen találta meg, amely a Man, the Huntert vagyis a Vadászt, a vadra-nőre egyaránt vadászó, birtokolni vágyó férfiembert ábrázolja. Ezt a képet tette a könyv borítójára jó kis szimbólumként. Õ a Vadász, aki ehhez megfelelő pszichikai és fizikai adottságokkal, motivációval rendelkezik. Elég erős, ravasz, okos ahhoz, hogy kiváltsa a Nő várakozását és odaadását, úgy, ahogy az a képen látható. Ez a mitikussá növesztett férfiasság az agresszivitás különböző fokozataiban máig is él és hat, és csak még jobban élteti, ha a feminizmusnak visszavágó egyébként elég konzervatív értékekhez ragaszkodó másik szélsőséges nőtársadalom idealizálja és megerősíti. A harci terep megint csak a szexualitás és a politika. A Vadász mint a férfi prototípusa mindenkiben felidézheti a mai férfi jellemzőit is: érdekes, izgalmas feladata van, hatalma és hozzáértése van, általában mindig férfi társaságban található, racionális és ravasz. A nő ennek az ellentéte. Ez következik a dualitás és a polaritás természetéből.
      Haste „A különbözőség leírása” és „Az egyéniség és a Másság” című fejezetekben fejlődéslélektani és kultúrtörténeti példákon mutatja be, hogy hogyan működik már eleve igazolásként az a természetességpatina, amely a két mereven szembeállított típushoz tapadt mindenkoron és valamennyi kultúrkörben. A végletes szembeállítást az aktív–passzív dimenzióban nemcsak Otto Weininger alkalmazta, ez végigvonul a kultúrák, társadalmak történetén, akár hierarchikus, strukturalista, akár funkcionalista magyarázatokkal van dolgunk. A polarizálás tovább megy a nők számára hátrányosan az olyan dimenziókban is, mint a „nyilvános vagy publikus” és „privát”, „önálló-függő”, racionális–irracionális” és így tovább. Az érdekes fejtegetés nem kronologikus, inkább esszészerű és kiragadott példákkal dolgozik, de kétségkívül találó és elgondolkodtató. Érdemes megfigyelni, hogyan kapcsolódnak össze bizonyos tulajdonságegyüttesek és tendenciák ezekben a metaforákban: a publikus férfi-tereket és -aktivitásokat a nők beszennyezik vagy megrontják megjelenésükkel, a „pollution” ebben a kontextusban a nőket leértékelő minősítés, amely még olyan tulajdonságdimenzióban is negatív töltetet ad, mint az intuíció, amelyből mint meglévő megismerő kapacitásból elvileg mindkét nem csak gazdagodhatna, ha nem vinné el a szemléletet a kizáró dualitás és polaritás a negatív irányba.
      Felmerülhet a kérdés, vajon nem segít-e ezen a problémán, a nőiség negatív minősítésén a szociális feminizmus által kínált megoldás, a nők növekvő térhódítása a munkahelyeken, a politikában, az üzleti életben. Valamelyest igen, de egyet kell érteni Haste-tel, hogy a gender-problematika mélyebben fekvő aknákat is rejt magában, és ezek megoldása még csak távolról sem körvonalazódik. Egyáltalán nem mindegy egyebek között a jövőbeni nemi és családi szerepek megformálása és a nemi identitás szempontjából sem, hogy eljutunk-e a gondolkodás minőségi megváltozásáig a nemek mibenlétét és minőségét illetően.
      Haste ezzel kapcsolatban sorra veszi ismét az androginia, a szociobiológia és a különböző feminista irányzatok álláspontját, és csak arra a következtetésre jut, hogy egyesek nem látják a mélyebb problémákat, míg mások elégségesnek vélik, ha megfordítják a férfiak korábbi előítéletes nézőpontját, így végül is a dualizmuson belül maradnak.

Megoldások körvonalazódása

     Vannak-e már reményt keltő változások, előbbrelépések a két nem minőségének és viszonyának elfogult és differenciálatlan megítélésének leküzdésében? Van-e előbbrejutás a Másik nem megítélésében és az autentikus önmeghatározásban? A baloldali és szociálfeminizmus kétségkívül ért el sikereket, de önmagában nem tudja leküzdeni azt a fajta gondolkodásmódot, amely éppen természetessé és elfogadhatóvá, sőt morálisan is igazolhatóvá tette és teszi a nők hátrányos megkülönböztetését. Ezért szükségszerű a mindkét irányban való tapogatózás: a pszichoanalízis és a szexualitás érettebb feldolgozása is a feminizmusban, de a gondolkodás és a kultúra kéznél lévő, természetes metaforáinak és az ezeket szülő végletes dualista és polarizáló gondolkodásmódnak a változása is a „férfiasság” és a „nőiség” megértésében.
      Mi volna hát a megoldás? Haste nem tesz úgy, mintha tudná. Konstatálja, hogy a változás lassú. A sztereotípiák nagyon lassan változnak. Inkább csak amellett érvel, hogy az autentikus identitás feltételezi a nőiség és a férfiasság vállalását is mindkét nem képviselőinél. Abban reménykedik, hogy a dualizmust fel lehet váltani egy kidolgozott és érzelmileg is vállalt pluralista szemlélettel, a Másságot egy, a többféleséget és nem a szembenállást és kizárást kiemelő nézőponttal. Ehhez azonban új metaforák kellenek, s ha jól körülnézünk, filmekben, könyvekben, jelenségekben már találunk is efelé elmozdulást.
      Haste nagyon jó megfigyelő és elemző ezek kiemelésében. Csak egyet említünk a sok közül: bravúrosan elemzi például, hogyan és miért ejti zavarba az embereket Madonna, az énekes sztár, a maga változékonyságával és szándékosan jól megválasztott és jól váltogatott image-eivel. A nyugati kulturában Haste szerint voltaképpen négyféle asszonykép él arról, hogyan birkózik meg az asszony a szexualitással: ez a feleség-kép, aki gyermekre vágyik és a szexet is ezért fogadja el, ő a segítő társ és az imádat tárgya; a rossznő vagy kurva-kép, akinek nincsen autonóm szexualitása, ám izgatható és nyugtatóként használható; a gyengédséget igénylő, esendő gyermek-nő-kép, aki ártatlan és gyengédségre szorul, akiben a férfi kelti fel a szexuális vágyat, így önmegerősítő; végül a boszorkány-kép, a szenvedélyes, autonóm szexualitással rendelkező nő képe, aki önálló a szexualitásban is, és épp ezért egyszerre vonzó és fenyegető a férfi számára. Haste sorra megmutatja a Madonna körüli kultuszt tükröző cikkek fordulataival is, hogy Madonna sikere legalábbis jórészben a fenti asszonyképek mesteri kimunkálásán alapul. A feminizmus újabb iskolái, noha közel érzik magukhoz őt a boszorkány-szerepben, nem tudnak mit kezdeni a feleség-képpel, amelynek a megformálásában Madonna a katolikus nevelés attribútumait alkalmazza. Haste természetesen nem csak e téren hoz mai példákat, jó érzékkel veszi észre a férfi „visszavágás” (backflash) jeleit is. A feminizmusra történő visszavágás egyik jelenségcsoportja a nők molesztálásával és a nemi erőszakkal kapcsolatos, ezért állítja egyik fejezete címeként is, hogy „A szexualitás – az igazi küzdőtér”.

      A feminista csoportokról

     Haste korrekt módon ismerteti a feminizmus számos válfaját: a szociális, radikális, a liberális, és a kulturális feminizmust (idetartozik a pszichoanalitikus feminizmus, de nem csak az), rámutatva arra, ami közös bennük: „A feminizmus sokféle, de az irányzatok közös nevezője, hogy a nők önmeghatározási pontját a férfi önmeghatározási tartományból, a férfi perspektívából áthelyezik a női perspektívába. A nőknek joguk van a hiteles önmeghatározáshoz, – állítják –, tagadva a férfiaknak a női másságról adott nem-autentikus megfogalmazását és a kulturálisan meghatározott női szerepek szűk határait. A feminizmus formái abban különböznek, ahogyan ezt (a célt) elérni vélik, továbbá abban, hogy mit látnak problémának.” (Haste, 1993: 101.)
      Haste nem vázolta fel a feminista irányzatok történetét, csupán elvileg jellemezte fellépésük okait, céljaikat, fejlődési tendenciáikat a szociálfeminizmustól a francia pszichoanalízis hatása alatt álló különböző modern és posztmodern irányzatokig. Az ő nézőpontja a kulturális feminizmushoz áll közel, de nem annak szélsőséges analitikus szerzőihez, hanem inkább a kulturális antropológia által befolyásolt szerzőkhöz. A kulturális feminizmus fő összekötője az a perspektíva, hogy mindenekelőtt az adott kultúrában élő jelentésrendszerét próbálják megérteni ahhoz, hogy így a szexualitás és a két nem egymáshoz való viszonya, önmeghatározása és önérvényesítése terén élő sztereotípiákat és metaforákat felfedjék. A kulturális feminizmus elismeri a társadalmi struktúra azon problémáinak létét, amelyeket a szociális feminizmus képviselői központinak tartanak, de úgy véli, hogy a probléma mélyebb és a nyelvben testesül meg. A nyelv nemcsak közvetíti a jelentéseket, gondolatokat, hanem alkotja is. Épp ezért a retorika és az ún. laikus szociális elmélet centrális jelentőségű az irányzat képviselői (pl. Helene Cixous) számára. Azáltal, hogy felfedik a nyelvhasználatban lévő gender-specifikusságot, felfedik a gondolkodás mélyebb, elfogultabb régióit vagy sémáit is. Ez az út módot adhat arra, hogy másképpen – ne csak az épp kéznél lévő és ellenőrizetlenül használt sémákból kiindulva – gondolkozzanak Másságról és racionalitásról (Haste, 1993: 117–119).
      Haste bemutatja azokat a szerzőket is, akik a feminizmus ellen lépnek fel (backflash!), ellene tüntetnek, többnyire konzervatív értékekkel és életmintákkal a háttérben, de nem mindig indokolatlanul, inkább sarkítva és kinagyítva a két nem viszonyában és az újabb nemzedékek nevelésében jelentkező és ténylegesen megoldatlan problémákat (pl. a szexualitás szélsőségei, a férfi szerep elbizonytalanodása).
      Haste igyekszik tárgyilagos lenni. Feltétlenül igazat kell adnunk neki abban, hogy ha már a női egyenjogúságáért és előítéletmentes megítéléséért harcol egy nő, a baloldali vagy szociálfeminizmusból kiindulva messzebb kell hogy jusson, el a kulturális feminizmusig, vagyis azokat a generálisabb képeket, szimbólumokat, metaforákat kell felülvizsgálni igazságtartalmuk, érvényességük szempontjából, amelyekkel együtt élünk, amelyeket örököltünk. Revideálni kell a Másság elképzelését a szexualitásban s az életben, érvényre kellene juttatni mindkét nem kompetenciáját. Egy téma, amely ilyen szempontból szerintem revideálásra szorul, a „függőség–önállóság” problémája (nyilván nem önmagában, hanem számos más dologgal összefüggésben). A férfi önállóság harcosai kevéssé hajlanak arra, hogy észrevegyék, a nők pszichodinamikájában a „függőség” legalább két aldimenzióra oszlik, kettős jelentése van. Az egyik valóban az önállóság ellentéte, s mint ilyen, az alávetettséggel – legyen az kikényszerített vagy önkéntes – azonos. A másik azonban tartalmilag az érintettséggel azonos, érzelmi függőség. Olyan női dimenzió, amelynek a „szépségét és hasznát” minden férfi élvezni szeretné, sőt ha igazán érintett a kapcsolatban – őrá is jellemző kell legyen. Kérdezhetnénk, hogy akkor ez a fajta függőség pozitív vagy negatív, és a nőkre jellemző-e jobban, avagy mindkét nem igazi képviselőire. Persze ez csak egyike a sok felvetődő kérdésnek. De az a jó Helen Haste könyvében, hogy minden irányban megmozgatja a fantáziát, és hol az „aha”-élményt, a ráismerés élményét adja, hol további kérdéseket inspirál.
      Ugyanakkor nem jut el ahhoz a nagyonis helytállónak tűnő következtetéshez, amelyre a már említett Freud titokzatos tárgya című könyv szerkesztői jutottak, egyúttal Chodorowra is utalva bevezetőjükben: „...a pszichoanalitikus feminizmusnak vagy feminista pszichoanalízisnek – még legradikálisabb változataiban is – valamiképpen viszonyulnia kell ahhoz a tényhez, hogy Freud nélkül aligha beszélhetnénk a női szexualitás emancipációjáról. Freud volt ugyanis az, aki megalapozta a szexualitásról szóló modern diskurzust, és bár a nőieséggel kapcsolatos elgondolásai lényegi módosításokra szorulnak, magukat e revíziókat is csak Freud nyomdokain haladva, legáltalánosabb kiindulópontjait elfogadva tehetjük meg.” (Csabai–Erős, 1997: 8; Chodorow, 1989:3.)
      Tagadhatatlan tény, hogy Freud tette lehetővé, hogy a szexualitásról és a nemek egymáshoz való viszonyáról nyíltan lehessen beszélni, de ugyancsak ő volt az, aki nagyon alacsonyra helyezte a nőiséget. Ezt az ellentmondást, ezt a kínos görcsöt is fel kell oldani ahhoz, hogy az autentikus nőiség és férfiasság, egyáltalán a Másság megfogalmazásához el tudjunk jutni. Hiszen az is igaz, hogy a feminizmus és a szexualitásról való diskurzus – ha nem is fenyegetettséget, de – jó adag bizonytalanságot hozott a férfi szerep megformálásába, s a férfi autentikus önmeghatározásának kidolgozásába és érvényesítésébe is. Nem beszélve arról, hogy az ún. autentikus női perspektíva, a világ női megtapasztalása, a nőiség és női látásmód megfogalmazásában is annyi csoport és női szerző vállalkozott az igazmondó próféta szerepére, hogy még egy ideig várnunk kell az álláspontok kikristályosodására s a végletek leküzdésére.

Irodalom

Billig, M.: Arguing and Thinking. Cambridge: Cambridge University Press, 1987.

Bruner, J., Haste, H. (eds.): Making Sense. The Child’s Construction of the World. Methuen, 1987.

Chodorow, N.: Feminism and Psychoanalitic Theory. New Haven and London: Yale University Press, 1989.

Csabai Márta, Erős Ferenc (szerk.): Freud titokzatos tárgya. Pszichoanalízis és női szexualitás. Budapest: Új Mandátum Kiadó, 1997.

Eisenstein, Zillah, R.: Feminism and Sexual Equality. Monthly Review Press, 1984.

Haste, H., Locke, D. (eds.): Morality in the Making. Blackwell, 1983.

Klein, E.: Gender Politics. Cambridge: Harvard University Press, 1987.

Kurzweil, E. : Az amerikai feminizmustól a francia pszichoanalitikus feminizmusig. In: Csabai–Erős, 1997. 63–89. old.

Orbach, S., Eichenbaum, L.: What do Women Want? Fontana, 1984.

Váriné Szilágyi Ibolya (szerk.): Az erkölcs a néző és a cselekvő szemszögéből. Budapest: Scientia Humana, 1994.

Sontag, Susan: A betegség mint metafora. Budapest: Európa Kiadó, 1983.