Ruth F. Chadwick

Holttestek, újrahasznosítás, terápiás szemlélet

     Tanulmányom célja a következő: szeretnék az emberi testtel kapcsolatban megvizsgálni és értelmezni néhány, a mai közgondolkodást jellegzetesen meghatározó, kitapintható feszültséget. Feltárásuk talán segíthet megvilágítani, miért is vonakodunk attól, hogy síkraszálljunk a szervellátást javító rendelkezések életbe léptetéséért, holott a transzplantációs technikák hasznosságát nem szokás vitatni. S minthogy, ráadásul, bizonyos testrészekkel kapcsolatban a szokásosnál jóval nagyobb hűhót szokás csapni, úgy gondolom, azt is megvizsgálom, miért tartunk egyes dolgokat másoknál sokkolóbbnak, s egyszersmind azt is, hogy vajon ésszerű alapon nyugszik-e a különbségtétel. Elfogadható-e az a követelés, hogy bizonyos testrészek megkülönböztetett bánásmódban részesüljenek? Kell-e különbséget tenni a felnőtt emberi tetem és a magzati maradvány között? E kérdések megválaszolásakor döntő fontosságú elem a nyelvhasználat mikéntje: az „adományozás”-szemléletű nyelvezet például legalább annyira vizsgálatra szorul, mint az „újrahasznosítással” kapcsolatban fölbukkanó képzetek.
      A reciklálás – azaz újrahasznosítás – modern eszme. Annak nyomán került előtérbe, hogy egy oly korban, amikor környezetünk problémái egyre nyilvánvalóbbak, mindinkább rá kell ébredünk: világunk erőforrásai korlátozottak, s egyre nyilvánvalóbb parancs számunkra, hogy ami újrahasznosítható, azt használjuk is újra föl. Mindennek ellenére: az emberi test újrahasznosításának „automatizmussá” válása olyan kérdéseket vet föl, melyek egyáltalán nem mentesek a problémáktól. A gondolatot magát nem igazán teszi rokonszenvessé például az a jövőkép, melyet a Soylent Green című tudományos-fantasztikus film tár elibénk, bemutatva, hová vezethet, ha semmi nem szab határt az ember (azaz az emberi test) korlátlan újrahasznosításának. A film azt mutatja meg, hogyan gyártanak valahai emberi lények teteméből szabványos, tabletta formájú táp-pirulákat. Kevesen mennek el odáig, hogy – mint H.E. Emson – azt hangsúlyozzák, az emberi testet egyszerűen egy nagy közös készlet részeként tessék elképzelni! „Mindannyiunk teste része az elemek és a molekulák nagy közös készletének, mely nem más, mint bolygónk biomasszája, és testünk, illetve ez a szerves halmaz kölcsönösen hatnak egymásra” (Emson 1987, 9). Bár ez a nézet összhangban van a hagyományos „földet a földnek, hamut a hamunak, port a pornak” elképzeléssel, mégsem vált oly széles körben népszerűvé, hogy elegendőnek bizonyult volna a rutinszerű automatizmusként működtetett újrahasznosítás feltétel nélküli támogatásához. Némelyek érvelése szerint nagyon is szigorú szabályok szabják meg, mi minősül megengedettnek a holtakkal való bánásmódban, s e szabályok igen erősen korlátozzák tetemük gyógyászati célú fölhasználásának módját. Ám arra vonatkozólag, hogyan is gondolkodjunk a holttestről, sajnos az etikai gondolkodás hagyományos irányzatai is csak „korlátok között” igazítanak el, mivel igen nehéz az emberi test (és tetem) kérdését elfogulatlan, racionális módon megközelíteni. E téren különösen fontosnak bizonyul a szimbólumalkotás szerepe.
      A XX. század második felében a transzplantációs technológia gyors fejlődésével a holttestekkel való megengedhető bánásmód kérdése egyre inkább előtérbe került. Korábban akörül folyt vita, hogyan is szabad a holttesteket az orvosi fakultásokon boncolás és tanítás céljából fölhasználni; ezt szabályozta az 1832-ben elfogadott Törvény az anatómiáról (Anatomy Act), mely egészen a szervátültetés technikáinak robbanásszerű fejlődéséig „megoldotta” a tetem-hiány problémáját. Mielőtt azonban véleményt formálnánk a holttestek gyógyászati célú felhasználásával kapcsolatos érvekről, elengedhetetlen annak tisztázása, mit tekinthetünk tetemnek (holt testnek, holttestnek) és mit gyógyászati célú felhasználásnak.

Meghatározások
Mit tekinthetünk holttestnek?

     Miként arra az Oxford English Dictionary is rámutat, az „élettelen” vagy „holt” szó hozzátétele a „tetem”-hez, a mai élőbeszédben már pleonazmusnak számít, mivel a „tetem” szó jelentése „élettelen – azaz: »holt« – test”. Ezért az utóbbi időkben a vita tárgya már inkább az, hogy mikor áll be a halál, vagyis mikortól holt, halott egy adott test. Ismert a halálnak néhány olyan meghatározása (ezek a magasabb szintű agyi funkciókat veszik figyelembe), melyek alapján akár egy még lélegző organizmust is holttestnek nyilváníthatnánk. David Lamb azonban a következőképpen vélekedik erről: „Morálisan viszolyogtató gondolat egy még lélegző »halott«. Hogyan szabadulnánk meg egy ilyen lénytől? Eltemetnénk vagy elhamvasztanánk, mikor még meg sem szűnt lélegezni? Vagy ennek előtte vállalná valaki a felelősséget, és megfojtaná a »tetemet«?” (Lamb 1990, 65). Az idézet több megkerülhetetlen kérdést vet föl. Az eldöntetlenség kérdése jelentősebb, mint az erkölcsi visszatetszésé. Az ugyanis közismerten erős szórást mutat, hogy ki mit tart viszolyogtatónak. Azonban Lambnek igaza van abban, hogy egy lélegző holttest fogalmilag komoly nehézségeket támasztana.
      Azt követően, hogy kijelentettük, az „élettelen” jelző használata felesleges pleonazmus, furcsának tűnnék holttesten olyan tárgyat értenünk, amelyen kimutatható a hagyományosnak tekintett életjelek valamelyikének megléte (bár ha belegondolunk, ez az álláspont revideálható).1 
      Az alább következő gondolatmenet nem tekintheti feladatának, hogy az egymással szembefordítható haláldefiníciók mindegyikét részletesen elemezze és minősítse. Vizsgálódásom célkitűzéséhez a teljes organizmus halálának kritériumaként elegendő elfogadnom azt, hogy az agytörzs halott.

Mit tekinthetünk gyógyászati célnak?

     Az 1961-ben Angliában elfogadott Törvény az emberi szövetekről (Human Tissue Act – a továbbiakban: HTA) lehetővé teszi a test részeinek fölhasználását „gyógyászati célból, valamint orvosi kutatás, nemkülönben oktatás céljából”. A jelenlegi donorigazolványokon a „veséim, szemeim, szívem, májam és hasnyálmirigyem átültetés céljából felhasználhatók” ajánlás alternatívájaként az szerepelhet, hogy „bármely testrészem felhasználható mások kezelésének céljából”. Ma már számos különféle szervátültetéshez képesek vagyunk hasznosítani a holttesteket – vagy legalábbis azok egy-egy részét. Az ilyesfajta fölhasználást gyógyászati célúnak nevezhetjük, mivel lehetővé teszi, hogy a veseelégtelenségben, szívbetegségben vagy egyéb szervi bajban szenvedők egészségi állapotában javulás állhasson be.
      Mindezen technológiák korai fázisaiban azonban rendre föllángol a vita, hogy nem tekinthetők-e ezek az eljárások sokkal inkább kísérletinek, mint gyógyászatinak. Bizonyos értelemben, persze, minden orvosi kezelés kísérleti. Bármennyire kipróbált és megbízható is egy adott kezelés, mindig fönnáll annak lehetősége, hogy amikor egy új betegnél alkalmazzák, az illető egészen váratlan módon reagál rá. Talán célszerű a következő megfogalmazással élnünk: ahhoz, hogy egy eljárást gyógyászatinak tekinthessünk, múlhatatlanul szükséges, hogy legalább a kitűzött célja az legyen, hogy a beteg állapota javuljon, nem pedig (csupán) az, hogy ismereteinket bővítsük, tudásunk gyarapodjék. Azonban e feltétel bármennyire szükséges ugyan, elégségesnek nem elégséges, minthogy aligha lehetséges egy eljárást gyógyászati célúnak nevezni – bármi légyen is az azt alkalmazó szakorvos célja –, ha semmi nem támasztja alá annak vélelmezését, hogy a kezelés hatására a beteg állapota javul (Caplan 1989).2  Egy további szükséges feltételt is meg kell fogalmaznunk. Okkal hinnünk kell abban, hogy a kezelés javulást fog hozni. (Rendszerint állatkísérletekből meríthető ez a megalapozott hit; e kísérletek erkölcsösségét ebben a tanulmányban nem vizsgáljuk.) Amennyiben a fenti két feltétel együttesen teljesül, egy adott eljárást még abban az esetben is gyógyászatinak tekinthetünk, ha a kezelésben részesülő állapotán nem javít.
      Újabb eredménynek tekinthető a magzati agysejtek átültetése Parkinson-kóros páciensekbe. (Erre az eljárásra nem terjed ki a HTA hatálya, viszont hosszan foglalkozott vele a Polkinghorne-jelentés.) Bizonytalan még, vajon mennyire bizonyul sikeresnek a terápia ezen formája, az eljárás mégis gyógyászati célúnak számít, mert azért alkalmazzák, hogy enyhítsen a Parkinson-kóros betegek szenvedésein, és okunk van hinni abban, hogy az eljárásnak valóban van terápiás hatása.
      Annak, hogy egy eljárást gyógyászati célúnak nevezhessünk, szükséges tartozéka-e, hogy beteg személyen alkalmazzák? Vegyük csak a The Independentben megjelent beszámolót annak a lehetőségnek a fölvillantásáról, hogy terméketlen nőket halott nők petefészkének átülteté-sével „kezeljenek” (Hall 1990). A vélemények megoszlanak a tekintetben: helytálló-e vajon a terméketlen embereket „betegnek” vagy „betegségben szenvedőnek” nevezni? Azt azonban bízvást le lehet szögezni, hogy amennyiben a terméketlenséget olyan problémának fogjuk föl, melyre lehetséges orvosi megoldást találni, akkor fönntartások nélkül állíthatjuk, hogy egy ilyen beavatkozás kimeríti a gyógyászati célú beavatkozás kritériumát. (Az alábbiakban egyébként e kérdésre még visszatérünk.)
      Még a tetemek gyakorlási és tanítási célból (s a HTA által szabályozott módon) való alkalmazása is tekinthető talán – közvetve – terápiás célúnak. Miként arra Kenneth Iserson is rámutat, a tetemek arra teremtenek lehetőséget (s – mint vallja – egyben azzal a felelősséggel is megterhelnek), hogy „a gyakorló orvosokat, egyszersmind a majdani orvosokat, a jövő orvosait fölkészítsük arra, hogyan kezeljék azt a kritikus állapotban lévő beteget, aki legközelebb eléjük kerül” (Iserson 1968, 28). Így tehát a holttestet nem azért használják föl, hogy egy adott beteg állapotán közvetlenül javítsanak, hanem a jövőbeni betegek állapotának javítása érdekében. (Az a meggyőződésünk pedig, mely szerint „gyakorlat teszi a mestert”, indokolttá teszi a bizakodást, hogy a várt javulás be is fog következni.)
      Most pedig vizsgáljuk meg, mik a forrásai azon nézeteknek, melyek szerint a holttestekkel való bánásmód kötelességekkel társul.

A holtakkal szembeni kötelességeink

     Az etika hagyományos elméletei – egyáltalán nem meglepő módon – különbözőképpen vélekednek arról, hogyan kell megfelelően bánni a holttesttel.

A következményetikai álláspont

     Következményetikai (konzekvencialista) nézőpontból vitathatatlannak tűnhet, hogy kívánatos – ha ugyan nem kifejezett erkölcsi követelmény –, hogy fölhasználjuk az újrahasznosítható holttesteket azon reménytelen állapotú betegek esetében, akiknek egy új szervre lenne szükségük életük meghosszabbítása érdekében. A halottaknak se érdekeik, se preferenciáik nincsenek e kérdésben, így irracionális minden bárki által nevükben tett kijelentés.
      A kérdés azonban nem ily egyszerű. A holtaknak valóban nincsenek se preferenciáik, se érdekeik. Az azonban értelmes állítás, hogy ha nem is velük szemben ugyan, de velük kapcsolatosan igenis lehetnek kötelességeink, és nagyon is egyértelmű konzekvencialista érvek szólnak amellett a nézet mellett, hogy e kötelezettségek valóban fönnállanak. A halottakkal kapcsolatos kötelességeink közvetve az élőkkel szembeni kötelezettségeknek is tekinthetők – márpedig nekik nyilvánvalóan vannak preferenciáik azt illetően, hogy hogyan bánjunk a halottakkal. Az élők preferenciái közé sorolhatjuk egyfelől egy halott hozzátartozóinak döntését, akik nem tudják elviselni annak gondolatát, hogy szerettüket, barátjukat egy szervátültetési operáció során megcsonkítsák; másfelől pedig azoknak a jelen pillanatban még nagyon is élő embereknek a döntését, akik nem lelkesednek azért a gondolatért, hogy testüket haláluk után ilyen eljárásnak vessék alá.
      Konzekvencialista szemszögből azonban érvelhetnénk úgy, hogy vannak bizonyos preferenciák, melyek híján mindannyiunk élete könnyebb lenne. A társadalom egészének szempontjából előnyös lenne megértetni az emberekkel, hogy a holttestek rutinírozott újrahasznosításából adódó pozitívumok többet nyomnak a latban, mint a maguk némileg irracionális reagálásai – hiszen nagyon is sok érv szól amellett, hogy ezek a reakciók valóban irracionálisak. Ugyan kinek is árt igazán – és ugyan mivel? –, ha egy holttestből kimentik a szerveket? Ha az okozott kár csupán a gyászolók (feltehetően rövid ideig tartó) fájdalma, ez nem tolakodhat egy beteg ember gyógyulásának érdeke elébe.
      John Harris szerint, ha azt tartjuk, hogy az igazság (ha kell, boncolás útján történő) kiderítése mindenképpen többet nyom a latban, mint a hozzátartozók preferenciái – márpedig mai társadalmainkban ez a helyzet! –, akkor irracionális megengedni, hogy a rokonok kívánságának más szempontokhoz képest elsőbbség adassék a szervátültetés kérdésében (Harris 1985, 119).
      E gondolatmenetnek persze ellene vethető, hogy az a társadalom egészének érdeke, hogy ne gördítsen akadályt a váratlanul bekövetkezett halálesetek kapcsán az igazság föltárását lehetővé tévő törvényi eljárások elé. Amikor azonban szervek kinyeréséről van szó, akkor csak néhány ember érdekeltségéről beszélhetünk. Ezzel az érvvel viszont azt szegezhetnénk szembe, hogy a társadalom egészének fűződik érdeke ahhoz is, hogy rendelkezésre álljanak az élet meghosszabbításához szükséges technológiák – mint ahogy a boncolások melletti érv mögöttes gondolata is nyilvánvalóan az, hogy a jogi eljárásoknak az egyes egyén életének védelmét kell (vagy legalábbis kellene) szolgálniuk. Akadnak azonban, akik azt állítják: egyáltalán nem biztos, hogy a társadalomnak még akkor is megéri az újrahasznosítási eljárás rutinszerűvé tételének elfogadtatása, ha ennek az az ára, hogy el kell fogadni egy, a testek kollektív tulajdonlását sugalló szemléletet. Hans Jonas, H.K Beecher kérdését idézve, miszerint:

azt veti e logika ellenébe, hogy a „lemond” szó tulajdonosi jogokat sugall, és fölteszi a kérdést: „A társadalom tulajdona lenne hát a testem?”
      Rom Harré megpróbálja konzekvensen végiggondolni, mivel járhat az élők számára az olyan nézet, mely magában foglalja az egyének testének kollektív tulajdonlását, s példának a kikényszerített béranyaságot hozza föl mint elképzelhető következményt (Harré 1987). E szóban forgó fölfogásnak a halottakra való alkalmazása azonban egyáltalán nem kell hogy szükségszerűen az első lépést jelentse az élők kollektív tulajdonlásához vezető veszélyes lejtőn – legalábbis abban az esetben nem, ha a halálnak egyértelmű kritériumokat tudunk szabni.
      Az antikollektivista érvek vonulatába sorolható az az elképzelés is, hogy nemcsak maga a társadalom nem formálhat jogot senki emberfia szervére, hanem még az az egyén sem, akinek szüksége volna az adott szervre ahhoz, hogy életben maradjon. Van azonban olyan erkölcsi fölfogás is, mely szerint ha rendelkezésre állnak olyan szervek, amelyeket fölhasználva meg lehetne menteni X életét, ám Y (aki minden jelentős áldozat nélkül hozzáférhetővé tehetné ezeket a szerveket) ezt mégis megtagadja tőle, akkor elmondható, hogy Y valójában megölte X-et (lásd például Harris 1980).
      Ezzel az állásponttal kétféleképpen helyezkedhetünk szembe. Vagy úgy, hogy egészében nem fogadjuk el érvényesnek ezt az erkölcsi fölfogást, vagy pedig úgy, hogy kijelentjük, igenis egy erkölcsi értelemben hasonlóan jelentős áldozatot kell hozni: jelesül, föl kell adni az egyén önnön teste fölötti rendelkezésének jogát s az ahhoz fűződő érdeket – még ha mindez a halál utáni eseményekkel van is kapcsolatban. A következőkben most e téma vizsgálatára térek át.

Önrendelkezés

     Az egészségügyben már legalább századunk dereka óta uralkodik az önrendelkezési modell melletti elköteleződés, ami azt jelenti, hogy tiszteletben kell tartani a betegek saját kezelésükről önelhatározásból hozott döntéseit. Lamb éppen ezt, az önrendelkezés megszűnését tartja a rutinszerű szervkimentéssel szembeszegezhető ellenérvek egyik legfontosabbikának (Lamb 1990, 141). Iserson azonban határozottan leszögezi: „Mihelyst a páciens halálának beálltát megállapítottuk, megszűnik az orvos–beteg kapcsolat” (Iserson 1968, 28). Kijelentésének sugallata az, hogy aki elhunyt, az önrendelkezésre képtelen, s ezzel szegezhető szembe az a fölfogás, mely megköveteli az önrendelkezéssel bíró személy akaratnyilvánítását annak tiszteletben tartásá-hoz.
      Az 1961-ben elfogadott HTA első része azonban mindenki számára elismeri a saját testével kapcsolatos (még életében kifejezésre juttatott) kívánság érvényességét. A vonatkozó rész így szól:

A második paragrafus pedig úgy rendelkezik erről, hogy a holttest fölött birtokjogcímmel rendelkező személy, hacsak nincs alapos oka azt föltételezni, „hogy az elhunyt tiltakozott az ellen, hogy testét halála után ily módon használják föl, s hogy e tiltakozását mindvégig fönntartotta, engedélyezheti testrészek eltávolítását”.
      Miként arra gyakran rá szokás mutatni, az első paragrafus „megengedő”, míg a második „nem engedő” rendelkezés. Föltehetően amellett, hogy tartsuk tiszteletben az egyének azzal kapcsolatos autonómiáját, mi történjék testükkel haláluk után, az az erkölcsi érv szól, hogy az önrendelkezés elvéből következően az egyének minden olyan önálló rendelkezését tiszteletben tartjuk, mely nem akadályozza más egyének autonómiájának tiszteletben tartását – és ide tartozik a testünk jövőbeli sorsáról hozott döntésünk is.
      Amennyiben a HTA itt megállna, könnyűszerrel értelmezhetnénk egy világos és védhető erkölcsi álláspont keretein belül. Sajna, korántsem áll meg itt; az elhunyt hozzátartozóinak is szerepet ad. A második paragrafus további feltételül megszabja, hogy a test fölött rendelkezési joggal bíró személy nem adhat engedélyt a test fölhasználására, ha alapos oka van föltételezni, hogy „az elhunyt még életben lévő házastársa vagy bármely más életben lévő hozzátartozója ellenzi, hogy a testet ily módon használják föl”.
      A „bármely más életben lévő hozzátartozó” kitétel látszólag lehetetlenül tág kört nyit meg, ám valójában a tudakozódást „ésszerűen elvégezhető vizsgálódási” keretek közé szokás szorítani. Skegg szerint, például, mivel régóta elfogadott gyakorlat, hogy az ésszerű vizsgálat rendszerint nem jelent mást, mint a házastárs vagy a közelebbi hozzátartozók megkérdezését, aligha valószínű, hogy egy bíróság más álláspontra helyezkednék (Skegg 1988, 249).
      A jelenlegi gyakorlat szigorúbb a HTA rendelkezéseinél: még akkor is megkérdezik a házastársat, ha a halottnál találnak donorigazolványt. Milyen erkölcsi megfontolás áll emögött? Miként arra Lamb rámutat, a helyzetben szembeszökő következetlenséget fedezhetünk föl: „ha annak jogát, hogy ne legyünk szervdonorok, megfellebbezhetetlen jogként tételezzük, akkor ezzel párhuzamosan meg kell adni a szervadományozás megfellebbezhetetlen jogát is” (Lamb 1990, 145). Nyilvánvalóan lehet érvelni amellett, hogy tiszteletben kell tartani minden ember minden életében meghozott autonóm döntését; no de akkor hogyan tartsuk tiszteletben a hozzátartozók döntéseit? Ha viszont a kérdéses személytől (mármint az elhunyttól) megvonatott a döntés joga, ugyan miért részesítenénk előnyben a hozzátartozókat olyan betegekkel szemben, akiken segíteni lehet? Ha csupán azért, hogy megkíméljük őket a fájó érzésektől, ugyan miért lenne ez fontosabb, mint az, hogy mit éreznek az új szervre várók hozzátartozói? Lehet persze úgy is gondolkodni, hogy a rokonok rendelkeznek bizonyos jogokkal.

Jogok

     Kit illet egy holttest fölötti rendelkezés joga – ha egyáltalán van, akit megillet? Az az elképzelés, mely szerint az elhunytnak joga van a vele történendők meghatározásához, ugyanazokat a problémákat veti föl, amelyekkel az önrendelkezés kapcsán szembesülünk.
      Az élő testtel kapcsolatban gyakran szokás hivatkozni a tulajdonlás jogára – igen sokszor megesik ez például az abortuszviták során. Egy holttest esetében reálisnak tűnik tehát úgy érvelni, hogy mivel az ember, amíg él, birtokolja saját testét, joga van tetszése szerint rendelkezni afelől is, mi történjék azzal halála után.
      Föl szokás vetni néha, hogy az angol jogrendszer a holttesttel kapcsolatosan nem ismer tulajdonjogot (például nem lehet örökül hagyni). Paul Matthews szavaival: „egyike ez azon tüneményes jogi maximáinknak, melyek általános érvényű kijelentésként nem fedik a valóságot” (Matthews 1984). Mint aláhúzza, egy adott dolog tulajdonlása azt jelenti, hogy vannak bizonyos jogaink és kötelezettségeink, van bizonyos hatalmunk és felelősségünk e dologgal kapcsolatosan – márpedig létezhet olyan személy, akik egy holttesttel kapcsolatosan mindezekkel bír. Ez a személy azonban nem azonos azzal a személlyel, aki a testben lakozott.
      Mit mondhatunk el arról a személyről, akinek holttestéről adott esetben szó van? Másutt, más összefüggésben már érveltem azzal, hogy bár bizonyos értelemben mindenki tulajdonosa saját testének, ez mégsem ugyanaz, mint egy asztalt vagy egy széket birtokolni (Chadwick 1989). Olyan hatalmas a különbség a testünk és az egyéb tárgyi dolgok között, hogy egyszerűen hiba lenne a tulajdonlás intézményének elveit a testre alkalmazni – mindazzal, amit ezek az elvek az adásvétel jogaira nézve általánosságban implikálnak. Végső soron, ugyanis, a testem nem egyszerűen az „enyém”, hanem valamiképpen „önmagam”.
      Ez ellen azt lehetne fölhozni, hogy az, ami mindaddig, amíg a személy él, a test tulajdonnak tekintése elleni érv lehet (vagyis az, hogy az nem az „övé”, hanem „önmaga”), nem érvényes többé, ha a személy már halott. Az elhunyt teste sokkal inkább tárgyias dologhoz válik hasonlatossá (mint amilyenek például a személyes tulajdont képező tárgyak). Azonban más érveket is föl lehet sorakoztatni. Éppenséggel maguk a testet egyéb tárgyias dologhoz hasonlatossá tevő körülmények azok, amelyek indokolttá teszik azt a fölfogást, hogy a testnek nincs többé tulajdonosa (ha mondhatjuk azt, hogy volt egyáltalán valaha), hiszen a „tulajdonos” meghalt.
      A HTA elismeri, hogy az adott személy halálával valakire rászáll a test fölötti birtokjog. Skegg érvei szerint az, aki a holttest fölött valamilyen birtokjogcímmel rendelkezik, nem szükségszerűen azonos a törvény alapján birtokjoggal bíró személlyel (Skegg 1988). Emez (aki, például, akár valamelyik hozzátartozó is lehet) a holttestet birtoklónál bejelentheti igényét a holttestre, abból a célból, hogy gondoskodjék az eltemetéséről.
      Könnyen belátható, hogy a társadalomnak a halott maradványaival kapcsolatban jogokat és felelősségeket kell meghatároznia és kiszignálnia, mivel nem egyszerűen egy ember maradványairól vagy valamiféle tárgyi dologról van csak szó, hanem potenciális fertőzésforrásról is, mely adott esetben a közrendet is veszélyeztetheti. Tekintettel arra, hogy a felelősség vonatkozásait leginkább a hozzátartozókra szokás hárítani, indokolt, hogy a holttesttel kapcsolatos jogokat is ők kapják meg (érzelmi érintettségüktől függetlenül is).
      Szerepelhet-e vajon e jogok között olyan is, mely megengedi, hogy fölülbírálhassák elhunyt hozzátartozójuk donorigazolványon kinyilvánított kívánságát? A törvény ezt természetesen nem engedi meg. Erkölcsi alapon is nehéz lenne védeni ehhez való jogukat. Annyi legalábbis megkockáztatható, hogy a véleménynyilvánításhoz rendelkezésükre álló bármely jog csakis prima facie jog lehet, és háttérbe kell szorulnia az élők ahhoz való joga előtt, hogy meghosszabbíthassák életüket.
      Az érvek nyilvánvaló ereje ellenére változatlanul erős ellenállás tapasztalható az újrahasznosítás automatizmusként való bevezetésével szemben, még akár egy olyan rendszer keretei között is, amely védekezésül felkínálja a „nem engedés” lehetőségét. Egyszerűen csak irracionalitásunk húzódnék meg emögött? Az ellenállás részben magyarázható azzal, hogy sokan attól félnek, már „valódi” haláluk előtt halottnak nyilvánítanák majd őket. Igazából azonban – túl azon, hogy (miként arra David Lamb föl is hívta a figyelmet) még soha, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy valaki az agyhalál állapotából fölépült volna (Lamb 1990, 36) – nem is erről van szó.
      Itt többről van szó, és ez a „több” nem más, mint a holttest szimbolikus jelentősége. A „szinte még ki sem hűlt tetem” valamennyire jelképe marad a személynek magának. Mint Leon Krass világosan rámutat, a holttesthez való viszonyunk ellentmondásos. A tetem egyfelől több, mint aminek látszik; több, mint egy halom holt anyag, hiszen egy ember személyisége kötődött hozzá. Másfelől pedig kevesebb is, hiszen az éppen csak hogy elhunyt személy holtteste nem árulkodik arról, hogy a személyiség visszavonhatatlanul elveszett (Kass 1985, 21).
      A holttesttel való bánásmód nemcsak azt a tiszteletet szimbolizálja, mellyel az iránt viseltettünk/viseltetünk, akinek valaha porhüvelye volt, hanem az emberi élet általános tiszteletét is. Fontolóra kell tehát vennünk, mi a jelentősége a testnek és a test integritásának a különféle világnézetekben.

A vallás

     A különböző életfelfogások kontextusán belül a holttestek különleges jelentőséggel ruházódhatnak föl. Sok múlik például azon, azt tartja-e vajon egy közösség, hogy az emberi lény olyan test, melybe Isten lehelt lelket, vagy pedig azt, hogy a test börtönébe vetett lélek. Gyakran szoktak hivatkozni arra, hogy az ortodox zsidók ellenzik a boncolást, mert számukra fontos, hogy épen őrizzék meg a testet. A keresztény vallásnak is voltak olyan irányzatai, melyek úgy tartották, hogy a testet sértetlenül kell megőrizni a feltámadásig. Hub Zwart pedig ezt írja Japánról:

     Miközben tehát a holttest szimbolikus jelentősége egyetemleges, az, hogy e szimbólum pontosan mit jelent az egyén vagy a társadalom számára, az adott közösségben elfogadott világnézet függvénye. A leginkább meglepő azonban mégsem a kultúrák közötti különbség, hanem inkább a hasonlatosságok. Emson rámutat, hogy a tiszteletadó temetési rituálék egyidősek az emberiséggel (Emson 1987, 125). Krisztus egyik legkülönösebb mondata ez: „Hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat” (Máté 8,22) – mintegy azt sugallva, hogy a halottakkal való törődés fölösleges hiábavalóság. Ennek a gondolatmenetnek azonban nem volt számottevő kisugárzása. Még azok a világfilozófiák is magukba foglalják a tetem iránti tiszteletadás követelményét, melyek nem tekintik azt az eltávozott személy porhüvelyének. Ami azt illeti, a legtöbb mai vallás elfogadhatónak tartja és pozitívan értékeli a szenvedők gyógyítása érdekében végzett szervátültetést. Ezzel szemben éppen elvilágiasult korunk terméke, a „krionika” mutatkozik képtelennek elfogadni a testek újrahasznosításának gondolatát, mert hívei abban a lehetőségben bíznak, hogy a hibernált (s egy távoli jövőben „fölolvasztott”) személy új életet kezdhet.

A szervátültetés kultúrafüggő vonatkozásai

     Arra gyakorta történik hivatkozás, hogy a holttest épségének, csonkítatlanságának értéke világnézetünk függvénye. Kevésbé gyakran hangzik el az, hogy a szervátültetéseknek tulajdonított érték is kultúránként változó. Hogy a szervátültetést egyáltalán „értéknek” tekinthetjük, ez – nyilvánvalóan – napjaink adottsága. Korábban már csak azért sem volt lehetőség efelől meditálni, mert a szükséges technológia még hiányzott.
      A szívátültetés kezdeti időszakában fölmerülő ellentmondások ellenére azonban manapság a témával foglalkozók már magától értetődőnek és természetesnek tartják azt, hogy a szervátültetés a terápia kívánatos formája, s hogy kizárólag gyakorlati problémákkal kell már csak szembenézni, olyanokkal, hogy hogyan segítsünk a donorokban mutatkozó hiányon, hogyan oldjuk meg a szövetkilökődés gondját, illetve hogyan válaszoljunk a források elosztása kapcsán fölmerülő etikai kérdésekre.
      A technikai fejlődés azonban (a hibernáció iránti érdeklődéssel karöltve) arra kényszerít minket, hogy szembenézzünk azzal, mit is jelent emberi életet élni, és meddig szabad elmenni az élet meghosszabbítására tett kísérletekben. Ha meg akarjuk érteni azokat a meghatározó folyamatokat, melyek a testrészek keresletének növekedése felé terelik társadalmainkat, először is meg kell kérdőjeleznünk azt a „bizonyosságot”, hogy képtelenség belenyugodni a halál gondolatába, és el kell jutnunk ahhoz a fölismeréshez, hogy a szervátültetés iránti kereslet kultúrafüggő.

A nyelvhasználat

     Mint arról már szó volt, a holttestekkel kapcsolatban kialakult társadalmi értékek vizsgálatában központi fontosságú, hogy megértsük a nyelvhasználatot. A „donor” szó speciális használatával például azt jelezzük egyértelműen, hogy szignifikáns különbség van az emberi és a nem-emberi eredetre utaló „forrás” között (lásd Lamb 1990, 104 skk). A szóhasználat, az elnevezés fontosságát az attól való (s előzőleg már fölemlített) félelem magyarázza, nehogy a test kollektív tulajdonná váljék. Éppen ezért magasztosítja föl a rutinszerű szervkimentés ellen felhozott érvek némelyike az áldozatkészség értékét, s annak kívánatosságát, hogy megerősödni láthassuk a társadalmon belül az adakozási morál eszményét.
      Azonban – mint azt már láthattuk – az 1961-es HTA második paragrafusa inkább „nem engedő”, mint „megengedő” rendelkezés, így a jelenlegi gyakorlatot tekintve a tények erőteljes meghamisítása, hogy a holttestet „donornak” nevezik.
      Az eddigiekben kifejtett gondolatmenet szerint a halottakkal kapcsolatos kötelességekre vonatkozó, valamint a hozzátartozóknak a halottakkal kapcsolatos jogai mellett szóló érvek nem elegendő súlyúak ahhoz, hogy többet nyomjanak a latban, mint a súlyos betegségük miatt új szervet remélők igényei. Némelyek szerint ezek az érvek azért nem bizonyulnak elegendő súlyúnak, mert nem eléggé veszik figyelembe a holttest szimbolikus jelentőségét. Mondhatjuk persze erre azt, hogy még e megfontolást számba véve is kidolgozható kellően cizellált következményetika. Az még ezután is probléma maradna, mit lehessen kezdeni a világnézeti fölfogásban mutatkozó különbségekkel; ami pedig azt mutatja, hogy mindenképpen kérdőre kell fognunk azt illető föltételezéseinket, hogy hogyan vélekedik társadalmunk az élet meghosszabbítását elősegítő technológiák használatáról. Vagyis nem feltétlenül oldunk meg bármit is azzal, hogy – se szó, se beszéd – egyszerűen más nótát kezdünk fújni. Egyszerre kell fölülvizsgálnunk mind a holttestekhez, mind pedig pedig a transzplantációs technológiához való hozzáállásunk alapfeltevéseit.

Jelleg- és fokozatbeli megkülönböztetések

     Most már rátérhetünk a különféle holttestek, illetve a különböző testrészek és ezek felhasználásai között teendő különbségtevések vizsgálatára.

A koncentrációs táborok halottai

     Matthew Gwyther és Sean McConville számolt be arról, hogy (többek között például a heidelbergi egyetem orvosi karán) oktatási célokra egy ideig a nácizmus áldozatainak maradványait is fölhasználták (Gwyther–McConville 1989). Beszámoltak természetesen arról is, hogy ennek a gyakorlatnak rövidesen véget vetettek és sor kerülhetett a földi maradványok eltemetésére. Az ügy kapcsán fölmerülő tiltakozásokat azután kiterjesztették a náci orvosok kísérletei révén nyert adatok fölhasználására is. Az e döntéssel kapcsolatban fölhozott érvek egyike az, hogy ezekhez az adatokhoz olyan emberek szörnyű megkínzásával jutottak hozzá, akiknek semmi beleszólásuk nem lehetett abba, ami velük történik. Az adatok további fölhasználása annak az erőszaknak jelentené tudomásulvételét – sőt megbocsátását –, melyet ezeknek az embereknek el kellett szenvedniök.
      Másfelől azonban – vetik ellen egyesek –, mivel a dolog már megtörtént, és semmi nem teheti meg-nem-történtté, miért ne próbálnánk meg hasznot húzni abból, ami a történtekből esetleg haszonra fordítható az eredmények fölhasználása révén.
      Ezen a kontextus-rendszeren belül számos érdekes kérdés merül fel. Először is: miért az adott pillanatban kezdett ekkora port felverni a kérdés? Mit árul el az uralkodó társadalmi erkölcsről az, hogy egyszer csak előtérbe került az áldozatok maradványai tisztességes eltemetésének igénye? Nem biztos, hogy e kérdések egyértelműen megválaszolhatók, az viszont világosan kitetszik mindebből, milyen mélységes a hit abban, hogy a holttest nem csupán „hasznosítható” tárgy, még tudásgyarapítás céljából sem lehet visszaélni vele.
      Ezek az esetek mintha azt sugallanák: az, hogy hogyan is hal meg az ember, meghatározó szempont arra vonatkozólag, hogy mi a helyes bánásmód az adott tetemmel. Bizonyos mértékig persze mindig is számba veendő az „előtörténet”; a HTA is előírja a felhasználásra szánt holttestek esetében az előzmények vizsgálatát, hogy kiderüljön, volt-e az elhunytnak kifogása szervei újrahasznosítása ellen. A nácizmus áldozatainak esetében azonban – bár nyilvánvalóan annak is nagy jelentősége van, hogy nem állt módjukban sem belegyezni abba, amit velük tettek, sem tiltakozni az ellen – jóval többről van szó. A holttestükkel való bánásmódban annak jelképét látjuk, hogyan, milyen attitűddel viszonyulunk ahhoz, amit életükben követtek el ellenük. Vagyis: megint csak azt látjuk, hogy a holttest fontos szimbólum.
      D. Gareth Jones megpróbálta diszkutálni az általa „erkölcsi bűnrészesség” elvének nevezett érvet, mely szerint ha ma felhasználnánk a kérdéses adatokat, azzal valamilyen formában helybenhagynánk az akkor történteket (Gareth Jones 1991). Ezt azonban megtoldja egy reductio ad absurdummal: a modern orvostudomány egésze az anatómiára épül – ez vajon azt jelenti-e, hogy minden, az egészségügyben dolgozó szakember helybenhagyja Burke és Hare tetteit?3
      Azt a kérdést is föltehetjük, miért nem találunk semmi kivetnivalót abban, hogy múzeumban közszemlére teszik a Lindow-i Ember maradványait, aki – ha hihetünk a régészeknek – igencsak fájdalmas véget ért?4 Talán, mert a hozzá hasonlókkal kapcsolatban azt érezzük, hogy kívül esnek a magunk erkölcsileg átérezhető világának határain, nem úgy, mint a nácik áldozatai? A baj csak annyi: nem világos, hol húzódnak ezek a határok, s milyen megfontolás alapján húzódnak éppen ott, ahol.

Magzatok

     Az emberi magzattal való bánásmód, valamint az őt az azonos erkölcsöket valló közösséghez fűző kötelék problémája mind a mai napig érzelmekkel és indulatokkal telített kérdés, amint azt az abortusz törvényi szabályozásának kapcsán megújuló viták is bizonyítják. Míg azonban az abortuszvita a magzat életének elvételéről szól, addig, két új keletű fejlemény során, mostanra a már élettelen magzat maradványainak felhasználása váltott ki heves vitát.
      Az első ilyen a „KaparÉk-szer” esete volt. Az Old Bailey bírósága bűnösnek találta Richard Gibson képzőművészt és Peter Sylveire galériatulajdonost a közszemérem felháborító megsértésében, amit úgy követtek el, hogy kiállították egy emberi fej mását, melyre fülbevalónak egy pár emberi magzatot aggattak. A magzatok tíz éve haltak meg, és a közbeeső időben egy orvosi laboratóriumban tartották a testeket, így az a gyanú föl sem merülhetett, hogy a művész megengedhetetlen módon közrejátszott volna haláluk előidézésében (lásd Häyry–Häyry 1991).
      Nem könnyű megérteni az eset kapcsán feltörő tiltakozásokat, már csak azért sem, mert a művész egy nagyon is érvényes kérdést vetett föl: ha állatok maradványainak viselését elfogadhatónak tartjuk, akkor saját fajtánk maradványaiét miért nem? A nácizmus áldozatainak esetével ellentétben ez alkalommal nem merült fel annak igénye, hogy a tetemeket „tisztességesen eltemessék”, mivel sem a jog nem írja elő, sem a közösség nem várja el, hogy a halott magzatok ilyesmiben részesüljenek (habár a halvaszületett csecsemők ügye már ellentmondásosabb). Úgy tűnik, a kikerülhetetlen végkövetkeztetés az, hogy a galériában kiállított „műalkotás” nyomán kitört felháborodás egyszerűen annak tulajdonítható, hogy Gibson műve számunkra kényelmetlen módon intézett kihívást kialakult gondolkodási, kategorizációs sémáink ellen, valamint azon nézet ellen, amely az emberi fajt a többinél magasabb rendűnek tartja.
      Amennyiben az emberi test általában erőteljes jelkép, akkor okunk van hinni, hogy a magzat még inkább az. Ez részben annak tulajdonítható, hogy a magzat nagyon sebezhető és – úgymond – „ártatlan”. Az abortuszt ellenzők olykor azzal érvelnek, hogy a magzattal való bánásmódunkból az emberi élet általános tiszteletére nézve is levonhatók következtetések.
      Nem meglepő tehát, ha ellentmondásos fogadtatásra talált az a javaslat, hogy magzatokból eltávolított agysejtekkel kezeljék a Parkinson-kóros betegeket. Csakhogy ha elfogadhatónak tartjuk felnőttek holttestének gyógyászati célú felhasználását, akkor miért ne hasznosíthatnánk a magzatok maradványait. Elvárható, hogy konzisztensnek mutatkozzunk! Különbség lenne a felnőtt teste és a magzaté között? A fentebb említetteken (sebezhetőség és ártatlanság) túl valóban létezik még fontos különbség, az nevezetesen, hogy a magzat nem képes véleményt nyilvánítani a kérdésben. Vajon ez a szempont elfogadhatóbbá vagy ellenkezőleg, még inkább elutasítandóvá teszi a testek rutinszerű hasznosítását?
      A felnőttek testének újrahasznosítását szorgalmazók közül kevesen mennének el odáig, hogy kizárják a „nem engedés” lehetőségét. E tényre támaszkodva általában az a javaslat szokott felmerülni, hogy – mint a magzathoz legközelebb álló személyt – az anyát kellene megkérdezni, van-e ellenvetése.
      Ezzel az a gond, hogy a legtöbb esetben éppen az anya kívánságából következett be a magzat halála. Márpedig egy gyilkosnak soha nem engednénk meg, hogy döntsön afelől, áldozata szervei fölhasználhatók-e gyógyászati célból. A párhuzam azonban nyilván képtelenség! Bizonnyal úgy tartjuk: törvényes abortusz esetén az anyának joga van beleegyezni a magzat halálába, egy gyilkosról pedig sosem gondoljuk, hogy rendelkeznék ilyen jogosítvánnyal. Az anya és egy gyilkos helyzete tehát radikálisan különbözik.
      A Polkinghorne-bizottság azt javasolta, hogy az anya beleegyezését kelljen kérni a magzat maradványainak fölhasználásához, ám kimondta az elkülönítés elvét is (Polkinghorne 1989, 22–23). A magzat testének kutatásban vagy gyógyításban történő felhasználásához adott beleegyezést el kell különíteni az abortuszba való beleegyezéstől. Az elkülönítésnek nem csupán időbelinek kell lennie, hanem más-más személyeknek kell a kettőt intézni. A cél ezzel: csökkenteni annak valószínűségét, hogy emberekre nyomást gyakoroljanak, s pusztán azért vegyenek rá abortuszra, hogy biztosítsák a magzatból kinyerhető anyagot. Természetesen nincs mód teljességgel kizárni annak a lehetőségét, hogy akadjanak anyák, akik egy hozzátartozójuk kezelésének érdekében az abortusz mellett fognak dönteni.
      Érdekes, hogy az ilyen lehetőségek miatt aggódók között vannak olyanok, akik ugyanakkor készek elfogadni a spontán vetélésből származó magzati anyag felhasználását. E tény azt a következtetést sugallja, hogy az e csoportba tartozók nem per se ellenzik a magzati maradványok gyógyászati célú hasznosítását, s csak az ellen tiltakoznak, ha valaki szándákosan kívánja a magzat halálát annak érdekében, hogy testéhez jusson.
      Tételezzük fel azonban, hogy a magzati maradványokhoz nem kapcsolódik olyan elvárás vagy kötelesség, amely megakadályozná, hogy gyógyászati célból felhasználjuk azokat. Akkor viszont miért ne lenne megengedhető, hogy egyéb célokra is felhasználjuk őket – például egy műalkotásba való beépítéshez? Ezt a logikus védekezést az Old Baileynek is el kellett volna fogadnia, mégsem tette.
      Fontos aspektusa a Polkinghorne-vitának, hogy benne a magzat agysejtjeiről van szó. A Polkinghorne-jelentés kizárta az agy egészének átültetését. Ez annak boncolgatásához vezet el, milyen mértékben bizonyulhatnak a közmegítélés szemében némely testrészek másoknál „ellentmondásosabbnak”, s felveti a személyes identitás kérdését is.

Az agy és a személyes identitás

     A holttestek újrahasznosításának kérdése szempontjából nyilvánvalóan perdöntő a személyes identitás kérdése, valamint a testnek e vonatkozásban játszott szerepe. A személyiség dualista felfogása, illetve az az elképzelés, hogy a személyes identitás folyamatosságát az anyagtalan lelki szubsztancia biztosítja, komoly filozófiai nehézségeket okoz, mégpedig nemcsak a nézet igazolásához vagy cáfolásához bizonyítékot keresőknek, hanem azzal a kérdéssel kapcsolatban is, hogy milyen az anyagtalan és az anyagi közötti kapcsolat mechanizmusa.
      A kortárs filozófiai vitát lényegében két rivális elmélet összecsapása jellemzi: az egyik nézet szerint a személyes identitás a pszichológiai kontinuitásban nyilvánul meg, a másik szerint „én az agyam vagyok” – vagyis a személyes identitás kritériuma fizikai, ám ez nem terjed ki a test egészére, csupán egy részére, nevezetesen az agyra. A két nézetben akad közös elem, jelesül az, hogy a rendelkezésünkre álló legújabb adatok szerint a pszichológiai kontinuitás tulajdonképpen az adott agy kontinuitásának függvénye. Világos, hogy a személyes identitásról formált két nézet szorosan összefonódik a halál korábban tárgyalt definíciójával, vagyis az agyhalállal. Azonban, mint láthattuk, ellentmondásokkal terhes annak kérdése, milyen mértékű agyműködés szükséges ahhoz, hogy egy személyt életben lévőnek nevezhessünk.
      A kérdés jelen tárgyalásának kontextusában fontos, hogy észrevegyük, milyen központi helyet foglal el az agy a vitákban. Az emberi testtel való megfelelő bánásmódot fontolóra véve tisztában kell lennünk azzal, hogy a különböző testrészeket nem szokták egyenértékűnek tekinteni. Kultúránkban mára az agy vált a legfontosabb szervvé, holott korábban a szívet gondolták annak. Ám ez minden kultúrában változik. Az ősi Egyiptomban úgy tartották, a „lélek pecsétje” a nyelvben lakozik (Chatwin 1988, 302).
      Kultúránk agyközpontúsága azonban megmagyarázza az azzal kapcsolatos aggodalmakat, hogy teljes magzati agyat ültetnének egy felnőtt Parkinson-kóros betegbe. Vajon nem járna ez a beteg személyiségének megváltozásával? Ennél ritkábban teszik fel azt a kérdést, vajon a lezajló változás nem lenne-e rosszabb, mint ha a beteg továbbra is együtt élne a kórral. Talán az ennek az oka, hogy nem világos, kinek is lenne rosszabb.

A petefészek

     A halott nők petefészkéből kiemelt peték kapcsán igen sok ellentétes álláspont merült föl. A The Independent Andrew Walkert idézi, aki szerint: „ez nem olyasmi, mint egy fontosabb szerv, például egy vese adományozása. Egészen új kérdéseket vet föl az, hogy egy új generáció nőhet föl e technika eredményeképpen” (Hall 1990). Pontosan mik is ezek az új kérdések?
      Ha a fagyasztott sperma fölhasználását elfogadhatónak tartjuk, jóllehet a donor esetleg már halott, akkor ehhez képest mi a különbség? Az egyik lényeges pont természetesen az, hogy a spermát a donor életében helyezik letétbe, ő tehát az eljárásba beleegyezett. Csakhogy ami a beleegyezést illeti, föltehetően a petéknek a petefészekből történő kiemelésére is vonatkozhatnak az egyéb szervek visszanyerésére hozott rendeletek. Ha ez így van, akkor nehéz megérteni, hogy a biológiai anya halála miért lenne fontosabb, jobban figyelembe veendő tényező, mint a biológiai apa halála. Ami pedig a holttesttel való illő bánásmódot illeti, egy pete kiemelését nyilván nem kísérheti több ellenvetés, mint egy vese eltávolításáét.
      Úgy tűnik, ha egyáltalán elfogadjuk az ivarsejtek adományozását, akkor a donor halála irreleváns tényező, kivéve persze, ha a donor ismert (mint amikor például egy nő kizárólag elhunyt társától akar gyereket). Ha azonban a donorok névtelenek, nem világos, milyen jelentősége van haláluknak. Az ivarsejtek holttestekből kiemelése és az ilyen sejtek fölhasználása miatti aggodalmaskodás talán a halottakkal kapcsolatos, racionális alapot nélkülöző szemléletek egyike.

Konklúzió

     Az eddigiekben kifejtettek szerint racionális etikai érvekkel lehetetlen magyarázatot találni arra, hogy hogyan is gondolkodunk a halottakról. Lehetetlen, mert valószínűleg túlságosan erős az a szemlélet, amelynek értelmében a holttestnek kijár a tiszteletadás. Az pedig egészen bizonyos, hogy a holttestnek szimbolikus jelentősége van, és a magzati maradványok, valamint bizonyos testrészek különösen erős jelképes erővel bírnak, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.
      Mindazonáltal igen fontos, hogy a gondolkodásunkban rejlő ellentmondásoknak legalább egy részét feltárjuk. Hogyan lehet az „adományozó” nyelvhasználatot összeegyeztetni a jelenlegi gyakorlattal? Hogyan egyeztethető össze a koncentrációs táborok áldozatainak maradványai kapcsán nemrég kirobbant vita a múzeumok megszokott gyakorlatával? Hogyan egyeztethetők össze a magzatból készült fülbevalók, a széles körben elterjedt abortusz, valamint a magzati tetem agysejtek átültetése céljából történő felhasználása ügyében eltérő vélekedések? Hogyan férhet meg együtt gondolkodásunkban a férfi ivarsejtek adományozásának társadalmi elfogadása és a petéknek a petefészekből történő posztumusz kiemelése miatti félelem? Még ha elfogadjuk is, hogy az anyagi tárgynál nem több holttest e státusán jóval túlmutató és emelkedettebb szimbolizmussal bír, ezeket az ellentmondásokat akkor is föl kell tárni.

Polyák Béla fordítása

JEGYZETEK

1. A közelmúltban Martyn Evans világított rá a Lamb nézetével kapcsolatos problémára. Érvelése szerint ha a légzést életjelenségnek tekinthetjük, akkor ugyanezt tarthatjuk a szívverésről is. Lásd Evans 1990.

2. Caplan kétféle kritériumot fogalmaz meg a terápia és a kutatás megkülönböztetéséhez: a mögöttes mechanizmusokkkal kapcsolatos ismeretek mértékét és az eljárás hatékonyságát

3. Hirhedt hullarablók. Nemcsak temetőkből loptak holttesteket orvosok számára, de 1828-ban tizenhat embert öltek meg csak azért, hogy legyen eladható „készletük”. Még ugyanezen évben ki is végezték őket. Akkoriban a hasonló „kereskedelmi” célzatból gyilkosságra vetemedést burkeizmusnak nevezték. (A Szerk.)

4. A Lindow-i Ember: angliai tőzegmocsárban bukkantak rá másfélezer éves holttestére (ebből következően Mocsári Péternek – Peter Marsh – is szokás nevezni. Nevezett urat 1) többször fejbeverték baltával, 2) megfojtották, 3) vérét folyatták, végezetül 4) kibelezték. (A Szerk.)

IRODALOM

Caplan, A.L. 1989: „Arguing with success: is in vitro fertilization research or therapy?” In D.M. Bartels – R. Priester – D.E. Vawter – A.L. Caplan (szerk.): Beyond Baby M: Ethical Issues in New Reproductive Techniques. Clifton, N.J., Humana Press, 227–231. oldal.

Chadwick, R.F. 1989: „The market for bodily parts: Kant and duties to oneself”. Journal of Applied Philosophy, 6. szám.

Chatwin, B. 1989: The Songlines. London, Picador.

Emson, H.E. 1987: „The ethics of human cadaver organ transplantation: a biologist’s viewpoint”. Journal of Medical Ethics, 13. szám.

Evans, M. 1990: „A plea for the heart”. Bioethics, 227–231. oldal.

Gareth Jones, D. 1991: „Fetal neural transplantation: placing the ethical debate within the context of society’s use of human material”. Bioethics, 5. szám.

Gwyther, M. – McConville, S. 1989: „Can good come of evil?” Observer, november 19.

Hall, C. 1990: „Fertility treatmnet could use ovaries from dead women”. The Independent, július 16.

Harré, R. 1987: „Body obligations”. Cogito, 149–170. oldal.

Harris, J. 1980: Violence and Responsibility. London, Routledge & Kegan.

Harris, J. 1985: The Value of Life. London, Routledge & Kegan.

Häyry, H. – Häyry, M. 1991: „The bizarre case of the human earrings”. Philosophy Today.

Iserson, K.V. 1968: „Using a cadaver to practice and teach”. Hastings Center Report, 16. szám.

Jonas, H. 1969: „Philosophical reflection on human experimentation”. Daedalus, 98. szám.

Kass, L.R. 1985: „Thinking about the body”. Hastings Center Report, 15. szám.

Lamb, D. 1990: Organ Transplants and Ethics. London, Routledge.

Matthews, P. 1987: „Property rights in John Merrick’s skeleton”. The Independent, június 24.

Polkinghorne, J. 1989: Review of the Guidance of the Research Use of Fetuses and Fetal Material. London, HMSO.

Skegg, P.D.G. 1988: Law, Ethics and Medicine: Studies in Medical Law. Oxford, Clarendon Press.

Zwart, H. 1990: „Consensus formation or acceptance strategy”. European Society for the Philosophy of Medicine and Health Care Newsletter, 9. szám.